Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-07 / 210. szám

Az elmúlt héten néhány napon át nálunk tanácskoztak Euró­pa jeles nyelvészei, a Societas Linguistica Europaea tagjai. Nem véletlenül Magyarországon rendezték meg a társaság köz­gyűlését, tudományos ülésszakát. Azért választották Budapestet tizenharmadik kongresszusuk színhelyéül, s azért nálunk jele­nik meg a jövőben a társaság két tudományos folyóirata is, mert nyelvészeinknek, a magyar nyelvtudománynak nemzet­közi híre, nagy becsülete van. Mi a jó oka­ a forrása e nemzetközi tiszteletnek? A küldöt­tek — Párizsból, Oslóból, Moszkvából, Helsinkiből, Prágából, Londonból, Genfből és számos más világvárosból érkezve ide — valamennyien hallottak, tudnak nyelvtudományunk sike­reiről. Budapesten valamennyi európai ország képviselve volt, érkeztek vendégek Amerikából és Afrikából is. Próbáljuk megközelíteni e megbecsülő tisztelet­ hazai forrás­vidékét, elsőül a kongresszus színhelyét, Akadémiánkat említ­hetem. A világnak alig-alig van olyan tudományos akadémiája, amely alapító rendszabásának már az első paragrafusában ki­mondta, hogy a cél „a nemzeti nyelv kiművelése’’. Ez az ország nem csupán tulajdon nyelvét ápolja megkülönböztetett figye­lemmel, hanem az összetartozás fészekmelegét éleszti nyelv­rokonai iránt: a második világháború után az új Magyarország kezdeményezte a finnugor kongresszusok rendszeres­­ megren­dezését. Az irántunk való figyelmet fölkeltette az is, hogy ezen a tá­jon elsőként mi találtuk ki az anyanyelv ápolásának azt az ünnepi formáját, amelyet A magyar nyelv heté-nek nevezünk. És nem is kevés európai országban még ismeretlen az anya­nyelvnek az a népszerűsítő-elemző-játékos­ közvetlen tanítása, amelyet Lőrincze Lajos kezdeményezett rádiós ötperceiben, s amelyet Péchy Blanka és Deme László végez a Beszélni ne­héz, Grétsy László a Magyarán szólva rádiósorozatában. Gyengéd, de indokolt nemzeti büszkeséggel említhetjük­­meg azt is, hogy mi, megmentve az elmerülő feledéstől, országosan összegyűjtöttük és összegyűjtjük, ezer és ezer oldalakon jelen­tetve meg a magyarországi földrajzi neveket. Ezt csehszlovák, finn, német tudósok követendő példaként emlegetik. Szótáraink nemzetközi megbecsülést vívtak ki. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának három vaskos kötetét távoli országokban is emlegetik és A magyar nyelvjárások atlaszát, amelynek anyagát tudósaink a fájdalmasan szétszab­dalt teljes magyar nyelvterületen gyűjtötték össze, páratlan vállalkozásnak tartják nagy népek és nagy országok nyelv­tudósai. Olyan országok, s olyan népek (például a flamandok), ame­lyeknek hozzánk hasonlóan keserűen nagy a diaszpórájuk, élénken érdeklődnek a magyarországi anyanyelvi konferen­ciák gyakorlata iránt. Mi magyar nyelvük megőrzésében segít­jük és támogatjuk a magyar ajkúakat az egész világon, élje­nek bármilyen messze is. És kevés országban van a nyelvápolásnak, a nyelvvédelem­nek olyan hatalmas tábora a közvéleményben, mint nálunk, ahol legnagyobb íróink, Kazinczytól Déryig, Kosztolányitól Illyésig vitték és lobogtatják ezt a tiszta zászlót. A betűvetőnek büszkeség és öröm szépet és jót írni kis hazá­járól és jó hírünkről, amelyet olyan sokan szeretnek meg­tépázni, és annyiszor a fekete sárba rántani. R. P. A jövő műhelyeV­ ilágszerte valami új van kialakulóban iskolák, taná­rok, diákok kapcsolata körül. A régi struktúráról — az is­kola olyan kaszárnyaszerű épület, melyben a tanár tanít és a tanuló tanul — egyre in­kább tudja mindenki, hogy nem alkalmas .egészséges em­ber, egészséges világkép, jól képzett és jó közérzetű gene­rációk kialakítására. Szeretik nálunk a jövőt úgy tekinteni, mint valami nagy beruházást: hatalmas" üzemek, mammut­­lakótelepek," " metróhálózat és autópályák egyre növekvő tö­megét. És ez rendben is vol­na így , ha nem marad ki belőle az emberi tényező. Azok, akik mindezt használni fogják. Mert a jövő megterem­tése valóban komoly gazdasá­gi feladat. De nem csak gaz­dasági feladat. A jövőteremtés a nagy beruházásokon kívül elsősorban — az iskolákban zajlik. És ehhez képest — bármennyire nagy a mozgás, szűk minden történik e tájon manapság nálunk — nem áll elég előkelő helyen a fontos­sági hierarchiában. Mintha azt a tényt, hogy n­em elsősorban gazdasági kér­désről van szó, bizonyos fokú felmentésként értelmeznék a gazdaság tervezői, mondván: a szellemieket oldják meg szel­lemi eszközökkel. Ezt persze senki nem mondja ki, de min­denki, aki­ hasonlóan nem fia­ló célra valaha pénzt akar kicsikarni, tudja, hogy ez a szemlélet mennyire él és hat. A kulturális szféra igényelte összegeket a gazdasági prakti­­cizmus, még a mostaninál ke­vésbé takarékos időkben is, mindig vissza nem terülő, te­hát gazdaságtalan kiadásnak tekintette. M­ég dilettáns közgazdásznak sem vagyok alkalmas, de számomra is nyilvánvaló, mennyire téves és rövidlátó ez a számítás. Hogy — az is­koláról szólva — mennyire összefügg a jó közérzetet kel­tő épület, osztály, a hatékony felszerelés, a testgörnyesztő padok után a testmozgató tor­naterem, a felfrissítő udvar, kert, sportpálya, uszoda, vagy a pedagógusi pályának na­gyobb megbecsülést, több von­zást adó anyagi és egyéb fel­tételek megteremtése, tehát a gazdasági faktor mennyire ösz­­szefügg a szellemiekkel. A prakticista et: a szellemieket oldják meg szellemi eszközök­kel — még kimondatlanul is demagógia. Az volna szép, ha a kultúra és oktatásügy igé­nyelte pénzeket a nagy közös kassza kezelői valóságos beru­házásként kezelnék. Olyan pénznek, mely fialni fog. Mely visszatérül, többszörösen, és nem­ számít, hogy ezt nem lehet bankóban elszámolni. Persze igaz, hogy úgyneve­zett szellemi eszközökkel is van tennivaló éppen elég. Mert bár egyre több új színes pa­neliskolát látni — belső kor­szerűségükről nincs tapaszta­latom —, mégis bizonyos, hogy az iskolának nevezett ódon, barátságtalan kaszárnyaépüle­tek is még sokáig működnek, csak lassacskán tűnnek majd el a diákéletből. Amíg állnak, használni fogják ezeket. A jó iskolának tehát nem mindig jó körülmények között kell megszületnie, vagy továbbél­nie. A módszer, szemlélet, gyakorlat és elmélet, tanár és tanuló, diák és tananyag vi­szonya a régi épületekben is lehet új. (Ami nem jelenti, hogy a gazdaság emberei, pro­longálási célzatal, diadalitta­san kijelentsék: Na ugye! Megy ez pénz nélkül is!) Kltanulni és tanítani lehet fel­­ül­szabadultan is, örömmel, szorongás nélkül, kreatív él­ményeket gyűjtve. Ahol ez megvalósul, ott a tapasztalat szerint az eredmények is job­bak. Nálunk az évek óta vajú­dó és zajló iskolareform cél­ja egy nagy ablaknyitás — immár nem a letűnt régi rend, hanem az elmúlt harminc év, tehát az új rend szerint kiala­kított iskola felfrissítésére. Más kérdés, hogy mindenki oda akar-e tódulni a friss le­vegőre? Hogy túl sok érintett­nek nem kényelme­sebb-e a vál­tozatlanság? Mert minden köz­ponti reform annyit ér, amennyi alkotó fantáziával a gyakorlatban „hic et nunc” megtoldják. És nincs olyan ab­­laknyitogató reform, amire a friss levegőtől rettegők ne ta­lálnának reteszeket. Nagy a tét tehát, ami az is­­­­kolarendszer és pedagógia vi­lágában most történik és még inkább történhet. A lehető­ségre gondolok. Azt kellene megragadni. Fokozottan épí­teni arra az antibürokrata, al­kotó tanártípusra, mely az el­múlt évtizedekben — éppen fantáziadús „izgágasága” miatt — háttérbe szorult. Hiszen a hivatalnoki, végrehajtó tanár­típus volt a biztonságosabb s ennek megfelelően csökkent a másik ázsiója­ . És lassan, de szükségszerűen, csökkent a színvonal is. Akkumulálni kellene tehát minden jó törekvést és tapasztalatot, hiszen nem le­het szökőévben iskolareformot csinálni. A jó gondolatok, módszerek, kísérletek szellemi bankjára volna szükség, ahon­nét mindenki meríthet, akit a kérdés érint, hogy kárba ne vesszen semmi hasznosítható. Ahol — horribile dictu! — még a diákok is elhelyezhet­nék javaslataikat és vágyaikat a jelen és a jövő iskolájáról. Mert például nem elhanyago­landó mozzanat, hogy a diák örök tiltakozása a magolás­­feleltetés-osztályzás merev szentháromsága ellen találko­zik a modern pedagógia és pszichológia törekvéseivel. A diák? nem csupán a reform próbája, hanem reformer is. Az iskola nem klub De nem­­ is csak a biflázások és fe­­leltetések színhelye. Hanem műhely a szellemi kibontako­záshoz. Ahol a tanuló nem tanonca, hanem maga is ak­tív munkálkodója a műhely­nek. Ahová — egyszer talán még ez is megvalósul! — taní­tási időn kívül is szívesen visszamegy, könyvtárba olvas­ni, zeneszobába zenélni, torna­terembe tornászni, uszodába úszni. Talán, egyszer. Majd ha a bőség kosarából futja er­re is. Görgey Gábor Pályakezdés Tízezer pályázó — húsz­ezer hely ... Lakonikus tö­mörséggel így jellemezhet­nénk az idén egyetemet, fő­iskolát végzett fiatalok el­helyezkedési lehetőségeit. A kép azonban korántsem egységes: diplomája válo­gatja, ki milyen eséllyel vághatott neki az álláske­­resésnek. A mérnökök — különösen az agrármérnö­kök — és a közgazdászok ,,válogathattak”, de különö­sebb gond nélkül találhat­tak munkaadóra az orvosok és a jogászok is. Ezzel szemben a matematika, bio­lógia, népművelés vagy nyelvszakosok, a középisko­lai tanári katedrát megpá­lyázók „sok az eszkimó, ke­vés a fóka ...” alapon he­lyezkedhettek csak el. Már amelyiküknek sikerült: a magyarországi középiskolák például összesen 900 állást hirdettek meg a 970 jelent­kezőnek. „Soha rosszabb arányt!”, mondhatja a kívülálló, „az a hetven ifjú pedagógus akár a szakmájában, akár másutt, előbb-utóbb megta­lálja majd az érvényesülési lehetőséget is. A dolog korántsem ilyen egyszerű. Kezdjük talán az „előbb vagy utóbb” kérdé­sével. Az idén a friss dip­lomások csaknem kéthar­mada — s itt most nemcsak a pedagógusokról van szó — már júniusban munkába állt szakmaszeretetből, vagy „kell a pénz!” felkiáltással. Az okok történetünk szem­pontjából lényegtelenek. A maradék egyharmad — az utolsó diáknyár élményei után — ezekben a hetekben kezdi a nagybetűs Életet, s szeptember végéig lép be első munkahelyére. És aki marad? Aki nem talált „­ke­nyéradó­ gazdára”? Az vár, vagy a diplomát feledve szakmát vált, megragadja az első elhelyezkedést kí­náló jó lehetőséget. Köszöntjük a friss dip­lomásokat,­­sikert kívánunk nekik és — az ünneprontás szándéka nélkül — sokad­szor feltennénk néhány ve­lük kapcsolatos kérdést. Jónak mondhatjuk-e a je­lenlegi pályázati rendszert? A beiskolázásoknál, egyete­mi, főiskolai felvételeknél — ha tetszik, a felveendők számának meghatározása­kor — nem lehetne-e az eddiginél pontosabban meg­határozni, a négy-öt év múlva, tehát a diploma­­osztás évére várható igé­nyeket? A tízezer friss diplomás döntő többsége szeptember végéig munkahelyre lel. De... ha csak tízen, százan vannak, akiknek ez nem si­kerül, az előbbiekben fel­tett kérdéseket már akkor is jogosnak érezzük. Mert kinek-kinek az egy is száz százalék. -pl­­ — így mulat egy magyar úr. . . (Várnai György rajza) Városlakók AZ EZREDFORDULÓN Föl­dünk népességének több mint a fele városlakó lesz. Hatalmas agglomerációk jönnek létre, amelyeket ma kellene megter­vezni ahhoz, hogy legalább el­­viselhető környezettel vegyísse körül az ott élőket. Az ENSZ- nek ezekkel a kérdésekkel fog­lalkozó szervezete tanulmányt készített, amelyből kiderül, hogy 2000-ben a hatvan leg­nagyobb város 650 millió em­bert fogad majd be; az óriá­sivá fejlődő Mexikó City 30 milliót, Sao Paulo 26, Tokió 24, New York és Sanghaj 22—22, Peking 20 milliót, és sorolhat­nánk még a tízmilliósnál­­na­gyobb településeket, amelyek­nek közös vonásuk, hogy több­ségükben a fejlődő országok­ban találhatók. S ez különös­­képpen nyugtalanító, hiszen a harmadik világban halmozódó gazdasági feszültségek közül aligha a városé a legkínzóbb. De éppen a súlyos nehézségek miatt nem könnyű elképzelni, hogy Afrika, Latin-Amerika és Ázsia államaiban miként lát­ják el a terebélyesedő és mind zsúfoltabb városokat energiá­val, vízzel, kórházakkal, isko­lákkal és lakásokkal. A világszervezet négy évvel ezelőtt Vancouverben rende­zett tanácskozást a települé­sek jövőjéről, a héten pedig Rómába hívták meg mindazo­kat, akik alakíthatják valami­képpen a következő évtizedek városainak a sorsát. A mérnö­kök, a szociológusok, a pszi­chológusok és a biológusok hada mellett annak a hatvan szédítő agglomerációnak a ve­zetője is részt vett ezen az esz­mecserén, amelyek az ezred­fordulón — egyenként — leg­kevesebb ötmillió lakost szám­lálnak. A „hatvanak klubjá­nak” negyvenhét tagja a fej­lődő világból érkezett. S hogy ezek az értekezletek nem ha­szontalanok, azt az adatok is bizonyítják. A HABITAT-konferenciára készülődve 1976-ban a szakér­tők azt fejtegették, hogy a Föld lakossága 2000-ig m­eg­­kétszereződik, s eléri a nyolc­­milliárdot. A népesség növe­kedési üteméből következtet­tek, s figyelmeztették a szüle­tési arányokat százalékokban mérő országokat a veszélyekre. A fenyegetett államok mind­egyike a harmadik világhoz tartozott, s a gyors népszapo­rulat eleve megkérdőjelezte a gazdasági fejlesztési terveket, s mintegy előre jelezte a fej­lett és a fejlődő térség között tátongó szakadéknak a mélyü­lését. Fölismerték azonban ezeket a gondokat — főként Ázsiában és Latin-Ameriká­­ban — s nem maradtak el a tettek sem. Az ENSZ-fórumo­­kon a szakemberek fölvillan­tották a problémák világmére­tű jellegét, az egész emberisé­get érintő oldalát, következés­képpen a cselekedni szándéko­zó országok társakra találtaik, támogatást kaptak a világszer­vezettől. Ennek az átfogó ak­ciónak az eredményeként ma már egészen másfajta irány­zatok bontakoznak ki, mint fél évtizede. A jelenlegi adatok szerint az ezredfordulón hat­­milliárd ember él majd, ebből hárommilliárdnál is többen a városokban. , Felmérések bizonyítják, hogy Európában nemcsak a háborúk pusztítása okozta demográfiai fordulatokkal, hanem a gazda­sági fejlődéssel és az életmód változásával is magyarázható az a jelenség, hogy az NSZK- ban, Ausztriában, Belgiumban, Nagy-Britanniában, Dániában, Finnországban, Franciaország­ban, Olaszországban, Hollan­diában, Norvégiában, Svédor­szágban és Svájcban a szüle­tések száma a reprodukciós szint alá süllyedt. A népességrobbanást, mint globális kihívást, ott fogadták el, ahol a növekedés irama a leggyorsabb volt, s ez igen biz­tató a jövő szempontjából. Kü­lönös sikert ért el ezen a téren Kína, Tajvan, Hongkong, Szin­gapúr, Dél-Korea, valamint Kolumbia és Mexikó. A Közel-, Közép-Keleten, s Fekete-Afri­­kában a kulturális és erkölcsi hagyományok akadályozzák a családtervezés módszereinek az elterjesztését. Nem szabad megfeledkezni ugyanakkor ar­ról sem, hogy a születés­szabályozás nem egyszerű fel­adat, nem elegendő antibébi­­tablettákat a forgalomba dob­ni. A Ford-alapítványnak a népességgel foglalkozó osztá­lyát vezető Oscar Harkovy, a.­d úgy véli, hogy a tudatos gyer­mekvállalás feltétele az írás­­tudatlanságnak a megszünte­tése, a korszerű infrastruktúra kiépítése, a tömegközlési esz­közök elterjesztése. A népesség szaporodása világszerte lassult ugyan, Földünk lakossága mégis évente 70 millióval nő. A tudósok ma már mindinkább elfogadják azt a véleményt, hogy a nagy családnak az oka a szegénység, nem pedig for­dítva. A fejlődő világ azon or­szágaiban ugyanis, ahol isme­retlen a nyugdíj intézménye, nincs megfelelő egészségügyi ellátás, a minél több gyerek jelenti a "szülőknek a biztonsá­gos öregkort. E gondolatokból fakad tehát, hogy a robbanás­­szerű népességszaporulatot a gazdasági-társadalmi viszo­nyok reformjával lehet meg­szüntetni, azaz száműzni kell a gyermekhalandóságot, emel­ni kell az oktatás színvonalát, és a férfiakéval egyenlő jogo­kat kell adni a nőknek. Az ed­digi vizsgálódások szerint a harmadik világban bevezetett fejlesztési programok vajmi kevés előnnyel jártak a nők számára. A NÉPESEDÉS kedvezően alakuló folyamatával egyidő­­ben nem tört meg a városia­sodén lendülete. Az ipari és társadalmi forradalmak hatá­sára a XX. század a városok évszázada is. Az 1900-as évek elején London volt a világ egyetlen olyan városa, ahol több mint ötmillió ember la­kott. A tízes-húszas években aztán megszületett a város­szociológia, mint önálló tudo­mányág, s ma már tudósok ez­rei igyekeznek feltárni, ho­gyan is befolyásolja az emberi magatartást a városi élet. Az őrületes forgalom, a beton ten­ger, a felgyorsult életritmus, az elidegenedés a rossz közér­zet okozója, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a város kulturá­lis és gazdasági központ, a társadalmi fejlődés jelképe. A népszaporulathoz hason­lóan a városiasodás is volta­képpen a gazdasági viszonyok kifejezője. A mind kiterjed­tebb agglomerációkat az ál­landó bevándorlás is táplálja, részben vidékről, részben pe­dig a fejlett országokba a fej­lődőkből. Korunknak ez a mozgása magyarázható azzal is, hogy a mezőgazdaságban mindinkább a tőkeigényes be­ruházások valósulnak meg, s a falun munkát nem találók városban próbálnak szeren­csét. Így alakulnak ki — első­sorban a harmadik világ nagy­városaiban — a nyomornegye­dek, az ipari övezeteket körül­ölelő bádogvi­skótelepek. Ér­dekes módon azonban ez a sa­nyarú helyzet még mindig jobb, mint a falusi élet, hiszen a fővárosban mégiscsak elér­hetők a kórházak és az isko­lák. Csupán példaként érde­mes megemlíteni, hogy Lagos­­ban, Nigéria fővárosában, ahol az ország lakosságának három százaléka él, az orvosoknak mintegy húsz százaléka dol­gozik. A RÓMAI tanácskozáson a fejlődő világ képviselői beszá­molhattak arról, hogy próbál­nak Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában lépést tar­tani a városi népesség lendü­letes növekedésével. A több­ség azonban csak azt ecsetel­hette, milyen nehézségekkel néznek szembe a harmadik vi­lág országai, hogy a lakásépí­tési programok rendre kudar­cot vallottak, s a nyomorne­gyedeket eddig sehol sem sike­rült a nagyvárosba beolvaszta­ni, a viskókig már nem vezetik el a villanyt és a vizet. S va­jon tudnak-e tanácsot adni a fejlett világ nagyvárosainak a polgármesterei? Ők ugyan kedvezőbb helyzetben vannak, de maguk is keresik az irányí­tás, a kormányzás új módsze­reit, s tán föl sem tudják még fogni, hogy húsz év múlva két­szer, háromszor annyi ember­nek az életét kell megszervez­niük, mint ma. De mit szól­hatnak akkor az állandó tőke­hiánnyal és a dráguló ener­giával küszködő fejlődő orszá­gokban? Reménykedhetnek csupán, hogy a figyelmeztetés nem lesz hiábavaló, s alvilág, amiként tette ezt a népesség­­robbanás idején, megoldást ta­lál a városok gondjaira is. Beke Miklós

Next