Magyar Nemzet, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-21 / 117. szám

Szerda, 198­0. május 21. Vak tyúk is talál szemet... Esti agytorna Egyik napról a másikra a reflektorfénybe kerültek. Vá­ratlanul, de nem alaptalanul. Kissé megilletődve ültek az újságírók és fényképészek ka­réjában és biztatás nélkül is örömmel magyarázták talál­mányuk újdonságát, hasznos­ságát. Nem csoda, hiszen Bon­­di Róbert fejlesztési osztály­­vezető, Kispesta Tamás osz­tályvezető-helyettes és Rajnai Lajos gyártmányfejlesztő mű­szerész, néhány nappal ezelőtt vette át a Kohó- és Gépipari Minisztérium kiváló feltaláló kitüntetésének arany fokoza­tát. Munkahelyükön, az „Elekt­ronika” Átviteltechnikai Szö­vetkezetben olyan műszert fejlesztettek ki, amellyel kor­szerűsíthetők, és biztonságo­sabbá tehetők a nagy távolsá­gú interurbán telefonössze­köttetések. A négyszáz fős szövetkezet elsősorban átviteltechnikai mérőműszereket gyárt, termé­keinek 80 százalékát exportál­ja. Az elmúlt években olyan újdonságokkal jelentkezett a piacon, amelyek a legszigo­rúbb követelmények alapján is fel tudták venni a versenyt a hasonló profilú, de rendkí­vül nagy apparátussal dolgozó világcégek termékeivel. Szabad az út Tehetségesebbek, szerencsé­sebbek, védettebbek lennének, mint sok más hasonló — rend­kívül komoly gondokkal küsz­ködő — szervezet? Nem hi­szem. Sikerük titkát abban lá­tom, hogy idejekorán felis­merték: csak akkor tudnak sa­ját erejükre támaszkodva áll­va maradni, ha műszereiket könnyen, gyorsan és a lehető legmagasabb áron értékesítik a piacon. Ezt viszont úgy ér­hetik el, ha szabadjára enge­dik mnkatársaik alkotói fan­táziáját, bíznak szaktudásuk­ban, tájékozottságukban, és nem riadnak vissza az első pillanatban képtelennek lát­szó ötletek megvalósításától. Természetesen, ez a módszer sok veszélyt rejt­ magában, különösen egy szövetkezetnél, amelyik semmiféle állami tá­mogatásra nem számíthat. A kockázatvállalás felelőssége itt kézzelfogható valóság. Ha nagyot tévednek, nagyot buk­nak, ha jól számítottak, sokat nyerhetnek. Greger József, a szövetkezet elnöke — aki korábban házon belül fejlesztőmérnökként dol­gozott, saját bőrén tapasztal­ta, hogy a merev, előírások­hoz kötődő vezetési stílus mennyire megnyomoríthatja az emberek munkakedvét, újat akarását — lelkes támogatója minden kezdeményezésnek. Sokkal inkább partnere, sem­mint főnöke munkatársainak. Nem ígér lehetetlent, de min­dent elkövet, hogy embereit mentesítse a felesleges ügy­intézéstől, az időt és energiát rabló presztízsvitáktól, és olyan jutalmazási rendszert vezetett be, amely a csoport­­munkára, a gyártási tervhez szorosan kapcsolódó célfelada­tok gyors, és színvonalas el­végzésére ösztönöz. Mindenki előtt nyitva áll az út, hogy ta­lálékonysága, tudása révén mind önmagát, mind a szö­vetkezetet tovább gazdagítsa. Gyakran előfordul, hogy a bel­földi és a külföldi vevők csu­pán a kívánt műszer típus­­adatait köztik, a megvalósí­tás mikéntjébe nem szólnak bele. Ilyen esetekben tág tere van a tervezői, feltalálói fan­táziának. Működik is. Műsze­reik hatvan, hatvanöt száza­léka ötévesnél fiatalabb és számos a KGST szakosított terméke. A fejlesztési osztály mun­katársai nem panaszkodhat­nak: van sikerélményük. Ve­zetőjük Bondi Róbert, a szö­vetkezet alapító tagja. — Munkahely szempontjá­ból monogém típus vagyok. Itt, ebben a kis kócerájban minden a szemünk előtt zaj­lik. Alkudozunk a vevőkkel, tárgyalunk a társvállalatok­kal, együtt törjük a fejünket a megoldásokért és a tervraj­­zok alapján a szakemberek se­gítségével házon belül készít­jük el a munkadarabot. Ott vagyunk a műhelyekben a prototípusok gyártásakor, ez­által nemcsak átlátjuk ezt az örökké megújuló folyamatot, de alakítói, formálói is va­gyunk. Azt mondják erre, benne élünk az élet sűrűjében, s ez meghatározza gondolko­dásmódunkat, munkastílusun­­kat. Nem enged pihenni, elké­­nyelmesedni, s ha elszakad­nánk a realitásoktól, menthe­tetlenül visszarántana ben­nünket a földre. Ismerjük a szövetkezet telj­esítőképességé­­nek határát, de azt is, mi min­dent meg tudunk oldani — sokszor szabályellenesen — kö­zösen, ha mindenki érzi fel­adatának súlyát és fontossá­gát Egymásba kapaszkodva — Hogyan születik az ilyen szabadalom? — Semmiképpen sem úgy, hogy elhatározzuk: szabadal­mat fogunk feltalálni. Célunk az volt, hogy olyan műszert konstruáljunk, amelyikkel gyorsabban, könnyebben, ké­nyelmesebben, és tévedésmen­­tesebben lehet a több száz csatornás telefonberendezések működését ellenőrizni. Abból indultunk ki, hogy a legismer­tebb cégek, mint a Siemens, vagy a Philips műszerei mit tudnak ezen a területen. Utána kezdődött a fejtörés, hogyan lehet ezt műszakilag megoldani. Terveztünk, szá­moltunk, egymás ötleteibe ka­paszkodtunk. Aztán átestünk a krízisen, amikor őrült ko­holmánynak éreztük az egé­szet, majd átbillentünk a holtponton s amikor elkészült a mintadarab, döbbentünk rá, hogy valami egészen újat si­került kitalálnunk. — Mindezt mennyi idő alatt? — Az ötlettől a megvalósí­tásig két év telt el. — Kik segítettek ebben? — Szoros kapcsolatban ál­lunk a telefonberendezéseket, alkatrészeket gyártó cégekkel, a BUDAVOX Külkereskedel­mi Vállalattal, és a BME Hír­adástechnikai Intézetével. Legfontosabb partnerünk, a Telefongyár, amelyik sokkal jobban tudja értékesíteni be­rendezéseit az általunk készí­tett karbantartó műszerekkel együtt. Ismerjük fejlesztési el­képzeléseiket és már évekkel előre tudjuk, mi az, amire fel kell készülnünk. Számítunk rá, hogy a gyár belátható időn belül a piaci igények alapján sorozatban fogja gyártani a 2700 csatornás berendezést, amihez a mostani szabadalom továbbfejlesztésével még kor­szerűbb, többet tudóbb mű­szert kell készíteni. Kispesta Tamás, az alkotó­csoport másik tagja, jó kedé­lyű, mosolygós fiatalember, öt évvel ezelőtt ügyes-bajos dol­gait jött intézni a Klauzál ut­cába. Meglátta a szövetkezet cégtábláját és gondolt egy me­részet. Benyitott az üzlethe­lyiségbe, és rövid két óra le­forgása után tenyerébe csa­pott az elnöknek. Régóta fon­tolgatta, hogy munkahelyet változtat. Nagyobb feladatok­ra vágyott, de nem tudta, mer­re induljon. Most elégedettnek látszik. — Megtanultam, mi az az igazi kötetlen munkaidő. Az előírások szerint hajnali fél hétkor nyitunk, de délután mindenki addig maradhat, ameddig csak akar. Nem ritka, hogy az esti híreket itt hall­gatjuk meg, és vasárnap is bejövünk. Nyugodtan dolgoz­ni csak munkaidő után lehet, amikor nem szólnak a tele­fonok, nem jönnek a vevők, az üzletkötők, nem kell a mű­helyekben futkosni. Ilyenkor kezdődhet az agytorna. Nem várhatunk az isteni szikrára, vagy segítséggel, vagy önál­lóan, de meg kell dolgoznunk a témát. Ehhez rendkívüli ki­tartás, türelem és megszállott­ság kell. Addig gyötörjük egy­mást, addig kísérletezünk, próbálkozunk, amíg nem érünk el eredményt. Soha nem adjuk fel. Minden ilyen na­gyobb feladat próbára teszi tudásunkat, erőnket és em­beri magatartásunkat. A gyár­tás szakemberei a tervezés időszakában érdeklődve figye­lik bogarászásainkat. S ha kell, ők is bent maradnak a­­ késő délutáni órákig. Ilyenkor­­ készítik el azokat a nyomta­­­­tott áramköröket, amelyeket ha külső cégnél rendelnénk meg, két-három hétig várhat­nánk rájuk. Erre nincs időnk. Ha lépést akarunk tartani a nagy léptű technikai haladás­sal, minden eszközt és módot fel kell használnunk arra, hogy felpörgethessük a mun­kánkat. Tapasztaltuk, hogy egy éves késedelem is már harmincszázalékos árcsökke­nést jelenthet. Nem vagyunk annyira gazdagok, hogy ezt a fényűzést megengedhessük magunknak. — Mindenki így gondolko­dik a kollektívában? — Többé-kevésbé igen, s aki nem, az előbb-utóbb meg­válik tőlünk. Nálunk eléggé furcsa eseteket produkál az élet, s aki nyugodt munka­helyre vágyik, az nem sokáig bírja ezt a tempót. Azt mond­ják, a munkahely az ember második otthona. Ez a mi ese­tünkben valóság. Még egy kis konyhát is berendeztünk, es­ténként főzünk is. Róbertről pedig az a hír járja, hogy nem a feleségével, hanem a szövetkezettel kötött házassá­got. — Megéri? — Nem latolgatjuk, csinál­juk. Kiegyensúlyozottan, örömmel és nagyobb lelki megrázkódtatások nélkül. Egyébként biztos,­­hogy szür­kébb lenne az életünk. Hogy ennek ára van? Tudjuk. Nem tartozunk a magas jövedel­műek kategóriájába, és időnk sincs mellékállásra, maszeko­­lás­ra. Sokan ezért bolondnak tartanak bennünket. Elődjük: Sziszifusz — Mit szól ehhez a család? — Már megszokták. Lajos­nak pedig könnyű, önellátó. Mos, főz, takarít, csak vasal­ni nem akar. Rajnai Lajos mosolyogva tűri az élcelődést. Egy órával ezelőtt még az egyetemen zárt­helyi dolgozatot írt. Húsz éve dolgozik ebben a szakmában, a szövetkezetnél volt ipari ta­nuló, majd kilencévi kalando­zás után 1972-ben ismét visz­­szatér. Ugyanazt az utat jár­ja, mint alkotótársai. Levelező tagozaton végezte el a gimná­ziumot, és jelenleg a BME villamosmérnöki karának első éves hallgatója. — Hat kemény esztendő vár rá — mondja a főnöke —, de ha mi végig tudtuk csinálni, ő sem bukhat bele. Rendkívül jó a gyakorlati érzéke, azon a néhány tankönyvön pedig majd csak átrágja magát. Kü­lönben is ő a csoport jogtu­dósa. Huszonhárom évesen átesett a legnagyobb tűzke­resztségen. — Volt egy nyertes szaba­dalmi perem, de a találmá­nyomból nem lett semmi. Ak­kor tanultam meg a szabadal­mi jogot és még valamit: tár­sak és menedzselő főnökök nélkül sziszifuszi harc a mienk. — A szabadalmaztatás te­hát nem feltétlenül biztosíté­ka a gyártásnak? — Nem, ez nálunk sokkal inkább jogi procedúra, és egy lehetőség a feltalálók pénz­ügyi jutalmazására. Sajnos, van, aki nem is vágyik ennél többre. A Találmányi Hivatal­ban bőségesen találna olyan szabadalmaztatott terméket, amelynek nincs különösebb gazdasági haszna, de alkotója tudományos fokozatot érhet el vel. S ez nagy baj. — De önök is örültek az el­ismerésnek? — Természetesen, de nem ez volt a kiindulási alapunk. Ránk jellemző módon az át­adás pillanatáig nem is hit­tünk benne. A műszert sem tartottuk különleges csodá­nak, csak munkánk fontos ál­lomásának. Hogy erre más­hol is felfigyeltek, ez meg­lepett bennünket. Hiszen nem tettünk mást, mint eddig. Dol­goztunk. Találmányuk az első eszten­dőben ötvennégy millió forin­­tott forgalmazott a szövetke­zésnek. Jelentős tételben szál­lítottak belőle a moszkvai olimpia hírközlő rendszeréhez és kooperációs tárgyalásokat folytatnak egy jól ismert vi­lágcéggel. Lehet, hogy a kivétel tény­leg erősíti a szabályt? László Ágnes Az angolok az időjárást tag­lalják, mi, magyarok eleddig többnyire a sportról és a me­zőgazdaságról beszéltünk — kinek nincs megfellebbezhetet­len álláspontja a fociról vagy a terméskilátásokról? — újab­ban azonban harmadik téma­körként felbukkant a közgaz­daság. Tízmilliónyi közgazdász cserél naponta véleményt árakról, bérekről, energia- és lakásgondokról, „begyűrűzött” világpiaci helyzetről. A közér­tek hűtőpultjai mellett, a piaci standok árnyékában, a benzin­kutak tájékán csakúgy mint a munkahelyeken, különösen fi­zetésnapok közeledtével. Mit szól mindehhez a téma egyik avatott értője, dr. Zoltán Zol­tán, a közgazdaságtudományok kandidátusa, aki majd évtize­des egyetemi oktatói gyakor­lata mellett számtalan szak­cikknek, publikációnak is ne­ves birtokosa. Mit tart a köz­­gazdasági , szemlélet ilyetén térhódításáról? — Túlzott. Csak ökonomista szemlélettel nem lehet megol­dani jelen gondjainkat, ahhoz társadalomcentrikus gazdasági életre van szükség, mely fel­méri az árak-bérek viszonyát, s azt igazítja a társadalom reakcióképességéhez. Hogy a munkabéreket a vezetők mer­jék differenciálni, a jól dol­gozók pedig merjék a többle­tet elfogadni. Bár a helyzet ön­magában nehéz, azt hiszem, hogy közhelyek, sztereotípiák is nehezítik a tisztánlátást. Né­hányat ezekből példaképp. „Rugalmatlanok a nagyválla­lataink, éppen méretarányaik miatt.” Törvényszerű lenne? A világ multinacionális cégeinek bármelyike épp eléggé terje­delmes, mégis mindegyik reme­kül prosperál. Nagyvállala­tainknak — szerintem — nem annyira a méretein, mint bel­ső szerkezetén, gazdasági fel­építésén kell módosítaniok. „A termelékenység fokozása megoldja a gondokat.” Igaz lenne? De ha a termékeket nem tudjuk piacképessé ten­ni, akkor ugyan miben segít a felhalmozódó mennyiség? Mi­nőséggel és nóvumokkal több­re mehetünk. „Nálunk azért alacsonyabb a munka haté­konysága, mivel itthon csök­­kentettebb intenzitással dol­gozunk, mint teszik azt­ a fej­lettebb országokban. „Miért akkor, hogy külföldön dolgo­zó hazánkfiai oly dicsérete­sen állnak helyt világszerte? Lépéshátrányban vagyunk, az igaz, de már nálunk is kez­dik vizsgálni a vállalatok bel­ső struktúráját, az abból fa­kadó ösztönzési rendszereket, s mindazon tényezőket, me­lyek több, jobb munkára ser­kentenek. Azután hallani né­ha, hogy „nálunk egy száza­lékos gazdagságnövekedés­hez két-három százaléknyi energia - vagy nyersanyag­import növekedés szükséges”. Vallom, hogy kevesebb im­port nyersanyaggal és több jól felhasznált hazai szellemi tőkével, messzebbre juthat­nánk. A szellemi innovációk hatalmas lökést adhatnának népgazdaságunknak. Hogy a fajlagos mutatók — ezek jel­zik, hogy például egy tonna acél előállításához mennyi energia szükségeltetik — ná­lunk kétszer olyan magasak, mint a tőkésországokban? Igaz, de ha a műszaki értel­miségiek­ a közgazdászokkal karöltve arra törekszenek, hogy a rejtett szellemi tarta­lékokat feltárják, akkor azo­nos energia- és nyersanyag­felhasználás mellett" is szá­míthatunk öt-hat százalékos gazdasági növekedésre. S így kedvezőbbek lennének az ár­viszonyok is, hiszen az ár olyan viszonyszám, amely, ha helyes, akkor jól tükrözi a különböző termékek közötti természetes arányt.­­ Felhasználandó ,,nyers­anyagnak” tekinti a szellemi tőkét? — Okvetlenül annak. Sőt: eddig kellően ki nem hasz­náltnak! Hadd mondjak erre is példát. Ismerek egy ta­nársegédet, aki nyaranta fel­csapott ''parasztnak. Tudta ő is, hogy a tudományban kel­lene elmerülnie, megalapoz­nia szakmai jövőjét, olvasni, kutatni, publikálni, nyelveket tanulni, de nősülni akart, la­kást akart, gyereket akart, hát a szünidő két hónapján át apjánál háztáji bikát hiz­lalt. Munkájáért cserében évi 40 ezer forintot kapott ha­zulról, így alapozta meg anyagilag induló magánéletét! Szomorúnak csak azt találom a dologban, hogy ugyanezt szellemi munkával, könyv és cikkírással — magam is tu­dom — nem érhette volna el. És ezzel a jelenséggel szeret­nék perbe szállni. Vitatkozni. Miért, hogy ha valaki leteszi a vakolókanalat, a targoncát vagy hátat fordít az eszter­gapadnak, akkor arra gazda­sági életünk érzékenyebben reagál, mintha valaki lete­szi a ceruzát? Ha egy értel­miségi pályakorrekcióra kény­szerül, s emiatt abbamarad valahol, valamilyen szellemi munka, akkor annak legfel­jebb néhány furcsálló pillan­tás, vállvonogatás, esetleg sanda kíváncsiság a kísérőié: vajon miért tette? Holott. Soha ilyen nagy szükségünk nem volt az értelmiség alko­tó munkájára! Csak úgy tu­dunk gazdasági gondjainkból kilábalni, ha új találmányok, kutatások, gyakorlatnak át­adható szellemi termékek eb­ben segítenek. Hatalmas ener­gia rejlik a kiművelt ember­fők sokaságában, az akkumu­lált szellemi tőkét kár parla­gon hagyni, ki nem használ­ni azt, az utolsó gondolatig. — Mégis egyre gyakoribb, hogy a korábban tudományos pályán mozgók a gyakorlati élet felé orientálódnak. Miért? — Nem ritkán az­ egyhangú munkavégzés monotóniája, esetleg a képességek kibonta­koztatásának nehézségei for­­díttatnak hátat a tudomány­­nak, de legtöbbjüket anyagi motivációk vezérlik. Oktatá­si és kutatási intézményeink­nél olyan­ szerény a havi jö­vedelem, hogy rendkívül el­hivatottság, családi háttérbá­zis vagy egyéb szerencsés helyzet kell ahhoz, hogy va­laki hosszú távon vállan­a. Ez a nagyon reális valóság rem­ tett engem is az egyete­mi kategóriáról a főkönyvelői székbe. — S nem fogadták idegen­kedve? Végül is a tudomány elefántcsontform­ából h­ítt. . . — Szerencsére nem, de en­nek oka tán az is, hogy a kisgazdaság tudománya olyan hásba­vágó, eleven valóság, amely állandó kontaktusban áll a gyakorlattal. Magam a közgazdaságtudomány határ­területeit , város­gazdasá­gtant, településgazdaságtant és az infrastruktúraelméletet mű­veltem korábban. S ha eze­ket a kérdéseket az ember nem tudja napra készen át­vinni a gyakorlatba, akkor nem reménykedhet munkát a eredmén­yezérében. Egy fi­zikus, ely biológus vagy egy matematikus munkára kevés­bé kötött v­r időbeliséghez ■ ■holta után fölfedezhetik s ha utólag megü­dvözül, s­­elie­­b­b­ére szerencsésen közkincs­cssé váli­k. Nekünk közgazdá­szoknak azonban — ahogy a társadalomtudományok mind­egyikének — eleven kapcso­latban kell lennünk a min­dennapokkal. — Valamit az eddigi tudo­mányos munkásságról? . .. — Kutatásaim során megáll­­­a­pítottam, hogy vércef­el­ej­tésünk — s településfejleszté­sünk általában — nincs har­móniában a társadalmi igé­nyekkel. Az ipar, különösen az élelmiszer- és a könnyű­ipar vidékről szívja fel újra és újra a hiányzó munkaerőt. Tessék számolni: Budapesten egy ember infrastrukturális ellátása mintegy 800 ezer fo­rintba kerül, tehát ilyen arányban részesül minden fővárosban lakó ember a köz­művekből, a közlekedésből, a gyógyellátásból, a szolgálta­tásokból. Ha egy példaként vett, vidékről jött segédmun­kás lakást is kap, akkor be­­láthatatlanná válik az az idő, amikorra termelő munkájá­val visszaadja a közösségnek mindazt, amit vitathatatlanul jogosan, ám a maga haszná­ra fordított a közös javakból. A mérleg tehát egyensúlyát veszti, megbillen, hiszen kép­telen annyi új értéket termel­ni, többlethasznot előállítani, hogy akár csak saját infra­struktúra hányadát visszaté­rítse. Ehhez két élet munká­ja is kevés lenne. — Csakhogy ez világjelen­ség. — Az, de nem irreverzibi­lis. Megfordítható lenne, ha a termőhelyek közelébe te­lepülnének az ipari feldolgo­zóhelyek, csökkenne az ingá­zók és a lakásigénylők száma, ki-ki szívesebben építene sa­ját erőből családi házat, s jobban érezné magát egy olyan mikroklímában, amely ha nincs is a szolgáltatások maximumával ellátva, mégis megszokottabb, kényelmesebb, otthonosabb, s a lakótelepek­nél sokszorosan emberibb léptékű. Hiba azt hinni, hogy a megelégedettség kritériuma a szuperellátottság, s hogy ezt minden állampolgár egye­temesen igényli. Bizonyít a lakótelepi fluktuáció: sokan hagyják ott a távfűtéses ké­nyelmet, s települnek vissza a peremkerületi, földszintes életformába. S egy-két kirívó példától eltekintve: koránt­sem nyereségvágyból. — Kutatási témaköréhez tartozott a tanyakérdés is? — Igen, bár jobbára térel­mélettel, városelmélettel fog­lalkoztam. Ellenkezést váltott ki bennem viszont, mikor hallgatóim fölvetették: meg kell a tanyákat szüntetni, mivel nem a huszadik század emberének való az az élet­forma, amit ez a település­­struktúra nyújt. Először is: ha valaki életérzésének, igé­nyének az felel meg, kötődik a természethez, napi munká­jával egyben ellátja önmagát úgy, hogy termel­vényei­ből mások is részesednek, miért volna akkor az ilyen életmód szükségtelen? Másodszor: a tanyai életformának minimá­lis az infrastruktúra vonzata, s ha a korábbi számokra visz­­szautalunk, ez a népgazdaság szintjén korántsem elhanya­golandó szempont. Végül: ta­­nyán­ is lehet teljes, egész életet élni, mint ahogy lehet, azt falun és kivárosban is: a magasrendű szellemiség nem kötődik szükségszeren a nagyvárosok, a főváros von­záskörzetéhez. Valóban nem. S ha egy kandidátus falura megy fő­könyvelőnek, szellemisége al­kotó fantáziája oda is elkísé­ri. Ott is jelen van. És hát. Bedő Ildikó Amikor a főkönyvelő kandidátus A tudományból a gyakorlatba Magyar Nemzet A bonyhádi tervpályázat eredménye A Bonyhád város központ­jának kialakítására kiírt terv­pályázatra összesen 35 pálya­művet nyújtottak be. Ezek kö­zül a zsűri négy tervet díja­zott és további négy pálya­művet megvett. A pályázat feladata volt ki­alakítani az új városközpontot anélkül, hogy ez nagyobb ará­nyú szanálást követelne. Ezt a követelményt a résztvevők nagyvonalúan igyekeztek ki­elégíteni. A 80 ezer forintos első dí­jat Rajkainé Berényi Mária— Gergelyné Korompay Judit tervének ítélték. Rangsorolás nélkül egyenként 60 ezer fo­rintos második díjat kapott Hü­bner Mátyás—Krall Károly —Tóth Mihályné, valamint Zádori Attila—dr. Kiss Antal­­né—Miháltz István pályamű­ve. 50 ezer forintos harmadik díjat kapott Palotai Tamás— Sasi Nagy Ildikó, 30 ezer fo­rintért megvásárolták Fort­­ringler László, 20 ezer forin­tért Csernyánszky Gábor— Frenyó Mária—Gillyén Kata­lin—Károlyi István—Szabó Márton, valamint dr. Kiss An­­talné—Miháltz István—Zádo­ri Attila tervét. A bíráló bizottság azt java­solta Bonyhád város tanácsá­nak, hogy a díjnyertes és meg­vételre került pályaművek, va­lamint az összefoglaló értéke­lés alapján készíttesse el a tervezési terület részletes ter­vét és a kevés bontással járó lakásépítést már a VI. ötéves tervben hangolja össze a sző­kebb városközpont átépítési feladatával. G. J. •7

Next