Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

llel kezdődik a művelődés? Meglehet, sokan fanyar mosollyal fölcserélnék a szavakat és inkább azt firtatnák: hol végződik a művelődés? Ki-ki más választ adna tüstént: az egyik a kocsmaajtót, a másik a lakásét emlegetné, ahol bezárkózik, hogy begubózzék az ember; emle­getnék a tunya kezeket a tétlen gondolkodást, az üres köny­vespolcot, a szakbarbárságot vagy éppenséggel a széplel­kűsé­­get. De alighanem akadnának jó néhányan, akik a művelődés legalábbis ki-be lengő ajtajának az iskolakaput tartják. Talán nem is egészen alaptalanul: az érdeklődés öröme gyakran vál­tozik át ott a tanulás kényszerére, a tudás élvezete a vizsga­szorongásra, a világ befogadására kész nyíltság rubrikák ket­recére. Nyílt vitában adott ösztönzést a nyílt művelődéspolitikának a héten az országgyűlés kulturális bizottsága, amikor a költ­ségvetés teljesítése és elkészítése felől tekintett a művelődésre, messzebbre tágította a látóhatárt. Elnöki zárószavában Óvári­­Miklós az államháztartás egészének, az ország életének része­ként szólt a művelődésről, s aligha csak azért, mert hiszen iskolának, művelődésnek, művészetnek és műélvezésnek egy­aránt megvannak a gazdasági alapjai. Szavaiból kitetszett: a gazdasági, a társadalmi életnek másfelől alapja épp a sok­oldalúan művelt, emberséges ember. Éppen ezért mondta ő is fontosnak azt hogy a kulturális döntések előkészítésébe és végrehajtásába be kell kapcsolni a közvéleményt, a demokratikus fórumokat. Mintha a köz­­művelődés szó értelmének és tartalmának új vonása tárult volna föl ezen a vitán: a művelődés a közösség feladata, örö­me ,és felelőssége. Tréfásnak tetszhet az a szó, amely elhang­zott a vitán: társada­lm­isítani kell a kultúrát, a művelődést; tréfásnak tetszhet, pedig alighanem komoly félreértések tisz­tázásához vezethet és nehezebb körülmények között is lendü­letet adhat a művelődésnek. Milyen gyakran emlegetik például, s többnyire megrovó hangsúllyal, hogy kultúrához, könyvhöz, opera-, színház- vagy mozijegyhez mennyivel járul hozzá az állam — mintha bizony ez az állam nem mi volnánk, nem a közösség, a művelődő em­ber — vagy éppenséggel az, akinek művelődni kellene. Az is­kola dolgát sem szűk­eb­b körben kell megvitatni, akár az álta­lános iskoláról — bizony a művelődés küszöbéről — legyen szó, vagy felsőbb iskolákról, meghökkentő bizony, hogy a vitában fölpanaszolhatta Király István képviselő, egyetemi tanár: az egyetemi munkával kapcsolatos egyik-másik elképzelésről csak­­ott a parlamenti bizottságban értesül, ezeket az egyetem de­mokratikus fórumain nem vitatták meg. Ugyancsak ő szólt arról, hogy minden fokú iskolában tudást kell adni, s csak másodsorban szak­mát, míg mostanában a sorrend fordítottnak tapasztalható. Kétségkívül az oktatás leg­fontosabb, mert megalapozó szakasza az általános iskola, itt dől el, hogy elszunnyad-e a gyerek veleszületett érdeklődése, bátran mondható: művészeti jóízlése, szíves-örömest tudns­vá­gyása, vagy épp ébren és épen marad. De fontos az is, ami az általános iskola után következik: a középiskola, az egyetem, az élet egész területére kiterjedő művelődés. Épp ezért tehet sokat a művelődésért a közösség vagyis a társadalom, épp ezért ideje csakugyan társadalmasítani a köz­­művelődést. Tágra nyitni például az iskola kapuját nemcsak a diákok előtt: vajon az iskola nem a művelődés háza-e? Má­sutt meg éppen a művelődési ház kapuját kellene fölnyitni az iskola előtt, ilyen-olyan helyszűken együtt segíteni. Kinek­­kinek nem úgy kell végeznie a maga dolgát, hogy bezárkózik napi tennivalóiba, hanem kinyílik a művelődés és az élet tel­jessége előtt. Az efféle nyitottság nem csak a művelődés kez­dete, hanem az emberségé is: mi több, nem csak kezdete, hanem folytatása, folyamata, léteteme. Valamennyiünké. i. I. I­I­s Sátorfa, erre tart a magyar? Erre a kérdésre egyetlen iga­zán pontos válasz létezik: sokfelé. Ez a sajátságunk ha­gyományosnak mondható, hi­szen már az őshazából útra­kelt őseink sem tartottak egy­­felé, ahogy egy rendes, ala­posan megszervezett népván­dorlástól elvárná az ember, hanem a különböző törzsek hamarosan szétszakadoztak. Ki erre ment, ki arra, miután az őshazában felszedték a sá­torfájukat. Őseink tehát útra keltek nyugat felé és rövid együtt­­haladás után elkezdtek sok­felé tartani." A nép zöme Le­­védiába ment, de aztán egy része Etelközbe vándorolt, másik része délnek tartott és Perzsia vidékén telepedett le, sokan pedig fogták a sátorfá­jukat és szépen visszaporosz­­káltak a keleti őshazába, ma­guk elé mormolva a sámáni bölcsességet, hogy jobb ott­hon, mint sehol. És még hányszor tartottak őseink sokfelé! Míg végül a Kárpát-m medencében egy fur­csa érzés" kezdett elhatalma­sodni azokon, akik idáig elju­tottak. Körülnéztek és azt mondták, tömör ősmagyarság­­gal: „Erről van szó, uraim!” Tehát letelepedtek. De cso­­dálkozhatunk-e azon, hogy ilyen hagyományok és előz­mények után ez a kifejezés — szedi a sátorfáját — a nomád­kori vándorlások idejéből még ma is él? Úgy látszik, az út­rakelhetnék nagyon mélyen gyökerezik a jellemünkben, hogy a magyar ember ezer év után is, mindmáig jól ismeri az­­érzést, amikor viszketni kezd a sátorfája. Pedig milyen régen elhagy­tuk már sátrainkat. Géza fe­jedelem és még inkább Szent István után a magyar nép há­zakat épített és fokozatosan házakba költözött, ezzel is je­lezvén, hogy véglegesnek te­kinti ezt a hazát. Mert házat építeni csak hazában érde­mes. Aki nem rendezkedik be, ugrásra kész állapotban él, hogy bármikor továbbálljon, az csak sátrat ver, nem pe­dig húznak vályogot. P­ersze, lehetséges, hogy a kifejezés fennmaradásá­ban a Kárpát-medence szél­járásának is szerepe volt. Mert szedem helyett azt is szoktuk mondani, hogy fogom a sátorfámat. Ennek már több jelentése is lehet. Például azért fogom, mert túl erős a szél. Annyira fúj, hogy két marokkal kell fogni, nehogy elvigye. És a történelmi szél­járás tapasztalatai azt mutat­ják hogy a nagy­ fúvásban olykor nem is a lakó, hanem csak a sátorfája áll odébb. A lakó marad, a sátor elszáll. Néha pedig annyira erősen kell fogni, és annyira erős a szél, hogy a sátorjával együtt elszáll az is, aki fogja. Mint Chagall levegőben pergő he­gedűsei, szerelmespárjai, rab­binusai. Mert azon a kelet­európai tájon, ahonnét Cha­gall jött, szintén mindig na­gyon fújt a szél. Erre mond­ták Nyugaton, finom galériák­ban és szalonokban, hogy szürrealizmus. Chagall nyil­ván nagyokat kacagott raj­tuk. Mi az, hogy „szűr”? Mért lett volna ez valóságfö­lötti? Ez maga a valóság! Hogy errefelé gyakran túl nagy a szél. Ismerjük ezt. És szinte csodálkozunk, hogy az első szélfútta figurát a festé­szetben nem magyar ember festette. G­yanúm azonban, hogy ez­zel a fogja a sátorfáját alakzattal mára újabb jelen­tésváltozás történt. Valószínű­leg azért fogja , nehogy el­vigye valaki! Miért pont a sátorfát ne vinné senki? Ami­kor mindenféle fát visznek. Nemcsak tűzifát, hanem desz­kát, lécet, gerendát, zsaluzó­fát, állványt, létrát, padlót, pallót, póznát, cölöpöt és ki tudná mind elsorolni még. A nép esze és nyelvteremtő te­hetsége mintha látnokian elő­re meg is fogalmazta volna az új helyzetet a szólásnak ezzel a változatával: elhordja a sá­torfát. (Magyar szólások és közmondások, 592. oldal.) Figyeljük meg a finom kü­lönbséget. Nem „szedi” és nem „fogja”, hanem „elhord­ja”. Itt már komoly mennyi­ségről van szó, hiszen ha nem így volna, úgy is mondhatta volna a nép, hogy ,,viszi”. De amit már elhordanak, az vagy folyamatos, ismétlődő tevé­kenység, vagy nehéz, gör­­nyesztő munka. (Vö. ama szó­lással, hogy „elhordja magát”: az ilyen ember csőddel, csalódással, megaláztatással agyonterhelve távozik.) Ám érdemes megfigyelni, hogy ebben a formában már nem az én sátorfám, nem is az ő sátorfája, hanem egyszerűen a sátorfa szerepel. Megszűnt tehát a tulajdonviszony jelzé­se. Ami azt jelenti, hogy egy személytelen, mindenki­ sátor­fáját kell elképzelnünk. És a mindenki­ sátorfája természe­tesen mindenkié. Ezért hord­ják el. Akik elhordják a sátorfát, — folyamatosan és nagyobb mennyiségben —, sátor he­lyett rendszerint házat csi­nálnak belőle. Mégpedig, aki az egyik helyről elhordja a sátorfát (az általános sátor­fát) — legtöbbször egy másik helyen felüti a sátorfáját (a sajátját). Megfigyelhető tehát, milyen óriási a változás a nomádko­ritól a mai jelentésig. Miként elmélkedésünk bevezetőjében láttuk, a szólást a nomád ván­doréletmód és a népvándor­lás kori költözködhetnek egyik­ jellemző emlékeként tarthatjuk számon: aki állan­dóan elhordja a sátorfáját, mert odébbáll, annak nem érdemes házat építeni. Mára viszont mintha éppen az el­lenkezőjét jelentené: aki ál­landóan elhordja a sátorfát, annak van miből házat építe­ni. A házépítés pedig a lete­lepedés legbiztosabb jele szer­te a világon. L­ehetséges, hogy a magyar, ennyi sok évszázad múl­tán, csak most kezd igazán és véglegesen letelepedni e szűk hazában? Nemcsak azok, akik hordják-hordják a sátorfát — ameddig tűrik a többiek. Ha­nem azok is, akik jól megka­paszkodtak a sátorfában, ami­kor erősen fújt a szél. Görgey Gábor Magyar Nemzet Csomagolás A játék, amiért­ több­ mint száz forintot adtam ki, tu­lajdonképpen néhány deka puha gyurma, nem szárad ki, nem törik, művészi „szobrot” lehet belőle formázni, hajót vagy emberarcot, kinek mire telik ügyességéből. Csomago­lása azonban káprázatos. Szabályosan formatervezett dobozban foglalnak helyet— külön e célra rendeltetett mélyedésekben — a külön­böző színű festékes tégelyek, a formázó késecske, a lakkos doboz, s más, apró kiegészí­tők. A doboz maga sem szür­ke, unalmas, hanem minde­nütt telis-teli képekkel, ame­lyek segítségével az idegen nyelvet nem tudó gyerek — mert talán mondanom sem kell: a játék külföldi szár­mazású — könnyen megta­nulhatja, mit mire használ­jon, hogyan kezdjen hozzá művészi érzékei kibontakoz­tatásához. Az említett játék adjusztá­lásához nem kellett más, mint műanyag tégely, karton­­papír , valamint néhány ötlet, és gondosság. Szinte kiabál a dobozról, mire gondr dőlt készítője tervezése köz­ben:­­szépnek kell lennie az árunak, figyelemfelkeltő­­nek, hogy minél többet ve­gyenek belőle. Hazai gyá­rainkban, ha a csomagolásról szó esik, sokszor megfelelő csomagolóanyag hiányára panaszkodnak — ami csak­ugyan nélkülözhetetlen, de nem az egyedüli kelléke an­nak, amit manapság az áru kulturált eladásának fogal­mába szoktunk sorolni. A szép külső kínálja a ter­méket — ne tagadjuk, ez így igaz. Azt mondják, a nők mindent megvesznek, ami­nek díszes, felcicomázott a külseje — ebben persze van némi túlzás, de tagadhatat­lan, hogy barna csomagoló­papírban, netán újságba bur­kolva kevésbé esztétikus ha­tást kelt bármiféle árucikk. Üzleteink már eljutottak a fejlettségnek arra a fokára, hogy műanyag zacskóban — sőt, a válalat emblémájával díszített, saját „márkajelű” tasakban — nyújtják át az árut a vevőnek. .Tudunk-e csomagolni? tudunk, csak néha úgy tű­nik, nem akarunk rendesen. Vajon miért van az, hogy egyes árucikkekből — pél­dául festékből — csak ötki­lós „kiszerelést” lehet kapni, s ha valakinek csak keve­sebbre van szüksége, nyu­godtan dobja el a többit, úgyis kiszárad... A szak­emberek mondhatnák azt, hogy a nagy csomagolás a vi­lágon mindenütt kevesebbe kerül, mint a kis tételekbe való „elaprózás”. Nálunk sem adják olcsóbban a nagy csomagot, mint a kicsit, ez a érv tehát nem helytálló. S az „anti-csomagolás” példája lelhető fel a Rákóczi úti Cse­mege áruházban: négy fo­rintért adnak egy műanyag zacskót , s általában azok fanyalodnak rá erre a meg­oldásra, akik annyit vásárol­tak, hogy táskájukban már nem fér el. Ezt a négy forintot sajná­lom. A gusztusos, ízléses, szépen csomagolt játékért a több mint százat — nem. (r. j.) ŐSZI NOSZTALGIA (Vasvári Anna rajz*) ­ A peccins zavara DIAKÉPEK: iskola Dániá­ban. Ezt onnan tudom, hogy mondják. Ha találgatnom kel­lett volna, csak a negyedik­ötödikre jött volna be. Javára szóljon. Belső utak, hangula­tos pihenők, kerengők, mozi­vá, tanácsteremmé alakítható ebédlő klubszerű , osztályter­mek, barkácsszoba. Lehet, sőt biztos, hogy a kép láttán egy­kori pedellusunk nehezen lep­lezte volna zavarát. Az ő szol­gálati szabályzata jóval egy­szerűbb, áttekinthetőbb moz­gásteret és feladatkört jelölt ki számára a számunkra. A zsebében zörgő néhány kulcs csupán a be- és kilépés lehe­tőségét jelentette, mégpedig úgy, hogy minél komplikáció­­mentesebbé tegye a megfigye­lés útvonalát, ami gyakorlati­lag annyit jelentett, hogy az osztályterem, a folyosó és a lépcsőh­áz szigorú logikáját nemigen, sikerült leküzdeni. Derék pedellusunk olykor még ezt a korlátozott mozgást is sokallta. Elképzelem tehát zord, értetlen árázatát, hallatlan — mondaná —, jö­­het-mehet mindenki, ezek le­ülhetnek, levegőzhetnek, mint­ha otthon volnának, anarchia! Szive szerint beérné az alaki kiképzés néhány, a fegyelme­zett magatartást elősegítő alap­elvével. Egy életre belénkivó­­dott, hogy a tanévkezdés fes­­tékillatú, a falak „iskolazöl­dek”, a padok meg még zöl­debbek. A szokások, s az őket konzerváló környezet úgy vé­lem, nemcsak­ a mi laikus asz­­szociációs készségünket lassí­totta, bátortalanította, hanem az építészekét is. Hiszen fel­tehetően, ők­­is jártak iskolá­ba. Nézem a diákat, s még a pontos magyarázat ellenére is nehezen tudom eldönteni, hogy üdülőre, vagy inkább egy jó ízléssel berendezett, nagyobbfajta családi házra hasonlítanak-e? Pedig, ha jól megfigyelem, nem valami új, lélekbizsergető anyagból rak­ták össze: ugyanabból az élet­telennek, embertelennek ítélt betonból, hideg üvegből, s kisrészt fából. Igaz, mindezt gondos mívességgel, kellemes színekkel, úgy, ahogyan azt az erre a célra, drága pénzért pallérozott elme megálmodta. Éppen úgy. S ebben a két kis szóban van tulajdonképpen a titok nyitja. (Lám, a bámész­kodó, máshoz szokott magyar, hajlamos még titkot is emle­getni, netán­­ misztifikálni olyasm­it, ami pedig egy alig­­­ha misztifikálható szakma, tu­domány, művészet törvénysze­rűsége.) A végeredmény nem csupán annyi, hogy létrejött egy szakmailag kiválónak mi­nősíthető épületegyüttes, egy­szersmind humánus környezet teremtődött. KÖRNYEZETÜNK ember­ségéről esett szó a Magyar Tu­dományos Akadémia és a Ha­zafias Népfront tudománypo­litikai klubjának bozsoki ta­nácskozásán is. Nem először, s azzal az eltökéltséggel, hogy ez a maroknyi lelkes értelmi­ségi csoport a szakmák külön­bözősége ellenére is hozzájá­rulhat valamelyest ahhoz, hogy a humánum ne csupán a külföldet bemutató diaképe­ken legyen jelen. A világ válságba került — vallják a szakemberek — nemcsak gazdaságilag, hanem építészetileg, az urbanizációt tekintve is. Jóllehet ez a vál­ság területenként más és más jellegű, mélységű, ám némely dologban, mint például a la­kótelepek problémája, hason­lóságot mutat. Hazai telepü­lésfejlesztésünk a gyakorlat­ban túlnyomóan a racionális termelési, technológiai célokat követte — követi és a társa­dalmi, szociológiai közösségi, kulturális fejlődést kevésbé szolgálta, sőt gyakran éppen ellene hatott. Az ipari kon­centráció, az urbanizációs fo­lyamat szükségszerűen fellazí­totta a magyar társadalom ha­gyományos közösségi, morális és kulturális struktúráját és még nem gondoskodott az új feltételekről. Amiből mindjárt adódik a kérdés: lehet-e magyar kör­nyezetkultúrát teremteni? A ,,magyar”-t eddig csaknem ki­zárólag a népi építészeten kér­tük számon, ami legfeljebb nyomelemekben vagy rezervá­tumokban, kiállítási tárgyként fedezhető fel. Miklóssy Endre írja Életmód és építészet az átalakuló faluban című tanul­mányában: „A hagyományos paraszti életformához tartozó építészet nem ismerte a sá­tortetőt ... Tömegesen először az ötvenes évek bányászlakás­­akciójában jelent meg; igaz, a másik oldalról nézve ezek voltak hazánkban az első kor­szerű bányászlakások is. Az­óta félelmetes mennyiségű ház épült e stílusban: az 1960—75 közötti csaknem félmillió csa­ládi ház 85—90 százaléka. Ér­tékes, sőt védett utcasorok, egész települések szenvedtek jóvátehetetlen esztétikai káro­kat; tájékozatlan külföldiek néha azt hiszik, hogy ez itt a „népi stílus”. A falu, ahogy egyik műtörténészünk írja, ahelyett, hogy városiasodna, csupán külvárosiasodik." Világjelenség, hogy az em­berek egyénileg és társadalmi­lag ,sóvárognak a hagyomá­nyos és természetesebb élet­forma iránt. Erre pedig úgy tetszik, a város aligha nyújt lehetőséget. Nem véletlen, hogy az ideál — s ez is a múltból eredeztethető — a nagy kerttel, tehát a szabad térrel, természettel körülvett családi ház. Még akkor is, ha a szándék többnyire az elké­pedve tapasztalt jellegtelen­­ségben mutatkozik meg. Ta­lán nem lenne haszontalan, ha a megveszek hely­eken fel­épülhetne okulásul két-három olyan ház, amely valamit , át­örökít a tágból, a hagyomá­nyokból, s ha valaki netán ezt a mintát követné, több köl­csönt adna rá az OTP. ÉPÍTÉSZETÜNK egyelőre a primér igényekre felel, a köl­tészet kategóriájába emelő rendező elv, esztétikum nincs, nem lehet benne — vallotta Hoffer Miklós építész, a Mű­egyetem tanszékvezető tanára. Sokan ezért megalapozatlanul a panelt vádolják, pedig épp a dán példák igazán meggyő­zően szemléltették, hogy a ri­deg, szenvtelennek ítélt anyaggal is lehet emberit te­remteni. Jóllehet a panel va­lóban eltorzult, ám ezért nem elsősorban azok a hibásak, akik a házgyárat kitalálták, hanem azok, akik nem vették észre, hogy alkalmazásával nem a humánus környezet te­remtődik meg. S hogy ez nem­csak­­hazai­­ sajátosság, mutat­ja: környezetünk eltorzulásá­nak gondja két-három éve a világ egymillió építészé­nek fő lelkiismereti problémá­jává vált. Korunkban az épí­tész hitele megingott, jóllehet nehezen hisszük, hogy kiváló tervezőink csak annyira képe­sek, mint amennyit­ lakótele­peink elárulnak. A lakásgyár­tásunkban eluralkodott terme­lés- és statisztikaközpontúság csak növeli a lelkiismereti válságot, s az oly gyakran hangoztatott, de már a laikus­ban is kételyt támasztó anya­gi indokok, a tanári elképze­léseket pedellusi szintre deg­radálják. A humánus környe­zethez nem kell mindig fel­tétlen újat kitalálni, hanem olykor elővenni az elfelejtet­tet, vagy elhallgatottat. Az 1978-ban Mexikóban megtartott építészeti világ­kongresszus is ezt ismerte fel, amikor deklarálta: „A város karaktere és önmagával való azonossága az anyagi szerke­zet és a szociológiai jellemzők eredménye. Következésképp nemcsak a várostörténeti em­lékeket és helyeket szükséges védeni és fenntartani, hanem őrizni kell általánosságban a kulturális örökséget is. Óvni kell mindazokat az alapvető fontosságú értékeket, amelyek meghatározóak úgy a közös­ség, mint a nemzet karakteré­nek szempontjából.” Ám ez esetben elengedhe­tetlen, hogy a karmesteri pál­ca ne a pedellusok, hanem a tanárok kezében legyen. Hi­szen az ő feladatuk, küldeté­sük többek közt az is, hogy megtanítsalak látni, kifejlesz­­szék azt az ízlést, ítélőképes­séget, amely befogadja a szé­pet, és ösztönszerűen elutasít­ja a rátat JÓI.J,EHET, amíg a kapita­lizmusban, mint mindenhez, így az ízlésesebbhez, az ész­­szerűbbhöz is valamilyen gaz­dasági érdek fűződik, addig nálunk ez jobbára az öntuda­ton alapul, ami vagy van, vagy nincs. Rá kellene jön­nünk, hogy a gazdaság és­ az esztétikus és humánus meg­oldások nem tartozhatnak a szabadon választott gyakorla­tok körébe. Szényi Gábor

Next