Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
llel kezdődik a művelődés? Meglehet, sokan fanyar mosollyal fölcserélnék a szavakat és inkább azt firtatnák: hol végződik a művelődés? Ki-ki más választ adna tüstént: az egyik a kocsmaajtót, a másik a lakásét emlegetné, ahol bezárkózik, hogy begubózzék az ember; emlegetnék a tunya kezeket a tétlen gondolkodást, az üres könyvespolcot, a szakbarbárságot vagy éppenséggel a széplelkűséget. De alighanem akadnának jó néhányan, akik a művelődés legalábbis ki-be lengő ajtajának az iskolakaput tartják. Talán nem is egészen alaptalanul: az érdeklődés öröme gyakran változik át ott a tanulás kényszerére, a tudás élvezete a vizsgaszorongásra, a világ befogadására kész nyíltság rubrikák ketrecére. Nyílt vitában adott ösztönzést a nyílt művelődéspolitikának a héten az országgyűlés kulturális bizottsága, amikor a költségvetés teljesítése és elkészítése felől tekintett a művelődésre, messzebbre tágította a látóhatárt. Elnöki zárószavában ÓváriMiklós az államháztartás egészének, az ország életének részeként szólt a művelődésről, s aligha csak azért, mert hiszen iskolának, művelődésnek, művészetnek és műélvezésnek egyaránt megvannak a gazdasági alapjai. Szavaiból kitetszett: a gazdasági, a társadalmi életnek másfelől alapja épp a sokoldalúan művelt, emberséges ember. Éppen ezért mondta ő is fontosnak azt hogy a kulturális döntések előkészítésébe és végrehajtásába be kell kapcsolni a közvéleményt, a demokratikus fórumokat. Mintha a közművelődés szó értelmének és tartalmának új vonása tárult volna föl ezen a vitán: a művelődés a közösség feladata, öröme ,és felelőssége. Tréfásnak tetszhet az a szó, amely elhangzott a vitán: társadalmisítani kell a kultúrát, a művelődést; tréfásnak tetszhet, pedig alighanem komoly félreértések tisztázásához vezethet és nehezebb körülmények között is lendületet adhat a művelődésnek. Milyen gyakran emlegetik például, s többnyire megrovó hangsúllyal, hogy kultúrához, könyvhöz, opera-, színház- vagy mozijegyhez mennyivel járul hozzá az állam — mintha bizony ez az állam nem mi volnánk, nem a közösség, a művelődő ember — vagy éppenséggel az, akinek művelődni kellene. Az iskola dolgát sem szűkebb körben kell megvitatni, akár az általános iskoláról — bizony a művelődés küszöbéről — legyen szó, vagy felsőbb iskolákról, meghökkentő bizony, hogy a vitában fölpanaszolhatta Király István képviselő, egyetemi tanár: az egyetemi munkával kapcsolatos egyik-másik elképzelésről csakott a parlamenti bizottságban értesül, ezeket az egyetem demokratikus fórumain nem vitatták meg. Ugyancsak ő szólt arról, hogy minden fokú iskolában tudást kell adni, s csak másodsorban szakmát, míg mostanában a sorrend fordítottnak tapasztalható. Kétségkívül az oktatás legfontosabb, mert megalapozó szakasza az általános iskola, itt dől el, hogy elszunnyad-e a gyerek veleszületett érdeklődése, bátran mondható: művészeti jóízlése, szíves-örömest tudnsvágyása, vagy épp ébren és épen marad. De fontos az is, ami az általános iskola után következik: a középiskola, az egyetem, az élet egész területére kiterjedő művelődés. Épp ezért tehet sokat a művelődésért a közösség vagyis a társadalom, épp ezért ideje csakugyan társadalmasítani a közművelődést. Tágra nyitni például az iskola kapuját nemcsak a diákok előtt: vajon az iskola nem a művelődés háza-e? Másutt meg éppen a művelődési ház kapuját kellene fölnyitni az iskola előtt, ilyen-olyan helyszűken együtt segíteni. Kinekkinek nem úgy kell végeznie a maga dolgát, hogy bezárkózik napi tennivalóiba, hanem kinyílik a művelődés és az élet teljessége előtt. Az efféle nyitottság nem csak a művelődés kezdete, hanem az emberségé is: mi több, nem csak kezdete, hanem folytatása, folyamata, léteteme. Valamennyiünké. i. I. IIs Sátorfa, erre tart a magyar? Erre a kérdésre egyetlen igazán pontos válasz létezik: sokfelé. Ez a sajátságunk hagyományosnak mondható, hiszen már az őshazából útrakelt őseink sem tartottak egyfelé, ahogy egy rendes, alaposan megszervezett népvándorlástól elvárná az ember, hanem a különböző törzsek hamarosan szétszakadoztak. Ki erre ment, ki arra, miután az őshazában felszedték a sátorfájukat. Őseink tehát útra keltek nyugat felé és rövid együtthaladás után elkezdtek sokfelé tartani." A nép zöme Levédiába ment, de aztán egy része Etelközbe vándorolt, másik része délnek tartott és Perzsia vidékén telepedett le, sokan pedig fogták a sátorfájukat és szépen visszaporoszkáltak a keleti őshazába, maguk elé mormolva a sámáni bölcsességet, hogy jobb otthon, mint sehol. És még hányszor tartottak őseink sokfelé! Míg végül a Kárpát-m medencében egy furcsa érzés" kezdett elhatalmasodni azokon, akik idáig eljutottak. Körülnéztek és azt mondták, tömör ősmagyarsággal: „Erről van szó, uraim!” Tehát letelepedtek. De csodálkozhatunk-e azon, hogy ilyen hagyományok és előzmények után ez a kifejezés — szedi a sátorfáját — a nomádkori vándorlások idejéből még ma is él? Úgy látszik, az útrakelhetnék nagyon mélyen gyökerezik a jellemünkben, hogy a magyar ember ezer év után is, mindmáig jól ismeri azérzést, amikor viszketni kezd a sátorfája. Pedig milyen régen elhagytuk már sátrainkat. Géza fejedelem és még inkább Szent István után a magyar nép házakat épített és fokozatosan házakba költözött, ezzel is jelezvén, hogy véglegesnek tekinti ezt a hazát. Mert házat építeni csak hazában érdemes. Aki nem rendezkedik be, ugrásra kész állapotban él, hogy bármikor továbbálljon, az csak sátrat ver, nem pedig húznak vályogot. Persze, lehetséges, hogy a kifejezés fennmaradásában a Kárpát-medence széljárásának is szerepe volt. Mert szedem helyett azt is szoktuk mondani, hogy fogom a sátorfámat. Ennek már több jelentése is lehet. Például azért fogom, mert túl erős a szél. Annyira fúj, hogy két marokkal kell fogni, nehogy elvigye. És a történelmi széljárás tapasztalatai azt mutatják hogy a nagy fúvásban olykor nem is a lakó, hanem csak a sátorfája áll odébb. A lakó marad, a sátor elszáll. Néha pedig annyira erősen kell fogni, és annyira erős a szél, hogy a sátorjával együtt elszáll az is, aki fogja. Mint Chagall levegőben pergő hegedűsei, szerelmespárjai, rabbinusai. Mert azon a keleteurópai tájon, ahonnét Chagall jött, szintén mindig nagyon fújt a szél. Erre mondták Nyugaton, finom galériákban és szalonokban, hogy szürrealizmus. Chagall nyilván nagyokat kacagott rajtuk. Mi az, hogy „szűr”? Mért lett volna ez valóságfölötti? Ez maga a valóság! Hogy errefelé gyakran túl nagy a szél. Ismerjük ezt. És szinte csodálkozunk, hogy az első szélfútta figurát a festészetben nem magyar ember festette. Gyanúm azonban, hogy ezzel a fogja a sátorfáját alakzattal mára újabb jelentésváltozás történt. Valószínűleg azért fogja , nehogy elvigye valaki! Miért pont a sátorfát ne vinné senki? Amikor mindenféle fát visznek. Nemcsak tűzifát, hanem deszkát, lécet, gerendát, zsaluzófát, állványt, létrát, padlót, pallót, póznát, cölöpöt és ki tudná mind elsorolni még. A nép esze és nyelvteremtő tehetsége mintha látnokian előre meg is fogalmazta volna az új helyzetet a szólásnak ezzel a változatával: elhordja a sátorfát. (Magyar szólások és közmondások, 592. oldal.) Figyeljük meg a finom különbséget. Nem „szedi” és nem „fogja”, hanem „elhordja”. Itt már komoly mennyiségről van szó, hiszen ha nem így volna, úgy is mondhatta volna a nép, hogy ,,viszi”. De amit már elhordanak, az vagy folyamatos, ismétlődő tevékenység, vagy nehéz, görnyesztő munka. (Vö. ama szólással, hogy „elhordja magát”: az ilyen ember csőddel, csalódással, megaláztatással agyonterhelve távozik.) Ám érdemes megfigyelni, hogy ebben a formában már nem az én sátorfám, nem is az ő sátorfája, hanem egyszerűen a sátorfa szerepel. Megszűnt tehát a tulajdonviszony jelzése. Ami azt jelenti, hogy egy személytelen, mindenki sátorfáját kell elképzelnünk. És a mindenki sátorfája természetesen mindenkié. Ezért hordják el. Akik elhordják a sátorfát, — folyamatosan és nagyobb mennyiségben —, sátor helyett rendszerint házat csinálnak belőle. Mégpedig, aki az egyik helyről elhordja a sátorfát (az általános sátorfát) — legtöbbször egy másik helyen felüti a sátorfáját (a sajátját). Megfigyelhető tehát, milyen óriási a változás a nomádkoritól a mai jelentésig. Miként elmélkedésünk bevezetőjében láttuk, a szólást a nomád vándoréletmód és a népvándorlás kori költözködhetnek egyik jellemző emlékeként tarthatjuk számon: aki állandóan elhordja a sátorfáját, mert odébbáll, annak nem érdemes házat építeni. Mára viszont mintha éppen az ellenkezőjét jelentené: aki állandóan elhordja a sátorfát, annak van miből házat építeni. A házépítés pedig a letelepedés legbiztosabb jele szerte a világon. Lehetséges, hogy a magyar, ennyi sok évszázad múltán, csak most kezd igazán és véglegesen letelepedni e szűk hazában? Nemcsak azok, akik hordják-hordják a sátorfát — ameddig tűrik a többiek. Hanem azok is, akik jól megkapaszkodtak a sátorfában, amikor erősen fújt a szél. Görgey Gábor Magyar Nemzet Csomagolás A játék, amiért több mint száz forintot adtam ki, tulajdonképpen néhány deka puha gyurma, nem szárad ki, nem törik, művészi „szobrot” lehet belőle formázni, hajót vagy emberarcot, kinek mire telik ügyességéből. Csomagolása azonban káprázatos. Szabályosan formatervezett dobozban foglalnak helyet— külön e célra rendeltetett mélyedésekben — a különböző színű festékes tégelyek, a formázó késecske, a lakkos doboz, s más, apró kiegészítők. A doboz maga sem szürke, unalmas, hanem mindenütt telis-teli képekkel, amelyek segítségével az idegen nyelvet nem tudó gyerek — mert talán mondanom sem kell: a játék külföldi származású — könnyen megtanulhatja, mit mire használjon, hogyan kezdjen hozzá művészi érzékei kibontakoztatásához. Az említett játék adjusztálásához nem kellett más, mint műanyag tégely, kartonpapír , valamint néhány ötlet, és gondosság. Szinte kiabál a dobozról, mire gondr dőlt készítője tervezése közben:szépnek kell lennie az árunak, figyelemfelkeltőnek, hogy minél többet vegyenek belőle. Hazai gyárainkban, ha a csomagolásról szó esik, sokszor megfelelő csomagolóanyag hiányára panaszkodnak — ami csakugyan nélkülözhetetlen, de nem az egyedüli kelléke annak, amit manapság az áru kulturált eladásának fogalmába szoktunk sorolni. A szép külső kínálja a terméket — ne tagadjuk, ez így igaz. Azt mondják, a nők mindent megvesznek, aminek díszes, felcicomázott a külseje — ebben persze van némi túlzás, de tagadhatatlan, hogy barna csomagolópapírban, netán újságba burkolva kevésbé esztétikus hatást kelt bármiféle árucikk. Üzleteink már eljutottak a fejlettségnek arra a fokára, hogy műanyag zacskóban — sőt, a válalat emblémájával díszített, saját „márkajelű” tasakban — nyújtják át az árut a vevőnek. .Tudunk-e csomagolni? tudunk, csak néha úgy tűnik, nem akarunk rendesen. Vajon miért van az, hogy egyes árucikkekből — például festékből — csak ötkilós „kiszerelést” lehet kapni, s ha valakinek csak kevesebbre van szüksége, nyugodtan dobja el a többit, úgyis kiszárad... A szakemberek mondhatnák azt, hogy a nagy csomagolás a világon mindenütt kevesebbe kerül, mint a kis tételekbe való „elaprózás”. Nálunk sem adják olcsóbban a nagy csomagot, mint a kicsit, ez a érv tehát nem helytálló. S az „anti-csomagolás” példája lelhető fel a Rákóczi úti Csemege áruházban: négy forintért adnak egy műanyag zacskót , s általában azok fanyalodnak rá erre a megoldásra, akik annyit vásároltak, hogy táskájukban már nem fér el. Ezt a négy forintot sajnálom. A gusztusos, ízléses, szépen csomagolt játékért a több mint százat — nem. (r. j.) ŐSZI NOSZTALGIA (Vasvári Anna rajz*) A peccins zavara DIAKÉPEK: iskola Dániában. Ezt onnan tudom, hogy mondják. Ha találgatnom kellett volna, csak a negyedikötödikre jött volna be. Javára szóljon. Belső utak, hangulatos pihenők, kerengők, mozivá, tanácsteremmé alakítható ebédlő klubszerű , osztálytermek, barkácsszoba. Lehet, sőt biztos, hogy a kép láttán egykori pedellusunk nehezen leplezte volna zavarát. Az ő szolgálati szabályzata jóval egyszerűbb, áttekinthetőbb mozgásteret és feladatkört jelölt ki számára a számunkra. A zsebében zörgő néhány kulcs csupán a be- és kilépés lehetőségét jelentette, mégpedig úgy, hogy minél komplikációmentesebbé tegye a megfigyelés útvonalát, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy az osztályterem, a folyosó és a lépcsőház szigorú logikáját nemigen, sikerült leküzdeni. Derék pedellusunk olykor még ezt a korlátozott mozgást is sokallta. Elképzelem tehát zord, értetlen árázatát, hallatlan — mondaná —, jöhet-mehet mindenki, ezek leülhetnek, levegőzhetnek, mintha otthon volnának, anarchia! Szive szerint beérné az alaki kiképzés néhány, a fegyelmezett magatartást elősegítő alapelvével. Egy életre belénkivódott, hogy a tanévkezdés festékillatú, a falak „iskolazöldek”, a padok meg még zöldebbek. A szokások, s az őket konzerváló környezet úgy vélem, nemcsak a mi laikus aszszociációs készségünket lassította, bátortalanította, hanem az építészekét is. Hiszen feltehetően, őkis jártak iskolába. Nézem a diákat, s még a pontos magyarázat ellenére is nehezen tudom eldönteni, hogy üdülőre, vagy inkább egy jó ízléssel berendezett, nagyobbfajta családi házra hasonlítanak-e? Pedig, ha jól megfigyelem, nem valami új, lélekbizsergető anyagból rakták össze: ugyanabból az élettelennek, embertelennek ítélt betonból, hideg üvegből, s kisrészt fából. Igaz, mindezt gondos mívességgel, kellemes színekkel, úgy, ahogyan azt az erre a célra, drága pénzért pallérozott elme megálmodta. Éppen úgy. S ebben a két kis szóban van tulajdonképpen a titok nyitja. (Lám, a bámészkodó, máshoz szokott magyar, hajlamos még titkot is emlegetni, netán misztifikálni olyasmit, ami pedig egy aligha misztifikálható szakma, tudomány, művészet törvényszerűsége.) A végeredmény nem csupán annyi, hogy létrejött egy szakmailag kiválónak minősíthető épületegyüttes, egyszersmind humánus környezet teremtődött. KÖRNYEZETÜNK emberségéről esett szó a Magyar Tudományos Akadémia és a Hazafias Népfront tudománypolitikai klubjának bozsoki tanácskozásán is. Nem először, s azzal az eltökéltséggel, hogy ez a maroknyi lelkes értelmiségi csoport a szakmák különbözősége ellenére is hozzájárulhat valamelyest ahhoz, hogy a humánum ne csupán a külföldet bemutató diaképeken legyen jelen. A világ válságba került — vallják a szakemberek — nemcsak gazdaságilag, hanem építészetileg, az urbanizációt tekintve is. Jóllehet ez a válság területenként más és más jellegű, mélységű, ám némely dologban, mint például a lakótelepek problémája, hasonlóságot mutat. Hazai településfejlesztésünk a gyakorlatban túlnyomóan a racionális termelési, technológiai célokat követte — követi és a társadalmi, szociológiai közösségi, kulturális fejlődést kevésbé szolgálta, sőt gyakran éppen ellene hatott. Az ipari koncentráció, az urbanizációs folyamat szükségszerűen fellazította a magyar társadalom hagyományos közösségi, morális és kulturális struktúráját és még nem gondoskodott az új feltételekről. Amiből mindjárt adódik a kérdés: lehet-e magyar környezetkultúrát teremteni? A ,,magyar”-t eddig csaknem kizárólag a népi építészeten kértük számon, ami legfeljebb nyomelemekben vagy rezervátumokban, kiállítási tárgyként fedezhető fel. Miklóssy Endre írja Életmód és építészet az átalakuló faluban című tanulmányában: „A hagyományos paraszti életformához tartozó építészet nem ismerte a sátortetőt ... Tömegesen először az ötvenes évek bányászlakásakciójában jelent meg; igaz, a másik oldalról nézve ezek voltak hazánkban az első korszerű bányászlakások is. Azóta félelmetes mennyiségű ház épült e stílusban: az 1960—75 közötti csaknem félmillió családi ház 85—90 százaléka. Értékes, sőt védett utcasorok, egész települések szenvedtek jóvátehetetlen esztétikai károkat; tájékozatlan külföldiek néha azt hiszik, hogy ez itt a „népi stílus”. A falu, ahogy egyik műtörténészünk írja, ahelyett, hogy városiasodna, csupán külvárosiasodik." Világjelenség, hogy az emberek egyénileg és társadalmilag ,sóvárognak a hagyományos és természetesebb életforma iránt. Erre pedig úgy tetszik, a város aligha nyújt lehetőséget. Nem véletlen, hogy az ideál — s ez is a múltból eredeztethető — a nagy kerttel, tehát a szabad térrel, természettel körülvett családi ház. Még akkor is, ha a szándék többnyire az elképedve tapasztalt jellegtelenségben mutatkozik meg. Talán nem lenne haszontalan, ha a megveszek helyeken felépülhetne okulásul két-három olyan ház, amely valamit , átörökít a tágból, a hagyományokból, s ha valaki netán ezt a mintát követné, több kölcsönt adna rá az OTP. ÉPÍTÉSZETÜNK egyelőre a primér igényekre felel, a költészet kategóriájába emelő rendező elv, esztétikum nincs, nem lehet benne — vallotta Hoffer Miklós építész, a Műegyetem tanszékvezető tanára. Sokan ezért megalapozatlanul a panelt vádolják, pedig épp a dán példák igazán meggyőzően szemléltették, hogy a rideg, szenvtelennek ítélt anyaggal is lehet emberit teremteni. Jóllehet a panel valóban eltorzult, ám ezért nem elsősorban azok a hibásak, akik a házgyárat kitalálták, hanem azok, akik nem vették észre, hogy alkalmazásával nem a humánus környezet teremtődik meg. S hogy ez nemcsakhazai sajátosság, mutatja: környezetünk eltorzulásának gondja két-három éve a világ egymillió építészének fő lelkiismereti problémájává vált. Korunkban az építész hitele megingott, jóllehet nehezen hisszük, hogy kiváló tervezőink csak annyira képesek, mint amennyit lakótelepeink elárulnak. A lakásgyártásunkban eluralkodott termelés- és statisztikaközpontúság csak növeli a lelkiismereti válságot, s az oly gyakran hangoztatott, de már a laikusban is kételyt támasztó anyagi indokok, a tanári elképzeléseket pedellusi szintre degradálják. A humánus környezethez nem kell mindig feltétlen újat kitalálni, hanem olykor elővenni az elfelejtettet, vagy elhallgatottat. Az 1978-ban Mexikóban megtartott építészeti világkongresszus is ezt ismerte fel, amikor deklarálta: „A város karaktere és önmagával való azonossága az anyagi szerkezet és a szociológiai jellemzők eredménye. Következésképp nemcsak a várostörténeti emlékeket és helyeket szükséges védeni és fenntartani, hanem őrizni kell általánosságban a kulturális örökséget is. Óvni kell mindazokat az alapvető fontosságú értékeket, amelyek meghatározóak úgy a közösség, mint a nemzet karakterének szempontjából.” Ám ez esetben elengedhetetlen, hogy a karmesteri pálca ne a pedellusok, hanem a tanárok kezében legyen. Hiszen az ő feladatuk, küldetésük többek közt az is, hogy megtanítsalak látni, kifejleszszék azt az ízlést, ítélőképességet, amely befogadja a szépet, és ösztönszerűen elutasítja a rátat JÓI.J,EHET, amíg a kapitalizmusban, mint mindenhez, így az ízlésesebbhez, az észszerűbbhöz is valamilyen gazdasági érdek fűződik, addig nálunk ez jobbára az öntudaton alapul, ami vagy van, vagy nincs. Rá kellene jönnünk, hogy a gazdaság és az esztétikus és humánus megoldások nem tartozhatnak a szabadon választott gyakorlatok körébe. Szényi Gábor