Magyar Nemzet, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-17 / 244. szám
4 FOLYÓIRATSZEMLE Történelmi Szemle, Valóság A német fasizmus történelmi és társadalmi gyökereinek tudományos elemzésére tett figyelemre méltó kísérletet Bibó István, a második világháború utolsó éveiből származó tanulmányából, amelyet hagyatékában találtak meg. A kézirat némileg rövidített második részét most a Történelmi Szemle idei 2. száma közli. A tanulmány eszmetörténeti szempontból jelentős, mivel értékes adalékokkal szolgál arról, hogyan látta a ■háború alatti magyar demokratikus értelmiség egyik érdekes képviselője a német fasizmus történeti problematikáját. A német egység demokratikus úton való létrehozása 1848-ban kudarcot vallott, az 1871-es bismarcki egységgel pedig a német belső politikai fejlődés zsákutcába jutott, ami azzal járt, hogy a XIX. századi szabadságmozgalom két összetevője, a demokratikus és a nacionalizmus szembekerültek egymással, s ekkor született meg a legújabb kori német hatalomkultusz. A „vérrel és vassal” való egyesítéstől elbűvölt német történészek, publicisták és politikusok az erőszakos eszközöknek valamiféle elvi, misztikus hatóerőt, minden helyzetben való elsőbbséget kezdtek tulajdonítani a békés, szelíd, humánus, engedékeny módszerekkel szemben, s aszerint ítéltek meg történeti és politikai eseményeket és személyeket, hogy adott esetben teljes mértékben éltek-e hatalmi eszközeikkel. Az 1918-i összeomlással a Rajnától keletre megbukott mindenféle monarchia, vagyis egyik napról a másikra megszűnt az a tekintély, melyre ennek az egész területnek a "politikai szerkezete föl volt építve. Bibó István rámutat, hogy mivel a monarchia öszszeomlásának a döntő lökést — Oroszország kivételével — nem demokratikus forradalmi mozgalom adta meg, hanem egy vesztett háború, a siker nem volt termékeny, mert „a demokratikus erőknek nem volt alkalmuk a régi tekintélyek megdöntésében rejlő teljesítmény által új politikai tekintélyekké kijegecesedniük”. A versailles-i békemű elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy megvalósítsa a német egységet, Közép- és Kelet- Európa fölborult státusának pedig — néprajzi határokat vonva — visszaadja a maga épkézláb kereteit. 1918 békecsinálóinak erre az önrendelkezési elv formájában alkalmas elvi alapjuk is volt. „Sajnos a győztes demokráciák leküzdhetetlen moralizálási viszketege ezt nem engedte... A békeszerződésnek erkölcsi felelősség formájában való felfogása még akkor is súlyosbította volna a német hisztériát, ha százszázalékosan objektív és megtámadhatatlan lett volttá, hát még mennyire súlyosbította, mikor hipokratta volt és kicsinyes.” Egy igazságos béke „kitűnő kúrája lett volna a porosz militarizmusnak, mert hiszen azt demonstrálta volna,, hogy a német egység ügye nem hatalmi és katonaierőfeszítés kérdése”. Bibó István megállapítja, hogy a fasizmusban a demokratikus fejlődés válságának bizonyos jelenségei deformálódnak. „A demokrácia valamiféle előzménye, példája, kísérlete vagy fiaskója nélkül nincs fasizmus.” Leírja, hogy a hitlerizmus eszeveszett erőfeszítéssel szegül szembeni merev görcs, melynek kioldása a jövő legnagyobb európai feladata.” Ugyancsak hagyatékból került elő Erdei Ferencnek, a Társadalomtudományi Társaságban 1945. május 9-én elhangzott előadása, melyet a Valóság 4. száma jelentetett meg. A magyar agrárdemokrácia fejlődési lehetőségeit elemzi Erdei, a magyar népi demokratikus átalakulás kezdetén, alig két hónappal azután, hogy megjelent az ideiglenes kormánynak a földreformról szóló rendelete, melynek folyamatban levő végrehajtása érthetően az ország középponti politikai és gazdasági eseménye volt Ebben a belügyminiszter Erdei meghatározó szerepet játszott Beszédében több oldalról közelíti meg a „paraszti jövendő” kérdését. A földreformot a parasztság felszabadításának „első és politikailag legfontosabb fázisaiként tárgyalja. Megfogalmazza a társadalmi átalakulás azon konkrét módozatait is, amelyek megvalósulásától e felszabadulási folyamat kiteljesedését várta: az egyéni termelők társulásától, az újgazdák érdekképviseletét ellátó földmunkás-szövetkezetektől egy új, modern közigazgatási szervezettől, s az iskolarendszer demokratikus reformjától. A beszéd fontos kortörténeti dokumentum, amely bemutatja, milyen lehetőségeket látott Erdei, a politikus és társadalomtudós, a világháború befejezésekor a parasztság fejlődésére, arra, hogy „a parasztság felemelkedjék a társadalmi élet magasabb szintjére”. A közigazgatás megreformálása, a „városmegye”-elképzelés már a harmincas évek közepén izgatta ,mind Erdei Ferencet, mind Bibó Istvánt. Erről is szól Bibó István abban a beszélgetésben, amelyet Huszár Tibor folytatott vele 1976-ban, ezt a Valóság 9. száma is közli. Bibó a szegedi egyetem jogi karán Erdei évfolyamtársa volt, majd a későbbiekben is egyik legközelebbi barátja s küzdőtársa, jóllehet bizonyos nézeteik számos társadalomelméleti kérdésben már a harmincas években különböztek. Huszár Tibor először családjáról, saját pályakezdéséről kérdezi Bibó Istvánt, aki nagy szeretettel beszél édesapjáról, a jeles etnológusról, könyvtárosról és szerkesztőről, akinek szegedi Népünk és Nyelvünk című folyóiratában jelentek meg Erdei Ferenc és Ortutay Gyula fiatalkori írásai is. Bibó beszél szegedi egyetemi éveiről, az ő és Erdei szellemi fejlődésére oly fontos barátságáról Reitzer Bélával, a pályájukat pozitív irányban befolyásoló profeszszorokról. A személyes élmény hangján szól Erdei első írásainak keletkezéséről, termékeny vitáikról, gondolkodói fejlődésük állomásairól. Szavaiból kibontakozik Erdei korai műveinek háttere, majd pedig a magyar progresszió fejlődésének alakulása — az eseményeket átélő, bennük részt vevő tanú természetesen szubjektív, elkötelezett szemléletén keresztül. Igen érdekes az a fejtegetés, amelyet Bibó a magyar társadalomban a világgazdasági válság nyomán elindult jobbra és balra is polarizáló radikalizálódási folyamatról mond. „1933-ban megjelent a hitlerizmus, aminek egyelőre az a hatása volt, hogy csökkent a kommunizmus orientációs jelentősége, ugyanakkor a hitlerizmus még nem volt elsöprő erejű, és ebben a részben megindult egy öntörvényű magyar fejlődés, amit akkor leginkább a népi mozgalom képviselt, amely akkor a magyar realitásokhoz a legjobban igazodott... Az ekkor előtérbe került magyar népi irodalom és mozgalom iránt a fennálló rendszer értelmiségi része egyszerre elkezdett rendkívül érdeklődni, mert egy olyan reformlehetőséget láttak benne, amelyik esetleg még nem egészen kommunizmus, ugyanakkor valami nagyon magyar dolog, és a parasztságra helyezi a súlypontot ...” Az interjú utószavában Huszár Tibor felhívja a figyelmet azokra a véleményeltérésekre, amelyek a harmincasnegyvenes évek magyar progresziójának, a kommunisták szerepének és a népfrontpolitika kisugárzásának megítélésében Erdei és Bibó között fönnálltak. Bibó István személyiségéről, munkásságáról Keresztury Dezső is szólt a Vigília augusztusi számában, Bibó István ott közölt, 1947-es akadémiai székfoglaló előadása elé fűzött személyes emlékek kapcsán: „Mint nagy elődje — s kissé mintaképe — Eötvös József, ő is forradalmi változások korában volt közszereplő, nem-forradalmár természettel. ... életének végzetes fordulatai azonban többször is olyan helyzetbe hozták, hogy lényétől idegen közegben kellett szerepet vállalnia, s ezeknek a közszerepléseknek következményei, sajnos, a maga otthonos közegében végzett, tehetségének alkatára szabott igazi munkáját is megzavarták. Ezért sem hagyhatott maga után teljes életművet. Ami azonban ránk maradt, úgy gondolom, nemcsak fontos történeti dokumentumként, de eleven, méltó vitára alkalmas és továbbgondolandó alkotások csoportjaként is része szellemi örökségünknek.” Józsa György Gábor az európai társadalom három döntő tendenciájával: az önrendelkezésen felépülő szorosabb nemzetközi egységgel, a személyes uralmat felváltó demokráciával és a születésrendi társadalomszervezetet feloldó szocializmussal. Végezetül Bibó megállapítja hogy a megrázkódtatásoknak és a zsákutcáknak e sorozata következtében a német karakter bizonyos fokú deformálódásáról beszélhetünk. „A német baj nem gyógyíthatatlan szervi baj — teszi hozzá —, hanem egy rettenetes közössé Mwr Nemzet. Milyenek lesznek a jövő évi naptárak Hazánkban két kiadóvállalat foglalkozik naptárak szerkesztésével és forgalombahozatalával. Az egyik a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, a másik a Gondolat Kiadóvállalat. Az 1981. évi naptárak elkészültek, egy részük már a papírkereskedések kirakataiban látható. A naptárak egy csoportja nem kerül kereskedelmi forgalomba, hanem különböző intézmények, kereskedelmi, elsősorban külkereskedelmi vállalatok ajándékozzák ügyfeleiknek. A Gondolat Kiadóvállalat új kiadványainak skálája sze-rényebb a tavalyinál, viszont az áruk olcsóbb. Egy díszes naptár, amelynek az eddigi ára 150 forint volt, az új, jövő évi kiadásnál csak 96 forintba kerül. A Gondolat 1981-re csökkentette a naptárak példányszámát és lehetőleg minden fajtánál hazai gyártású papírt használt fel. Megrendeltek 12- féle kártyanaptárt 3 millió példányban, 7-féle határidőnaplót, 8-féle asztali naptárt, 9-féle leporellót, 3 nagyságban 14-féle zsebnaptárt 18 fajta plakátnaptárt, 3 millió darab olcsó irodai naptárt. Újdonság lesz a Zenei Naptár, amelyet a Zeneműkiadóval közösen hoznak forgalomba. Sok új ismerettel gazdagítja majd a zenekedvelőket, 80 oldal szöveget tartalmaz, a diákság számára pedig megjelenik a diáknaptár és újdonságként a Pályaválasztási naptár. A háziasszonyokat újból meglepik olyan, naponta leszakítható konyhai naptárral, amelynek hátlapján korszerű ételek receptjei és az ízesítések eljárásának módszerei olvashatók. G. J. Felolvasó Színpadot indít útjára a Magyar Színházi Intézet és a Fővárosi Művelődési Ház. A színpad egyik legfontosabb feladatának tekinti a magyar színházi világ tájékoztatását a világdráma és a magyar színműirodalom legújabb értékeiről. Az első bemutató — Némethy Ferenc, Törőcsik Mari és Berek Kati felléptével — Thomas Bernhard „Nyugdíj előtt” című komédiája lesz október 20-án este 7 órakor. Nyergesi István naiv festő munkáiból csütörtökön tárlat nyílt meg a tatabányai Népház galériájában. .Péntek, 1980. október 17. A varázsfuvola Felújítás az Erkel Színházban a Mozart Varázsfuvoláját '*A mintegy két évszázados színházi pályafutása alatt mindig játszották Magyarországon és az elmúlt években is az Operaház állandó repertoárdarabja volt. Előadói tradíciói sem akármilyenek: Klemperer csodálatos Varázsfurola-produkciói ma is élénken élnek az idősebb operalátogatók emlékezetében. Mintegy két évtizede újították fel a darabot, ideje volt hát ismét elővenni és megvizsgálni, hogyan kell értelmezni ezt a remekművet a XX. század végének zenés színpadán. IngmarBergman Varázsfuvolája is feladta a leckét a mai operarendezőknek. Zseniális művész alkotása, és mint ilyen, kihívást jelent, amelyből lehet tanulni, amellyel lehet vitatkozni, de nem lehet megkerülni. A varázsfuvoláról rengeteget írtak már, sokféle szempontból vizsgálták eredetét, kutatták összetevőit, méltatták értékeit. Itt ezúttal csak egy problémakörről essék szó, nevezetesen a mű sokrétűségéről és egységéről. Ennek ugyanis igen nagy a jelentősége a rendezői értelmezés és az előadói praxis szempontjából. A mű sokfélesége elsősorban keletkezésének körülményeiből fakad. Egy bécsi külvárosi színház számára készült, közönségének ízlését tehát nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nekik szól a fordulatos mese, a tündérvilág, a bűvös harangjáték és a varázserejű fuvola. Az ő szájuk íze szerint valók Papaneno népies jelenetei, tréfái. Egészen más világot jelenít meg a cselekmény fő vonala, a Világosság harca a Sötétség ellen és győzelme fölötte. A szövegkönyv írója, Emanuel Schikaneder és Mozart is szabadkőműves volt, a mű papi szertartásait ennek a szervezetnek a szimbólumrendszere határozta meg. Zeneileg még változatosabb képet mutat az opera. Az Éj királynője az olasz opera seria pompázatos, koloratúrás stílusában énekli áriáit. Papageno szólószámai szinte a népdal egyszerűségével szólalnak meg, de felbukkan az olasz opera buffo hangja is, például a Papageno—Papagena kettősben. A papok második felvonásbeli kórusa Glucknak vagy a korabeli oratóriumoknak a hangvételét idézi, a próbajelenet elején a korálfeldolgozásban pedig Bachig nyúl vissza a zeneszerző. Ezt a sokféleséget mégis szilárd egységbe tudja fogni Mozart azzal, hogy közelíti egymáshoz a szélsőségeket: a népszerűnek szánt jelenetek nem olcsó mulattatóak, a komoly részletek nem elvontak. Ez a zenei egység átsegíti a darabot a szövegkönyv következetlenségein. Mert tagadhatatlan a törés az opera első képének és a többinek a szemlélete között. Az elsőben az Éj királynőjét szenvedő anyának látni, Sarastróról pedig mint szörnyetegről beszélnek. Később viszont ennek épp az ellenkezője bizonyosodik be. Továbbá a három hölgy miért a három fiút adja Tamino mellé útmutatóul, amikor azok épp a Királynő érdekei ellen fognak tevékenykedni, és a nemes lelkű Sarastro miért a gonosz Monostatosra bízza Pamina őrzését? Ezek az ellentmondások Mozart csodálatos zenéjének varázslatára az opera nagy egységét nem törik meg. ugyon fontos viszont az operára különböző rétegeinek egymásmellettisége, összefonódása vagy különválása. Pamina és Tamino a darab központi figurái, ők kapcsolatban állnak valamennyi szereplővel, tőlük tehát nem idegen sem az emelkedett, sem a játékosabb hangvétel. Ugyanakkor Papageno nincs közvetlen kontaktusban Sarastróval vagy az Éj királynőjével, világuk élesen szétválik. Éppúgy elképzelhetetlen, hogy a madárember az őszinte pátosz hangján szólaljon meg, mint ahogy az is, hogy Sarastro vagy az Éj királynője humorizáljon. Ebből következik, hogy egyes zeneszámokban a komoly és a játékos elem összevegyül, másokban meg határozottan elkülönül. Hogy mikor és hogyan, arra pontos útmutatást ad Mozart zenéje. És ebben a vonatkozásban ad vitára okot több helyen is az új Erkel színházi produkció, Mikó András rendezése. Mindjárt a darab elején Taminót üldözi a kígyó vagy sárkány. A zene kromatikusan felfelé kúszó harmóniái igazi veszélyt ábrázolnak. Ezt a veszélyt semmiképpen nem lehet azzal a játékos mesebeli sárkánnyal jelezni, amelyet ezen az előadáson láttunk. (Bergman filmjének mulatságos őslénye is ezért késztet vitára.) Egy másik példa: az eredeti szövegkönyvben valóban az áll, hogy Sarastro kocsiját hat oroszlán húzza be a színre. Igen ám, de a szerzők nyilván nem olyan játékoroszlánokra gondoltak, mint az itteniek. Ezek nagyon jól megfelelnek abban a jelenetben, amikor Tamino fuvolájának hangjára a vadállatoknak táncra kell perdülniük. Sarastro kocsija előtt azonban stílustörőek. A színpadképek és a jelmezek — Makai Péter munkái — mutatósabbak, mint a régi rendezésben. Az épületek stílusa indiainak hatott — nem tudni milyen meggondolás alapján — Ízisz és Ozirisz istenek emlegetése ugyanis inkább óegyiptomi környezetet sugallt volna. A tűz- és vízpróba pedig színpadilag gyöngén megoldott. Különben Mikó András rendezése nem akart az operára kiagyalt egységes koncepciót ráerőltetni, hanem magát a darabot igyekezett színpadra állítani — és ez általában sikerült is neki. Egy-egy ötletét azonban túlhajtotta, például azt, hogy a három fiú mindig a magasból érkezik egy repülő gondolán. Azzal sem lehet egyetérteni, hogy az opera legvégén ők siklanak be a magasban a színpadra és mindenki rájuk figyel. Ezáltal kiemelt jelentőséget kapnak, uruk és irányítójuk Sarastro és a kiválasztottak közé jutott márkapár rovására. Játékmesteri munkáját nehezítette, hogy az énekeseknek prózát is kellett mondaniuk és ez nem mindüknek sikerült megfelelő színvonalon. Az operát még évtizedekkel ezelőtt Harsányi Zsolt fordította le, pergően, szellemesen, de az eredetitől túlságosan elrugaszkodva. Azóta Fischer Sándor sok mindent javított rajta. A mostani felújításra újabb változtatások történtek — és nem mindig szerencsések. Papageno híres dalát: Egy tűzrölpattant lányka, Ki hetyke, fürge, friss így változtatták meg: Egy asszony kéne nékem, Egy bájos, kedves lány. Hosszú idő után végre ismét Ferencsik János volt a dirigense egy új operai produkciónak. Ha ő áll a karmesteri pulpitusnál, mindig magas színvonalú produkciót jelent, így volt ez most is mindkét bemutatón, noha az első feszültebbnek tetszett. Az énekkar (karigazgató Nagy Ferenc) szebben, pontosabban énekelt, mint máskor, a zenekar is jó formában játszott. Az első szereposztás élén Gáti István Papageno-alakítása említendő. Zeneileg és hangilag egyaránt kiválót nyújtott, és játékban is egyéni ízt tudott adni a kedves, komikus Mozart-figurának. Kalmár Magda hangja inkább a koloratúr-szubrett szerepkörre hivatott, mint Pamina lírai szólamára, mégis megajándékoz különlegesen szép zenei megoldásokkal. Lehoczky Éva imponáló biztonsággal énekli Az Éj királynőjének két rendkívül nehéz, virtuóz technikát igénylő áriáját. A gyorsan hanyatló karrierek mostani korában különösen jóleső ilyen produkció tanújának lenni. Tamino megszemélyesítője, Gulyás Dénes, a legfoglalkoztatottabb tenorok egyike. Sokoldalúan használható, fiatal, muzikális énekes. Hangja a legfelső regiszterben nem mindig szépszínű, de alakításának egészét igen pozitívan lehet értékelni. Kováts Kolos gyönyörű, zengő basszushang biztosa, de nem „basso profondo”, nem olyan mély basszus, mint amilyet a Sarastro szerepe megkívánna. Sarastrója mégis nagyon tetszett, a szöveget is sallangok nélkül, jól érthetően mondja. Korcsmáros Péter, mint Monostatos, a figura komikus és félelmetes oldalát egyaránt meg tudta mutatni. Melis György az öreg pap kicsiny,de jelentős szerepében aratott megérdemelt sikert. Az első szereposztás három hölgye, Sudlik Mária, Páka Eszter és Jablonkay Éva, túlságosan szólóénekesek ahhoz, hogy ilyen „vokáltriót” alkossanak. A három fiút alakító Buvári Lívia, Fekete Valéria és Hajdú Ildikó együttese viszont — bármennyire muzikálisak is — nem bizonyult szerencsés választásnak. Régebben vagy képzett fiatal énekesnők léptek fel e szerepekben vagy fiúk. Ők hárman sem fiúhangzással, sem kiművelt énekléssel nem szolgáltak. Ötvös Csilla mint Papagena, Berkes János mint Fiatal pap, Korondy György és Szalma Ferenc mint a két őrtálló nyújtott színvonalas alakítást. A második szereposztás bemutatásakor is Kalmár Magda énekelte Paminát, mert Pászthy Júlia megbetegedett. Sarastro szerepében Polgár László lépett fel, hangilag ő még kevésbé tudta feledtetni nagy elődeit, mint szólamkollégája az első szereposztásban. Polgár egyike a legmizikálisabb fiatal művészeknek, de éneklésében észrevenni egy furcsa tendenciát; egyszerűség, pátoszmentesség címen néha annyira visszafogott, hogy az már a kifejezés rovására megy. Ebben a szereposztásban sok fiatal is bemutatkozott a váltakozó sikerrel. Nádor Magda, mint Az Éj királynője, a második felvonásbeli áriában bizonyította be, hogy joggal bízták rá ezt a virtuóz szólamot, biztosan, mutatósan oldotta meg. Molnár András alkatilag megfelelő Tamino, de hangjának még testesednie kell és nem ártana több figyelmet fordítania a tiszta intonációra. Vághelyi Gábor friss Papageno alakításában megvan a lehetőség, hogy majd azzá fejlődik, amit a szerep megkíván. Vendégként prózai színész, Maros Gábor lépett fel Monostatos kosztümjében. Hangilag jól megfelelt, de — érdekes módon — színészileg túljátszotta szerepét. Ennek a produkciónak a három hölgye: Kukely Júlia, Takács Tamara és Mészöly Katalin alkalmasabbnak tetszett feladatára, mint az első szereposztás hölgyei, mert hangjuk jobban összeillik. Papagenát Decsi Ágnes, az öreg papot Ütő Endre, a Fiatal Papot Bándi János főiskolai hallgató, a két őrtállót Hegedűs József és Kuncz László énekelte, jól beleilleszkedett az együttesbe. Kertész Iván A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora. — Fővárosi Operettszínház — 19.00: A Budapesti Táncegyüttes bemutató műsora. Zeneakadémia — 19.30: A MÁV Szimfonikus hangversenye. Vezényel Iván Kozsuharov. Mátyás-templom — 20.00: Hajdók Judit orgonaestje. Kossuth rádió — 19.15: Friss szél, óceán. Tar Sándor rádiójátéka. A színházak pénteki műsora Erkel Színház: Hári János (9. bék. 1. ea., 7) — Nemzeti Színház: Jövedelmező állás (7) — Fővárosi Művelődési Házban: Két úr szolgája (7) — Népszínház—Várszínház : Ez lett a vesztünk (7) — Józsefvárosi Színház: Veszélyes forduló (7) — Madách Színház: Sok hűhó semmiért (7) — az Ódry Színpadon: Kései találkozás (8) — Reflektor Színpad: A szelíd teremtés (8) — Vígszínház: Kakukkfészek (7) — Pesti Színház: Protestánsok (V. bér. 1. ea. 7) — Zsebszínház: A nagy nő. Interjú (fél 8) — József Attila Színház: Pajzán históriák (7) — Thália Színház: Énekek éneke (7) — Vidám Színpad: Maszlag (7) — Radnóti Miklós Színpad: Csoda magyar módra — Üzenet (7) — Mikroszkóp Színpad: Bimm-Bumm Bömbölő (de. 10), Minek néz engem? (fél 9) — Budapesti Gyermekszínház: Sziporka és a Sárkány (du. 3) — Stúdiószínpadon: Profán ballada — Patt (7) — Állami Bábszínház a Népköztársaság útján: Diótörő (du. 3) — a Jókai téren: Rózsa és Ibolya (de. 10) — Egyetemi Színpad: Az ipari Szövetkezetek ..Erkel Ferenc” művészegyüttesének népdal-spirituálé estje (7) — Korona-Pódium: Zenés német—magyar nyelvű est (7) — Főv. Műv. Ház; Közpódium: Huszti Péter és Piros Ildikó estje (7).