Magyar Nemzet, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-24 / 95. szám

4 A HÉT FILMJEI Apokalipszis, most Borzalmas spektákulum az Apokalipszis, most, nem csoda, ha rendezőjétől, Francia Ford Coppolától azt kérdezte a L’Express munkatársa: „Lehet-e a háború borzalmait elítélni és egyidejűleg nagy látványosságot csinálni belőlük?” Az „egyszerű” változat is megrázó élmény, hát még ha a képek óriás vásznon láthatók, s a hang kvadrofón szól, pontosabban: harsog, üvölt, tombol, a néző csakugyan úgy érezheti, nem moziban ül, hanem bombázás közepén, vagy épp a bombázó repülőgépen, úgy érezheti, ő maga hajókézik a dzsungelben folyón, rá leselkedik a vandonból a végítélet. Lenyűgöző már a film előélete is. Érthető, ha fölcsigázta a várakozást Coppola hírneve, amelyet a Keresztapa és a Magánbeszélgetés rendezőjeként szerzett, ráduplázott az■ tán a hírverés, hogy most saját költségén készíti ezt a filmet, a Mai apokalipszist, egyre növekvő költségvetéssel, sorsüldözötten (Al Pacino, Gene Heckman és Steve McQueen visszaadta a szerepet, Harvey Keitel sem vállalta, Marion Brando igen, de a szerződés ellenére meghízott és milliós gázsit követelt), a díszleteket elvitte a tájfun, a rendező húsz kilót fogyott, 444 órányi filmet vett föl, s végül is a film nem Vietnamról szól, hanem ez a film maga Vietnam. Hatásos látványosságnak is szánta filmjét Coppola, nem is tagadja. E mai végítélet első felét mesteri iramban tárja nézői elé, pontosabban zúdítja nézőire. A bevezetés hoszszadalmas: a CIA-tiszt gyötrődése a hőségben, majd amíg eligazítást kap feladatáról , feszengetően lassú. Annál váratlanabbul támad a nézőre az első háborús esemény (amelyet sajnos később már nem tud felülmúlni a film). A feladat: elhajózni a„sárgák” vonalain át a kambodzsai határig, ahol egy őrült amerikai magánhadsereget tart és magánrádión hirdeti nézeteit A hajóút biztosítására egy helikopteregységet rendelnek ki, s ez úgy teremt szabad utat hogy a folyópartot elpusztítja, fölégeti, kiirtva eközben a lakosságot, gyerekeket, asszonyokat is. Szörnyű hatású ez a jelenetsor, a mai apokalipszis szárnyas lovainak tombolása. A döbbenetes hatást sokféleképpen fokozza Coppola. Harsogó zenevei például: a helikopteres embervadászok a Wa.Kiírök lovaglása hangjaira támadnak. Nagyító ellentéttel: a parancsnokló ezredes — Robert Duvall sodró és taszító alakításában — szenvedélyes hullámlovas, s még a tömegpusztító támadás közepette átvált az apokalipszis hullámlovasává, egyetlen mondatban ad gyilkos parancsot és hozatja a „deszkát”. Fokozza a sokkolást Coppola bámulatba s rémületbe ejtő valószerűséggel: élő szereplők között röpködnek a rakéták, lobban lángra a napalmtűz. Amit az amerikai — s nem csak az amerikai — néző addig csak újsághírekből, esetleg tévéhíradókból ismerhetett, azt itt, most átéli, nem tanúja, hanem résztvevője, megtámadottja, veszélyeztetettje, már-már áldozata is a háborúnak. Ez az apokalipszis, ez a végromlás, ez Vietnam, ez a modern háború — nem csupán hirdeti a film, hanem a néző kikerülhetetlen élményévé is teszi. Valójában tehát azt kellene válaszolni a francia riporter kérdésére, hogy lehetséges bizony épp nagy látványosság segítségével elítélni a háború borzalmait; a film magabiztos technikai tökéletessége és politikai szándéka egyaránt indokolhatná a cannes-i fesztivál nagydíját. Igenlően kellene válaszolni tehát, ha a film mindvégig ezt bizonyítaná. Csakhogy Coppola nem elégedett meg ennyivel: „egy felsőbb, absztrakt szintet kell elérnem” — mondta ugyanabban az interjúban —, „olyasmit ábrázolnom, amit lehetetlen, egy lelki tájképet”. Ez az expedíciója azonban csak félig sikerül. Előbb azért, mert a további látványosságok már egyre inkább fásulttá teszik a nézőt, az első sokkhatás nem ismétlődik meg, akár a dzsunlelbeli show-műsorral, akár a golyó- és nyílzáporok jeleneteiben, a tigrissel való találkozáskor, a lampionos hídnál vívott csatában, a békés és ártatlan vietnami dzsunkások lemészárlásakor. A látványosság fárasztás elerőtlenedik, tartalmi kételyeket is kelt, mint azt is, hogy az áldozatuk szinte csak kellékek, szerepük nincs, a néző nem ismeri őket, rokonszenve érzelmileg és tudatosan megalapozatlan marad. Aztán a látványosság misztikus absztrakcióra vált. Amikor a CIA-kapitány — Martin Sheen — ezer veszélyen és poklon át megérkezik végre az őrült ezredes tanyájára — Kurtz szerepében Marion Brando —, a borzalmak látványa díszletté válik (Coppola : „Munkatársaim ... tökéletesen az én ízlésemnek megfelelően dolgoztak, ha azt mondtam, akasszatok egy pasast a fára, a főoperatőr ráduplázott: ne egyet, húszat!”) s a hatáskeltés feladatát az ezredes — T. S. Éltetés James Frazer-idézetekkel megtűzdelt — szavalatai veszik át a borzalomról, a háború öngerjesztő rettenetéről és hazugságairól. „Természetes hajlamom, hogy az alapanyagnak mindig abnormális, szokatlan jelleget adjak” — mondta Coppola, és azt is: „A borzalmak csúcsát akartuk elérni”. Ezzel szemben a film tekintélyes lengyel kritikusa, Boleslav Michalek azt mondja: „Még a legfélelmetesebb és a hallucináció határát súroló képek sem adják vissza azt, ami az emberekben lejátszódott, az őrületet. Nem tudják ezt bemutatni robbanásokkal, tüzekkel, hiszterizált tömegekkel, csak az ember lelkének rajzával”. S itt, a történetnek, a mondanivalónak ezen a pontján, mondja Michalek, valami megtörik. Az őrület mechanizmusa ismeretlen marad s valójában azt sem tudja meg a néző, mit élt át pokoljárása során az apokaliptikus százados, mi készteti végső — valójában homályos — cselekedeteire. Az Apokalipszis, most Joseph Conradnál: A sötétség mélyén című, eredetileg Kongóban játszódó regényéből készült. A lengyel kritikus szerint a regény „útja a folyón fölfelé a sötétség mélyére vezetett. Coppola műve erről az utazásról szól, megrázóan mutatja be a sötétséget, de nem jut el ennek eredetéhez”. Zay László Nagyivók Piros paprika illik a borhoz, hogy tüzet oltson a nedű — javallják Anara vidékén, Grúziában. Bizony, a jó borhoz is kell a jó tanács, ha valaki hat pohárköszöntő után hétliternyit hajtana fel, vagyis egy hajtásra kiinná a hatalmas ivókürtöt, hogy elnyerje az utolsó tamadó örökségét. Az öreg Tartarosz, akit egy kosárka tollpihe kólintott fejbe, küldött a másvilágra, vérbeli tamada volt. Nemcsak az étkek és az italok rendjének, a vendégeskedések szertartásának nagymestere, de nem rettent, meg a szinte feneketlen seregtől sem, mint utódai. Egyszülött fia, a mezőgazdasági meteorológus és műkedvelő színjátszó Variam is szívesen túladna a szarvból faragott, szépséges-dicsőséges kürtön, amely se vége, se hosszú dáridókra hívja szüntelen a versengő borisszákat, újabb és újabb bajokba sodorja a búvalbélelt házigazdát, aki hol rémlátó, hol áramsújtott, hol álomkóros pályázókkal vesződhet napestig. Ekképpen a Nagyivók története nem is egy történet, de számtalan. Nem is olyan tömör, kerek, mint az anekdoták. Annál lazább, kuszább, mint a dokumentarista munkák. A népi és mai ihletésre felemás film született, így Iraklij Kvirikadze komédiája nem vetekedhet a nagy grúz nemzedék, Sengelaja, Abuladze, Csheidze vagy Joszeliani mesterműveivel. Leginkább eszméje a figyelemre érdemes: „Sértő lenne” — mondta Iraklij Kvirikadze —. ..ha a film megjelenése után engem a tradíciók ellenségének tartanának. Ellenkezőleg, szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a régi korokból származó hagyományokat óvni, sőt, alkotó módon védeni kell. De nagyon bízom a grúz nép egészséges észjárásában. Abban, hogy nem vesz már át minden kisszerű szokásteleitől.” B. E. A repülő madár árnyéka Olyan érzést támad az embernek Jaroslav Bálik filmjét nézve, hogy nagy kísérletnek szemtanúja. Olyan filmet lát, amely a gombhoz a kabátot-módszerrel készülhetett: előbb megfogalmazódott a két forgatókönyvíró — Jan Oscenasek és Jaroslav Bálik — fejében egy költői szépségűnek vélt szólás — ez lett később a film címe —, majd kanyarítottak hozzá egy olyan történetet, amelynek során ez a mondás elhangozhat. El is hangzik valóban, nem is egy alkalommal, de mindannyiszor oda nem illően, sután, majdnem csak amúgy odavetve. Drámai a történet — két fiatal motoros balesete és az azt követő családi zűrzavarok —, s mégis súlytalan. Valamifajta példabeszédet látunk a vásznon arról, hogy lám, mégiscsak vannak még nemes szívű, megbocsátó és nagylelkű emberek, valamint arról, hogy a mai fiatalok hányaveti magatartása, közönségessége, önzése csupáncsak máz, s az álarc mögött érzelmek, mély gondolatok rejteznek. Egy, az életbe és az élet harcaiba belefáradt műszaki értelmiségi és egy csacska, felszínes, üresfejű kislány — a férfi fiának szeretője — vívja meg ebben a történetben a nemzedéki harcot úgy, hogy közben minduntalan ott lebeg kettejük között a meghalt fiatalember emléke. A mindent legyőző és begyógyító életről szól-vajon Bálik filmje? Vagy talán az egymást váltó nemzedékek egymástól eltérő vonásairól, vágyairól? Nem tudhatjuk meg a választ, elfedik a költőinek szánt lágy tónusú emlékképek, a mondvacsináltnak ható viták, a dramaturgiai tisztázatlanságok. V. P. Válaszút előtt Együtt vitatkoztak egykor, együtt ostromolták a Springerházat, a viharos hatvanas években, együtt verte össze őket a rendőrség, együtt utaztak Párizsba a Vörös Májuskor, sírtak könnygázkönnyeket a barikádok mögött a Carrefournál és a Rue de Monge-on. Martin azóta államügyész lett, Brúnó ügyvéd, Karín pedig terrorista. Franz Josef Degenhardt regénye, az Üszkös terep második kiadásban jelent meg tavaly Bor Ambrus fordításában. Horst B. Brandt rendező elég hűen igyekszik követni az elkötelezett „hamburgi gitáros ügyvéd” regényét. Az NDK-film a mai nyugatnémet társadalom néhány problémájával foglalkozik. Bemutat kommunistákat, karrieristákat, terroristákat, valamennyiüket egy üdülőtelepért vívott környezetvédő harc ürügyén, amely társadalmi összefogást eredményez. A regénynek sem volt erőssége a szerkezet, a film azonban sajnos még ezt is felborítja: míg Degenhardt, ügyvéd-főhőse lázasan keresi terroristává lett egykori barátnőjét, s amikor találkoznak, nem tudja, valóban vele beszél-e, a filmbéli Brúnó rögtön megtalálja Karin rejtekhelyét, nyilván, hogy már a film elején hosszasan vitatkozhasson vele a terrorizmus elméleti kérdéseiről. Az egyébként kiváló és nálunk is ismert Karin Gregorek nem is tud mit kezdeni szerepével, pedig nagyon igyekszik kellőképpen fanatikus és konok lenni. S nem sikerül Dieter Mann-nak sem eljátszania azt az erkölcsi és világnézeti fejlődést, amelyen az ő alakította Brúnó néhány nap alatt átmegy. (1.) Magyar Nemzet Nagy sikerrel kezdődtek meg a magyar zenei napok az NDK-ban A berlini Köztársasági Palota több ezres nagytermében a magyar zenei napok nyitó estjén az Állami Hangversenyzenekar, s az MRT énekkara keddi koncertjén nagy sikert aratott. Hans-Joachim Hoffmann, az NDK kulturális minisztere, a hangverseny után — ugyancsak a Köztársasági Palotában — adott fogadáson sokra értékelte a magyar művészek bemutatkozását, és megjegyezte: a nézőik és hallgatóik köre — tekintve az NDK televíziója és a rádió közreműködését — a hangversenyterem befogadóképességének sokszorosa volt A kulturális miniszter az NSZEP Központi Bizottsága és az NDK kormánya nevében üdvözölte a magyar zenei napok közreműködőit. Kiemelte, hogy a mostani ünnepi eseménysorozat „jó hagyományok folytatása az NDK a magyar kulturális kapcsolatokban, amelyekben évről évre nagy a haladás”. Dr. Tóth Dezső miniszterhelyettes, a zenei napokon részt vevő magyar küldöttség vezetője, hangoztatta: jelképes, hogy az emlékezetes ransgyakországi NDK zenei napokra a német munkás-paraszt állam megalakulásának 30. évfordulóján került sor, a mostani NDK-beli magyar napok időpontja pedig hazánk felszabadulása, a fasizmus feletti győzelem 33. évfordulója. „Ezek a szép zenés estek nemcsak 'kifejezik, hanem erősítik barátságunrcat' és együttműködésünket” — mondotta. Hans-Joachim Hoffmann szerdán megbeszélést folytatott a magyar—NDK kulturális kapcsolatok időszerű kérdéseiről dr. Tóth Dezső miniszterhelyettessel. Hasonló találkozóra került sor dr. Herbert Krolikowski külügyi államtitkárral, a magyar—NDK kulturális és tudományos együttműködési bizottság NDK-tagozatának elnökével. A magyar kulturális küldöttség szerdán megkoszorúzta a fasizmus elleni harcban elesett szovjet hősök berlintreptowi emlékművét. A zenei napok szerdai programján a Köztársasági Palota nagytermében Szendrey-Karper László, Ágai Karola, Koronás György, Lengyel Ildikó, Németh Gábor és Vámossy Éva lépett fel. A Volksbühnén Perényi Miklós gordonkaművész koncertezett. A Magyar Kultúra Házában dr. Ujfalussy József tartott előadást a magyar zenei kutatásokról. NAPV) 1 tp*1*** | Szerdán Budapestre érkezett Alekszandr Zgurigyi szovjet filmrendező, a népszerű-tudományos filmkészítés nemzetköziszaktekintélye és felesége, Nana Kudiasvili filmrendező. Tárgyalásokat folytatnak a további együttműködés fejlesztéséről és ellátogatnak a Mafilm gödöllői természeteim stúdiójába. Tárgyak , alkotások címmel iparművészeti kiállítás nyílik meg április 29-én, kedden, délután ötkor a Vigadó Galériában, Kiss István szobrászművész beszédével. Most érkezett a hír, hogy Bán Oszkár amerikai magyar író és költő Floridában március 10-én elhunyt. Bán Oszkár 1901-ben született a Tolna megyei Pincehelyen, s ifjúkorában került Budapestre. Első írásait a Népszava és a Nyugat közölte, de a fiatal költő 1922-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. Számos amerikai lap munkatársa volt; írásai a New York-i Figyelő, a clevelandi Szabadság, valamint az Amerikai Magyar Népszava hasábjain jelentekmeg. Bán Oszkár elévülhetetlen érdeme, hogy sok évig tartó rubrikával fölmvázolta és összegyűjtötte az amerikai magyar költők alkotásait. Tanulmányt is írt a kérdésről, amelyet az Irodalomtörténet adott közre. Az amerikai-magyar költők műveiből szerkesztett antológiája kiadásra vár. Szegény ember volt, hírnévre, dicsőségre nem vágyott, de személyében a magyar szellem amerikás halottját gyászoljuk mi is. Bán Oszkár hamvait -- kívánsága szerint — hazai főiben, a Pincehely-görböji temetőben helyezik majd el. (K. K.) * Gréher Margit festőművész nyolcvanötödik születésnapjának köszöntésére kamara kiállítás nyílik meg műveiből április 25-én a Szentendrei Képtár Freskó-termében. A bemutató június 8-ig lesz látható. .'SK 315 r5 k, 1980. április 14. Jakovits József kiállítása a Hatvany Lajos Múzeumban Felnőtt egy művészettörténész- és művészgeneráció, amelyik az elmúlt másfél évtizedben csak elvétve találkozhatott Jakovits József szobrászművész egy-egy alkotásával valamely retrospektív kiállításon, de szobrainak igazi erejét és értékét megismerni nem volt módja, számukra most először nyílt, hosszú idő után, alkalom arra, hogy meglehetős teljességgel felfedezhessék művészetét. Hatvanban a Hatvany Lajos Múzeum gyűjteményes kiállítása több mint félszáz alkotás bemutatásával pótolja szakmánknak ezt az adósságát. A művek 1945—1963 között készültek folyamatosan, megszakítás nélkül, amit azért kell hangsúlyozni, mert kiállításainak a katalógusban közölt dátumait nézve kiderül, hogy Jakovits 1943 után kiállításokon nem szerepelt. Igaz, ennek elemére ő is azok közé tartozott, akiket ez nem béníthatott meg, mert nagyon hittek abban, hogy művészetüknek értelme, tehát jövője is van. A kiállítás ennek bizonyítéka. Mindazok, akik nem ismerhették Jakovits művészetét, a tárlatot látva a felfedezés örömében részesülhetnek, mert egy jelentős művésszel, egyéni útjára rátalált alkotóval találkozhatnak. Nyugodtan állítható, hogy a modern magyar művészettörténet gazdagabb lett azzal, amit Jakovits alkotásai jelentenek; szobrászatinak történetében pedig egy mindig érthetetlennek tetsző hiányt töltött ki ez az anyag. Jakovits 1909-ben született. Már gyermekként a művészet felé fordult, rajzolni tanult, majd faragni, olvasott, képezte magát minden területem, ami a művészethez, kapcsolódott de módja nem volt arra, hogy csak ennek éljen. Munkás volt, műszerészként dolgozott és csak 1945, a felszabadulás hozta meg számára a vért lehetőséget, hogy hivatásának szentelje erőit. Ettől kezdve mindazt, ami egy életrajzban megírható — az eseményt, a reprezentációt — a művek létrehozása sora jelentette Jakovics számára. Ahogy ő mondta magáról: gondolkodott és a gondolatok az alkotásokban kaptak formát Ennyire egyszerű az élete, néhány mondatban megfogalmazható. De ami mögötte van: saját szemléletet, egyéni utat találni, megérteni azt, ami szobrászatiunkból hiányzik és pótolni ezt a hiányt, közben megélni, nagyon szerényen, de az életbenmaradás ambíciójával — ez a legtöbb és legnemesebb, amit egy művész vállalhat Alapító tagja volt a felszabadulás után megalakult művészcsoportnak, az Európai Iskolának, amely a XX. század minden lényeges irányzatát képviselte, hogy felhasználja eredményeit az újjáalakuló magyar művészetben. Ebben a közegben talált először alkotó társakat Jakovics. Ez volt az ő szőkébb társadalmi köre. Művei azonban évezredek művészetével tartanak rokonságot Az ősi kultikus szobrok élményt adó erejét érezve vállalkozott az ember életének annyi fontos mozzanatát szimbolikusan megfogalmazni. Félelmek, gyötrődések, egymásratalálások, nyugalom és zaklatottság, súlyos kötöttségek és szárnyalni tudás: mindez maga az ember, belső világa, rejtett élete jelképekben, érzékletesen plasztikussá formálva. Ezek a szobrok nem absztrakciók és nem is történések, hanem imágói a valóságos életnek. S mindez kőben, bronzban, fában és nem érezni a művész erőszakát az anyagon, az anyag ellenállását, hanem anyag és megformálása egyetlen aktus a kész műben. Jakovits József 1965-ben Amerikába utazott, azóta ott él és dolgozik. A hatvani kiállítás azonban távollétében is lehetőséget ad arra, hogy modern magyar szobrászatunknak ez a sajátos utat teremtő mestere elfoglalja méltó helyét művészetünk felszabadulás utáni történetében. Dávid Katalin A családban marad Új kabaré a Vidám Színpadon A Vidám Színpad új műsora arra épül: kis ország vagyunk, ismerjük egymás gondját, baját, baját és örömét. A meghitt familiarizmus adta az ötletet a címhez. A családban marad, tehát megváltoztatva a helyszínt és a nevet, rólunk (is) szól a mese. De vajon tényleg rólunk szól-e? Árkus József nagyon szellemes és szókimondó bevezető konferansza, amelyet társszerzői minőségében Szuhay Balázs ad elő, azt ígéri, ezen az estén valóban a tízmillió 710 ezer magyar állampolgár ügyes-bajos dolgairól, életünk fonákságairól és boszszúságairól, a vélt és valódi ellentmondásokról beszélnek a humoristák. Megerősíti ezt a reményt Moldova György frappáns írása, az Arrivaderci, Budapest, amelyet Horváth Tivadar mond el, a tőle megszokott magas intellektuális színvonalon. Ez a Molova-próza, amely az egyéni lelemény elbürokratizálását oly szellemesen gúnyolja ki, mérce lehetne az egész műsor számára. Annak ellenére, hogy néhány további jelenet ugyancsak a családiasság érzetét erősíti, azt tudniillik, hogy az állampolgárok ebben az országban együtt sírnak és nevetnek, a kabaré nem kevés száma régebbi humorforgácsokból újjáalakított. A Vidám Színpad régi hibája, hogy gyakran nyers, megmunkálatlan, irodalmilag kevéssé kidolgozott a szöveg. Amilyen találó Szántó Jenő Beilleszkedés című jelenete, mint a helyezkedés iskolapéldája és szatírája, amennyire kedves Dobozy Imre írása, A szeg, vagy Palotai Boris és Kárpáthy Gyula mulatságos persziflázsa a formális író—olvasó találkozókról — benne Gyurkovics Zsuzsa remek alakításával —, olyan kisdolgozatban némely más szám. Sokkal több humor — igaz, intellektuális humor — forrása lehetne a Tűnődés a szobornál, amely jelenet nem feledtetheti, hogy előzménye, Kazal László beszélgetése Marx Károly szobrával telibetalálóbb volt. Gyöngén sikerült Kállai István jelenete, a Nincs mese, és kevés a nevetnivaló a műsort záró bohózaton is, amelynek László Miklós a szerzője. Az előadásban a bajok megállapítása — ami a néző számára már nem hat a reveláció erejével —, ritkán találkozik azzal a leleményes humorral, amely fennállása óta a politikai kabarét mindig is éltette és élteti. Pedig a fiatal Selmeczi Tibor jól megírt konferansz-szövege, amelyet a szerző maga ad elő, kedves, kissé csinált félszegséggel, vagy Szuhay Balázs közreműködése azt példázza, hogy ennek a műfajnak bőségesen volnának még tartalékai. Zsudi József rendezését inkább a rutin mozgatja, akárcsak egyik-másik színész alakítását. Ez alól kellemes kivétel a már említettek mellett Urbán Erika, Csákányi László, Kibédi Ervin, Viola Mihály. (g. i.) Hétfőn temetik Mádoldy Kálmánt Nádasdy Kálmán, Kossuthdíjas kiváló művész, az Operaház egykori főrendezője és igazgatója, temetés előtti búcsúztatása április 28-án, hétfőn 11 órakor lesz az Operaház előcsarnokában. A búcsúztatót követően 13 órakor a Farkasréti temetőben helyezik örök nyugalomra, a fővárosi tanács által adományozott díszsírhelyen. Rákos Sándor szerzői estjét rendezik meg a Fészek-esték sorozatban április 25-én, pénteken este 8 órakor a Fészek Klubban. Közreműködnek és a költővel beszélgetnek Böhm Edit, Dévai Nagy Kamilla, Erdélyi György, Kürti Papp László, Márai Enikő, Tatay Éva, és VándorffyLászló, a Színházművészeti Szövetség Vers- és Prózamondók Körének tagjai.