Magyar Nemzet, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
l ki kopunk, koptatunk Minden kopik. Nem csupán kedvenc cipőm, melyben a lábam a legjobban érzi magát és soha senki nem fogja megérteni, milyen kéjes érzés belecsúsztatni a lábfejemet reggel, azonnal elhelyezkedik és pompásan érzi magát, mintha ebben a cipőben született volna. Ezt nem minden cipő tudja, sőt, legfeljebb ha egy-két ilyen cipővel akad össze az ember egy emberöltőben. Ki tehet róla, hogy kopik, laposodik, rongyolódik, ahelyett, hogy egy ilyen példányt valamilyen módon a halhatatlanságnak készítettek volna? Pedig kopik, taposódik, rongyolódik kétségtelenül, az utcára már nem is merem fölvenni, mindenki azt hiszi, azért, mert szégyellem, pedig igazság szerint azért, mert féltem. Tehát már csak itthon hordom, de nem baj, mert ha benne vagyok, azonnal jobb lesz a közérzetem és azonnal jobban megy a munka, csak mondja még valaki, hogy az akupunktúra blöff, a kézfejbe szúrt tűtől nem javulhat a derékzsába, csak mondja meg valaki, amikor íme, a lábfej is hat az agyra. Az az igazság, hogy már szörnyű állapotban van ez a cipő, már nem is tartja össze semmi más, csak a rajongásom. Mégsem visz rá a lélek, hogy kidobjam. Régen kisszerű, zsugori alaknak véltek volna, ma inkább divatfs látszatát keltem, amikor előcsoszogok benne a reggelihez, úgy festek, mint aki a legmenőbb fejekhez akar hasonlítani a toprongyosságával. A lényeg számomra azonban az, hogy kedvenc cipőm — vagy inkább az a valami, amit egykor cipőnek mondtak — megállíthatatlanul tovább nyűgődik és előbb-utóbb elkövetkezik a teljes széthullás pillanata. Gyász. Bizony minden kopik ezen a világon. Nemcsak cipők, ruhák, eszközök. Hanem még olyan nem egészen egyértelmű használati tárgyak is, mint például a haj. Használati tárgy, mert használjuk, amikor fésülködünk, amikor egy gyengéd női kéz simogatja, amikor dühünkben tépjük és amikor ijedtünkben égnek áll. Sok mindent kell egy hajnak kiállnia, nem csoda, hogy kopik és aztán lassan kihull. Simogatásra marad a fejbőr, fésülködésre és hajtépésre a semmi. Nemcsak a tárgyak, kopnak a kapcsolatok is. Nem az öszszeköttetések, azoknak semmi közük a kopáshoz, mert elnyűhetetlenek, így hát kimondhatjuk a tételt: a romlott kapcsolatok nem romlanak. Bezzeg azok, amelyekben nincs semmi érdek, egyszerűen és pőrén emberiek, nem a viszontszolgálat, hanem egy haszon nélkül való, tehát haszontalan vonzalom az alapjuk: kopnak és kopnak! Emlékszünk még, milyen hatalmas erejű, érzelmi tartalékai szerint örökre szóló barátságok születtek gyerekkorunkban? Mennyire tudtunk kötődni valakihez ifjúságunk idején? Egyetlen nap nem nyugodhatott le anélkül, hogy ki ne cseréltük volna gondolatainkat és érzelmeinket? Most pedig hónapok és évek telnek el, míg egykori jó és legjobb barátainkkal találkozunk. S ez még a jobbik eset, hiszen nem is kevés azoknak a száma, akikkel már egyáltalán nem találkozunk. Velük a kapcsolatunk már nem is kopik, mert elkopott véglegesen. A költő kérdése — Hol vagytok, ti régi játszótársak? — teljesen banális volna, ha nem nőne kollektív élményvilágunkban egyetemesen emberivé. Miért, hogy a romlás nem elégszik meg az anyagi világ tárgyaival? Miért oly mohó, hogy megtámadja és elnyűvi a legtartósabb anyagból szőtt anyagtalant a láthatatlan emberi tartalékot is? Talán azért, mert ennek a láthatatlan tartaléknak a hordozója, az ember is kopik. És amikor a Nagy Kopás kegyetlen törvényére rádöbben, mintha egyszer csak valami vak bosszútól vezérelve, dühödten csépelni kezdené maga is, amit lát: gyerünk, uramisten, mire megyünk ketten! Az ember egyik sajátos tulajdonsága, hogy nem csupán azt koptatja, ami elkerülhetetlen — ruhát, cipőt, aszfaltot, autót, feleséget —, hanem azt is, amit nem feltétlenül kellene. Például fogalmakat. Időnként rászokik egy fogalomra és nem nyugszik addig, amíg agyonhasznált állapotban el lehet dobni. A nyárspolgár úgy nyűvi a fogalmakat, hogy közhelyeket vesz át, immár agyonhasználtan, és boldogan alkalmazza tovább, mintha vadonatúj volna. Egy csomó gondolkozást takarít meg vele, hiszen kész patronokkal ki tudja magát fejezni. De hogyan válik közhellyé a közhely? Az, amelyik nem eleve annak készült, túlságosan is kézenfekvő, felszínes gondolatkapcsolással, hanem ami eredeti volt valamikor? Úgy, hogy valaki felfedez egy összefüggést, jelenséget és újszerűen megfogalmazza, nevet ad neki. A „szakma” pedig felkapja, alkalmazni kezdi, ha esik, ha fúj, most már mindenben ezt a jelenséget látja. Ezek a szellem nyárs polgárai. A politikában ezt a mechanizmust oly régen használják, hogy már szinte meg is szokta az emberiség. És a politikában elkerülhetetlen kampányszerűség bizonyos aktuális fogalmak elfogadtatására egy idő után szükségeszerűen nyűvi el ezeket a fogalmakat. Politika közhelyek nélkül nem létezik. Valamivel lassúbb a kopása a gazdasági fogalmaknak, habár egy-egy sikeres megfogalmazás olyan mámort idéz elő a szakmában, mintha a bölcsek kövét találták volna fel. Példa erre — hogy csak néhányat említsek — az „árrés”, a „csoportérdek” vagy az olajválság „begyűrűzésének” sajtókarrierje. De még a gazdasági életről is azt kell mondanom: szinte természetéhez — vagy még inkább működése természetéhez — tartozik, akárcsak a politikában, hogy bizonyos jelenségek nyomán egyes fogalmak előtérbe kerülnek, agyonhasználódnak, elkopnak és eltűnnek. De mit mondjunk a művészetek, az irodalom körében értekezők járványszerű fogalomkoptató szenvedélyéről? Miféle gyakorlati meggondolás, praktikum hajtja őket, hogy mindig kéznél legyen néhány „ügyeletes” fogalom, kifejezés, elhitetvén önmagunkkal és a világgal: ez ama csodakulcs, mellyel minden mű titkos zárja nyitható ? Elkerülve az eredeti megközelítés útjait — éppen a művészetek világában, ahol az eredetiség az egyik legfontosabb értékhordozó! A strukturalizmus néhány fontos felfedezését az elmúlt években teljesen lejáratták buzgó zsargonizálói. Vagy gondoljunk a rengeteg „pontosítás”-ra, mely ellep bennünket: a pontosítás áradatában minden eltűnik, amit pontosan kellene látnunk. Vagy a „nyelvi valóság” dömpingjére, ami a tökéletes fából vaskarika, ugyanis a nyelv lényege éppen az, hogy nem a valóság, hanem elvonatkoztat a valóságtól. De az utóbbi években leginkább ez a gazdag tartalmú, gyönyörű szó járt a legroszszabbul: üzenet! Milyen titokzatos szó ez, mennyi versnek, drámának, mesének kulcsszava, milyen sokan küldtek csodálatos, diadalmas és boldogító, vagy riadt, lesújtó és tragikus üzenetet a történelemben és az irodalomban! Mennyi képzettársítás fűződik ehhez a szóhoz mindenkiben, akinek van füle a hallásra. Illetve fűződött eddig. Amíg fel nem fedezte valaki, hogy minden műalkotásnak „üzenete” van. És azóta ezt koptatják tanulmányok, kritikák, recenziók, egyetlen nagy üzenetmegfejtésben egyesülve. Kopik, kopik az egykor gyönyörű szó, és ma már alig van kimerülten pihegő hírnök győztes csatából hozott üzenettel, fekete holló pecsétes levéllel és elbocsátó szép üzenet borongó varázslattal , hogy nem fogna el a csömör enyhe szédülete. Kezdek gyanakodni, hogy amikor Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, és a nótában érintett magyar nép így morfondírozott: ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni — az emberek azért nem indultak azonnal, mert előbb ki akarták elemezni, mi lehet ennek az üzenetnek az üzenete? Lábamon az a bizonyos elnyűtt cipő, amitől nincs szívem megválni. Számon pedig „üzenet”: ne koptassuk tovább, emberek! Hátha visszafiatalodik. Görgey Gábor Magyar Nemzet Éter-történelem. Valaha nagyon-nagyon régen az eget, a mindenség-betöltő finom, légies anyagot nevezték éternek, s éterinek azt, ami a valóságosnál költőien szebb s talán igazabb is, oly finom, áttetsző és kedves. Illik-e hát egymáshoz ez a két szó: éterés történelem? (Ez a nap is, a mai, egykor őszköszöntő, őszi termést ösztönző népszokások ünnepe volt, de a Bertalan-nap éjszakája a történelemből jajszót kiált. Négyszáz-egynéhány esztendeje ezen a hajnalon kétezer embert gyilkoltak le uralmi érdekből, hiteik meggyőződésük miatt.) Aztán az éter szó finom, talán egy kicsit finomkodó kifejezése lett a közegnek, amelyen át messzire terjedhetett az emberi szó, a hang, a zene. A rádió elődjét még szikra távírónak nevezték, vagy drótnélküli telefonnak; érthető tehát, hogy amikor ez a közlőeszköz a művészet szolgálatába lépett, múzsaibb szót kerestek számára. Éter-történelemnek mondható az a tenyérbe illő kis könyvecske, amely Lévai Béla munkája, s A rádió és a televízió krónikája 1945—1978 címet viseli. Emberöltőnyi időszakot fog át, és fölsorolja ez idő rádiós-tévés eseményeit. Lapozgatni, keresgélni, egy-egy során töprengeni való ez a krónika, ez a hazai éter-történelem. Szűkszavú sorok őrzik az újjáépítés emlékeit, az adóberendezés megtalálását, antennák építését, újabb és újabb adóállomások bekapcsolódását, de avevőkészülékek fejlődését is. Műfaji viták elevenednek meg emlékezetes műsorokat juttat egykori hallgatók eszébe Lévai Béla. Ismerős nevek tűnnek föl, kulisszatitkok tárulnak föl. • Ki hinné, hogy tévébemutatót tartottak már 47-ben is? „Március 25-e déli 12 órakor »távolbalátó«, azaz televíziós kísérlet a Rádió 1-es stúdiójában, aTelevicephon nevű készülékkel” — írja a krónika. Az első jóslat négy évre rá hangzik el: „A televízióval a magyar rádiózás új, dicső fejezete kezdődik.” Emelkedett a jelző, mégsem éterien finom. Az éter történetének meglepő, sőt megrázó adatai is vannak. Napi három órán át közvetítették 49-ben a Rajk-pert. Ugyanabban az esztendőben egy hallgató azt javasolta: „A mai Magyarország rádiójának valami munkazajjal, például kalapács és üllő muzsikájával kellene jelentkezni az eddigi szünetjel helyett.” Ötvenegy nyarán előadás hangzik el „Az éberség fokozása a szocializmus építésében” címmel. Sztálin halálakor átdolgozzák a következő hét műsorát (és újranyomják a rádióújság a heti számát). Közvetítenek a XX. kongresszusról, esztendők múltán már a világűrből is. Az éteren át a Holdra lát az ember. Az éter története tehát összefonódott — olykor éppenséggel összebogozódott — a történelemmel. Minél jobban terjedt a rádiózás, minél jobban a televízió, a hétköznapok embere annál közelebb érezhette magáihoz a világot és a világtörténelmet. Hírnökre várnia sem kellett, az eseménnyel egy időben szerzett róla tudomást, aki bekapcsolta rádióját vagy tévéjjét. A történelemnek alanya és tárgya is az ember, s az étertörténet derűs-borús lapjaival vagy soraival elsősorban arra emlékeztet, hogy ez a történelem rólunk szól, a múlt a jövőnkre utal, arra készít föl. Történelemalakító csak akkor lehet az ember, ha emlékezését tanulságok bölcs megfontolására tudja fölhasználni. .. !• Csengőszó előtt A szeptemberi csengőszó megszólalása előtt szükséges újra áttekinteni — mint ahogyan a Minisztertanács e heti ülésén is elhangzott — a tanulás feltételeinek hátterét. E „háttér” javítására ugyanis szerte az országban gondoskodásra, szervezésre, jobbító szándékra egyaránt szükség lesz. Vadonatúj iskolaépületeket máról holnapra nem lehet mindenütt elővarázsolni — de talán nincs is erre szükség, hiszen e népes gyermekkorosztályok száma négy-öt év múlva újra csökken. Egyszerűbb és érdemesebb a meglevő lehetőségeket felhasználni: tanteremmé alakítani például a kihasználatlan könyvtárszobát, a társalgót, a kultúrtermet. A legifjabb nemzedék egészséges testi-szellemi fejlődése mindannyiunk érdeke. Az iskoláknak sok segítséget nyújthatnak a vállalatok, nagyüzemek , s most nem anyagi támogatásra gondolunk. Hanem arra például, hogy a túlterhelt iskolai konyha munkáját megkönnyítheti a közelben levő gyár — étkeztetési lehetőség biztosításával —, nem is szólva a vendéglátóiparról, amelynek úgyszintén módjában áll, hogy minél több gyerek ebédeltetését megoldja. Segíthetnek az üzemek a környékbeli iskoláknak azzal is, hogy sportpályájukat, fedett sportcsarnokukat kölcsönzik a gyerekeknek a tornaórákra. Vagy éppen az üzemi orvosi rendelőben fogadják az iskolásokat — meghatározott időben —, lényegesen megkönnyítve így az iskolaorvosi ellátást. Sok gyerekről kell gondoskodni — jóval többről, mint eddig —, de ez sem igazolhatja az ésszerűtlen takarékoskodást. Rendbe kell hozatni a kényelmetlen bútorokat — de lehet ehhez találni megfelelő segítő kezeket! —, s nem szabad az energiatakarékosságra hivatkozva félhomályba burkolni a tantermeket, „félgőzre” csökkenteni a fűtést. Mert a csengőszót még csak helyettesíti a kolomp —szemet rontó, hátat görnyesztő, s ráadásul zsúfolt osztályokat azonban senki nem akarhat í r.. MAGYAR TURISTÁK — Lassíts, szivem, három évet úgysem tudunk behozni...! (Breimner György rajza) Kezdeményezve ÚGY TŰNIK, elcsépeltünk, lejárattunk bizonyos gazdasági fogalmakat, kifejezéseket Egyes beszédekből, cikkekből akár egy gazdasági kisszótár címszavait is össze lehetne állítani. hemzsegnek bennük az ilyen fogalmak: termelékenység, hatékonyság, bérszínvonal, cserearány, gyártmányszerkezet, exportorientáció... Elhangzik néha a felszólalásokban és a baráti beszélgetések során: unalmas hallani állandóan ugyanazt a verklit. Valóban lehet unalmasan szólni, semmitérő általánosságokat mondani gazdasági témákról, de hogy kell róluk beszélni, hogy szükség van a társadalmi-gazdasági folyamatok mélyebb összefüggéseinek a megismertetésére, azt senki nem vonhatja kétségbe. Nem, mert jelenleg hazánkban a legégetőbb társadalmi tennivalók a gazdálkodás területén összpontosulnak. S hangozhat bár egyesek számára frázisnak, de jövőnk mégiscsak a munkapadok, a tervezőasztalok mellett, a kutatólaboratóriumokban dől el; szociális és demokratikus vívmányaink megőrzése és továbbfejlesztése is alapvetően a gazdálkodás színvonalának a függvénye. Ami inkább jogos morgolódásra adhat okot; ha a fogyatékosságainkat feltérképezzük, a tennivalókat felismertük, miért nem cselekszünk? Jó intézkedésekből, határozatokból már nincs hiány, csak éppen azok realizálása csigalassúságú. Az is igaz viszont, hogy egyes döntések — amelyek például beruházásokon keresztül valósulnak meg — csak évek múlva éreztethetik kedvező hatásukat; az új konstrukciók, az új árucikkek is csak akkor javíthatják a vállalat, illetve az ország fizetési mérlegét, ha már nagy szériában gyártják, tartósan versenyképesek a piacon. Itt van például az úgynevezett „második gazdaság” ügye. Úgy tűnhet, ezzel a jelenséggel senki nem törődik. Valójában vezető közgazdászok, irányító szakemberek keresik a megoldást arra, hogy ezen a területen jelentkező energiákat — nem adminisztratív eszközökkel, hanem gazdasági szabályozókkal — jobban a társadalmi igények kielégítésének szolgálatába állítsuk. Régóta tudjuk, milyen káros az ellátás szempontjából egyes vállalatok monopolhelyzete, amelyek nem ritkán bizonyos csoportérdekeket is állami érdekként igyekeznek feltüntetni. Nekik akkor jó, ha hiány van, mert a vásárlónak diktálhatják a feltételeket A monopolhelyzetek megszüntetésére az utóbbi években már történtek intézkedések, de még vannak továbbra is tennivalók. Minden bizonnyal kevesebb lenne a hiánycikk, jobb a szolgáltatás színvonala, ha az ilyen állami vállalatoknak még több területen, teremtenének konkurrenciát, ipari szövetkezetek vagy kisiparosok által. Vagyis haladunk előre, de bizonyos türelmi idő szükségeltetik ahhoz, hogy a jó gazdasági intézkedéseknek beérjen a gyümölcse. A VEZETŐK a nehézségeket tapasztalva előszeretettel hivatkoznak nálunk objektív okokra — a változó szabályozókra, a szigorúbb hitelpolitikára, a bürokráciára — amiben van is bizonyos adag igazság, de igen gyakran szubjektív okok is meghúzódnak mögöttük. A korábbi esztendőkben kialakult nálunk egyfajta kényelmesség amelynek az volt a táptalaja, hogy az olyan vállalat is lehet kiváló, amelyik nem kockáztat, nem keresi az új utakat, nem kezdeményez. A gazdasági vezetők nagy része a korábbi árpolitika jóvoltából például megszokta, hogy az általuk gyártott termék árában mindig igazolhatta, elismertethette ráfordításait, s nem a piac értékítélete volt a mérvadó. (Ez évtől kezdődően számos ágazatban már a nemzetközi piac minősít.) Vannak már nálunk szép számban olyan vállalati igazgatók, szövetkezeti elnökök, akiket az igazi menedzsertípusú vezetők közé lehet sorolni, de számuk még sokkal kisebb a szükségesnél. Ők már mernek kezdeményezni, és veszíteni is, ők tudják: nem egy-egy üzlet balsikere a mérce, hanem a vállalati végső eredmény. Korom Mihály is utalt erre legutóbb az alkotmány ünnepi beszédében, amikor a jó vezető ismérveiről szólt. Mivel a tökéletesség szérumát még nem találtuk fel —hangsúlyozta —, meg kell adnunk, meg is adjuk az embereknek a tévedés jogát is. Nem kamatoztatjuk megfelelően azoknak a specialistáinknak a tudását sem, akiknek nemzetközi nevük van, akik ha nekigyűrköznek, nem csupán vállalatot, de akár egy ágazatot is képesek talpra állítani. Hagyjuk, hogy legális vagy illegális melléktevékenységekben aprózzák el erejüket, szerezzék meg azt a jövedelmet, amelyre jogosan igényt tarthatnak. AZT IS RÉGÓTA mondjuk, hogy a vezetők körében nagyobb mobilitásra lenne szükség Mert kinevezni könnyű valakit egy vállalat, intézmény élére, de sokkal nehezebb a visszahívás, ha az illető nem vált be. Éppen ezért helyeselhető az, hogy az elmúlt időszakban újabb területeket kapcsoltak be abba a kategóriába, ahol a vezető posztokat pályázat útján lehet elnyerni, illetve a vezetői megbízások meghatározott időre szólnak. Érlelődnek tervek, elképzelések arra is, hogy a dolgozó kollektívák kapjanak érdemibb beleszólási lehetőséget a vezetők kinevezésébe, munkájuk véleményezésére, ellenőrzésére. (A vezetők és a vezetettek között nem véletlenül szorosabb például a kapcsolat a szövetkezetekben — ahol a tagság közvetlenül választja az irányítókat —, mint az állami vállalatoknál.) Arra is figyelmeztet a gyakorlat: hiába van „fenn” kész,ség a szabad kéz megadására, a kockázat elismerésére, „lenn” pedig szorgalom és akarat a végrehajtásra, ha valahol „középen” megmerevednek a frontok, presztízsokok, csoportérdekek, túlszabályozások gátolják a rugalmas átállást Sajnos szép számmal voltak nálunk eddig olyan vállalatok, intézmények, amelyek évekig tudtak működni, vegetálni, mert nagy gyakorlatra tettek szert a valóság megszépítésében, a hibák takargatásában. Aligha ösztönözte jobb teljesítményre a vállalatokat például az a tény, hogyha bajba kerültek, mindig feléjük nyújtották a mentőövet Újabban a központi szigor érezteti már hatását ebben a vonatkozásban is, a személyi kapcsolatok ezután aligha jöhetnek számításba a vállalati munka megítélésében. Persze azért itt-ott felvetődik még az aggály: vajon meddig leszünk ebben következetesek és különböző nyomásokra mikor nyitogatjuk ki ismét a kivételezés kiskapuit a vállalat jó hírnevére, foglalkoztatási politikára vagy szociális körülményekre tekintettel ? TAGADHATATLAN, hogy biztató jeleit is megfigyelhetjük ma már annak, hogy a rugalmasság, a gyorsabb reagálás kezdi áthatni az irányítást. Jellemzője az is egész gazdaságpolitikánknak, hogy kendőzetlenül tárjuk fel azokat a gondokat, amelyek a műhelyekben — például a munkafegyelemnél, a teljesítmények szerinti differenciálásnál — jelentkeznek, vagy amelyek — ezt taglaltuk itt röviden — hibás vezetői szemlélettel, módszerekkel kapcsolatosak. Sokat beszélünk róluk, de azért nem falra hányt borsó. Tisztább kép rajzolódik az állampolgárok elé gazdasági életünk torzulásairól, eredményeiről, erőfeszítéseiről, így valamennyi réteg és szakma jobban megértheti, hogy a gondtalanabb jövőnk érdekében kinek-kinek mi a kötelessége. Keserű Ernő