Magyar Nemzet, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-21 / 117. szám
Szerda, 1980. május 21. Vak tyúk is talál szemet... Esti agytorna Egyik napról a másikra a reflektorfénybe kerültek. Váratlanul, de nem alaptalanul. Kissé megilletődve ültek az újságírók és fényképészek karéjában és biztatás nélkül is örömmel magyarázták találmányuk újdonságát, hasznosságát. Nem csoda, hiszen Bondi Róbert fejlesztési osztályvezető, Kispesta Tamás osztályvezető-helyettes és Rajnai Lajos gyártmányfejlesztő műszerész, néhány nappal ezelőtt vette át a Kohó- és Gépipari Minisztérium kiváló feltaláló kitüntetésének arany fokozatát. Munkahelyükön, az „Elektronika” Átviteltechnikai Szövetkezetben olyan műszert fejlesztettek ki, amellyel korszerűsíthetők, és biztonságosabbá tehetők a nagy távolságú interurbán telefonösszeköttetések. A négyszáz fős szövetkezet elsősorban átviteltechnikai mérőműszereket gyárt, termékeinek 80 százalékát exportálja. Az elmúlt években olyan újdonságokkal jelentkezett a piacon, amelyek a legszigorúbb követelmények alapján is fel tudták venni a versenyt a hasonló profilú, de rendkívül nagy apparátussal dolgozó világcégek termékeivel. Szabad az út Tehetségesebbek, szerencsésebbek, védettebbek lennének, mint sok más hasonló — rendkívül komoly gondokkal küszködő — szervezet? Nem hiszem. Sikerük titkát abban látom, hogy idejekorán felismerték: csak akkor tudnak saját erejükre támaszkodva állva maradni, ha műszereiket könnyen, gyorsan és a lehető legmagasabb áron értékesítik a piacon. Ezt viszont úgy érhetik el, ha szabadjára engedik mnkatársaik alkotói fantáziáját, bíznak szaktudásukban, tájékozottságukban, és nem riadnak vissza az első pillanatban képtelennek látszó ötletek megvalósításától. Természetesen, ez a módszer sok veszélyt rejt magában, különösen egy szövetkezetnél, amelyik semmiféle állami támogatásra nem számíthat. A kockázatvállalás felelőssége itt kézzelfogható valóság. Ha nagyot tévednek, nagyot buknak, ha jól számítottak, sokat nyerhetnek. Greger József, a szövetkezet elnöke — aki korábban házon belül fejlesztőmérnökként dolgozott, saját bőrén tapasztalta, hogy a merev, előírásokhoz kötődő vezetési stílus mennyire megnyomoríthatja az emberek munkakedvét, újat akarását — lelkes támogatója minden kezdeményezésnek. Sokkal inkább partnere, semmint főnöke munkatársainak. Nem ígér lehetetlent, de mindent elkövet, hogy embereit mentesítse a felesleges ügyintézéstől, az időt és energiát rabló presztízsvitáktól, és olyan jutalmazási rendszert vezetett be, amely a csoportmunkára, a gyártási tervhez szorosan kapcsolódó célfeladatok gyors, és színvonalas elvégzésére ösztönöz. Mindenki előtt nyitva áll az út, hogy találékonysága, tudása révén mind önmagát, mind a szövetkezetet tovább gazdagítsa. Gyakran előfordul, hogy a belföldi és a külföldi vevők csupán a kívánt műszer típusadatait köztik, a megvalósítás mikéntjébe nem szólnak bele. Ilyen esetekben tág tere van a tervezői, feltalálói fantáziának. Működik is. Műszereik hatvan, hatvanöt százaléka ötévesnél fiatalabb és számos a KGST szakosított terméke. A fejlesztési osztály munkatársai nem panaszkodhatnak: van sikerélményük. Vezetőjük Bondi Róbert, a szövetkezet alapító tagja. — Munkahely szempontjából monogém típus vagyok. Itt, ebben a kis kócerájban minden a szemünk előtt zajlik. Alkudozunk a vevőkkel, tárgyalunk a társvállalatokkal, együtt törjük a fejünket a megoldásokért és a tervrajzok alapján a szakemberek segítségével házon belül készítjük el a munkadarabot. Ott vagyunk a műhelyekben a prototípusok gyártásakor, ezáltal nemcsak átlátjuk ezt az örökké megújuló folyamatot, de alakítói, formálói is vagyunk. Azt mondják erre, benne élünk az élet sűrűjében, s ez meghatározza gondolkodásmódunkat, munkastílusunkat. Nem enged pihenni, elkényelmesedni, s ha elszakadnánk a realitásoktól, menthetetlenül visszarántana bennünket a földre. Ismerjük a szövetkezet teljesítőképességének határát, de azt is, mi mindent meg tudunk oldani — sokszor szabályellenesen — közösen, ha mindenki érzi feladatának súlyát és fontosságát Egymásba kapaszkodva — Hogyan születik az ilyen szabadalom? — Semmiképpen sem úgy, hogy elhatározzuk: szabadalmat fogunk feltalálni. Célunk az volt, hogy olyan műszert konstruáljunk, amelyikkel gyorsabban, könnyebben, kényelmesebben, és tévedésmentesebben lehet a több száz csatornás telefonberendezések működését ellenőrizni. Abból indultunk ki, hogy a legismertebb cégek, mint a Siemens, vagy a Philips műszerei mit tudnak ezen a területen. Utána kezdődött a fejtörés, hogyan lehet ezt műszakilag megoldani. Terveztünk, számoltunk, egymás ötleteibe kapaszkodtunk. Aztán átestünk a krízisen, amikor őrült koholmánynak éreztük az egészet, majd átbillentünk a holtponton s amikor elkészült a mintadarab, döbbentünk rá, hogy valami egészen újat sikerült kitalálnunk. — Mindezt mennyi idő alatt? — Az ötlettől a megvalósításig két év telt el. — Kik segítettek ebben? — Szoros kapcsolatban állunk a telefonberendezéseket, alkatrészeket gyártó cégekkel, a BUDAVOX Külkereskedelmi Vállalattal, és a BME Híradástechnikai Intézetével. Legfontosabb partnerünk, a Telefongyár, amelyik sokkal jobban tudja értékesíteni berendezéseit az általunk készített karbantartó műszerekkel együtt. Ismerjük fejlesztési elképzeléseiket és már évekkel előre tudjuk, mi az, amire fel kell készülnünk. Számítunk rá, hogy a gyár belátható időn belül a piaci igények alapján sorozatban fogja gyártani a 2700 csatornás berendezést, amihez a mostani szabadalom továbbfejlesztésével még korszerűbb, többet tudóbb műszert kell készíteni. Kispesta Tamás, az alkotócsoport másik tagja, jó kedélyű, mosolygós fiatalember, öt évvel ezelőtt ügyes-bajos dolgait jött intézni a Klauzál utcába. Meglátta a szövetkezet cégtábláját és gondolt egy merészet. Benyitott az üzlethelyiségbe, és rövid két óra leforgása után tenyerébe csapott az elnöknek. Régóta fontolgatta, hogy munkahelyet változtat. Nagyobb feladatokra vágyott, de nem tudta, merre induljon. Most elégedettnek látszik. — Megtanultam, mi az az igazi kötetlen munkaidő. Az előírások szerint hajnali fél hétkor nyitunk, de délután mindenki addig maradhat, ameddig csak akar. Nem ritka, hogy az esti híreket itt hallgatjuk meg, és vasárnap is bejövünk. Nyugodtan dolgozni csak munkaidő után lehet, amikor nem szólnak a telefonok, nem jönnek a vevők, az üzletkötők, nem kell a műhelyekben futkosni. Ilyenkor kezdődhet az agytorna. Nem várhatunk az isteni szikrára, vagy segítséggel, vagy önállóan, de meg kell dolgoznunk a témát. Ehhez rendkívüli kitartás, türelem és megszállottság kell. Addig gyötörjük egymást, addig kísérletezünk, próbálkozunk, amíg nem érünk el eredményt. Soha nem adjuk fel. Minden ilyen nagyobb feladat próbára teszi tudásunkat, erőnket és emberi magatartásunkat. A gyártás szakemberei a tervezés időszakában érdeklődve figyelik bogarászásainkat. S ha kell, ők is bent maradnak a késő délutáni órákig. Ilyenkor készítik el azokat a nyomtatott áramköröket, amelyeket ha külső cégnél rendelnénk meg, két-három hétig várhatnánk rájuk. Erre nincs időnk. Ha lépést akarunk tartani a nagy léptű technikai haladással, minden eszközt és módot fel kell használnunk arra, hogy felpörgethessük a munkánkat. Tapasztaltuk, hogy egy éves késedelem is már harmincszázalékos árcsökkenést jelenthet. Nem vagyunk annyira gazdagok, hogy ezt a fényűzést megengedhessük magunknak. — Mindenki így gondolkodik a kollektívában? — Többé-kevésbé igen, s aki nem, az előbb-utóbb megválik tőlünk. Nálunk eléggé furcsa eseteket produkál az élet, s aki nyugodt munkahelyre vágyik, az nem sokáig bírja ezt a tempót. Azt mondják, a munkahely az ember második otthona. Ez a mi esetünkben valóság. Még egy kis konyhát is berendeztünk, esténként főzünk is. Róbertről pedig az a hír járja, hogy nem a feleségével, hanem a szövetkezettel kötött házasságot. — Megéri? — Nem latolgatjuk, csináljuk. Kiegyensúlyozottan, örömmel és nagyobb lelki megrázkódtatások nélkül. Egyébként biztos,hogy szürkébb lenne az életünk. Hogy ennek ára van? Tudjuk. Nem tartozunk a magas jövedelműek kategóriájába, és időnk sincs mellékállásra, maszekolásra. Sokan ezért bolondnak tartanak bennünket. Elődjük: Sziszifusz — Mit szól ehhez a család? — Már megszokták. Lajosnak pedig könnyű, önellátó. Mos, főz, takarít, csak vasalni nem akar. Rajnai Lajos mosolyogva tűri az élcelődést. Egy órával ezelőtt még az egyetemen zárthelyi dolgozatot írt. Húsz éve dolgozik ebben a szakmában, a szövetkezetnél volt ipari tanuló, majd kilencévi kalandozás után 1972-ben ismét viszszatér. Ugyanazt az utat járja, mint alkotótársai. Levelező tagozaton végezte el a gimnáziumot, és jelenleg a BME villamosmérnöki karának első éves hallgatója. — Hat kemény esztendő vár rá — mondja a főnöke —, de ha mi végig tudtuk csinálni, ő sem bukhat bele. Rendkívül jó a gyakorlati érzéke, azon a néhány tankönyvön pedig majd csak átrágja magát. Különben is ő a csoport jogtudósa. Huszonhárom évesen átesett a legnagyobb tűzkeresztségen. — Volt egy nyertes szabadalmi perem, de a találmányomból nem lett semmi. Akkor tanultam meg a szabadalmi jogot és még valamit: társak és menedzselő főnökök nélkül sziszifuszi harc a mienk. — A szabadalmaztatás tehát nem feltétlenül biztosítéka a gyártásnak? — Nem, ez nálunk sokkal inkább jogi procedúra, és egy lehetőség a feltalálók pénzügyi jutalmazására. Sajnos, van, aki nem is vágyik ennél többre. A Találmányi Hivatalban bőségesen találna olyan szabadalmaztatott terméket, amelynek nincs különösebb gazdasági haszna, de alkotója tudományos fokozatot érhet el vel. S ez nagy baj. — De önök is örültek az elismerésnek? — Természetesen, de nem ez volt a kiindulási alapunk. Ránk jellemző módon az átadás pillanatáig nem is hittünk benne. A műszert sem tartottuk különleges csodának, csak munkánk fontos állomásának. Hogy erre máshol is felfigyeltek, ez meglepett bennünket. Hiszen nem tettünk mást, mint eddig. Dolgoztunk. Találmányuk az első esztendőben ötvennégy millió forintott forgalmazott a szövetkezésnek. Jelentős tételben szállítottak belőle a moszkvai olimpia hírközlő rendszeréhez és kooperációs tárgyalásokat folytatnak egy jól ismert világcéggel. Lehet, hogy a kivétel tényleg erősíti a szabályt? László Ágnes Az angolok az időjárást taglalják, mi, magyarok eleddig többnyire a sportról és a mezőgazdaságról beszéltünk — kinek nincs megfellebbezhetetlen álláspontja a fociról vagy a terméskilátásokról? — újabban azonban harmadik témakörként felbukkant a közgazdaság. Tízmilliónyi közgazdász cserél naponta véleményt árakról, bérekről, energia- és lakásgondokról, „begyűrűzött” világpiaci helyzetről. A közértek hűtőpultjai mellett, a piaci standok árnyékában, a benzinkutak tájékán csakúgy mint a munkahelyeken, különösen fizetésnapok közeledtével. Mit szól mindehhez a téma egyik avatott értője, dr. Zoltán Zoltán, a közgazdaságtudományok kandidátusa, aki majd évtizedes egyetemi oktatói gyakorlata mellett számtalan szakcikknek, publikációnak is neves birtokosa. Mit tart a közgazdasági , szemlélet ilyetén térhódításáról? — Túlzott. Csak ökonomista szemlélettel nem lehet megoldani jelen gondjainkat, ahhoz társadalomcentrikus gazdasági életre van szükség, mely felméri az árak-bérek viszonyát, s azt igazítja a társadalom reakcióképességéhez. Hogy a munkabéreket a vezetők merjék differenciálni, a jól dolgozók pedig merjék a többletet elfogadni. Bár a helyzet önmagában nehéz, azt hiszem, hogy közhelyek, sztereotípiák is nehezítik a tisztánlátást. Néhányat ezekből példaképp. „Rugalmatlanok a nagyvállalataink, éppen méretarányaik miatt.” Törvényszerű lenne? A világ multinacionális cégeinek bármelyike épp eléggé terjedelmes, mégis mindegyik remekül prosperál. Nagyvállalatainknak — szerintem — nem annyira a méretein, mint belső szerkezetén, gazdasági felépítésén kell módosítaniok. „A termelékenység fokozása megoldja a gondokat.” Igaz lenne? De ha a termékeket nem tudjuk piacképessé tenni, akkor ugyan miben segít a felhalmozódó mennyiség? Minőséggel és nóvumokkal többre mehetünk. „Nálunk azért alacsonyabb a munka hatékonysága, mivel itthon csökkentettebb intenzitással dolgozunk, mint teszik azt a fejlettebb országokban. „Miért akkor, hogy külföldön dolgozó hazánkfiai oly dicséretesen állnak helyt világszerte? Lépéshátrányban vagyunk, az igaz, de már nálunk is kezdik vizsgálni a vállalatok belső struktúráját, az abból fakadó ösztönzési rendszereket, s mindazon tényezőket, melyek több, jobb munkára serkentenek. Azután hallani néha, hogy „nálunk egy százalékos gazdagságnövekedéshez két-három százaléknyi energia - vagy nyersanyagimport növekedés szükséges”. Vallom, hogy kevesebb import nyersanyaggal és több jól felhasznált hazai szellemi tőkével, messzebbre juthatnánk. A szellemi innovációk hatalmas lökést adhatnának népgazdaságunknak. Hogy a fajlagos mutatók — ezek jelzik, hogy például egy tonna acél előállításához mennyi energia szükségeltetik — nálunk kétszer olyan magasak, mint a tőkésországokban? Igaz, de ha a műszaki értelmiségiek a közgazdászokkal karöltve arra törekszenek, hogy a rejtett szellemi tartalékokat feltárják, akkor azonos energia- és nyersanyagfelhasználás mellett" is számíthatunk öt-hat százalékos gazdasági növekedésre. S így kedvezőbbek lennének az árviszonyok is, hiszen az ár olyan viszonyszám, amely, ha helyes, akkor jól tükrözi a különböző termékek közötti természetes arányt. Felhasználandó ,,nyersanyagnak” tekinti a szellemi tőkét? — Okvetlenül annak. Sőt: eddig kellően ki nem használtnak! Hadd mondjak erre is példát. Ismerek egy tanársegédet, aki nyaranta felcsapott ''parasztnak. Tudta ő is, hogy a tudományban kellene elmerülnie, megalapoznia szakmai jövőjét, olvasni, kutatni, publikálni, nyelveket tanulni, de nősülni akart, lakást akart, gyereket akart, hát a szünidő két hónapján át apjánál háztáji bikát hizlalt. Munkájáért cserében évi 40 ezer forintot kapott hazulról, így alapozta meg anyagilag induló magánéletét! Szomorúnak csak azt találom a dologban, hogy ugyanezt szellemi munkával, könyv és cikkírással — magam is tudom — nem érhette volna el. És ezzel a jelenséggel szeretnék perbe szállni. Vitatkozni. Miért, hogy ha valaki leteszi a vakolókanalat, a targoncát vagy hátat fordít az esztergapadnak, akkor arra gazdasági életünk érzékenyebben reagál, mintha valaki leteszi a ceruzát? Ha egy értelmiségi pályakorrekcióra kényszerül, s emiatt abbamarad valahol, valamilyen szellemi munka, akkor annak legfeljebb néhány furcsálló pillantás, vállvonogatás, esetleg sanda kíváncsiság a kísérőié: vajon miért tette? Holott. Soha ilyen nagy szükségünk nem volt az értelmiség alkotó munkájára! Csak úgy tudunk gazdasági gondjainkból kilábalni, ha új találmányok, kutatások, gyakorlatnak átadható szellemi termékek ebben segítenek. Hatalmas energia rejlik a kiművelt emberfők sokaságában, az akkumulált szellemi tőkét kár parlagon hagyni, ki nem használni azt, az utolsó gondolatig. — Mégis egyre gyakoribb, hogy a korábban tudományos pályán mozgók a gyakorlati élet felé orientálódnak. Miért? — Nem ritkán az egyhangú munkavégzés monotóniája, esetleg a képességek kibontakoztatásának nehézségei fordíttatnak hátat a tudománynak, de legtöbbjüket anyagi motivációk vezérlik. Oktatási és kutatási intézményeinknél olyan szerény a havi jövedelem, hogy rendkívül elhivatottság, családi háttérbázis vagy egyéb szerencsés helyzet kell ahhoz, hogy valaki hosszú távon vállana. Ez a nagyon reális valóság rem tett engem is az egyetemi kategóriáról a főkönyvelői székbe. — S nem fogadták idegenkedve? Végül is a tudomány elefántcsontformából hítt. . . — Szerencsére nem, de ennek oka tán az is, hogy a kisgazdaság tudománya olyan hásbavágó, eleven valóság, amely állandó kontaktusban áll a gyakorlattal. Magam a közgazdaságtudomány határterületeit , városgazdaságtant, településgazdaságtant és az infrastruktúraelméletet műveltem korábban. S ha ezeket a kérdéseket az ember nem tudja napra készen átvinni a gyakorlatba, akkor nem reménykedhet munkát a eredményezérében. Egy fizikus, ely biológus vagy egy matematikus munkára kevésbé kötött vr időbeliséghez ■ ■holta után fölfedezhetik s ha utólag megüdvözül, seliebbére szerencsésen közkincscssé válik. Nekünk közgazdászoknak azonban — ahogy a társadalomtudományok mindegyikének — eleven kapcsolatban kell lennünk a mindennapokkal. — Valamit az eddigi tudományos munkásságról? . .. — Kutatásaim során megállapítottam, hogy vércefelejtésünk — s településfejlesztésünk általában — nincs harmóniában a társadalmi igényekkel. Az ipar, különösen az élelmiszer- és a könnyűipar vidékről szívja fel újra és újra a hiányzó munkaerőt. Tessék számolni: Budapesten egy ember infrastrukturális ellátása mintegy 800 ezer forintba kerül, tehát ilyen arányban részesül minden fővárosban lakó ember a közművekből, a közlekedésből, a gyógyellátásból, a szolgáltatásokból. Ha egy példaként vett, vidékről jött segédmunkás lakást is kap, akkor beláthatatlanná válik az az idő, amikorra termelő munkájával visszaadja a közösségnek mindazt, amit vitathatatlanul jogosan, ám a maga hasznára fordított a közös javakból. A mérleg tehát egyensúlyát veszti, megbillen, hiszen képtelen annyi új értéket termelni, többlethasznot előállítani, hogy akár csak saját infrastruktúra hányadát visszatérítse. Ehhez két élet munkája is kevés lenne. — Csakhogy ez világjelenség. — Az, de nem irreverzibilis. Megfordítható lenne, ha a termőhelyek közelébe települnének az ipari feldolgozóhelyek, csökkenne az ingázók és a lakásigénylők száma, ki-ki szívesebben építene saját erőből családi házat, s jobban érezné magát egy olyan mikroklímában, amely ha nincs is a szolgáltatások maximumával ellátva, mégis megszokottabb, kényelmesebb, otthonosabb, s a lakótelepeknél sokszorosan emberibb léptékű. Hiba azt hinni, hogy a megelégedettség kritériuma a szuperellátottság, s hogy ezt minden állampolgár egyetemesen igényli. Bizonyít a lakótelepi fluktuáció: sokan hagyják ott a távfűtéses kényelmet, s települnek vissza a peremkerületi, földszintes életformába. S egy-két kirívó példától eltekintve: korántsem nyereségvágyból. — Kutatási témaköréhez tartozott a tanyakérdés is? — Igen, bár jobbára térelmélettel, városelmélettel foglalkoztam. Ellenkezést váltott ki bennem viszont, mikor hallgatóim fölvetették: meg kell a tanyákat szüntetni, mivel nem a huszadik század emberének való az az életforma, amit ez a településstruktúra nyújt. Először is: ha valaki életérzésének, igényének az felel meg, kötődik a természethez, napi munkájával egyben ellátja önmagát úgy, hogy termelvényeiből mások is részesednek, miért volna akkor az ilyen életmód szükségtelen? Másodszor: a tanyai életformának minimális az infrastruktúra vonzata, s ha a korábbi számokra viszszautalunk, ez a népgazdaság szintjén korántsem elhanyagolandó szempont. Végül: tanyán is lehet teljes, egész életet élni, mint ahogy lehet, azt falun és kivárosban is: a magasrendű szellemiség nem kötődik szükségszeren a nagyvárosok, a főváros vonzáskörzetéhez. Valóban nem. S ha egy kandidátus falura megy főkönyvelőnek, szellemisége alkotó fantáziája oda is elkíséri. Ott is jelen van. És hát. Bedő Ildikó Amikor a főkönyvelő kandidátus A tudományból a gyakorlatba Magyar Nemzet A bonyhádi tervpályázat eredménye A Bonyhád város központjának kialakítására kiírt tervpályázatra összesen 35 pályaművet nyújtottak be. Ezek közül a zsűri négy tervet díjazott és további négy pályaművet megvett. A pályázat feladata volt kialakítani az új városközpontot anélkül, hogy ez nagyobb arányú szanálást követelne. Ezt a követelményt a résztvevők nagyvonalúan igyekeztek kielégíteni. A 80 ezer forintos első díjat Rajkainé Berényi Mária— Gergelyné Korompay Judit tervének ítélték. Rangsorolás nélkül egyenként 60 ezer forintos második díjat kapott Hübner Mátyás—Krall Károly —Tóth Mihályné, valamint Zádori Attila—dr. Kiss Antalné—Miháltz István pályaműve. 50 ezer forintos harmadik díjat kapott Palotai Tamás— Sasi Nagy Ildikó, 30 ezer forintért megvásárolták Fortringler László, 20 ezer forintért Csernyánszky Gábor— Frenyó Mária—Gillyén Katalin—Károlyi István—Szabó Márton, valamint dr. Kiss Antalné—Miháltz István—Zádori Attila tervét. A bíráló bizottság azt javasolta Bonyhád város tanácsának, hogy a díjnyertes és megvételre került pályaművek, valamint az összefoglaló értékelés alapján készíttesse el a tervezési terület részletes tervét és a kevés bontással járó lakásépítést már a VI. ötéves tervben hangolja össze a szőkebb városközpont átépítési feladatával. G. J. •7