Magyar Nemzet, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Május elseje Jakab Sándor rádió-tévé beszéde Jakab Sándor, a SZOT főtitkárhelyettese szerdán a rádióban és a televízió­ban ünnepi beszédet mon­dott, amelyben a Magyar Szocialista Munkáspárt­­ Központi Bizottsága, nép­­köztársaságunk kormánya és a Szakszervezetek Or­szágos Tanácsa nevében köszöntötte a munkásokat, termelőszövetkezeti pa­rasztokat, értelmiségieket, hazánk minden dolgozó­ját, majd így folytatta: Kilencven esztendővel ez­előtt, 1890-ben, a magyar proletárok budapesti első májusi harcos tüntetésének szónoka mondotta: ,,A tár­sadalom leghasznosabb tag­jai vagyunk, de nekünk nincs abból hasznunk; az államnak polgárai vagyunk, de védtelenül állunk: vér­ben és pénzben adózunk, de nekünk nincsenek jogaink!” Azóta a májusi menetben nemzedékek sokasodó sere­gei indultak harcba az őket megillető jogokért. Az első győztes állomás: 1919. A Ta­nácsköztársaság. A dolgozók bizakodva kö­szöntötték 1919. május 1-ét, mert érezték oroszországi és európai testvéreik szolidari­tását. A proletárdiktatúra példája negyedszázadon át erőt adott, lelkesített az el­nyomók elleni harcban. Jó­zsef Attila így fogalmazta meg milliók vágyát: ..Bátorság! Lesz még olyan munkád, amelyben kedved lelheted.” A kor, amelyről a költő szólt, 1945 tavaszán elérke­zett. Harmincöt esztendeje az alkotás, a munka ünnepe, a dolgozók nagyszerű meg­mozdulása minden május elseje. A fejlett szocializmust építő társadalmunkban több nemzedék munkálkodik együtt. Köztük vannak még azok, akik nagy áldozatvál­lalással, forradalmi hittel utat törtek mai, szabad éle­tünknek. Növekvő számban, mind gazdagabb tudással folytatják ezt a munkát a fiatalok. Közismert, hogy csak a pontosan szervezett, szívvel­­lélekkel végzett munkával fejlődhetünk tovább, csak minden erőnk latba vetésé­vel juthatunk előbbre. Mun­kásosztályunk, szövetkezeti parasztságunk, értelmisé­günk döntő többsége tehet­ségének és képességeinek legjavát adva dolgozik cél­jainkért. Ma, amikor gazdasági épí­tőmunkánk külső feltételei a korábbinál kedvezőtleneb­bek, hazai feladataink pedig bonyolultabbak, különösen fontos, hogy lehetőségeinket jól hasznosítsuk, adottsá­­gainkkal megfelelően él­jünk. Csakis a munkában becsülettel helytállókra, a jó szellemű közvéleményre támaszkodva teremthetjük meg azt a közérzetet, amely újabb lendületet ad további fejlődésünkhöz, a szocialista demokrácia gazdagításához. A hazához, a szocialista rendszerünkhöz való hűsé­günk, az országunk boldo­gulásáért érzett felelőssé­günk mércéje napjainkban a jobb, eredményesebb mun­ka, a hatékonyabb, jövedel­mezőbb gazdálkodás. Gon­doskodnunk kell arról, hogy társadalmunk figyelme, tel­jes elismerése övezze a jó­­ munkát, és életünk minden területén érvényesüljön az elv, aki többet s jobbat ad, többet is kapjon, mert ez nemcsak a társadalom elő­rehaladásának a meghatá­rozója, hanem az egyén bol­dogulásának is forrása. A közös tevékenységben érdekelt, a jó munkáért el­ismert ember jól érzi ma­gát. A közös munka a társa­dalmi egyenlőtlenségek fel­oldásával közelebb hozza egymáshoz az embereket, s a válaszfalak maradékát is lebontja az osztályok, réte­gek között. Május elseje, ez a munkásünnep, ezért vált egész népünk sajátjává, ün­nepévé. Meggyőződésem, hogy jú­nius 8-a, az országgyűlési képviselő- és tanácstagvá­lasztás is népünk, nemze­tünk egységének méltó megnyilvánulása lesz, kife­jezi rendszerünk demokra­tizmusát és azt, hogy a szo­cializmus építése nemcsak a kommunisták ügye, hanem a Hazafias Népfront prog­ramja, minden állampolgár sajátja, Így válik a nemzeti összefogás, a szocialista nem­zeti egység nagy tettek for­rásává. A továbbiakban is erre alapozva oldjuk meg feladatainkat, amelyeket társadalmunk vezető ereje — pártunk — XII. kong­resszusán megjelölt. Május elseje évről évre országonként és világmére­tekben demonstrálja annak az osztálynak a növekvő sú­lyát, amelynek történelmi küldetése a kizsákmányolás és az elnyomás végérvényes felszámolása, a szocialista társadalom megteremtése. Földünk egynegyedén a ha­talomra jutott munkásosz­­tály eredményesen építi az új társadalmat. A szocialista országok dol­gozó tömegei büszkén tekin­tenek vissza a megtett ha­talmas útra, és hittel, biza­lommal nézhetnek a jövőbe. A tőkés és a fejlődő orszá­gok munkásosztálya, dolgo­zói számára ez a nap harci szemle a nép jogaiért és ér­dekeiért, a nemzetközi mo­nopoltőke uralmának visz­­szaszorításáért és megtöré­séért, a nemzeti és a társa­dalmi felemelkedésért ví­vott küzdelemben. Nem vál­tozott azonban a világ dol­gozóinak legalapvetőbb ér­dekazonossága, s ma külö­nösen nélkülözhetetlen szé­les körű összefogásuk az emberiség boldogabb jövő­jéért. A munkáskezek alkotá­sait a tőkés elsajátítók a vi­lág több pontján a fenyege­tés, a pusztítás eszközeivé változtatják. Történelmi fe­lelősség hárul ma a nemzet­közi munkásosztályra, az emberi haladás legfőbb le­téteményesére. Meg kell akadályozni, hogy megsem­misüljenek a munkásgene­rációk alkotásai, hogy pusz­tulásba sodródjon a civili­záció, az emberiség. E­hhez ideológiai ellentétektől és politikai különbségektől füg­getlenül össze kell fognia a kommunista, szocialista, szo­ciáldemokrata, keresztény és más pártállású munká­soknak, dolgozóknak, csak­úgy, mint a pártokhoz nem tartozóknak. Együtt kell fellépniük a fegyverkezési verseny megállításáért, a tö­megpusztító eszközök mi­előbbi korlátozásáért, a le­szerelésért. Az elmúlt években kibon­takozott a kommunista és a szociáldemokrata pártok, il­letve a különböző irányzatú európai szakszervezetek kö­zötti párbeszéd. Előrehaladt az egy irányba ható, együt­tes cselekvés lehetőségeinek feltárása, módszereinek ki­munkálása. Meggyőződé­sünk, hogy a munkásmoz­galomban erősödő együtt­működés hasznosan mozdít­hatja elő a nemzetközi fe­szültség enyhülését, a kü­lönböző társadalmi rendsze­rű országok kölcsönösen előnyös kapcsolatainak ki­­szélesedését, végső soron az emberiség közös gondjainak megoldását. A magyar munkásosztály — népünk egyetértésével — együtt halad a világ külön­böző országaiban élő osz­tálytestvéreivel, az emberi­ség jövőjét fenyegető erők elleni harcban. Tevékeny részt vállal a nemzetközi munkásosztály, a haladó, demokratikus, békeszerető erők céljainak valóra váltá­­sában, saját feladatainak megoldásában pedig számít a nemzetközi szolidaritás erejére. Pártunk XII. kongresszu­sának szellemében munkál­kodjunk tovább a szocialista építés külső feltételeinek javításán. Szilárdítsuk to­vább testvéri barátságun­kat, összefogásunkat a Szov­jetunióval, a szocialista kö­zösség országaival. Erősítsük internacionalista szolidaritá­sunkat a tőkés és a fejlődő országok dolgozóinak, né­peinek imperialistaellenes küzdelmével. Járuljunk hoz­zá hazánk további felvirá­goztatásához, az egyetemes béke a társadalmi haladás ü­­gyéhez. Feledt/ fíi/nta ra­jza A Képzőművész Szövetség és az Interpressgrafik rajzpályázatán I. díjjal kitüntetett mű A tabasi kom­m­andóakció után zavarok az amerikai-japán viszonyban is SAJTÓÉRTEKEZLETET tartott az amerikai elnök­ a sikerte­len túszmentő akció körülményeinek a megmagyarázására. Egyfajta tekintélymentésnek vélhető e tájékoztató. A Fehér Ház lakója azt mondta, hogy szerinte nincs összefüggés a tehe­­ráni ügyek és saját újjáválasztásának az esélyei között. Alig két hete még azt fejtegette, hogy legfeljebb júniusig húzódhat a túszválság, ezúttal viszont gondosan elkerült minden határ­időt. Hangsúlyozta, a cél továbbra is a békés megoldás, de „minden egyéb lehetőség”,­­így tehát a katonai is, nyitva marad. Carter szerint, ha sikerül a teheráni foglyokat kiszabadítani, akkor ez fölöslegessé tette volna a gazdasági szankciókat, ame­lyeket a jövő hónap közepétől Washington szövetségesei is mind szigorúbban alkalmaznak majd. Carter elutasította azt a gondolatot, hogy még a fejlett ipari országok júniusi velen­cei csúcsértekezlete előtt találkozzék nyugati partnereivel. Értésre adta: nem látja ennek a szükségességét és felesleges­nek érzi, hogy magyarázkodjék a kilencek előtt. Miközben Carter a nyugati politikai körök véleménye sze­rint kevés megértést tanúsít szövetségesei iránt, a partner fővárosokból sorra érkeznek Washingtonba a mérsékletre és önmegtartóztatásra intő diplomáciai üzenetek. Okira Masza­­josi japán kormányfő pedig éppen most indult útnak az Egye­sült Államokba. Washington, Ottawa és Mexikóváros vendége lesz. Tokióban mindenekelőtt a Carter elnökkel ma megtar­tandó tárgyalásait kísérik élénk figyelemmel. Ennek a magya­rázata az az ázsiai szigetországi vélekedés, miszerint Ohira várhatóan szolidaritásáról biztosítja Cartert az iráni kérdés­ben, egyszersmind jelezni kívánja az aggodalmait, és a fenn­tartásait is. A hivatalos japán értékelés szerint, amelyben sze­repet kap a Tokióban mérsékelt politikusnak tartott Vance külügyminiszter lemondása, „kiszámíthatatlanná” vált a wa­shingtoni diplomácia. A hírek úgy tudják, hogy a japán mi­niszterelnök mérsékletre inti majd a Fehér Házat. Ebben támogatja őt a japán sajtó, amely változatlanul vezető helyen foglalkozik az elvetélt amerikai kommandóakcióval. A vezető tokiói napilap, az Aszahi Simbun arra figyelmeztette Ohirát, hogy ne engedje bevonni országát az Egyesült Államok ter­veibe. A japán kormányfő amellett, hogy a stratégiai jellegű „csendes-óceáni közösség” létrehozását szorgalmazó japán— amerikai tervekről kíván tárgyalni Mexikóban és Kanadában, szeretné elmélyíteni a gazdasági együttműködést ezekkel az országokkal. Japán számára ugyanis központi kérdéssé vált az olaj, amelyet már nem tud régi partnerétől, Teherántól meg­vásárolni, s így új piacok után kell néznie. Washingtoni s­­lexjelen­tésü­nk A kongresszus jóváh­agyja .Muskie kinevezését Washington, április 30. Carter amerikai elnök ked­den Edmund S. Muskie szená­tort jelölte külügyminiszter­nek a lemondott Cyrus Vance utódjául. A kinevezést a kongresszus várhatóan a leg­csekélyebb ellenállás nélkül fogja­­jóváhagyni , ami az elnök személyi választásának az egyik fontos szempontja lehetett. A demokrata párti Muskie hosszú közéleti pálya­futásából arra lehet következ­tetni, hogy Carter igyekezett a State Department leköszönt vezetőjének a politikai súlyá­hoz mérhető egyéniséget talál­ni. Senki nincs a megürese­dett külügyminiszteri poszt betöltésére esélyesként emle­getettek között, akiről politi­kai és sajtókörökben feltéte­lezték volna: alkalmas lesz ellensúlyozni a növekvő befo­lyású Brzezinski nemzetbiz­tonsági tanácsadót. Muskie be­töltheti ezt a szerepkört. A szenátor — bejelentvén, hogy elfogadja az elnöki felkérést — nemcsak azt jelezte, hogy rövid, nyolchónapos megbíza­tásra számít, ami is kellemet­lenül érintette Cartert, hanem azt is közölte: az elnök nem hagyott kétséget afelől, Brze­­zinski és Muskie közül ki lesz a külügyek felelős gazdája. Csillapító A Ma­iné államot képviselő szenátor jelölése Carter szem­pontjából egyszerre szolgál bel- és külpolitikai célokat. Csak a legutóbbi napok poli­tikai realitásaira tekintettel is világos, hogy a törvényhozó társai körében nagy tekintély­nek örvendő Muskie kiválasz­tásának az elnök szándéka szerint csillapítania kell a morgolódó kongresszus kedé­lyeit. Elvégre a törvényhozás értésre adta: nem kívánja szó nélkül hagyni a sikertelen iráni mentőakció nyitott kér­déseit, sem a Capitoliumon minden más kormánytagnál inkább becsült Vance lemon­­­­dásának nem kellően tiszta­ zott mélyebb okait és előzmé­nyeit. Nemcsak az amerikai tör­vényhozás fogadhatja kedve­zően a szenátor külügyminisz­teri kinevezését. Az elmúlt napok eseményei miatt még inkább nyugtalankodó szövet­séges országoknak, sőt más államoknak a fővárosaiban is úgy értékelhetik ezt a lépést, mint a Cyrus Vance által ed­dig betöltött mérsékelő sze­repkör megfelelő továbbvite­lére tett kísérletet. Megjegy­zendő, hogy Muskie törvény­hozói működésében a nukleá­ris fegyverkorlátozó tárgyalá­soknak a híve, a leszerelés gondolatának befolyásos kép­viselője volt, bár a múlt év decembere óta elhangzott megnyilatkozásai hasonló vál­tozásokról tanúskodnak, mint amelyek Carter állásfoglalá­sait és politikáját jellemzik. Trükkök Edmund Muskie 1914-ben született. A képzettsége sze­rint jogász. Az ötvenes évek derekán Maine álam kor­mányzója volt. Először 1958- ban választották ör meg szená­tornak. A törvényhozásban eltöltött első tíz évére a kö­vetkezetes, aprólékos munka volt jellemző: komoly érde­mek tulajdoníthatók Muskie­­nak abban, hogy az Egyesült Államok még idejében törvé­nyes szabályozókkal lépett fel az ipari környezetszennyezés ellen. Az 1968-as választásokon Hubert Humphrey alelnökje­­löltje volt é­s Richard Nixon győzelme ellenére országosan ismert és elismert politikai személyiséggé vált. A demok­raták legesélyesebb jelöltje­ként indult az újraválasz­tásáért fellépő Nixon ellen 1972-ben. A Watergate-kihall­­gatások bizonyították azt a korábbi gyanút, hogy a felfo­kozott várakozásnak nemcsak a saját hibái miatt nem tu­dott megfelelni Muskie. Nixon emberei az ebben az esetben is alkalmazott „piszkos trük­kök” sorozatával eredménye­sen diszkreditálták a szená­tort, szétzilálták előválasztási hadjáratát. Muskie az 1972-es demokrata konvenció első sza­vazása előtt visszalépett a je­löltségtől. Későbbi törvényhozói mű­ködésének a fő színtere az elnöksége alatt álló­ költségve­tési bizottság volt. (Muskie tagja a szenátus környezetvé­dő és közmunkaügyi testüle­tének, illetve a külügyi bi­zottságnak is.) Az elmúlt években meghatározó szerepe volt abban, hogy a költségve­tési bizottság visszautasította a hadügyi kiadások fokozott emelésére tett indítványokat, és szorgalmazta a társadalmi szolgáltatásokra fordítandó összegek emelését. A szená­tusban úgy ismerik Muskie-t, mint aki gyakorlatias közép­­ut­akat keres, igyekszik össze­egyeztetni az egymással szem­ben álló véleményeket. Mus­kie arról is híres, hogy — bár általában a nyugodt, csende­sen érvelő tárgyalási stílus jellemző rá — bizonyos kö­rülmények között hajlamos elveszíteni a türelmét. Carter tájékoztat kedd esti sajtóértekezletén — egy kérdésre válaszolva — Carter elnök széles körű ta­pasztalatokkal rendelkező, nagy tekintélyű politikai sze­mélyiségnek mondta Edmund Muskie-t (akinek liberális pa­

Next