Magyar Nemzet, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-13 / 189. szám
Tudományos Figyelő l I IHullHlMull Avicenna, a középkor nagy orvosa EZER ESZTENDEJE született Avicenna (teljes nevén: Abu Ali el Husszein Ben Abdullaih Ibn Sina), aki évszázadokon át Hippokratesszel és Gaienosszal együtt az orvostudományt jelképező triász egyik személyisége volt A millenáris évforduló alkalmából világszerte megemlékeznek róla, orvosok és orvostörténészek, csakúgy, mint a természet- és humántudományok más képviselői. Avicenna ugyanis rendkívüli képességű polihisztor volt, aki maradandó műveket alkotott az asztronómia, a filozófia és a filológia területein is. E megemlékezésben a korabeli és a későbbi medicinára való hatását vizsgáljuk. Avicenna orvosi tanításai híres munkájában, a Kánonban nyerték el maradandó formájukat. Mielőtt azonban e mű tartalmával és jelentőségével foglalkoznánk, tekintsük át Avicenna főbb életrajzi adatait, mindenekelőtt pedig azokat a történelmi-társadalmi körülményeket, melyek életpályáját döntően befolyásolták. Mohammed (571—632) történelmi fellépését követően, a roppant méretű arab katonai hódítások évtizedei után, a politikai és kulturális kiegyenlítődés időszaka következett. A hindu és a perzsa eredetű ősi kultúrák végig sikerrel álltak ellen az iszlám mélyebb befolyásának. Amikor pedig 747- ben a damaszkuszi Omajjád dinasztiát a Mohammed nagybátyjától származó Abbaszidák megdöntötték, e téren roppant fordulat következett be Az új kalifátus a keleti civilizációk egykori központjába, Mezopotámiába tette át székhelyét, ahol megépítették Bagdadot, az új fővárost. Azon a területen pedig elevenen éltek még a volt Szasszanida birodalom hagyományai. Kb., Ionosén a perzsa költészet emelkedett nagy tekintélyre a bagdadi kalifák udvarában. Mezopotámia akkoriban a legkülönbözőbb civilizációk (a szír, a perzsa, a bizánci, a zsidó, az arab) és vallások olvasztótégelye volt, emellett a nestoriánus kereszténység központja is. A nestoriánus orvosi iskola (Csondisapur) mesterei kezdettől becsben álltak az Abbaszida uralkodók előtt. Ők fordították arab nyelvre a görög tudományos műveket. Al Maimun kalifa 832-ben Bagdadban létesítette a „Bölcsesség Házát", mely egyaránt volt főiskola, könyvtár és fordítóközpont. A 9. század derekától a bagdadi kalifák hatalma sülyedt, az uralkodó körök belső ellentétei előtérbe kerültek. A 10. században Perzsia területén elterjedt a síita vallásos mozgalom, melynek a vezető családok sorra behódoltak. Ezek között voltak a Samanidák, akik tartományukat Bokharából kormányozták és befolyásuk alá vonták a bagdadi kalifákat is. Avicenna életében a bokharai udvarban aperzsa kultúra renaissance-a bontakozott ki. Az uralkodó család tagjai egymással vetélkedve támogatták az irodalmi életet és a tudományokat. A tudósok előtt kinyílhatott a letűnt kultúrák világa. Avicenna Bokhara közelében született 980-ban. Apja a fejedelem adótisztje volt. Avicenna csodagyermekként tűnt fel. 10 éves korában kívülről tudta a Korán és több filozófiai munka szövegét. Behatóan foglalkozott kora valamennyi tudományával. 16 éves volt, amikor konzultánsként bevonták Ben Mansur szultán gyógyításába. Sikeresen szerepelhetett, mert ezt követően évekig alkalmazták az udvarnál. Lehetősége nyílt az ottani nagy könyvtár tanulmányozására. Később ez a könyvtár leégett. Egyes rosszindulatú vélemények szerint maga Avicenna gyújtotta fel, hogy későbbi hivatkozásainak forrásait megsemmisítse. 22 éves volt, amikor apja halála után elhagyta Bokharát. Sokfelé megfordult. Különböző uralkodók szolgálatában, politikai és, katonai megbízatásokat isvállalt, nemegyszer került veszélyes helyzetbe. Élete utolsó 14 évét Iszpahánban töltötte, mint az emír magas rangú tisztviselője és orvosa. Ott írta legjelentősebb munkáit, köztük a Kánont is. Roppant írói termékenysége és közéleti elfoglaltsága nem akadályozta meg abban, hogy bőségesen élvezze az élet minden lehetséges örömét Hamadamban halt meg 1037- ben. Egyesek feljegyezték, hogy rossz gyógyszerrel kúrálta magát. Betegségének súlyosbodását érezve, javait a szegényekre hagyta, rabszolgáit pedig felszabadította! Az Avicenna előtti orvostudomány főként Hippokratesz, Galenosz, illetve követőik műveit valamint Dioskorides gyógyszertanát jelentette. E tanítások igen különböző formákban maradtak fenn. Kedvelt volt a hippokrateszi aforizmatikus közlés, Galenosz szívesen publikált definíciókat. Sokan tömör diagnosztikai és prognosztikai megállapításokat idéztek, melyek közül több az orvosi műveltség szállóigéjévé nemesedett. Jelentek meg emellett igen terjengős értekezések fontosnak ítélt témákról (a lázakról, a vizeletről, a menstruációról, a helyes táplálkozásról stb.). Ez az anyag azonban igen különböző értékű, heterogén, gyakran torzított és lényegében áttekinthetetlen volt. SOKÁIG ÚGY TŰNT, hogy miután a klasszikus görögrómai medicina alkotóereje kimerült, szétesik a rendszerezett orvostudomány, a rengeteg hasznos gyógyismeret — régi nagy orvosok értékes hagyatéka — a feledés homályába merül. Mégsem ez történt. A 11. században Európa néhány városában — itt most nem részletezhető kedvező gazdasági, politikai, társadalmi feltételek kialakulásával — fellendült a tudományos élet, ami később az első egyetemekben kapott új intézményesített formát E folyamat egyik leglényegesebb eleme az antik tudományok újra felfedezése és asszimilációja volt Ismeretes, hogy ebben a munkában az arab közvetítők nagy érdemeket szereztek. Köztük volt Avicenna, aki az őt megelőző másfél ezer esztendő orvosi tudását summázta nagy művében. A Kánon („el Kanun fi Teb” = „az orvosi gyakorlat törvénye”) öt főrészből (könyvből) tevődik össze. Minden könyv több részre (fen), a részek doktrínákra, azok summákra, az utóbbiak pedig fejezetekre oszlanak. Az 1. könyv bemutatja és elemzi az akkori tudományos orvosláshoz tartozó élettani és kórtani alapelméleteket. Ezek a fogalmak, illetve a velük végzett kombinációk alkották a korabeli orvosi gondolkodás sémáját, a szakmai műveltség elemeit. A Kánon 2. könyve közel 900 gyógyszer hatásairól értekezik. A 3. könyv részletes betegségtan. Ez a legnagyobb terjedelmű összefüggő anyag. A szerző ebben leírja valamenynyi testtájék és szerv normális anatómiáját és funkcióját. Ismerteti kóros elváltozásaikat, a tünettant és a részletes gyógykezelést. A 4. könyv a „lázak”-kal foglalkozik. Még a múlt század elejéig is külön témakörként kezelték e kórképeket. A lázmenet és a kísérőtünetek aprólékos elemzése alapján igen sokféle, önálló betegségként felfogott „láz”-at különböztettek meg. E könyvben tárgyalja Avicenna a bőrbetegségeket valamint a ,,külső” sebészeti jellegű elváltozásokat (sérülések, gennyes folyamatok, vérzések, törések, ficamok) is. Végül az 5. könyv az összetett gyógyszerek elkészítési módját azok bonyolult hatásmechanizmusát ismerteti. Több mint 600 ilyen készítményt mutat be. Különleges figyelmet szentelt a szíverősítőknek, a fájdalomcsillapítóknak, az ellenmérgeknek és a „lelki egyensúlyt elősegítő szereknek”. A KANON jelentőségének megítéléséhez két kérdést érdemes megvizsgálni. 1. Hogyan vélekedünk mai nézőpontból a mű szakmai (orvosi) értékéről? 2. Mi volt a Kánon szerepe az orvostudomány további fejlődésében? Az első kérdésre válaszolva, mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy szembetűnő értékkülönbség mutatkozik Avicenna és általában az ókori középkori medicina élettani-kórtani felfogása, valamint a klinikai tájékozódás és gyakorlat között. A korabeli orvoslás legjellemzőbb elméleti alapja az úgynevezett nedvkórtan (humoralpathologia) volt. Eszerint a szervezet négy alapnedvből: a vérből, a nyakból, a sárga és a „fekete” epéből tevődik össze. A betegségek oka jórészt e nedvek romlása vagy keveredési zavara. Nagy kórtani szerepet tulajdonítottak a szervezetben feltételezett „alapminőségek” („kvalitások”), azaz a meleg, a hideg, a szárazság, a nedvesség arányeltolódásainak. Ezeket és más hasonló feltételezéseket a későbbi újkori orvosi kutatások sorra elvetették, illetve pontos adatokkal helyettesítették. Mégis e merőben spekulatív magyarázatrendszer elég tág és rugalmas volt ahhoz, hogy az ősi tapasztalatokon nyugvó célszerű orvosi munkát igazolja és rendezze. Avicenna a betegségek jellemzéseihez — melyek a fentebb vázolt kóroktani elméletekre épültek — igen hasznos diagnosztikai útmutatásokat ad. A kór jelek finom megkülönböztetései nyomán a ma is ismert kórképek egész sora rajzolódik ki. Tizenhatféle fejfájást ismertet. Gazdagon jellemzi az idült májzsugorodás bonyolult tünetegyüttesét. Bizonyítja jártasságát a bélkólikák és vesegörcsök elkülönítő diagnosztikájában. Megemlíti, hogy a szív „fekélyének” (ami infarctusnak felelhet meg) gyakori jele a bal mellbimbó körüli fájdalom. Meghatározza az asthmás típusú nehézlégzést. Gondosan elkülöníti a pulzusfajtákat. Foglalkozik magyarázatukkal és ami még fontosabb, kórjóslatukkal. A RÉGI ORVOSOK hitele ugyanis erősen függött attól, hogy mennyire helytállóan jósolják meg a betegség kimenetelét. A jól felállított prognózis akkor is tiszteletet vesztett, ha a beteg állapotának rosszabbodását vagy halálát jelentette be. Érthetően Avicenna is sűrűn foglalkozott e kérdéssel. Ebben a vonatkozásban gyakran támaszkodott a beteg vizeletéből nyert adatokra. A középkori orvosok egyébként igen gyakran végeztek „uroszkópos” vizsgálatot. Avicenna therápiája elsősorban belgyógyászati jellegű. Ahol helyénvaló a sebészeti beavatkozás, ott említést tesz a javallatokról, de a műtéti technikát korántsem részletezi annyira, mint a gyógyszerelési, az étrendi és egyéb, a konzervatív gyógymódokra vonatkozó tanácsait. A terhesség előtti és utáni gondozásról, az abortus elkerüléséről, vagy akár a fogamzásgátlásról sokkal többet ír, mint a szülészeti teendőkről, ami a kor felfogása szerint csak a bábákra tartozott. Aprólékosan ismertette viszont az ajánlott növényi, állati és ásványi eredetű gyógyszerek várható hatását és alkalmazási területét. Hivatkozott „kvalitásaik”-ra és egyéb feltételezett speciális tulajdonságaikra. Valójában a szer eredményességét a már szerzett tapasztalatok biztosították. A pedáns elméleti indokolás az orvosi beavatkozás tudományos tekintélyét adta meg. Avicenna sokat foglalkozott az egészség megtartásához kívánatos életrenddel is. Ebből a szempontból az ébredéstől az elalvásig valamennyi mozzanatot értékelte. Úgy tartotta, hogy az orvosi gyakorlatnak kettős célja van: „Az egészséges test vezetésének tudománya és a beteg test feletti uralkodás.” A program mindkét részét egyaránt komolyan vette. Jelen viszonyaink ismeretében érdemes emlékeztetni arra, hogy az európai középkorban, a lehetőségekhez képest, igen körültekintő és következetes egyéni egészségvédelmi tevékenységet folytattak. Ezek után térjünk át a Kánon tudománytörténeti szerepének kérdésére A MÜVET a 12. században fordította le először arab nyelvből latinra a cremonai Gerhardus, a Toledóban munkálkodó neves tudós. Ezután kezdődött el a mű roppant befolyása a középkori medicina alakulására. Elsősorban Avicenna kánonjának köszönhető, hogy az orvostudomány, mint filozófiailag kifejtett, az akkor legelfogadottabb arisztotelészi természettudományok szellemében levezetett tanítás, helyet kaphatott a születő európai egyetemek tananyagában. Ennek tudománytörténeti és orvostársadalmi jelentőségét kellőképpen méltányolhatjuk, ha arra gondolunk, hogy évszázadokon át az orvoslás is csupán egy mesterség volt a sok között, melyet gyakran rabszolgák folytattak. Avicenna kánonját az európai középkorban orvosi alapkönyvként olvasták, összefoglalta a nagy elődök ismereteit. Érett, leszűrődött klinikai anyaga, átható racionalizmusa, érthetően, sokakban azt a szilárd meggyőződést keltette,hogy ez a tanítás felülmúlhatatlan és befejezett. Ugyanakkor a Kánon bőséges, sokoldalúan megvilágított adatainak értelmezése, egyeztetése számos lehetőséget kínált a tudományos vitákra és a disszertációs feldolgozásokra. Avicenna művének e serkentő hatása egészen a 16. század közepéig eleven maradt. Ezt követően hallatszanak olyan hangok, hogy a medikusok már nem ismerik eléggé a Kánont. A művet ugyan még 1593-ban Rómában arabul is kiadták, egyik legjobb késői latin fordítása pedig 1652-ben készült. Ekkorra azonban a Kánon már elvesztette eredeti létjogosultságát. Elméleti alappillérei, Arisztotelész fizikája és az antik nedvkórtan súlyosan meginogtak. Elvi jelentőségű anatómiai és élettani felfedezések egy új medicinát készítettek elő. A sarkigazságokkal érvelő bizonyítási módszer is elavult. A jövőt az elfogulatlan induktív vizsgálódások képviselték. Az európai szellemi élet emancipálódott és nem tűrte többé tartósan az abszolút tekintélyek uralmát. Miként azonban a középkori építészet nagyvonalú remekei tovább éltek a térformálás esztétikumában, Avicenna művének belső szerkezete érvényesült a későbbi orvosi tananyag felépítésében. Az általános elméleti propedeutika és a klinikai diszciplínák harmonikus egysége, mely a Kánonban testet öltött, példaként állt a későbbi oktatók előtt is. Ugyanez vonatkozik a témák tárgyszerű kibontására és a gondolatvezetés logikai szépségére. A KÖZÉPKOR évszázadaibanAvicennát az orvosok fejedelmének nevezték. A tisztelet és a hála ilyen fokú megnyilvánulása tudományos életünkben már nem szokásos. Ám a késői utódoknak is fel kell ismerniük, hogy Avicenna kánonja a medicina haladásának egy igen nehéz időszakában döntő hozzájárulást jelentett a kedvező irányú fejlődés kialakulásához, melynek gyümölcse végül a modern orvostudomány. Dr. Birtalan Győző Az idő a lét valóságos, objektív formája — ha Lenint idézzük, az örökkévalóság mozgó képe, ha Plafont, belső szemléletünk formája, ha Kantot. Einstein szerint az órák járása a gravitációs mezőktől függ, amelyeket viszont az anyag hoz létre. Egy bennünket cibálva lép az egyutcájú idő, e zsarnok — írta Ady Endre egyik versében. Ahány idézet, annyiféle meghatározás. Mi az idő? — Ezzel a címmel jelentetett meg tanulmánykötetet a Gondolat Kiadó. Szerzői: Balázs Béla, a kötet készítése idején elhunyt Fényes Imre, továbbá Géczy Barnabás és Horváth József. Nem létezvén az idővel foglalkozó egységes tudományos diszciplína, hogyan ragadhatjuk meg e sokarcú idő lényegét? Hiszen beszélünk csillagászati időről, fizikai időről, biológiai időről, társadalmi időről stb. A könyv egyes tanulmányai különböző szemszögekből, a filozófia, a csillagászat, a fizika és a biológia legújabb eredményei alapján igyekeznek feleletet adni a címben feltett kérdésre. Az idő mérése a csillagászatban című fejezetből megtudjuk, hogy az óra, perc és másodperc hatvanas váltószáma babilóniai örökség. Az évnek tizenkét hónapra és azapnak 12—12 órára való felosztása a suméroktól származik. A Föld keringési ideje a bolygók és holdak helyzetétől függően szüntelen változásnak van kitéve. Mégis, a Föld keringési idejének hányadaként értelmezi a másodpercet a Nemzetközi Csillagászati Unió 1958-ban elfogadott javaslata. A fejlődés következő lépcsőfokaként, 1969-ben a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Bizottság új idődefiníciót fogadott el: a másodperc ermovle a cézium-1?.S atom Írét hiverfinom szirtjét-fízötti átmenetkor fellépő sugárzás 9 igz«?T770 reznésperiódusának időtartamával. Hogy a nagy pontosságú idő különböző célokra felhasználható legyen, a Szovjetunió, Franciaország, Anglia, Svájc és az NSZK időjeleket sugárzó rádióállomásokat tart fenn. Érdekes fejezetek foglalkoznak a naptárkészítés problematikájával. Más-más elgondolást tükröz a sumérok, megint most a babiloniak, majd az ókori zsidók, kínaiak, indiaiak év- és hóbeosztása, vagy a mohamedán, illetőleg a gregorián naptár. . A maja Dap csillagászok olvati naptárt készítettek, amelynek pontossága felülmúlja a ma használtét. Az ún. világnaptár, amely számos előnnyel rendelkezik, minden évben változtatás nélkül használható lenne. A köny legérdekesebb része filozófiai ihletésű. Felméri a természettudományos gondolkodás korlátait, sorra veszi és boncolgatja az időfogalom különböző meghatározásait. Engels szerint, az empirikus olyan a vita elmélyül az empirikus tapasztalás szokásában, hogy még akkor is az érzéki tapasztalás területén hiszi magát, amikor elvonatkoztatásokkal manipulál. Tudjuk, mi az óra, egy méter, de nem tudjuk, mi az idő és a tér! Mintha az idő valami más volna, mint csupa óra, és a tér valami más, mint csupa köbméter. Az anyagot mint olyant és a mozgást mint olyant még senki sem látta vagy észlelte, másképpen tapasztalta, hanem csalt, a különböző, valóban létező anyagokat és mozgási formákat. Ugyanaz a nehézség van, mint Hegelnél: ehetünk ugyan cseresznyét és szilvát, de gyümölcsöt mint olyant még senki nem evett. Lenin a Flozófiai füzetekben a következőket írta: nem az a kérdés, hogy van-e mozgás, hanem az, hogyan kell azt kifejezni a fogalmak loltásában. Azt mondjuk — írja a tanulmánykönp+ —, hng v hiányzik az idősünetkeze regnantumelmélete. Ennek megfelelően a tívariumelmélet nem tud az időbeli létezésre vonatkozó valószínűségekre egzakt választ adni. Rohamosan fejlődő új tudomány a biokronometria. Nemcsak a közelmúlt eseményeinek időrendiségét tárja föl naptárszerűen, hanem olykor több mint egy milliárd évvel ezelőtt lejátszódott eseményekre is fényt derít, segítve a régész, a geológus és a csillagász munkáját egyaránt. A könyv elvezeti olvasóit a kövületek világába, bebizonyítva az evolúció visszafordíthatatlanságát. Ismeretes, hogy időmérésre felhasználják a fatörzsek évgyűrűit. Az egykori tengeri szervezetek vázáról is fontos adatok olvashatók le. Az idő korunkban össztársadalmi üggyé vált. A rohanó másodpercmutató egész civilizációnknak szimbóluma lehetne. Nem tekinthető véletlennek, hogy a hatvanas években nemzetközi társaság alakult az időkutatások koordinálására. Az idő természetének feltárása csakis a természet- és társadalomtudományok együttes eredményeire épülhet. Az ember időérzékelése, az idő emberi eszméje ugyanúgy a kulturális és a szociális fejlődés terméke, mint a beszédvagy a számolási készség. Az „idő természetének” feltárásánál nélkülözhetetlen az „időre vonatkozó ismereteink” természetének megértése. A különböző korokban más és más az idő szerepe az emberek életében. Az idő „elidegenedésének” megszüntetése a kizsákmányolásmentes, osztály nélküli kommunista társadalom megteremtésének függvénye. A fizika 20. századi fejlődésében az idő természetére vonatkozó ismereteink leggyökeresebb felülvizsgálatát a relativitáselmélet hozta. Kantnak cikkünk elején ismertetett időfelfogása idealista. Ezzel szemben a materialista felfogás szerint az idő mint objektív valóság, elsődleges. Szemléletünk tudatunk, belső átéléseink ideje mint szubjektív valóság, másodlagos. A marxista filozófia az idő természetének általános ontológiai tanulmányozásánál a konkrét jellemzők sokféleségében rejlő egyetemest tárja fel, és megalkotja az idő általános elméletének absztrakt, teoretikus fogalmait és tételeit. A materializmus nem abban különbözik az idealizmustól — írja —, hogy az utóbbi elismeri, az előbbi pedig tagadja az észlelett, átélt, képzeleti időt. A materializmus az észlelett, átélt, képzeleti időnek, az „ideális”, a „szubjektív időnek” csupán idealista és szubjektivista értelmezését veti el. Engels Dühringgel folytatott polémiájában világosan és egyértelműen leszögezte a dialektikus materializmus álláspontját: az idő minden lét alapformája. A materialista ontológiai koncepció abból indul ki, hogy a szubjektív idő, vagyis időképzeteink, időszemléletünk, időátéléseink, idealizált időfogalmaink tartalmát végső soron az objektív idő természete határozza meg. Az objektív és a szubjektív egységé egyben azt is jelenti, hogy az időnek léteznek egyetemes jellemzői, amelyek feltárását a reális, objektív, ammgi idő tanulmányozására kell alapozni. Összegezve: a tanulmánykötet hézagpótló mű, alaposabb megismerkedést tesz lehetővé a sokarcú idővel. n. i. Mi az idő? A Gondolat tanulmánykötete A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatának (1174 Budapest, Doha, fin.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerbián 14—16 Pénteken 13—14.30 Építkezők tanácsadóin: Minden hó első és utolsó péntekén 16—17.30 Közérdekű bejelentések: csütörtökön 15.30—17.30