Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-24 / 224. szám
Szerda, 1980. szeptember 21. ÉS MENEDÉK Már rég tudjuk, hogy alapvetően nem az alkohol, hanem az alkoholizmus ellen kell kezdenünk. Az alkohol ugyanis már-már úgy hozzátartozik az életünkhöz, mint a víz és a kenyér. (Gyakran azt is helyettesíti.) Iszunk örömünkben, bánatunkban, kinevezéskor, leváltáskor, születéskor, halálkor, ha feszültek vagyunk, vagy aktívan pihenünk, ha a magányosságot már nem tudjuk elviselni, vagy ha a társaságban jól érezzük magunkat. S ez még nem volna baj, de azokra is rákényszerítjük — a kirekesztettségtől félve — a poháremelgetés rítusát, a leplezett munkahelyi koccintgatásokat, akik egyszer vagy netán többször az alkoholhoz menekültek a családi, a szociális, az egzisztenciális problémáik elől s akik önpusztításuk közepette a társadalom perifériájára sodródtak. Közülük egyre többen — de korántsem elegen — jutnak el a felismerésig: senki sem születik alkoholistának, csak azzá válik s ez a folyamat, igaz rendkívül nagy akaraterővel, kitartással, de a viszszájára fordítható. Segítenek ebben az orvosok, a pszichológusok, a vöröskereszt aktivistái, a népfront munkatársai s annak a mozgalomnak a tagjai, akik húsz évvel ezelőtt elhatározták, hogy saját sorsuk formálásával utat és példát mutatnak, szövetséget ajánlanak az alkoholizmus rabságából menekülni akaró társaiknak. 1. A mozgalom elindítóinak és ma is aktív segítőtársainak — Zahorán Mátyásnak, az egykori vasbetonszerelő munkásnak és dr. Soóky András ideg- és elmegyógyász főorvosnak — először szűkebb hazájában, Békés megyében kellett megküzdenie a közömbösséggel, az érdektelenséggel, a hitetlenséggel. A feladat, amit magukra vállaltak, szakmai körökben olyannyira nem volt népszerű, hogy dr. Soóky Andrásnak még a megyéből is távoznia kellett, hogy hivatását tovább folytathassa. De a mag, amit akkor elültettek, ma már sokágú fává terebélyesedett.. Segítséget kértek és kaptak dr. Jaroslav Skála prágai professzortól és Mr. Archer Tonguetól, az Alkoholizmus Elleni Nemzetközi Iroda vezetőjétől és lépésről lépésre építették fel a megelőzés, a gyógyítás és az utógondozás komplex rendszerét. Nemcsak felkutatták és meggyőzték az alkoholistákat és családtagjaikat a betegség gyógyíthatóságáról, de ami ennél sokkal fontosabb, hidat vertek az űr fölé, amelyik korábban az elvonóról kikerültek előtt tátongott. Tudták és látták, hogy az orvosi kezelés önmagában nem old meg semmit, mert a fizikailag, idegileg, lelkileg meggyötört és többnyire magukra maradt emberek a kórházból kikerülve, nem tudják merre induljanak. S ha nem kapnak segítséget, biztatást, s ha nem találnak a szeszmentes élethez társakat, előbbutóbb értelmetlennek érzik majd az önmegtartóztatást és újra lenyomják a kocsmaajtó kilincsét, ahol a volt ivócimborák üdvrivalgása, biztató hátbaveregetése és egy-két deci felhajtása után újra otthonosan érzik magukat. Ez a csábítás olyan erős, hogy azzal egymagában még a következetes pszichoterápiás kezelések sem küzdhetnek meg sikerrel. Emellett szükség van egy olyan közösségre, ahol a résztvevők szégyenérzet és megaláztatás nélkül beszélhetnek sorsukról, fájdalmaikról, gondjaikról, kilátástalannak látszó életükről, s ahol egymásba bízva, kapaszkodva segítséget kaphatnak a társadalomba való visszatérés nehéz időszakában. 2. Az elgondolást tett követte és 1961-ben Békéscsabán létrejött az első alkoholmentes klub, amit aztán sorra követtek a többiek. A kezdeti bizonytalan lépések után, az állami intézkedések és helyi kezdeményezések hatására az elmúlt időszakban a mozgalom kezdett országos méretűvé fejlődni és a klubok az utógondozás egyik leghatásosabb eszközévé váltak. A fővároson kívül a nagyobb városokban, községekben, egészségügyi intézményeknél, vállalatoknál, termelő szövetkezeteknél a gazdasági, társadalmi vezetők vagy maguk alakítottak ilyen klubokat, vagy megfelelő módon támogatták azokat. Ki tudja mennyien, de biztos, hogy több százan találtak ezeken a helyeken menedéket, kapaszkodót és a sorstársak mellett olyan segítőkész szakembereket, akik nem múltjuk fejükre olvasásával, hanem az elveszettnek hitt életút felismertetésével gyógyítanak. A klubélet eszmei irányítói arra törekedtek, hogy az öngyógyító, önnevelő közösségek életét a lehető legkevesebb bürokratikus korlát nehezítse. Az önállóság, az önkéntesség ugyanis — a nemzetközi szakirodalmi adatok alapján — a legfontobb feltétele az eredményes rehabilitációnak, növeli a résztvevők felelősségérzetét, aktivizálódását és ezzel önmagában is személyiségformáló erő. Most az 1980-as esztendő elején néhol kérdésessé vált a jó hagyományoknak az ápolása, folytatása. Az Egészségügyi Minisztérium rendelkezése szerint a klubok, amelyek eddig a Magyar Vöröskereszt és az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság irányításával társadalmi szervezetként működtek, ez év januárjától tanácsi kezelésbe kerültek. Legalábbis papíron. Az átállás sajnos számos olyan kérdést vetett fel, amit mind a mai napig nem tisztáztak az illetékesek. A mozgalom támogatói s maguk a klubtagok félnek — nem is alaptalanul — a tanácsi mechanizmus bürokráciájától, azoktól a pénzügyi, szervezeti kötöttségektől, amelyek ellentétesek a klubmozgalom alapelveivel. 3. Félnek és tanácskoznak. Ebben az évben immáron harmadszor. Tavasszal Alsóörsön, nyár elején Nagykanizsán, legutóbb pedig Gyulán találkoztak az alkoholizmus kérdéseivel foglalkozó orvosok, pszichológusok, szociológusok, a tanácsok egészségügyi és pénzügyi osztályainak vezetői, jogászok, a klubtagok és a klubtitkárok. Az előadásokból, a konzultációkból, a csoportos beszélgetésekből egyaránt érződött, hogy a mozgalom — talán az átállás, talán az elmúlt évtizedek alatt felgyülemlett tapasztalatok alapján — fordulópontjához érkezett. Sokan és többféleképpen vitatták dr. Gerevich József pszichiáternek, a budapesti Moravcsik-klub szakmai vezetőjének álláspontját. Eszerint a Zahorán Mátyás által beindított öngyógyító csoportmozgalom elvesztette mozgalmi és öngyógyító jellegét. Ezek a klubok már nem az alkoholbetegek spontán kezdeményezésére jönnek létre, hanem kívülről, vagy felülről szervezik azokat. Az öngyógyítás, mint módszer is háttérbe szorult azáltal, hogy a szakemberek a klinikai pszichológiai módszerek kizárólagosságát hirdetve, fel sem ismerték az öngyógyítás lehetőségét és jelentőségét. Az öngyógyító csoport — több száz van ilyen a világban — önmagától keletkezik, önmagát irányítja vezető, külső segítség nélkül, s mint ilyen teljesen új minőség a szociálpszichológiában. Gerevich doktor szerint a hazai gyakorlatban erősen keverednek a mozgalom és a terápia módszerei s ebből eredően egy paradox helyzet áll elő. Minél inkább szerves részévé válik a klub az egészségügyi szakellátásnak, annál kevésbé őrizheti meg azokat az előnyöket, amelyeket az öngyógyító csoportok hordoznak. S minél jobban kiszakad a közösség az egészségügy vérkeringéséből, annál kisebb lehetősége van önmaga adminisztratív, ideológiai és anyagi fenntartására , ami ennél is figyelemre méltóbb jelenség, hogy a kocsmák, talponállók, füstös, koszos légköréhez szokott betegek többnyire megteremtik a klubban az alkoholmentes kocsmát, ahol a többiek gyakori közönyében ugyanazt az ingerszegény, beszűkült, érdeklődés nélküli életformát élik, mint korábban. A tagok passzivitása, kulturális és életmódbeli igénytelensége ma a legnagyobb nehézséget támasztja a továbblépéshez. Ezt az állítást a változatos klubprogramokra — felvilágosító előadások, kirándulások, játékok, szakkörök — hivatkozva többen cáfolták. De a felszólalók — többek között dr. Avar Pál főorvos, dr. Bonta Mihály főorvos, az AEOB titkárság vezetője, dr. Horváth Éva megyei főorvos, dr. Marsai György, a gyulai alkoholelvonó szakrendelés vezetője — valamennyien egyetértettek azzal, hogy a tanácsi felügyeletet ellensúlyozandó erősíteni kell a klubok mozgalmi jellegét, belső önállóságát és segíteni kell az egyéni kezdeményezések kibontakoztatását. Meg kell találni azokat a módszereket, amelyek segítségével a korábban sérült emberek lépésről lépésre, személyiségük gazdagodásával, igényszintjük növekedésével rátalálnak önmagukra. Ez nem megy egyik napról a másikra, amit a viszszaesések magas száma is jelez, s ha másért nem, hát ezért nélkülözhetetlen a szoros együttműködés a gyógyító intézményekkel. Többen elmondták, megvalósítható ez úgy is, hogy a gyógyító személyzet nagyon tapintatosan, lehetőleg közvetett módon avatkozik be az esetleges konfliktusok megoldásába, nem sértve ezzel az öngyógyítás mechanizmusát. A tanácskozást a segíteni akarás, az útkeresés jellemezte. Az ott elhangzott és igencsak elgondolkoztató statisztikai adatok — négyszázezer alkoholista és a szülők alkoholizmusa miatt több mint 35 ezer veszélyeztetett gyerek él Magyarországon — mindennél jobban tanúsítják,hogy az alkoholizmus nemcsak a beteg betegsége. Éppen ezért visszaszorítása nemcsak néhány orvos és lelkes aktíva feladata, hanem valamennyiünké. László Ágnes Magyar Nemzet Itthon és külföldön Gyárépítők • Hat és fél ezer dolgozója van a Gyár- és Gépszerelő Vállalatnak. Kezük nyomán kezdtek működni az elmúlt évtizedek nagy ipari beruházásai: Kazincbarcika, Ózd,Diósgyőr, Dunaújváros, Leninváros, Jászberény, Tatabánya, Pécs, Ajka üzemeit bővítették, korszerűsítették a pesti gyárépítők. Vagy éppen újat építettek, mint Pakson is. — Az elmúlt évben kiváló kitüntetést kaptunk a Kohó- és Gépipari Minisztériumtól a Paksi Atomerőműnél végzett munkánk elismeréséül — mondja Pósa György vezérigazgató. — De hasonlóan jól dolgoznak munkásaink a Lenin Kohászati Művek kombinált acélmű szerelésénél, vagy a székesfehérvári KÖFÉM- nél. Az elmúlt évben fejeztük be az orenburgi gázvezeték beregdaróci kompresszorállomását, az Adria-kőolajvezeték szivattyúállomását, tartályparkját a Tiszai Kőolajfinomító kemenceblokkját, a Magyar Gördülőcsapágy Művek nagy rekonstrukcióját, a Borsodi Vegyi Kombinát CPE klórozott PVC-üzemét. — Egy nagyobb beruházás több évig is eltart. Az idén melyeken vesznek részt? — Elsősorban a Paksi Atomerőmű építésénél kell helytállnunk. Az egyes blokkot szereljük. Fontos munkaterületünk továbbra is a Dunaújvárosi Acélmű építése. Az új konverteres, oxigénbefúvásos acélmű átadását az év végére tervezzük. Hasonló munkát végzünk a Lenin Kohászati Műveknél. Az acélmű, és az oxigéngyár szerelési munkáit úgy kell időzítenünk, hogy november hetedikére megtörténjen az első csapolás. A Gyár- és Gépszerelő Vállalat szakemberei járják a világot, elviszik a vállalat, a magyar munka hírét sokfelé. Csak akkor, és olyan mértékben vállalunk külföldi megbízást, ha ezzel nem hátráltatjuk a hazai munkákat — mondja a vezérigazgató. — Általában a dolgozóink 15— 20 százalékát foglalkoztatjuk külföldön, jelenleg ezer szakemberünk van kiküldetésben. — A köztudatban úgy él, hogy a ,,kinti” követelmények magasabbak, így igaz? — Igen, mind a szocialista, mind a tőkés exportmunka nagy felkészültséget igényel. Nagyobbat az átlagosnál. Éppen ezért a legjobb szakembereinket igyekszünk kiküldeni. Ám ezek a külföldi munkavállalások nagyban elősegítik a dolgozók szakmai fejlődését. Megismerkednek egy új, esetleg a hazainál fejlettebb technológiával, egy más munkamódszerrel, és nem utolsósorban egy szigorú munkafegyelemmel. S arra is lehetőség nyílik, hogy külföldön szakmai képesítést vagy másodszakmát szerezzenek. Mindennek a hatása jelentős, a hazai hegesztőoktatásunk talán ezért is jutott olyan szintre, amivel ma a világ minden táján meg vannak elégedve. Sok esetben megtörténik, hogy például az NSZK- ból hívunk vizsgabizottságot, és ők minősítik a hazai iskolában nevelt szakembereket. — Ezek szerint jó véleménnyel vannak külföldön a magyar szakmunkáról? — Ahol szakembereink megfordultak, jó nevet szereztek elsősorban országunknak, másodsorban a vállalatnak. Nem mondható véletlennek, hogy az utóbbi években nemcsak a TESCO kér fel minket exportmunkára, hanem mi magunk kapjuk a megbízatásokat. Elsősorban azokból az országokból, ahol már dolgoztunk. Ez mindenképpen azt jelenti: elégedettek a munkákkal. Jelenleg az NDK-ban kazánrekonstrukciót végeznek, kábelgyárat szerelnek a szakembereink. Az NSZK-ban vasszerkezeti munkát, cukorgyári rekonstrukciót végzünk. Több százan egy vegyiüzemet szerelnek. Ausztriában, és Tunéziában az egyik osztrák céggel közösen dolgozunk, s befejezés előtt áll közreműködésünkkel egy líbiai erőmű szerelése. A Gyár- és Gépszerelő Vállalat éves termelési értéke több mint másfél milliárd forint. Az elmúlt évben termelékenységüket nyolc százalékkal növelték: 6,5 millió dollárt, és csaknem 10 millió rubelt hoztak a népgazdaságnak. M. P. I. A Több mint 17 milliárdos betétállomány A SZÖVOSZ takarékszövetkezeti főosztálya beszámolót adott ki a takarékszövetkezetek idei első félévi működéséről. Az adatok szerint ez év első felének végén 263 takarékszövetkezet 1391 egységben végzett pénzügyi szolgáltatást a vidéki lakosság részére. A takarékszövetkezetek az ország 2890 településének pénzügyi szolgáltatásait látják el. A befizetett részjegyek öszszege ez év közepén meghaladta a 227 millió forintot. Betétállományuk a félév folyamán 715,6 millió forinttal, azaz 4,3 százalékkal növekedett és a félév végéig 17 milliárd 229 millió forintot tett ki. A takarékszövetkezetek a rendelkezésükre álló kölcsönkeret 99,2 százalékát, azaz több mint hárommilliárd forintot használtak fel kölcsönnyújtásra. A háztáji és kisegítő gazdaságok részére 39 ezer tételben 368 millió forint hitelt nyújtottak. Az építési kölcsön folyósítások összege 28,3 százalékkal növekedett, az áruvásárlási kölcsönök összege viszont csak 1,1 százalékkal. Az adósok száma 457 ezer fő volt, ami a tagság 1,36 százaléka. Az Állami Biztosító megbízásából a takarékszövetkezetek az év elején 186 ezer biztosítást kötöttek, amelynek díjbevétele 204 millió forint volt, százmillió forinttal több, mint az előző évben. Új szolgáltatásként öt megyében hirdetések felvételével is foglalkoznak a szövetkezetek. Az a legdrágább... Energiagazdálkodás a textiliparban Drága az energia, s az energiafélék árainak további emelkedésével, változásával számolhatunk. S habár rövid távon nem kell attól tartani, hogy aggasztóvá válik a helyzet, de az ezredfordulóig további gondok várhatók az energiagazdálkodásban. Ennek enyhítése kétféleképpen lehetséges : energiatakarékossággal, illetve a nem hagyományos energiaformák kifejlesztésével és széles körű hasznosításával. Sok a veszteségforrás A takarékosság forrásai iparáganként eltérők: a műszaki színvonal, a technológia és a termékszerkezet összetétele alapvetően kihat az energiagazdálkodás eredményességére. — A hazai textiliparon belül a kikészítő iparág a legenergiaigényesebb, az ágazat összes energiaszükségletének több mint a felét ez fogyasztja — tájékoztat dr. Bonkáló Tamás gépészmérnök, a Textilipari Kutató Intézet főosztályvezetője. Sőt, ma a kelmék színezéséhez, mintázásához felhasznált energiának mindössze 60 százaléka hasznosul, a többi veszendőbe megy. A fonásnál például a szálak finomsága szabja meg a szükséges energia mennyiségét, a vékonyabb fonalak sodrása magasabb fordulatszámot, az átlagosnál négyszerre több villamos energiát igényel. Szövés közben a gépek teljesítménye az „energiamutató”: a hiányos vagy elmulasztott karbantartás következtében az alkatrészek súrlódása, kopása, további tíz százalék energiaveszteséget jelent. S ugyancsak figyelemre méltó veszteségforrások a klímaberendezések. A textíliák készítéséhez szükséges páratartalom meglehetősen nagy energia ráfordítással állítható elő, s a jó része veszendőbe megy: a berendezések szakszerűtlen kezelése, az automatizáltság hiánya mintegy 10—15 százalékkal rontja a fajlagos energia felhasználását. Ám ennél is jóval több az úgynevezett vízesés meleg technológiák energiavesztesége. A melegvizes mosással például csaknem kétszer annyi energiát fogyasztanak, mintha ugyanazt a műveletet különféle oldószerek alkalmazásával végeznék. A szövetek szárításához, hőrögzítéséhez felhasznált levegő mennyisége is több ennél a módszerénél, ritkán duplája a szükségesnek. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy az energiatakarékosság legnagyobb tartaléka a gépek, berendezések jobb kihasználása. A másik a nemzetközi tapasztalatok hasznosítása, az energiatakarékos technológiák kifejlesztése és széles körű alkalmazása. Külföldi kezdeményezések A magyar szakemberek gazdaságos módszereket ismerhettek meg a fejlett tőkés országok textiliparában. — Az energiaválságra elsőként az Egyesült Államok textilipara reagált — mondja a kutató. — A Szövetségi Energiahivatal az ország legtöbb energiát fogyasztó vállalataitól — köztük 35 textiles cégtől — minden hónapban beszámolót kér az energiagazdálkodásról. Az országos hatáskörű szervezet azt a célt tűzte ki a textilgyárosok elé, hogy 1980-ra — az 1972-es évi energiafelhasználást véve alapul —, 22 százalékkal csökkentsék az energiafogyasztást. A gyárak a tervet már teljesítették. Franciaországban a kormány szerződést írt alá a kikészítőgyárak vezetőivel, amelyben azt vállalták, hogy 1980-ban 19 százalékkal kevesebb energiát használnak fel, mint 1976-ban. Ennek fejében az államtól támogatást kapnak energiatakarékos beruházásaikhoz. A kockázatvállalásra — vagyis, hogy a túllépésért jelentős energiafelárat kell fizetniük — ezúttal nem került sor. S ami a siker titkához tartozik, sokszor a meglevő technológiák megváltoztatása nélkül — a termelés jobb ütemezéséből, vagy például a melegvizek és a füstgázok hőjének újrahasznosításából — születtek az eredmények. Nagy-Britanniában átfogó energiamegtakarítási tervet dolgoztak ki, amelynek keretében a vállalatok különböző formában kaphatnak segítséget — esetenként anyagi támogatást is — energiacsökkentő intézkedéseik megvalósításához. Közelebbi tapasztalatok is vannak. A Szovjetunió textiliparában a jelenlegi ötéves terv idején mintegy 10 százalékos villamos- és hőenergia megtakarítással számolnak. Ezt előre láthatóan túlteljesítik, hiszen csupán a tavalyelőtti évben az iparág átlagosan négy százalékkal csökkentette villamos energia felhasználását. Az NDK-ban 1978-ban mindössze tíz vállalatnál kezdtek energiamegtakarítási kísérletet, ezek számát 1981-ig harmincra növelik. Hazai üzemeink közül a RÁBATEXT Győri Textilipari Vállalat energiagazdálkodása lehet jó példa arra, hogy miként kell az energiával takarékosabban bánni. A termelési folyamatokat energetikai szempontból is ellenőrizhetővé tették: a beépített és a hordozható mérőberendezések segítségével elérték, hogy a technológiai felszereltség jelentős megváltozása ellenére sem nőtt az energiafogyasztás. Sőt, miközben bővült a korszerű — előállításukat tekintve lényegesen energiaigényesebb —, jobb áron eladható termékek köre, a fajlagos felhasználási értékek jelentősen javultak: a termelés 21 százalékos felfutása mellett az energiafelhasználás mértéke csupán 12 százalékkal nőtt. Beruházás nélkül is! Az üzemi tapasztalatok azt mutatják, hogy a gáz-, a víz- és a gőzfogyasztású üzemeket érdemes műszerekkel ellátni, mert a megtakarítás szinte minden esetben fedezi a műszerek árát, a fenntartás költségeit. A győriek például évente mintegy 2000 tonna gyengébb minőségű pamut feldolgozására alkalmas technológiai sort állítottak munkába, s az ezzel elérhető villamosenergiamegtakarítás összege évente meghaladja a félmillió dollárt.. — Persze ez a forma — különös tekintettel az energiagazdálkodás helyi eszköz- és feltételrendszerére — aligha illenék egyazonképpen az ágazat más vállalataira, gyáraira és üzemeire — teszi hozzá a példához Bonkáló Tamás. — Nem is az a cél, hogy valamiféle uniformizálás keretében valósuljon meg a textilipar egészét érintő takarékosabb energiafelhasználás. A szemlélet azonban mindenképpen másolható: a kisebb és a nagyobb üzemegységek energiagazdái mindenütt „fontos” emberek, szavuk van a technológia kialakításában, a munkafolyamatok energetikai szempontjából gazdaságos kialakításában. Három éve kezdődött hazánkban a könnyűipar, s ezen belül a textilesek energiagazdálkodásának felülvizsgálata. S a napokban kerül a tárca vezetőinek asztalára a nagyvállalatok értékelése. Annyi már most leírható: a becslések szerint 20 százalék megtakarítás érhető el. Ráadásul ennek több mint fele a meglevő eszközökkel, újabb beruházások nélkül. Vagy még ennél is nagyobb mértékű lehet az ágazat eredménye ebben, csak komolyan kell venni az energiafogyasztás aranyszabályát: az a legdrágább energia, ami hiányzik, s az a legolcsóbb, amit nem fogyasztunk el, hanem megtakarítunk. Molnár J. Gábor 7