Magyar Nemzet, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

Magyar Nemzet Mássóka és művészet Ünnepek és hétköznapok, munka és pihenés ütemes váltalkozását ősi ösztön, emberi alkat szabályozza, valaha mégis mintha jobban összefonódtak volna, mint manapság. Régvolt idők embere munka közben — pihentetőül? szelleme megdolgoztatására? — énekelt vagy mesélt, keze és képzelete együtt tevékenykedett. A természettel karöltve élt ember pihenőnapjain sem tétlenkedett. Aztán a munka egyre jobban elveszítette a pihentető és szellemet serkentő velejáróit, a kéz elengedte a képzeletet, munka a művészetet, így zökkent ki helyéről a művészet és az aktív műélvezés is. Ezt az utóbbi félmondatot voltaképp módosítani kellene, hiszen ennek a folyamatnak a során éppenhogy kettévált, elszakadt egymástól pihenés és művészet. Talán legjobban érzékelhető a változás tévénézéskor. Aratódalt ma színpadról is ritkán hallani, kombájn fülkéjében legfeljebb rádió duruzsol (többnyire a háttérben, még ha szem előtt is), kukoricamorzsoláskor kezek és szavakmég együtt tevékenykedtek, ma már múzeumi emlék, ha effélét láthatni egy filmen. A tévénézőnek tetlen a keze, legfeljebb néhány asszony kötöget közben. A képre szájlátva meredő ember beszélgetni is elfelejtett talán. Azt fölfedezték már, hogy a testnek aktív pihenésre van szüksége, különben elkorcsosul. Fölfedezte-e már az ember, hogy szellemének is aktívan kell pihennie, nem tunyán, mert a természettől ebben is elszakadó ember elgépiesedik, robottá satnyul, elembertelenedik? Költő mondta a költészetről, minden művészetre, szellemi tevékenységre, a tudás pallérozására is ráillik Illyés Gyula szava: „Elvárom az olvasótól, hogy ő is fejtsen ki annyi erőt a megértés érdekében, mint a költő a megértetés érdekében. Csodálkozom azon, aki a mélységhez rögtön liftet is igényel.” Persze, ágaskodik most sokak védekező ösztöne is: elvárható a művésztől, hogy fejtsen ki annyi erőt a megértetés érdekében, amennyit a megértésre várva az emberektől megkövetel. Igaz. Mégsem elhanyagolható, hogy ha pihenésről, művészetről van szó, sokan már liftre se gondolnak: lapályon elheverni mindenféle eszköz és erőfeszítés nélkül is lehetséges. Művészet és emberség mélységeinek gyönyörű integmáit persze már gyermekkorban kell elkezdeni: munka és más. . .ez természetellenes elválasztódása már ekkor kezdődik, s vele a képességek, a tehetség természetellenes, visszás kiválasztódása, kontraszelekciója is. Az óvoda még többé-kevésbé egymásba öleli a játékot és a tudás korhoz illő gyarapítását, az iskola egyre jobban kettéválasztja. Ismétlés a tudás anyja, hajtogatjuk, s borongás tréfa volna ezt úgy kiforgatni, hogy akkor az lesz a legokosabb, legtöbbet tudó, aki iskoláit mindig ismételgeti. Érdeklődés a tudás anyja, ezt kellene szívébe és eszébe vésni tanulóknak és tanároknak egyaránt. S a játéknak visszaadni természetes erőit. Népművészekről tervezett filmsorozatának még bemutatásra váró új fejezetében Kis József elkészítette Horváth Kristóf portréját: ő nem csak bútorokat váj fatörzsekből, hanem az egyik kecskeméti játszótérre természetes anyagokból, természetes idomokat idéző játékszereket tervezett. Tavasz idején, a munka és az iskola szünnapjain szabad levegőt szívni, mászókára vagy hegyre kapaszkodni, fára mászni tesznek-léleknek egyaránt egészséges. Művészet mélységeibe, emberség magasába szellemi erőfeszítéssel eljutni: az egészséges jövő feltétele. .. 1. Sí vagy sírkő? Itt a május, vége a síszezonnak. De mielőtt elbúcsúzunk léceinktől, még szeretnék valamit elmondani. Vallomással kezdem. Nem tagadom, szenvedélyes, tehát elfogult síző vagyok. Kevés nagyobb gyönyörűséget ismerek, mint a hó nevezetű, számomra mindmáig valószínűtlen közegben létezni, tevékenykedni, lesiklani. Ez a hómámor nyilván gyerekkori maradvány, sőt, tán még ősibb atavizmus, tessék csak megnézni a hótól ittas ródlizó, hancúrozó gyerekeket és az első hótól mindig jókedvre derülő, rohangászó, hempergőző kutyákat. A sízéssel kapcsolatos minden tevékenység örömforrás — ami egyáltalán nem mondható el minden sportról. Változatosságával csak a vitorlázórepülés vetekedhet. Lányom, aki versenyzőként űzi, hányszor mondta, megborzongva a gondolattól, de jó, hogy nem az úszást választottam! Bezárva egy medencébe, örökké csak szelni a vizet ideoda, ide-oda. (Az úszók nyilván másképp látják.) De anynyi bizonyos, hogy sízni csak szabadban és csak terepen, tehát a természetben lehet. E puszta tény miatt a legkorább síző is a legegészségesebb sportot űzi. Már a hegyek és a hó látványa is teljesen áthangolja az embert. Miután ez a sport csak magaslaton gyakorolható — a magaslati levegő szinte átmossa a civilizációs ártalmaktól roskadt szervezetünket. A síliften csücsülve is — mármint szomszédainknál, valamennyi égtáj irányában, mert nálunk egy sífelvonó a jelek szerint komolyabb beruházást jelent egy acélkombinátnál! —, tehát a felvonó csákányon, tányéron vagy széken csücsülve van időnk az eltűnődő gyönyörködésre a tájban, egyre nagyobb szükséglet a városi ember számára. Nincs zaj, bűz, forgalom — a csend és a béke világa ez. A pályán pedig munkára kényszerül minden porcikánk, a lábujjaktól a nyakcsigolyákig. Minden mozog és dolgozik bennünk. És mindehhez a manőverezések feladatöröme, a lesiklás gyönyörűsége. Ha még a nap is kisüt és szikrázni kezd a táj — a beteljesedés mámora fogja el a lécek szerelmesét. Jvtéhány éve még inkább küllöncnek számított, aki hó- és hegyszegény hazánkban felbukkant egy síléccel az utcán vagy pályaudvaron, indulóban valamelyik szomszédunkhoz, ahol hegy, hó és sílift található. Ez a néhány megszállott különc azóta népes táborrá duzzadt. Jó néhány éve tart a folyamat és most már nyugodtan elmondható: a sí nálunk is komoly tömegsporttá fejlődött. Mivel megannyi reklamáció, sürgetés, érvelés, dohogás nem változtatott jégpályanyomorunkon (holott télen a városi embernek ez a legegyszerűbb és legolcsóbb lehetőség a sportolásra) — így hát egyre több, télen is mozgásra vágyó ember a nehezebb, bonyolultabb, drágábbmegoldást választotta és elindult, növekvő rajokban, szomszédaink kiépített síterepeire. Az Alacsony-Tátrát mindenesetre máris elfoglalták a magyar sízők. De nyomulunk előre, mindig tovább. Szerelést szerezni persze alig lehet. A sportboltokban árválkodó nyomorúságos falécek — sehol a világon nem használnak már ilyet — nemcsak a magasabb, de még a közepes igényeknek sem felelnek meg. Szenzáció, ha felfelbukkan néhány jobb léc vagy kötés — persze percek alatt el is fogy. A jó sícipő tán még a lécnél is fontosabb — a kínálat pedig siralmas. Csupán a síkesztyű kiváló, nyilván a pécsiek készítik, exportra is. Ezek a pompás síkesztyűk hatlövetűek — mert nem lehet kapni hozzájuk legalább három lövetű lécet és kötést? A kitűnő gombhoz legalább közepes kabátot? Vajon mért nem ébred fel a kereskedelem és mért nem veszi észre az immár tömeges igényt, melynek jelei azoknak, akik nem kereskedelmi szakemberek és nem piackutatók, évek óta a szemébe ugranak? De most nem is emiatt füstölgök tulajdonképpen. Hanem egy kibontakozó kedvrontás ellen. Azt hiszem, a sí (és mindenfajta sport- és mozgásigény) elterjedésének csak örülni lehet. Bárhonnét nézem, jó és egészséges dolog ez. Elismerem, hogy sízni divat lett — de mit változtat egy jó dolog lényegén, ha elterjedésében a divat is szerepet játszik? Még azt is elismerem, hogy egy különösen jó szerelés alkalmat adhat némi proccolásra — persze ez is csak addig tart, amíg a kereskedelemben nincs kínálat. Ám ezek perifériális jelenségek. A lényeg az hogy sok és egyre több ember, akarja űzni e sportot. Segítséget alig kapnak hozzá, de miután akarják és mindenki csak egyszer él (vagyis az emberek nem érnek rá kivárni az álmos illetékesek, kereskedők, sípálya- és felvonóépítők lassú ébredezését) , maguk teremtik meg a lehetőséget! Sokszor nyilván nem kis áldozatok árán. És akkor megjelenik a szociáldemagóg, társadalomkritikai mezbe öltözött kedvrontás! Melynek egyik legbosszantóbb megnyilvánulásával egy teli, a Normafa-pályán készült rádióriportban találkoztam. A riporter egy sízőt faggatott, e sport örömeiről, nehézségeiről. Végül a — nyilván elfogadható — szerelésre terelte a szót, a nálunk olyannyira honos fordulattal, mely a világon tán sehol másutt nem volna a nyilvánosság előtt „szalonképes”: ez bizony nem kis pénzbe kerülhetett, minek ilyen jó felszerelés egyáltalán és van ebben az egészben egy kis státusszimbólum-hajszolás is, ugyebár! Felforrt az agyam. Elakadt szavából ítélve — az interjúalanynak, talpán a léccel, úgyszintén. Ezért nem is válaszolhatott a kedélyeskedő, nyeglén ironizáló riporternek hasonló közönségességgel és demagógiával: mindez sokkal kevesebbe kerül, mint például azok a féldecik, amiket nem ivott meg! Bizony riasztó, milyen bármikor előrántható jollyjoker-ré vált a szociopszichológia egykor tudományosnak szánt fogalma, a státusszimbólum. Kétségtelenül létező jelenség, beszélni is kell róla — de a fogalom hiteléhez és méltóságához tartozik, hogy óvatosabban és árnyaltabban alkalmazzuk. Soroljam a példákat? Jó régen volt — tán igaz se volt! —, amikor sátusszimbólumnak számított még a hűtőszekrény. (Féltették is sokan népünket a frizsiderszocializmustól.) Azután volt, amikor egy árva kutya számított annak. („Mért rsincs inkább gyereke?” — villámlottak az utcai népszaporulatpropagátorok. Vajon honnét tudták, hogy nincs? Vagy hogy netán nagyon szeretné az illető, de nem lehet gyereke?) Később következett az autó. (Ma? Már minden harmadik családnak autója van.) Azután volt egy korszak, amikor a kerítéseket ostoroztuk. Az ostorozók azt hitték: ha nincs kerítés, az a szocializmus. Holott a kerítés nélküli családi házak modelljét Nyugatról és Amerikából kölcsönözték, ahol — legalábbis a hírek szerint — nincs szocializmus. Nálunk pedig tovább élt a csökevény, mivelhogy először a kertek általános agressziómentességének kell elterjednie, csak azután lehet lebontani az egyszerű vagy túlcifrázott, mindenesetre funkciót ellátó kerítéseket. Majd megszületett és ma is virul — a sírkőmánia. Elismerem, ez valódi státusszimbólum. De tagadhatatlanul van ebben a képtelen divatban valami megrendítően mulatságos: egy eleven embernek az a legfőbb gondja, hogy majd mint halott — proccoljon. Görcsös és eltorzult halhatatlanságóhajtás ez: aki nem tud érdemesebbet, legalább egy cifra sírkövet akar hagyni maga után. A fáraók piramisai és Kovácsék aranyozott kriptája közeli rokonok. De arra szeretném kérni a túl fürge státusszimbólumosztályozókat, mégse vegyék egy kalap alá a sít és a sírt. Mert legalább annyi különbség mindenképpen megállapítható sí és sírkő között, hogy használatuk nem egyformán egészséges. Síre vagy sírba lépni nem ugyanazon öröm. Görgey Gábor Nemcsak lakhely Munkásszállóink közállapotairól, az ott lakók életmódjáról, viselkedéséről, lehetőségeikről és igényeikről az elmúlt években számos szociológiai és publicisztikai mű született, vitaestek tucatjai foglalkoztak azzal: mit is jelent napjainkban munkásszálláson élni? Ezek a polémiák jobbára a végletekkel foglalkoztak: azokkal az intézményekkel, ahol esténként nem restellik kézbe venni a világirodalom remekeit, vagy a dolgozók esti iskolájának tankönyveit; másrészt azokkal a „házakkal”, amelyeket sötétedés után a rendőrök is csak párosával mernek megközelíteni. Hazánkban jelenleg csaknem 120 ezer ember él családjától időlegesen távol, munkásszálláson, többségük az építőiparban dolgozik. Az elmúlt években 21 ezerrel csökkent a szállást igénybevevők száma, mert az emberek a lakóhelyükhöz közelebb vállalnak munkát, részben azért, mert több lakás épült, mert sok helyütt gyorsabbá vált a közlekedés. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy egyes szállásokon ne épp a zsúfoltság jelentse a fő gondot. A kormány szerdán értékelte a munkásszállásokról 1976-ban hozott minisztertanácsi határozat végrehajtását. Bár az elmúlt három esztendőben 1,5 miliárd forintot fordítottak a vállalatok szállófejlesztésre, újak építésére, a fővárosban ma is jó néhány olyan intézmény van, amelyre ugyancsak ráfér a fokozott törődés. A munkásszálló, minek szépítenénk, szükségmegoldás. De ez a tény nem zárja ki, hogy alváson, fürdésen és esetleg a koszton kívül mást is nyújtsanak lakóinak. Kimondatott, a szálló nem csupán lakhely, egyszersmind közösségformáló, műveltséggyarapító forrás, lehetőség. Ám a közművelődés tervezése továbbra sem kielégítő és kevés az olyan szakember, aki hivatásának vallja (vállalja) ezt a műfajt. Ipartelepítésünknek a szerkezetéből adódóan a jövőben sem lesz módja mindenkinek, hogy munka után a családdal töltse az estét. Épp ezért a jövőben még több gondot kell fordítani a munkásszállók fejlesztésére, arra, hogy „behozzanak valamit” a több száz kilométerre levő otthon távolságából. (SZ. g.) ÉLHETETLEN EMBER — Sajnos az én Bélám kevesebbet magyaráz és többet tesz, mindig kilóg a sorból... (Brenner György rajza) Délidő GARY COOPER szerepében, cowboykalappal, seriffcsillaggal és az övét lehúzó Colttal vonul végig a westernvároska főutcáján Jimmy Carter, miközben gyáván rohannak menedéket keresni házaikban, behúzott paletták mögül leselkednek ki a polgárok. A vadnyugati filmek ismert faházain a brit, a japán és a nyugatnémet zászló lobog, s a Time magazin múlt heti címlapján a felirat is segíti eligazodni a lapvásárlót: délidő Amerika szövetségesei számára. A High Noon, vagyis a Délidő az ötvenes évek elejének híres westernje. Stanley Kramer produkciójában az elveiért egyszál magában is harcra kész seriff parádés szerepét osztotta ki Gary Cooperre. Holott éppen akkor délben távozhatna a hivatalából, kockázat nélkül, ámde hírét veszi a bosszút állni óhajtó bűnözők jövetelének, s így nem teszi le a csillagot meg a pisztolyt, s mert társa nem akad — ki ezzel, ki azzal az ürüggyel húzza ki magát — Gary Cooper egyedül áll ki a három banditával szemben. Azon a héten, amikor Carter elnök parancsot adott az elvetélt kommandóakcióra, ezt az „üzenetet” továbbította sok millió olvasójának a Time, s korántsem csupán ez a lap az óceánon túli sok ezerből. S tegyük hozzá: ezt üzente a Fehér Ház lakójának az amerikaiak többsége. A dologban ez, ami leginkább aggasztó. Nem a vadnyugati stílusért akarjuk természetesen elmarasztalni Jimmy Cartert, ez túl olcsó fogás volna, s talán méltánytalan is: az amerikaiak elnöke legfeljebb azért marasztalható el, mert nem tud felülmelkedni honfitársainak az indulatain, vagyis nem vezeti, hanem csak követi őket. Teszi ezt persze újra választási érdekből, de inkább: kényszerből. A politikus felülkerekedett az államférfin, s Carter képtelen megfogadni a bölcs — a vietnami kimenetellel igazolt — George Balltanácsát: a részügyben az erő ma ahhoz kell, hogy ne csináljunk semmit, vagyis a türelem taktikájához — írta pár hete a volt külügyminiszterhelyettes, aki hajdanán Johnsont is hasztalan intette. Utóvégre Carter hónapokon át követte az óvatos kurzust — ameddig az volt a népszerű, legalábbis a közvéleménykutatási többség szemében. Hiszen a józan ész, a túszok élete, a katonai akciók sokszoros kockázatai mind higgadtságra ösztökéltek. A HANGULAT azonban megfordult (megfordították?) Amerikában, s éppen ez a valóban idegesítő világpolitikai fejlemény, amelynek a kommandó sivatagi kirándulása legfeljebb csak tünete. A „magunkra maradtunk” duzzogása jelzi ezt a kedélyváltozást, a „hálátlan szövetségesek” kárhoztatása, s ama „magányos cowboy” filmből életre kelt legendájának vonzása, amelyről évekkel ezelőtt elmélkedett Henry Kissinger az Oriana Falladnak adott interjújában. A kudarcért kesergő nyugati újságok komolyabbja meg is jegyzi: ha sikerül — akárcsak felemásan is — a kommandóakció, Gary Cooper mai reinkarnációja egyszeriben a nyugati világ elismert bajnoka, és persze a novemberi szavazás győztese. Egy elnökválasztás részvevőjének manapság nagy tétekben kell játszania — írta még a kaland előtt a New York Timesban az a Leslie Gelb, aki e laptól ment Vance külügyminiszterhez tanácsadónak, s ma kutató. Carter kockáztatott és veszített, de túl egyszerű volna őt tenni az egyedüli bűnbakká. Aminthogy a világpolitikai helyzet sem csupán azért veszélyes, mert egy amerikai elnök sokat kockáztat az újraválasztásáért, s most ráadásul szorongatott szituációba került: egy hatalmas ország véli magát — felettébb torz helyzetértékeléssel — sarokbaszorítottnak. S ha valami veszélyes mai világunkban, ez bizony az. Gelb különben a hétfőn már le is mondott Vance nézeteit ismertette abban a cikkben, a diplomata szakításhoz vezető konfliktusát a fehér házi politikusokkal (hiszen Carter elválaszthatatlan az ő georgiai csapatától, amelynek látóhatára a jelek szerint az óceán két partjáig és november első keddjéig terjed). A diplomata türelmes, minél bonyolultabb a helyzet, annál inkább, a politikus viszont azonnali eredményeket sürget. S ha egy válság kitörése a diplomatának a saját kudarcát érzékelteti, a politikusnak akár alkalmat is kínálhat, netán a magányos cowboy szerepének az eljátszására. S ha egyszer azért tódulnak a moziba ... A New York Times e cikke egyébként abban összegezte a Vance és a Fehér Ház (ha úgy tetszik, együtt a politikus Carter és az „ideológus” Brzezinski) vitáját, hogy az a májusi bécsi szovjet—amerikai külügyminiszteri találkozó ügyében csúcsosodott ki. Találkozzon-e Vance Gromikóval, és egyáltalán: Vance találkozzon-e szovjet kollégájával? Ez valóban már a diplomata meggyanúsítása, s azt — az enyhülést a hidegháborútól elválasztó — felfogásbeli különbséget jelzi, hogy „ami a State Department szerint tárgyalás az ellenféllel, az a Fehér Ház szerint alkudozás az ördöggel”, legalábbis Gelb megfogalmazásában. PELLENGÉRRE tehát az kerül, aki tárgyalni akar, mert ő — éppen ő — eme szándéka folytán válik gyanússá, de mindenesetre az alkudozásra „gyöngévé”. Pedig hát ebben a felfogásban valójában a kompromisszum mint olyan minősül gyanúsítottnak, s csak egyelőre még nem" árulónak, aki szorgalmazni meri. Mintha az enyhülés alfája és ómegája nem éppen a kompromiszszum volna, a kölcsönös engedmény, miként a feszültségnek az édestestvére az önigazolás. Fordított logika az, ami ezek szerint Vance-et is a távozásra bírta. Hiszen — a New York Times szerzője joggal vélte — éppen a külügyminiszter volt „az egyetlen ember a kormányzatban, akinek elég nagy a tekintélye a világ,ban és Moszkvában, hogy megkezdje a párbeszédet”. Mivelhogy kétségtelenül mások a tárgyalásokhoz megkövetelt kvalitások, mint amilyenek a veszekedéshez, netán szembekerüléshez szükségesek. De hát az sem túlságosan logikus, hogy a magát — okkal vagy oktalanul — sarokbaszorítottnak érző nagyhatalom éppenséggel fő céljának tekintse ellenfelei sarokbaszorítását, akár Teherán, akár Moszkva esetében. Ez a taktika a jelek szerint az iszlám forradalommal szemben sem válik be, s ezért sürgeti például — a nyugati érdekek nem magányos, hanem kollektív védelmében — a londoni Times a „kibékülést Khomeinivel”, vagyis a teherániak megosztásával kísérletező taktika feladását. (Ez különben máris egy sor kudarcot hozott Carter számára, kezdve a sah végnapjaitól; mivel éppen a múlt héten jelent meg Amerikában egy feltűnést keltő tanulmány a kormányzat akkori balfogásairól, gyanítható, hogy ennek is szerepe lehetett a döntésben a kommandókról. Túi sokáig élt az amerikai közéletben a ..ki veszítette el Kínát?” kérdésben foglalt vád, s fenyegeti ez most Jimmy Cartert Irán esetében! Moszkva ellenében viszont ez a sarokba szorítási taktika ön- és közveszélyes kísérlet. A SERIFF a maga erkölcsi normáiért ragad pisztolyt, s a gyávák a bőrüket féltik jobban, mint a morált. Filmtörténetnek jó képlet, kivált, ha az ellenfelet egyszerűen a rossznak minősítik, ott tehát vitának további helye nincs. Mai világunkban azonban éppen azért az egyetlen ésszerű erkölcs az enyhülés, vagyis a kompromisszumé, mert a morálok és ideológiák egymást kizárják. Ha világunkban azok a politikusok kényszerülnek feladni a játszmát, akik először is a másik fél érdekének figyelembe vételével kezdtek hozzá, s azok folytathatják, akik a hazárdságra is hajlamosak, akkor valóban oly magasra licitálódhatnak a tétek, hogy nyerni aligha fog bárki is. De mert vesztesek mindannyian lehetünk, bíznunk kell a józan értelemben, és igenis a diplomatákban. Avar János