Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
Az elmúlt héten néhány napon át nálunk tanácskoztak Európa jeles nyelvészei, a Societas Linguistica Europaea tagjai. Nem véletlenül Magyarországon rendezték meg a társaság közgyűlését, tudományos ülésszakát. Azért választották Budapestet tizenharmadik kongresszusuk színhelyéül, s azért nálunk jelenik meg a jövőben a társaság két tudományos folyóirata is, mert nyelvészeinknek, a magyar nyelvtudománynak nemzetközi híre, nagy becsülete van. Mi a jó oka a forrása e nemzetközi tiszteletnek? A küldöttek — Párizsból, Oslóból, Moszkvából, Helsinkiből, Prágából, Londonból, Genfből és számos más világvárosból érkezve ide — valamennyien hallottak, tudnak nyelvtudományunk sikereiről. Budapesten valamennyi európai ország képviselve volt, érkeztek vendégek Amerikából és Afrikából is. Próbáljuk megközelíteni e megbecsülő tisztelet hazai forrásvidékét, elsőül a kongresszus színhelyét, Akadémiánkat említhetem. A világnak alig-alig van olyan tudományos akadémiája, amely alapító rendszabásának már az első paragrafusában kimondta, hogy a cél „a nemzeti nyelv kiművelése’’. Ez az ország nem csupán tulajdon nyelvét ápolja megkülönböztetett figyelemmel, hanem az összetartozás fészekmelegét éleszti nyelvrokonai iránt: a második világháború után az új Magyarország kezdeményezte a finnugor kongresszusok rendszeres megrendezését. Az irántunk való figyelmet fölkeltette az is, hogy ezen a tájon elsőként mi találtuk ki az anyanyelv ápolásának azt az ünnepi formáját, amelyet A magyar nyelv heté-nek nevezünk. És nem is kevés európai országban még ismeretlen az anyanyelvnek az a népszerűsítő-elemző-játékos közvetlen tanítása, amelyet Lőrincze Lajos kezdeményezett rádiós ötperceiben, s amelyet Péchy Blanka és Deme László végez a Beszélni nehéz, Grétsy László a Magyarán szólva rádiósorozatában. Gyengéd, de indokolt nemzeti büszkeséggel említhetjükmeg azt is, hogy mi, megmentve az elmerülő feledéstől, országosan összegyűjtöttük és összegyűjtjük, ezer és ezer oldalakon jelentetve meg a magyarországi földrajzi neveket. Ezt csehszlovák, finn, német tudósok követendő példaként emlegetik. Szótáraink nemzetközi megbecsülést vívtak ki. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának három vaskos kötetét távoli országokban is emlegetik és A magyar nyelvjárások atlaszát, amelynek anyagát tudósaink a fájdalmasan szétszabdalt teljes magyar nyelvterületen gyűjtötték össze, páratlan vállalkozásnak tartják nagy népek és nagy országok nyelvtudósai. Olyan országok, s olyan népek (például a flamandok), amelyeknek hozzánk hasonlóan keserűen nagy a diaszpórájuk, élénken érdeklődnek a magyarországi anyanyelvi konferenciák gyakorlata iránt. Mi magyar nyelvük megőrzésében segítjük és támogatjuk a magyar ajkúakat az egész világon, éljenek bármilyen messze is. És kevés országban van a nyelvápolásnak, a nyelvvédelemnek olyan hatalmas tábora a közvéleményben, mint nálunk, ahol legnagyobb íróink, Kazinczytól Déryig, Kosztolányitól Illyésig vitték és lobogtatják ezt a tiszta zászlót. A betűvetőnek büszkeség és öröm szépet és jót írni kis hazájáról és jó hírünkről, amelyet olyan sokan szeretnek megtépázni, és annyiszor a fekete sárba rántani. R. P. A jövő műhelyeV ilágszerte valami új van kialakulóban iskolák, tanárok, diákok kapcsolata körül. A régi struktúráról — az iskola olyan kaszárnyaszerű épület, melyben a tanár tanít és a tanuló tanul — egyre inkább tudja mindenki, hogy nem alkalmas .egészséges ember, egészséges világkép, jól képzett és jó közérzetű generációk kialakítására. Szeretik nálunk a jövőt úgy tekinteni, mint valami nagy beruházást: hatalmas" üzemek, mammutlakótelepek," " metróhálózat és autópályák egyre növekvő tömegét. És ez rendben is volna így , ha nem marad ki belőle az emberi tényező. Azok, akik mindezt használni fogják. Mert a jövő megteremtése valóban komoly gazdasági feladat. De nem csak gazdasági feladat. A jövőteremtés a nagy beruházásokon kívül elsősorban — az iskolákban zajlik. És ehhez képest — bármennyire nagy a mozgás, szűk minden történik e tájon manapság nálunk — nem áll elég előkelő helyen a fontossági hierarchiában. Mintha azt a tényt, hogy nem elsősorban gazdasági kérdésről van szó, bizonyos fokú felmentésként értelmeznék a gazdaság tervezői, mondván: a szellemieket oldják meg szellemi eszközökkel. Ezt persze senki nem mondja ki, de mindenki, aki hasonlóan nem fialó célra valaha pénzt akar kicsikarni, tudja, hogy ez a szemlélet mennyire él és hat. A kulturális szféra igényelte összegeket a gazdasági prakticizmus, még a mostaninál kevésbé takarékos időkben is, mindig vissza nem terülő, tehát gazdaságtalan kiadásnak tekintette. Még dilettáns közgazdásznak sem vagyok alkalmas, de számomra is nyilvánvaló, mennyire téves és rövidlátó ez a számítás. Hogy — az iskoláról szólva — mennyire összefügg a jó közérzetet keltő épület, osztály, a hatékony felszerelés, a testgörnyesztő padok után a testmozgató tornaterem, a felfrissítő udvar, kert, sportpálya, uszoda, vagy a pedagógusi pályának nagyobb megbecsülést, több vonzást adó anyagi és egyéb feltételek megteremtése, tehát a gazdasági faktor mennyire öszszefügg a szellemiekkel. A prakticista et: a szellemieket oldják meg szellemi eszközökkel — még kimondatlanul is demagógia. Az volna szép, ha a kultúra és oktatásügy igényelte pénzeket a nagy közös kassza kezelői valóságos beruházásként kezelnék. Olyan pénznek, mely fialni fog. Mely visszatérül, többszörösen, és nem számít, hogy ezt nem lehet bankóban elszámolni. Persze igaz, hogy úgynevezett szellemi eszközökkel is van tennivaló éppen elég. Mert bár egyre több új színes paneliskolát látni — belső korszerűségükről nincs tapasztalatom —, mégis bizonyos, hogy az iskolának nevezett ódon, barátságtalan kaszárnyaépületek is még sokáig működnek, csak lassacskán tűnnek majd el a diákéletből. Amíg állnak, használni fogják ezeket. A jó iskolának tehát nem mindig jó körülmények között kell megszületnie, vagy továbbélnie. A módszer, szemlélet, gyakorlat és elmélet, tanár és tanuló, diák és tananyag viszonya a régi épületekben is lehet új. (Ami nem jelenti, hogy a gazdaság emberei, prolongálási célzatal, diadalittasan kijelentsék: Na ugye! Megy ez pénz nélkül is!) Kltanulni és tanítani lehet felülszabadultan is, örömmel, szorongás nélkül, kreatív élményeket gyűjtve. Ahol ez megvalósul, ott a tapasztalat szerint az eredmények is jobbak. Nálunk az évek óta vajúdó és zajló iskolareform célja egy nagy ablaknyitás — immár nem a letűnt régi rend, hanem az elmúlt harminc év, tehát az új rend szerint kialakított iskola felfrissítésére. Más kérdés, hogy mindenki oda akar-e tódulni a friss levegőre? Hogy túl sok érintettnek nem kényelmesebb-e a változatlanság? Mert minden központi reform annyit ér, amennyi alkotó fantáziával a gyakorlatban „hic et nunc” megtoldják. És nincs olyan ablaknyitogató reform, amire a friss levegőtől rettegők ne találnának reteszeket. Nagy a tét tehát, ami az iskolarendszer és pedagógia világában most történik és még inkább történhet. A lehetőségre gondolok. Azt kellene megragadni. Fokozottan építeni arra az antibürokrata, alkotó tanártípusra, mely az elmúlt évtizedekben — éppen fantáziadús „izgágasága” miatt — háttérbe szorult. Hiszen a hivatalnoki, végrehajtó tanártípus volt a biztonságosabb s ennek megfelelően csökkent a másik ázsiója . És lassan, de szükségszerűen, csökkent a színvonal is. Akkumulálni kellene tehát minden jó törekvést és tapasztalatot, hiszen nem lehet szökőévben iskolareformot csinálni. A jó gondolatok, módszerek, kísérletek szellemi bankjára volna szükség, ahonnét mindenki meríthet, akit a kérdés érint, hogy kárba ne vesszen semmi hasznosítható. Ahol — horribile dictu! — még a diákok is elhelyezhetnék javaslataikat és vágyaikat a jelen és a jövő iskolájáról. Mert például nem elhanyagolandó mozzanat, hogy a diák örök tiltakozása a magolásfeleltetés-osztályzás merev szentháromsága ellen találkozik a modern pedagógia és pszichológia törekvéseivel. A diák? nem csupán a reform próbája, hanem reformer is. Az iskola nem klub De nem is csak a biflázások és feleltetések színhelye. Hanem műhely a szellemi kibontakozáshoz. Ahol a tanuló nem tanonca, hanem maga is aktív munkálkodója a műhelynek. Ahová — egyszer talán még ez is megvalósul! — tanítási időn kívül is szívesen visszamegy, könyvtárba olvasni, zeneszobába zenélni, tornaterembe tornászni, uszodába úszni. Talán, egyszer. Majd ha a bőség kosarából futja erre is. Görgey Gábor Pályakezdés Tízezer pályázó — húszezer hely ... Lakonikus tömörséggel így jellemezhetnénk az idén egyetemet, főiskolát végzett fiatalok elhelyezkedési lehetőségeit. A kép azonban korántsem egységes: diplomája válogatja, ki milyen eséllyel vághatott neki az álláskeresésnek. A mérnökök — különösen az agrármérnökök — és a közgazdászok ,,válogathattak”, de különösebb gond nélkül találhattak munkaadóra az orvosok és a jogászok is. Ezzel szemben a matematika, biológia, népművelés vagy nyelvszakosok, a középiskolai tanári katedrát megpályázók „sok az eszkimó, kevés a fóka ...” alapon helyezkedhettek csak el. Már amelyiküknek sikerült: a magyarországi középiskolák például összesen 900 állást hirdettek meg a 970 jelentkezőnek. „Soha rosszabb arányt!”, mondhatja a kívülálló, „az a hetven ifjú pedagógus akár a szakmájában, akár másutt, előbb-utóbb megtalálja majd az érvényesülési lehetőséget is. A dolog korántsem ilyen egyszerű. Kezdjük talán az „előbb vagy utóbb” kérdésével. Az idén a friss diplomások csaknem kétharmada — s itt most nemcsak a pedagógusokról van szó — már júniusban munkába állt szakmaszeretetből, vagy „kell a pénz!” felkiáltással. Az okok történetünk szempontjából lényegtelenek. A maradék egyharmad — az utolsó diáknyár élményei után — ezekben a hetekben kezdi a nagybetűs Életet, s szeptember végéig lép be első munkahelyére. És aki marad? Aki nem talált „kenyéradó gazdára”? Az vár, vagy a diplomát feledve szakmát vált, megragadja az első elhelyezkedést kínáló jó lehetőséget. Köszöntjük a friss diplomásokat,sikert kívánunk nekik és — az ünneprontás szándéka nélkül — sokadszor feltennénk néhány velük kapcsolatos kérdést. Jónak mondhatjuk-e a jelenlegi pályázati rendszert? A beiskolázásoknál, egyetemi, főiskolai felvételeknél — ha tetszik, a felveendők számának meghatározásakor — nem lehetne-e az eddiginél pontosabban meghatározni, a négy-öt év múlva, tehát a diplomaosztás évére várható igényeket? A tízezer friss diplomás döntő többsége szeptember végéig munkahelyre lel. De... ha csak tízen, százan vannak, akiknek ez nem sikerül, az előbbiekben feltett kérdéseket már akkor is jogosnak érezzük. Mert kinek-kinek az egy is száz százalék. -pl — így mulat egy magyar úr. . . (Várnai György rajza) Városlakók AZ EZREDFORDULÓN Földünk népességének több mint a fele városlakó lesz. Hatalmas agglomerációk jönnek létre, amelyeket ma kellene megtervezni ahhoz, hogy legalább elviselhető környezettel vegyísse körül az ott élőket. Az ENSZ- nek ezekkel a kérdésekkel foglalkozó szervezete tanulmányt készített, amelyből kiderül, hogy 2000-ben a hatvan legnagyobb város 650 millió embert fogad majd be; az óriásivá fejlődő Mexikó City 30 milliót, Sao Paulo 26, Tokió 24, New York és Sanghaj 22—22, Peking 20 milliót, és sorolhatnánk még a tízmilliósnálnagyobb településeket, amelyeknek közös vonásuk, hogy többségükben a fejlődő országokban találhatók. S ez különösképpen nyugtalanító, hiszen a harmadik világban halmozódó gazdasági feszültségek közül aligha a városé a legkínzóbb. De éppen a súlyos nehézségek miatt nem könnyű elképzelni, hogy Afrika, Latin-Amerika és Ázsia államaiban miként látják el a terebélyesedő és mind zsúfoltabb városokat energiával, vízzel, kórházakkal, iskolákkal és lakásokkal. A világszervezet négy évvel ezelőtt Vancouverben rendezett tanácskozást a települések jövőjéről, a héten pedig Rómába hívták meg mindazokat, akik alakíthatják valamiképpen a következő évtizedek városainak a sorsát. A mérnökök, a szociológusok, a pszichológusok és a biológusok hada mellett annak a hatvan szédítő agglomerációnak a vezetője is részt vett ezen az eszmecserén, amelyek az ezredfordulón — egyenként — legkevesebb ötmillió lakost számlálnak. A „hatvanak klubjának” negyvenhét tagja a fejlődő világból érkezett. S hogy ezek az értekezletek nem haszontalanok, azt az adatok is bizonyítják. A HABITAT-konferenciára készülődve 1976-ban a szakértők azt fejtegették, hogy a Föld lakossága 2000-ig megkétszereződik, s eléri a nyolcmilliárdot. A népesség növekedési üteméből következtettek, s figyelmeztették a születési arányokat százalékokban mérő országokat a veszélyekre. A fenyegetett államok mindegyike a harmadik világhoz tartozott, s a gyors népszaporulat eleve megkérdőjelezte a gazdasági fejlesztési terveket, s mintegy előre jelezte a fejlett és a fejlődő térség között tátongó szakadéknak a mélyülését. Fölismerték azonban ezeket a gondokat — főként Ázsiában és Latin-Amerikában — s nem maradtak el a tettek sem. Az ENSZ-fórumokon a szakemberek fölvillantották a problémák világméretű jellegét, az egész emberiséget érintő oldalát, következésképpen a cselekedni szándékozó országok társakra találtaik, támogatást kaptak a világszervezettől. Ennek az átfogó akciónak az eredményeként ma már egészen másfajta irányzatok bontakoznak ki, mint fél évtizede. A jelenlegi adatok szerint az ezredfordulón hatmilliárd ember él majd, ebből hárommilliárdnál is többen a városokban. , Felmérések bizonyítják, hogy Európában nemcsak a háborúk pusztítása okozta demográfiai fordulatokkal, hanem a gazdasági fejlődéssel és az életmód változásával is magyarázható az a jelenség, hogy az NSZK- ban, Ausztriában, Belgiumban, Nagy-Britanniában, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában, Norvégiában, Svédországban és Svájcban a születések száma a reprodukciós szint alá süllyedt. A népességrobbanást, mint globális kihívást, ott fogadták el, ahol a növekedés irama a leggyorsabb volt, s ez igen biztató a jövő szempontjából. Különös sikert ért el ezen a téren Kína, Tajvan, Hongkong, Szingapúr, Dél-Korea, valamint Kolumbia és Mexikó. A Közel-, Közép-Keleten, s Fekete-Afrikában a kulturális és erkölcsi hagyományok akadályozzák a családtervezés módszereinek az elterjesztését. Nem szabad megfeledkezni ugyanakkor arról sem, hogy a születésszabályozás nem egyszerű feladat, nem elegendő antibébitablettákat a forgalomba dobni. A Ford-alapítványnak a népességgel foglalkozó osztályát vezető Oscar Harkovy, a.d úgy véli, hogy a tudatos gyermekvállalás feltétele az írástudatlanságnak a megszüntetése, a korszerű infrastruktúra kiépítése, a tömegközlési eszközök elterjesztése. A népesség szaporodása világszerte lassult ugyan, Földünk lakossága mégis évente 70 millióval nő. A tudósok ma már mindinkább elfogadják azt a véleményt, hogy a nagy családnak az oka a szegénység, nem pedig fordítva. A fejlődő világ azon országaiban ugyanis, ahol ismeretlen a nyugdíj intézménye, nincs megfelelő egészségügyi ellátás, a minél több gyerek jelenti a "szülőknek a biztonságos öregkort. E gondolatokból fakad tehát, hogy a robbanásszerű népességszaporulatot a gazdasági-társadalmi viszonyok reformjával lehet megszüntetni, azaz száműzni kell a gyermekhalandóságot, emelni kell az oktatás színvonalát, és a férfiakéval egyenlő jogokat kell adni a nőknek. Az eddigi vizsgálódások szerint a harmadik világban bevezetett fejlesztési programok vajmi kevés előnnyel jártak a nők számára. A NÉPESEDÉS kedvezően alakuló folyamatával egyidőben nem tört meg a városiasodén lendülete. Az ipari és társadalmi forradalmak hatására a XX. század a városok évszázada is. Az 1900-as évek elején London volt a világ egyetlen olyan városa, ahol több mint ötmillió ember lakott. A tízes-húszas években aztán megszületett a városszociológia, mint önálló tudományág, s ma már tudósok ezrei igyekeznek feltárni, hogyan is befolyásolja az emberi magatartást a városi élet. Az őrületes forgalom, a beton tenger, a felgyorsult életritmus, az elidegenedés a rossz közérzet okozója, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a város kulturális és gazdasági központ, a társadalmi fejlődés jelképe. A népszaporulathoz hasonlóan a városiasodás is voltaképpen a gazdasági viszonyok kifejezője. A mind kiterjedtebb agglomerációkat az állandó bevándorlás is táplálja, részben vidékről, részben pedig a fejlett országokba a fejlődőkből. Korunknak ez a mozgása magyarázható azzal is, hogy a mezőgazdaságban mindinkább a tőkeigényes beruházások valósulnak meg, s a falun munkát nem találók városban próbálnak szerencsét. Így alakulnak ki — elsősorban a harmadik világ nagyvárosaiban — a nyomornegyedek, az ipari övezeteket körülölelő bádogviskótelepek. Érdekes módon azonban ez a sanyarú helyzet még mindig jobb, mint a falusi élet, hiszen a fővárosban mégiscsak elérhetők a kórházak és az iskolák. Csupán példaként érdemes megemlíteni, hogy Lagosban, Nigéria fővárosában, ahol az ország lakosságának három százaléka él, az orvosoknak mintegy húsz százaléka dolgozik. A RÓMAI tanácskozáson a fejlődő világ képviselői beszámolhattak arról, hogy próbálnak Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában lépést tartani a városi népesség lendületes növekedésével. A többség azonban csak azt ecsetelhette, milyen nehézségekkel néznek szembe a harmadik világ országai, hogy a lakásépítési programok rendre kudarcot vallottak, s a nyomornegyedeket eddig sehol sem sikerült a nagyvárosba beolvasztani, a viskókig már nem vezetik el a villanyt és a vizet. S vajon tudnak-e tanácsot adni a fejlett világ nagyvárosainak a polgármesterei? Ők ugyan kedvezőbb helyzetben vannak, de maguk is keresik az irányítás, a kormányzás új módszereit, s tán föl sem tudják még fogni, hogy húsz év múlva kétszer, háromszor annyi embernek az életét kell megszervezniük, mint ma. De mit szólhatnak akkor az állandó tőkehiánnyal és a dráguló energiával küszködő fejlődő országokban? Reménykedhetnek csupán, hogy a figyelmeztetés nem lesz hiábavaló, s alvilág, amiként tette ezt a népességrobbanás idején, megoldást talál a városok gondjaira is. Beke Miklós