Magyar Nemzet, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-14 / 241. szám

Kedd, 1990. október 14. Mtíi Nir V’ini Zí' 1848/49.: Magyar függetlenség és német egység 1848 ŐSZÉN már féléves volt a forradalom, amely Bécsben, s a „népek tavaszán”, márciusban kezdődött, az abszolutizmus legjellegzetesebb ismertetőjelének, a cenzúrának az azonnali eltörlésével, a sajtószabadság szinte mámorító közhangulatot teremtő megszületésével. Utána következtek a Habsburg-hatalomra ugyancsak igen jellemző módon, a birodalmat alkotó népek alkotmányai. Ez azért volt annyira jellemző, mert ez volt az első állam Európában, amelyben forradalmon, nem csupán az uralkodó és vezető osztályok félretaszítását kellett érteni, hanem — eddig szinte példa nélkül álló módon — a birodalom keretében élő idegen ajkú népek különállásának és önállóságának követelését is, amiről eddig nem volt szó. Sőt, itt a forradalom főleg és elsősorban az eddigi jellegtelen vegetálás szintjén élő népek nemzetté válásának megindulását jelentette. Ugyanakkor a nemzetek osztálybázisának átalakulása, s ezen belül a parasztság feudális osztályterheinek felszámolása is viszonylag kisebb ellenállásba ütközött. Míg ugyanis az abszolutista vezető körök is a paraszti terhek megszüntetésében a birodalom polgárosodó fejlődésének egyik fő eszközét látták, amelyben csak a földbirtokosok kártalanítása okozott már évtizedek óta problémát és vitát, addig a birodalom különböző nyelvű népeinek nemzetté válása és állami függetlenségének elérése az egész Habsburg-hatalom fennmaradásának kérdését vetette fel. Azok az erők tehát, amelyek Nyugat-Európa fejlett polgári államaiban a társadalom forradalmi átalakulásának tartalékai voltak, a Habsburgok soknemzetiségű országában éppen a feudális eredetű hatalom neoabszolutistává „reformálódott” képviselőivé lettek, éppen Bach, Bruck stb. miniszterek védnöksége alatt. Így mind a Habsburg-hatalom mind a „korszerűsített” polgári-kapitalisztikus fejlődés lényegében megkapta, ami az övé volt: az előbbi az osztatlan hatalmat, az utóbbi az osztatlan piacot. Mégis, éppen az utóbbiak voltak azok a mozzanatok, amelyek miatt a forradalomnak ki kellett törnie. A Habsburg-monarchiában — sajátos módon — nem csupán a belső osztályellentétek vezettek a forradalomhoz, bár voltak ilyenek is. A paraszti terhek felszámolásának ígérete és készsége azonban szinte elegendő volt ahhoz, hogy ezt az osztályt kikapcsolja a forradalom áradatából, sőt, az ellenforradalom vezetőinek demagógiájából az is kitellett, hogy a reform megvalósítását az uralkodó iránti hálára kötelező érdemek javára írják, holott az a valóságban a polgári átalakulás elengedhetetlen feltétele volt. Az volt azonban a császári hatalom neoabszolutista „reformja” számára is, ami aztán súlyos következményekkel járt A HABSBURG-BIRODALOMBAN lezajló forradalomnak azonban volt egyéb veszélyes gyengesége is, azon kívül hogy a parasztság, mint forradalmi hajtóerő kikapcsoltatott A forradalmi folyamat irányát egyik leginkább befolyásoló elem éppen az volt, hogy a népességen belül, amely demográfiailag a birodalom alapját képezte, az anyagi fejlődéssel együtt olyan különbségek és érdekellentétek jöttek létre, amelyek eleve meghiúsították az uralkodó körökkel szembeni egységes fellépést. Itt ugyanis nem csupán arról volt szó, hogy a birodalom nem német nemzetiségű tömegei szemben állottak uralkodó osztályaikkal. Ezek mellett új ellentétek is keletkeztek, amelyek nem az osztályharc szintjén, hanem a nemzeti öntudatosodás és az önálló államteremtés síkján bontakoztak ki. Ugyanis ezeket az érdekeket, illetve érdekellentéteket az határozta meg,hogy a Habsburg központi hatalomhoz való viszonyuk pozitív vagy negatív módon mozdítja-e elő törekvéseiket. Ezen a ponton kapcsolódnak a birodalom további helyzetének alakításába azok a külső erők is, amelyek mint a belső centrifugális törekvések támaszai jelennek meg a monarchia történeti színpadán. Ezek közül a legerősebb a Poroszország által is befolyásolt német egységmozgalom volt, amely — igen jellemző módon — a monarchia belső kohéziójának is fontos fokmérője lett. Ez a német egységmozgalom a Habsburg-hatalom nemzeteit kezdettől fogva megosztotta, amennyiben a „fő” nemzeteket, az egykor önálló államisággal rendelkező cseheket és az általa befolyásolt kisebb szláv népeket a német egységmozgalommal szembefordította. A magyar nemzeti törekvések képviselői viszont a német egységmozgalmat és az általa létrehozott Frankfurti Nemzetgyűlést teljesen pozitívan ítélték meg. A magyar nemzeti törekvések igen határozottan állottak a német egységmozgalom egyébként haladó elvei alapján. E koncepció abból indult ki, hogy ha Ausztria a német hatalom természetes vonzóerejét követve csatlakozik a német államok egységes birodalom teremtésére irányuló mozgalmához, azt a magyar nemzet csak üdvözölheti, mert az jelentősen előmozdíthatja a független magyar állam megszületését. E koncepció jegyében küldte a magyar országgyűlés Szalay Lászlót és Pázmándy Dénest a frankfurti nemzetgyűléshez, hogy felvilágosítsa és egyben megnyerje azt a magyar függetlenségi mozgalom ügyének. Ez annál is fontosabb volt számára, mivel a német nemzetgyűlés határozata , hogy tudniillik Ausztria csak német tartományaival, szláv tartozékai nélkül, lehet tagja a német egységállamnak — teljesen megegyezett a magyar függetlenségi mozgalom szempontjaival. Ugyanakkor szemben állott a határozat az udvar és a birodalom — cseh befolyás alatt álló szláv népieinek — érdekeivel. Az udvarral azért, mert számára a „birodalom”, mint hatalomképzési elv, a feudális nemzetfölöttiségét képviselte, ebben pedig a nemzeti eszme minden megvalósulása vagy megnyilvánulása zavart, anarchiát, s minden eszközzel elfojtandó forradalmat jelentett. VVINDISCINGRATZ — az amúgy is általa provokált prágai felkelés elfojtásával — 1148 nyarán ezért is tudta a kamarilla első nyílt ellenforradalmi győzelmét aratni.. E folyamat folytatódott, amikor a forradalom Bécsben is egyre erőteljesebben radikalizálódott, s küszöbönállónak látszott az új magyar seregekkel való öszszefogása. Ettől kezdve a bécsi udvar eddigi kormányaival is mind határozottabban szembefordulva — magát a forradalmat, s az uralmát fenyegető tényleges veszélyt kevésbé azonosította a belső társadalmi átalakulással. A forradalom főképpen a nemzeti függetlenségi mozgalmakkal vált azonossá, mert győzelmei a birodalom birtokállományát fenyegették, míg a polgári átalakulás — beleértve a paraszti terhek felszámolását is — az évtizedek óta meglevő kártalanítási nehézségek ellenére sem fenyegette területi épségét. Ez a probléma különben is inkább a középbirtokos rendek érdekeit sértette, az uralkodó kamarillát azonban reformokra késztette. E reformok, kibontakoztatva, olyan neoabszolutista rendszer megerősödéséhez vezethettek, amely a gazdaságilag kevésbé fejlett, nemzeti centrifugális törekvéseket jó időre össze tudta fogni. Hogy az osztrák kamarilla még éveken át — ha fokozódó nehézségekkel is — uralmon maradhatott, azt az új abszolutizmusnak köszönhette, amely beoltódott kapitalisztikus elemekkel. Ahogy már utaltunk reá, a magyar függetlenségi mozgalom szinte kezdettől fogva ellentétbe került a vele végső fokon azonos érdekű, de a megvalósítás terén más utakra kényszerülő nemzeti mozgalmakkal, így a gazdaságilag igen fejlett csehekkel is, akik a Habsburg-birodalmon belül „vezető nemzeti” szintet foglaltak el. A „KIEMELKEDŐ” SZEREP a magyaroknak az elmúlt századokon végig megtartott államalkotó jellegéből adódott. A cseheknél pedig abból, hogy gazdasági fejlettségük növekedett. De politikai síkon ez sem biztosított a magyarokkal azonos színvonalat. A magyarok az állami és a nemzeti függetlenség terén legalábbis az elismertség dolgában olyan helyzetben voltak, amelyet a többi nemzetek kivételezettségnek tekinthettek. Ez történt, amikor a „Prager Zeitung” című napilap Ausztriának a „népiek szövetségének” szerepéről írván, 1848 júniusában Magyarországot a monarchia „elkényeztetett” gyermekének nevezte, amelynek „meg kell szűnnie kivonnia magát a jelennek a többiekre kötelező követelményei alól”. S bár aligha állítható, hogy Magyarország bárkinek vagy bárminek „elkényeztetett gyermeke” lett volna, ekkor a Habsburgmonarchia is csupán, az egykori cseh ideológusok vágyálmaiban maradt az itt élő népek ,,szövetségi állama”. Kár, hogy ezek az álmok nem valósultak meg, minthogy a későbbi hasonló magyar álmodozások sem. Tény, hogy 1848 nyarán mind az álmok, mind pedig a vélt és látszatérdekek divergenciája a monarchia népieit igen távol taszította egymástól. E távolság pedig az elkövetkező évszázadban sem csökkent, mert e népieket monarchiabeli helyzetük állította egymással szembe. Még szövetségeseik sem lehettek közösek, nem is beszélve arról, hogy az ellenség — az egyetlen, amely mégis közös volt — eleve olyan hadsereg birtokában volt, amely egy külső hatalom árnyékában egy forradalmi hadsereg részéről aligha volt legyőzhető. Gonda Imre Diplomára várva A könnyűipari üzemmérnökök Csengetnek. Az előadótermek ajtói mögül még kihallatszik a nagyszünet zsibongása: a hatosban a vektorok, mellette a borkészítés, másutt a műszaki fizika, s megint arra a divat — iparra gyakorolt — hatásának „vitája” kezdődik. A Könnyűipari Műszaki Főiskola aulája elnéptelenedett. S azon tűnődöm — néhány perce magam előtt látva a lelkesen érvelő, egymást győzködő diákokat —: vajon milyenek e fiataloknak az „indulási” lehetőségei. A kínálat gazdagabb, vagy a kereslet nagyobb? Nézem a pályázati kiírásokat. S az elhelyezkedéseket. Az idei nyár egyenlege: a ruhaipari szak 39 diplomása 55 üzem közül válogathatott. A textilszakon mindössze 41 mérnök kapott oklevelet, ők 59 pályázati felhívás kilátásait mérlegelhették. A bőrfeldolgozó-ipari szakon 11 hallgató végzett — nekik 40 munkahelyen kínáltak állást. A papíriparban valamelyest szűkösebbek voltak a lehetőségek: a végzősök és a munkahelyek száma megegyezett. Mit ad a főiskola? Egy művezető kérdésével kopogtatok be: mit tartalmaz a főiskolai tananyag? Gyakorlatias-e, életízű-e? Mire készít fel? Közvetíti-e azokat a feszültségeket, ellentmondásokat, amelyek e sokat bírált iparágban várják őket? Vagyis hát: ismerik-e a „szent tehenet”? — Mindez különösen fontos a kérdés, ha arra gondolunk, hogy leendő üzemmérnökeink nemcsak a közeljövőben, hanem az ezredfordulón is dolgozni fognak — mondja dr. Vámos György kandidátus, az intézmény főigazgatója. — Véleményem szerint itt, a főiskolán minden tárgy — közöttük valamennyi alapozó tantárgy is — azt a célt szolgálja, hogy hallgatóinkból jól képzett üzemmérnökök legyenek. A vita inkább akörül forog, hogy a képzés három évében miből mennyit adjunk a diákoknak. Eleinte mi sem tudtuk pontosan, milyen magasra állítsuk a mércét, hogyan nevelhetünk legjobban az életre. Mintegy három évbe tellett, amíg a főiskolához méltó színvonalat elértünk. A prés azonban ma is több oldalról szorít bennünket: nem lehet az egész diákság számára kedvező tematikát összeállítani. Vannak, akik inkább a műszaki, mérnöki ismeretek iránt érdeklődnek, ebből szeretnének többet kapni. Mások a szakmai órák számát, a gyakorlati foglalkozásokat keveslik. És végül, de nem utolsósorban van egy központilag kidolgozott felsőoktatási koncepció, amitől lényegesen eltérni már csak a képzés idejének rövidsége miatt sem lehet. — Végül is mit „célzott meg” a főiskola? — Technológus üzemmérnököket képzünk. A hallgatók gyakorlataik során elsajátítják azokat az alapvető gépkiszolgáló műveleteket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelés irányítása mellett a szervezés feladatait is el tudják látni. Ám amennyire különböző az egyes szakok tananyaga, úgyannyira eltérő a diplomák „értéke” is. A ruhaipari üzemmérnöki oklevél az iparágban a legmagasabb szakmai végzettséget jelenti: műszaki jellegű munkakörök betöltésére jogosít a ruhaipari vállalatoknál és a ruhaipari szövetkezetekben. A textilesek középszintű vezetői állást tölthetnek be, üzemrészeket és gyáregységeket irányíthatnak. A bőrfeldolgozó-ipari szakon szerzett üzemmérnöki diploma az üzemek műszaki és termelésirányítási feladatainak ellátásához ad alapot. A nyomdaipar friss diplomásaira a különböző technológiai folyamatok irányítása és összehangolása vár, míg a papíripari tanszéken megoszlik a képzés, a főiskola papírgyártó és -feldolgozó, valamint csomagolóipari üzemmérnököket ad az iparnak. Elmélet — és a gyár A diploma „átválthatóságáról” — más szóval a főiskolai képzés és a vállalatoknál folyó munka kapcsolatáról — a hallgatók eltérően vélekednek. Többen bizonytalanok. Sajnos, az üzemekben látottak, tapasztattak alapján. A termelési gyakorlatok alkalmával — mint mondják —, vagy nem kell semmit sem csinálniuk, vagy olyan feladatot kapnak, például készárut csomagoltatnak velük, ami semmiképpen sem része az üzemmérnöki gyakorlómunkának. Borsó Tibor is aggodalommal tekint az üzemi munka elé. Tanulmányi szerződése a Lakástextil Vállalathoz köti, ahol a termékösszetétel főleg szőnyegekből és más lakástextíliákból áll. A főiskolán azonban eleddig nem sokat hallott a szőnyegkészítésről, annak műszaki és gazdasági jellemzőiről... Mások ígéretesnek látják a jövőt, s ez feltehetően összefügg azzal is, hogy az általuk választott iparág gondjai kisebbek, netán kevésbé érzékelhetők. Tóth Gábor másodéves, a papíripari szakmát választotta. Bizakodik: a rendkívül változatos feladatok egyre több papíripari technológus üzemmérnököt igényelnek Annál is inkább, mert Magyarországon a korábbi években „papiros” üzemmérnökképzés lényegében nem volt. Hasonlóan bízik jövőjében Varga Mátyás is, aki a nyomdaipari tanszék harmadéves hallgatója. Gergely Csaba szintén 1981-ben veheti át üzemmérnöki oklevelét, s arra készül, hogy reá vár a korszerű gyártási technológiák megválasztása és bevezetése, az új berendezések gazdaságos üzemeltetése és a munkafolyamatok további korszerűsítése Mivé válnak az álmok? Nem tudják a fiatalok, de azt érzik, hogy gyakorlati jártasság nélkül aligha lesz a papírra vetett ábrákból, képletekből pénzt és energiát megtakarító technológia. E „jártasságról” mondja a főigazgató. — Mára „elfogytak” azok a diákok, akik régebben valami oknál fogva tanulmányaikat felső szinten nem kezdhettek el, de már olyan munkaterületen dolgoztak, ahol felsőfokú végzettség volt a követelmény. Ők alkották az esti és a levelező hallgatók zömét. Ma a két tanulási forma hallgatóinak többsége is fiatal, emiatt egyrészt fogékonyabbak, másrészt azonban kisebb a felelősségérzetük és kevesebb a közvetlen üzemi gyakorlatuk, mint elődeiknek. — Korábban gimnáziumokból, most inkább szakközépiskolákból jönnek hozzánk a fiatalok — tájékoztat dr. Balogh Tiborné docens, a főiskola tudományos diákköri tanácsának elnöke. — A szakközepesek nagyobb hivatástudattal, szélesebb szakmai látókörrel érkeznek ugyan, és ez így előnyös. Viszont az alaptárgyakból, önhibájukon kívül — hiszen matematikából mást, fizikát pedig alig tanítanak nekik —, kevesebb megalapozottsággal. Azon igyekszünk, hogy ez kiegyenlítődjék: az oktatás tartalma azt nyújtsa, amire az üzemekben szükség van. S hogy a képzés sokoldalú és korszerű ismeretanyagra támaszkodjon, ügyelve arra, hogy az elmélet találkozzon a vállalatok, üzemek lehetőségeivel és adottságaival. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy tanár és diák egyaránt kísérje figyelemmel a tudományos haladást. A hallgatók a diákköri munka során számos felmérést, javaslatot készítenek: a bőrfeldolgozó-ipar tanszék indításával például annak lehetőségét keresik, hogy miként lehetne a sérült, beteg lábú emberek cipőellátását a mostaninál gazdaságosabbá, tömegszerűvé tenni. Szükség van rájuk A fiúkkal a főiskola klubjában találkozom újra. A jövőjükről beszélgetünk. Sorolják a példákat, ki ezért, ki azért hagyott fel az üzemmérnöki munkával. A kezdők alacsony fizetése nem védi, védheti meg a szakmai hivatástudatot ott, ahol egy műhelylyel arrébb — fizikai munkakörben, például gépmesterként — annak dupláját kapja a friss diplomás. Másutt az elavult szemléletben keresendő az elvándorlás oka: előfordul, hogy több az ázsiója egy okleveles gépésznek, mint egy technológus üzemmérnöknek. Fehérköpenyesek sütik rájuk a megkülönböztetés bélyegét, gyakran akkor is, ha egyébként nagy szükség lenne rájuk. Az idei diplomaosztó ünnepségen a főiskola Kossuth-d£jas főigazgatója a 2500. üzemmérnöki diplomát adta át. A mostani tanévben újabb 1000 hallgató tanul, hogy főiskolai képesítést tegyen. A diploma azonban jogosítvány és nem életrecept. Jogosítvány arra, hogy az üzemmérnök mérnökként vegyen részt a terelésben, annak irányításában. Ám ehhez az ipar fogadókészsége is kell. Molnár J. Gábor A pecsétviasztól a zománcig Hazai erdőségeink elsődleges célja a modern korunkban is nélkülözhetetlen fa nyersanyag biztosítása. Az erdészeti és faipari tevékenység során azonban rengeteg melléktermék, faipari hulladék képződik, amelynek céltudatos hasznosítása új érték megteremtésének a forrása. Ezen munkálkodik az Erdőkémia csaknem 600 dolgozója. — Köztudott, hogy a fát széles skálán használja fel a hazai ipar, a bútorgyártástól a papírkészítésig, de az Erdőkémia mit hasznosít az erdő mérhetetlen kincseiből, milyen termékeket gyárt? — kérdezem az igazgatót, dr. Kocsmár Ferencet. — Alapanyagaink zömét nekünk is az erdő adja, de szemben a faipari vállalatokkal, mi csak a melléktermékeit, vagy a kevésbé értékes faanyagait használjuk, illetve az erdőgazdálkodási és faipari tevékenység során keletkező hulladékot, melynek nagy része nélkülünk veszendőbe menne. Nem sokan gondolnak arra, hogy a fenyő törzsén lecsurranó gyanta, a lehullott tűlevél, az elhagyott gally, mind-mind a mi vállalatunk alapanyaga. Állandóan kutatjuk annak a lehetőségeit, hogy vegyi eljárással milyen módon regenerálhatjuk a ma még fölösleges szemétnek minősített hulladékot, hogyan javíthatjuk a faipar vegyipari hátterét, milyen új termékekkel és eljárásokkal csökkenthetjük a meglevő importot, s ezzel együtt keressük az export növelhetőségének útjait. Vállalatunk hatvannál több terméket készít. Talán a legjelentősebb a nyolc-kilenc ezer tonna faszén előállítása; több mint a fele tőkés exportra kerül. Dolgozóink járják az ország fenyveseit, megcsapolják a fákat, összegyűjtik a „tűlevélszőnyeget”. Ezekből készül a fenyőgyanta, a fenyőbalzsam terpentin, a fenyőtűolaj, mely utóbbi keresett cikk külföldön, hiszen ez adja a kozmetikai és illatszeripar alapját. Az évi megtermelt 12 tonnából 8—9-et nyugati országokba adunk el. Gyártunk még különféle oldószereket, hígítókat, pecsétviaszt, a faipar számára ragasztót és felületkezelő gyantákat, hordóbevonó zománcot a személygépkocsik alvázat védő korróziógátló anyagokat, az útépítésnél használatos bitumen emulziókat és még sok egyebet. — Úgy vélem, hogy az imént felsorolt termékek alapanyagai mind az erdő melléktermékei ... — így van — tájékoztat az igazgató. — Tevékenységünk másik területe a tényleges faipari hulladék, azaz a fűrészpor, a forgács, a széldeszka, illetve a fakitermelés során keletkező és gyakorta az erdőben maradó ág, gally összegyűjtése és feldolgozása. A faszén mellett ezekből készül a faszénbrikett, amelybe a falepárlás során keletkező faszénpor is bedolgozható, ami ezidáig magában eladhatatlan volt. A brikettgyártás termékszerkezetünk korszerűsítésének egyik jó példája, amivel rugalmasan tudjuk követni a nyugati piacok állandóan növekvő igényű változását. Aki ismeri kicsit az erdőgazdaságok munkáját, az tisztában van azzal, hogy mekkora érték megy veszendőbe az erdőben „felejtett", el nem szállított apró ágakkal, gallyal, noha ez is alkalmas hőenergia-termelésre, vagy további feldolgozásra. Mit tud tenni az Erdőkémia a nagy mennyiségben képződő hulladék megmentéséért? — Elsősorban a gazdaságokat kéne érdekeltté tenni — a közgazdasági háttér megfelelő kialakításával, ösztönzéssel , a hulladék összegyűjtésére, beszállítására, aminek megoldása hatósági feladat Jelenleg még ez a legnehezebb kérdés. — Az Erdőkémia Vállalat tevékenységét hogyan tükrözi a pénzügyi oldal? — Az elmúlt öt év alatt termelési értékünk 130 millió forintról 350 millióra nőtt, s ez évi 8—12 százalékos növekedést jelent. A kieső munkaerőt a termelékenység 10—20 százalékos emelkedése pótolta Cikkeink exportja évi több mint egymillió dollárt hozott a népgazdaságnak, de az igazi valutamegtakarítást az eddig importált termékek hazai anyaggal történő helyettesítése jelenti. Ha az előbb említett , hulladékfa-kérdésre pontot tehetnénk, akkor újabb másfél millió dollár bevételt könyvelhetnénk el. Horváth L. István 7 A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatának (10*4 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—16 Pénteken 13—14. .11 tütkezési tanácsadás: Minden hó első és utolsó péntekén 16—14 .30. . Közérdekű bejelentések csütörtökön 15.30—11.30.