Magyar Nemzet, 1980. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-17 / 244. szám

4 FOLYÓI­RATSZEMLE Történelmi Szemle, Valóság A német fasizmus történel­mi és társadalmi gyökereinek tudományos elemzésére tett figyelemre méltó kísérletet Bibó István, a második világ­háború utolsó éveiből szárma­zó tanulmányából, amelyet hagyatékában találtak meg. A kézirat némileg rövidített második részét most a Törté­nelmi Szemle idei 2. száma közli. A tanulmány eszme­­történeti szempontból jelen­tős, mivel értékes adalékokkal szolgál arról, hogyan látta a ■háború alatti magyar demok­ratikus értelmiség egyik érde­kes képviselője a német fasizmus történeti problematikáját. A német egység demokrati­kus úton való létrehozása 1848-ban kudarcot vallott, az 1871-es bismarcki egységgel pedig a német belső politikai fejlődés zsákutcába jutott, ami azzal járt, hogy a XIX. száza­di szabadságmozgalom két összetevője, a demokratikus és a nacionalizmus szembekerül­tek egymással, s ekkor szüle­tett meg a legújabb kori né­met hatalomkultusz. A „vérrel és vassal” való egyesítéstől el­bűvölt német történészek, pub­licisták és politikusok az erő­szakos eszközöknek valamiféle elvi, misztikus hatóerőt, min­den helyzetben való elsőbbsé­get kezdtek tulajdonítani a bé­kés, szelíd, humánus, engedé­keny módszerekkel szemben, s aszerint ítéltek meg törté­neti és politikai eseményeket és személyeket, hogy adott esetben teljes mértékben él­tek-e hatalmi eszközeikkel. Az 1918-i összeomlással a Rajnától keletre megbukott mindenféle monarchia, vagyis egyik napról a másikra meg­szűnt az a tekintély, melyre ennek az egész területnek a "politikai szerkezete föl volt építve. Bibó István rámutat, hogy mivel a monarchia ösz­­szeomlásának a döntő lökést — Oroszország kivételével — nem demokratikus forradalmi mozgalom adta meg, hanem egy vesztett háború, a siker nem volt termékeny, mert „a demokratikus erőknek nem volt alkalmuk a régi tekinté­lyek megdöntésében rejlő tel­jesítmény által új politikai­­ tekintélyekké kijegecesedniük”. A versailles-i békemű el­szalasztotta azt a lehetőséget, hogy megvalósítsa a német egységet, Közép- és Kelet- Európa föl­borult státusának pedig — néprajzi határokat vonva — visszaadja a maga épkézláb kereteit. 1918 béke­csinálóinak erre az önrendel­kezési elv formájában alkal­mas elvi alapjuk is volt. „Saj­nos a győztes demokráciák le­küzdhetetlen moralizálási visz­­ketege ezt nem engedte... A békeszerződésnek erkölcsi fe­lelősség formájában való fel­fogása még akkor is súlyosbí­totta volna a német hisztériát, ha százszázalékosan objektív és megtámadhatatlan lett vol­ttá, hát még mennyire súlyos­bította, mikor hipokratta volt és kicsinyes.” Egy­ igazságos béke „kitűnő kúrája lett volna a porosz mi­l­i­tari­zmusnak, mert hiszen azt demonstrálta volna,, hogy a német egység ügye nem hatalmi és katonai­­erőfeszítés kérdése”. Bibó Ist­ván megállapítja, hogy a fa­sizmusban a demokratikus fej­lődés válságának bizonyos je­lenségei deformálódnak. „A demokrácia valamiféle előz­ménye, példája, kísérlete vagy fiaskója nélkül nincs fasiz­mus.” Leírja, hogy a hitleriz­­mus eszeveszett erőfeszítéssel szegül szembe­ni merev görcs, melynek ki­oldása a jövő legnagyobb európai feladata.” Ugyancsak hagyatékból ke­rült elő Erdei Ferencnek, a Társadalomtudományi Társa­ságban 1945. május 9-én el­hangzott előadása, melyet a Valóság 4. száma jelentetett meg. A magyar agrárdemok­rácia fejlődési lehetőségeit elemzi Erdei, a magyar népi demokratikus átalakulás kez­detén, alig két hónappal az­után, hogy megjelent az ideig­lenes kormánynak a földre­formról szóló rendelete, mely­nek folyamatban levő végre­hajtása érthetően az ország középponti politikai és gazda­sági eseménye volt Ebben a belügyminiszter Erdei megha­tározó szerepet játszott Be­szédében több oldalról közelí­ti meg a „paraszti jövendő” kérdését. A földreformot a pa­rasztság felszabadításának „el­ső és politikailag legfontosabb fázisaiként tárgyalja. Megfo­galmazza a társadalmi átala­kulás azon konkrét módozatait is, amelyek megvalósulásától e felszabadulási folyamat ki­­teljesedését várta: az egyéni termelők társulásától, az új­gazdák érdekképviseletét el­látó földmunkás-szövetkeze­tektől egy új, modern közigaz­gatási szervezettől, s az iskola­­rendszer demokratikus reform­jától. A beszéd fontos kortörténeti dokumentum, amely bemutatja, milyen lehe­tőségeket látott Erdei, a poli­tikus és társadalomtudós, a világháború befejezésekor a parasztság fejlődésére, arra, hogy „a parasztság felemel­kedjék a társadalmi élet ma­gasabb szintjére”. A közigazgatás megreformá­lása, a „városmegye”-elképze­­lés már a harmincas évek kö­zepén izgatta ,mind Erdei Fe­rencet, mind Bibó Istvánt. Erről is szól Bibó István ab­ban a beszélgetésben, amelyet Huszár Tibor folytatott vele 1976-ban, ezt a Valóság 9. szá­ma is közli. Bibó a szegedi egyetem jogi karán Erdei évfo­lyamtársa volt, majd a későb­biekben is egyik legközelebbi barátja s küzdőtársa, jóllehet bizonyos nézeteik számos tár­sadalomelméleti kérdésben már a harmincas években kü­lönböztek. Huszár Tibor elő­ször családjáról, saját pálya­kezdéséről kérdezi Bibó Ist­vánt, aki nagy szeretettel be­szél édesapjáról, a jeles et­nológusról, könyvtárosról és szerkesztőről, akinek szegedi Népünk és Nyelvünk című folyóiratában jelentek meg Erdei Ferenc és Ortutay Gyula fiatalkori írásai is. Bibó beszél szegedi egyetemi éveiről, az ő és Erdei szellemi fejlődésére oly fontos barátságáról Reitzer Bélával, a pályájukat pozitív irány­ban befolyásoló profesz­szorokról. A személyes élmény hangján szól Erdei első írá­sainak keletkezéséről, termé­keny vitáikról, gondolkodói fejlődésük állomásairól. Sza­vaiból kibontakozik Erdei ko­rai műveinek háttere, majd pedig a magyar progresszió fejlődésének alakulása — az eseményeket átélő, bennük részt vevő tanú természetesen szubjektív, elkötelezett szem­léletén keresztül. Igen érde­kes az a fejtegetés, amelyet Bibó a magyar társadalomban a világgazdasági válság nyo­mán elindult jobbra és balra is polarizáló radikalizálódási folyamatról mond. „1933-ban megjelent a hitlerizmus, ami­nek egyelőre az a hatása volt, hogy csökkent a kommuniz­mus orientációs jelentősége, ugyanakkor a hitlerizmus még nem volt elsöprő erejű, és eb­ben a részben megindult egy öntörvényű magyar fejlődés, amit akkor leginkább a népi mozgalom képviselt, amely akkor a magyar realitásokhoz a legjobban igazodott... Az ekkor előtérbe került magyar népi irodalom és mozgalom iránt a fennálló rendszer ér­telmiségi része egyszerre el­kezdett rendkívül érdeklődni, mert egy olyan reformlehető­séget láttak benne, amelyik esetleg még nem egészen kom­munizmus, ugyanakkor valami nagyon magyar dolog, és a parasztságra helyezi a súly­pontot ...” Az interjú utószavában Huszár Tibor felhívja a figyel­met azokra a véleményeltéré­sekre, amelyek a harmincas­­negyvenes évek magyar prog­­resziójának, a kommunisták szerepének és a népfrontpoli­tika kisugárzásának megítélé­sében Erdei és Bibó között fönnálltak. Bibó István szemé­lyiségéről, munkásságáról Ke­­resztury Dezső is szólt a Vigí­lia augusztusi számában, Bibó István­ ott közölt, 1947-es aka­démiai székfoglaló előadása elé fűzött személyes emlékek kap­csán: „Mint nagy elődje — s kissé mintaképe — Eötvös Jó­zsef, ő is forradalmi változá­sok korában volt közszereplő, nem-forradalmár természettel. ... életének végzetes fordulatai azonban többször is olyan helyzetbe hozták, hogy lényé­től idegen közegben kellett szerepet vállalnia, s ezeknek a közszerepléseknek következ­ményei, sajnos, a maga ottho­nos közegében végzett, tehet­ségének alkatára szabott igazi munkáját is megzavarták. Ezért sem hagyhatott maga után teljes életművet. Ami azonban ránk maradt, úgy gondolom, nemcsak fontos tör­téneti dokumentumként, de eleven, méltó vitára alkalmas és továbbgondolandó alkotá­sok csoportjaként is része szel­lemi örökségünknek.” Józsa György Gábor az európai társadalom három döntő tendenciájával: az önrendelkezésen felépülő szorosabb nemzetközi egység­gel, a személyes uralmat fel­váltó demokráciával és a szü­letésrendi társadalomszerveze­tet feloldó szocializmussal. Végezetül Bibó megállapítja hogy a megrázkódtatásoknak és a zsákutcáknak e sorozata következtében a német karak­ter bizonyos fokú deformáló­­dásáról beszélhetünk. „A né­met baj nem gyógyíthatatlan szervi baj — teszi hozzá —, hanem egy rettenetes közössé­ Mwr Nemzet. Milyenek lesznek a jövő évi naptárak Hazánkban két kiadóválla­lat foglalkozik naptárak szer­kesztésével és forgalombaho­­zatalával. Az egyik a Képző­­művészeti Alap Kiadóvállala­ta, a másik a Gondolat Ki­adóvállalat. Az 1981. évi nap­tárak elkészültek, egy részük már a papírkereskedések ki­rakataiban látható. A naptá­rak egy csoportja nem kerül kereskedelmi forgalomba, ha­nem különböző intézmények, kereskedelmi, elsősorban kül­kereskedelmi vállalatok aján­dékozzák ügyfeleiknek. A Gondolat Kiadóvállalat új kiadványainak skálája sze-­­rényebb a tavalyinál, viszont az áruk olcsóbb. Egy díszes naptár, amelynek az eddigi ára 150 forint volt, az új, jö­vő évi kiadásnál csak 96 fo­rintba kerül. A Gondolat 1981-re csök­kentette a naptárak példány­számát és lehetőleg minden fajtánál hazai gyártású papírt használt fel. Megrendeltek 12- féle kártyanaptárt 3 millió példányban, 7-féle határidő­­naplót, 8-féle asztali naptárt, 9-féle leporellót, 3 nagyság­ban 14-féle zsebnaptárt 18 fajta plakátnaptárt, 3 millió darab olcsó irodai naptárt. Újdonság lesz a Zenei Nap­tár, amelyet a Zeneműkiadó­val közösen hoznak forgalom­ba. Sok új ismerettel gazda­gítja majd a zenekedvelőket, 80 oldal szöveget tartalmaz, a diákság számára pedig meg­jelenik a diáknaptár és új­donságként a Pályaválasztási naptár. A háziasszonyokat új­ból meglepik olyan, naponta leszakítható konyhai naptár­ral, amelynek hátlapján kor­szerű ételek receptjei és az ízesítések eljárásának mód­szerei olvashatók. G. J. Felolvasó Színpadot indít útjára a Magyar Színházi In­tézet és a Fővárosi Művelődési Ház. A színpad egyik legfon­tosabb feladatának tekinti a magyar színházi világ tájékoz­tatását a világdráma és a ma­gyar színműirodalom legújabb értékeiről. Az első bemutató — Németh­y Ferenc, Törőcsik Mari és Berek Kati fellépté­vel — Thomas Bernhard „Nyugdíj előtt” című komé­diája lesz október 20-án este 7 órakor. Nyergesi István naiv festő munkáiból csütörtökön tárlat nyílt meg a tatabányai Nép­ház galériájában. .Péntek, 1980. október 17. A varázsfuvola Felújítás az Erkel Színházban a M­­ozart Varázsfuvoláját '*A mintegy két évszázados színházi pályafutása alatt mindig játszották Magyaror­szágon és az elmúlt években is az Operaház állandó reper­toárdarabja volt. Előadói tra­díciói sem akármilyenek: Klemperer csodálatos Varázs­­furola-produkciói ma is élén­ken élnek az idősebb operalá­togatók emlékezetében. Mint­egy két évtizede újították fel a darabot, ideje volt hát is­mét elővenni és megvizsgálni, hogyan kell értelmezni ezt a remekművet a XX. század vé­gének zenés színpadán. Ing­mar­­Bergman Varázs­fuvolája is feladta a leckét a mai ope­rarendezőknek. Zseniális mű­vész alkotása, és mint ilyen, kihívást jelent, amelyből lehet tanulni, amellyel lehet vitat­kozni, de nem lehet megkerül­ni. A varázsfuvoláról rengeteget írtak már, sokféle szempont­ból vizsgálták eredetét, kutat­ták összetevőit, méltatták ér­tékeit. Itt ezúttal csak egy problémakörről essék szó, ne­vezetesen a mű sokrétűségéről és egységéről. Ennek ugyanis igen nagy a jelentősége a ren­dezői értelmezés és az előadói praxis szempontjából. A mű sokfélesége elsősorban keletkezésének körülmé­nyeiből fakad. Egy bécsi kül­városi színház számára ké­szült, közönségének ízlését te­hát nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nekik szól a for­dulatos mese, a tündérvilág, a bűvös harangjáték és a va­rázserejű fuvola. Az ő szájuk íze szerint valók Papaneno népies jelenetei, tréfái. Egé­szen más világot jelenít meg a cselekmény fő vonala, a Vi­lágosság harca a Sötétség el­len és győzelme fölötte. A szö­vegkönyv írója, Emanuel Schikaneder és Mozart is sza­badkőműves volt, a mű papi szertartásait ennek a szerve­zetnek a szimbólumrendszere határozta meg. Zeneileg még változatosabb képet mutat az opera. Az Éj királynője az olasz opera seria pompázatos, koloratúrás stílu­sában énekli áriáit. Papageno szólószámai szinte a népdal egyszerűségével szólalnak meg, de felbukkan az olasz opera buffo hangja is, például a Pa­pageno—Papagena kettősben. A papok második felvonásbeli kórusa Glucknak vagy a kora­beli oratóriumoknak a hang­vételét idézi, a próbajelenet elején a korálfeldolgozásban pedig Bachig nyúl vissza a zeneszerző. Ezt a sokféleséget mégis szilárd egységbe tudja fogni Mozart azzal, hogy köze­líti egymáshoz a szélsőségeket: a népszerűnek szánt jelenetek nem olcsó mulattatóak, a ko­moly részletek nem elvontak. Ez a zenei egység átsegíti a darabot a szövegkönyv követ­kezetlenségein. Mert tagadha­tatlan a törés az opera első képének és a többinek a szem­lélete között. Az elsőben az Éj királynőjét szenvedő anyá­nak látni, Sarastróról pedig mint szörnyetegről beszélnek. Később viszont ennek épp az ellenkezője bizonyosodik be. Továbbá a három hölgy miért a három fiút adja Tamino mellé útmutatóul, amikor azok épp a Királynő érdekei ellen fognak tevékenykedni, és a nemes lelkű Sarastro miért a gonosz Monostatosra bízza Pamina őrzését? Ezek az el­lentmondások Mozart csodá­latos zenéjének varázslatára az opera nagy egységét nem törik meg. ugyon fontos viszont az ope­­r­á­ra különböző rétegeinek egymásmellettisége, összefonó­dása vagy különválása. Pami­na és Tamino a darab köz­ponti figurái, ők kapcsolatban állnak valamennyi szereplővel, tőlük tehát nem idegen sem az emelkedett, sem a játéko­sabb hangvétel. Ugyanakkor Papageno nincs közvetlen kontaktusban Sarastróval vagy az Éj királynőjével, világuk élesen szétválik. Éppúgy el­képzelhetetlen, hogy a madár­ember az őszinte pátosz hang­ján szólaljon meg, mint ahogy az is, hogy Sarastro vagy az Éj királynője humorizáljon. Ebből következik, hogy egyes zeneszámokban a komoly és a játékos elem összevegyül, má­sokban meg határozottan el­különül. Hogy mikor és ho­gyan, arra pontos útmutatást ad Mozart zenéje. És ebben a vonatkozásban ad vitára okot több helyen is az új Erkel színházi produk­ció, Mikó András rendezése. Mindjárt a darab elején Ta­­minót üldözi a kígyó vagy sárkány. A zene kromatikusan felfelé kúszó harmóniái igazi veszélyt ábrázolnak. Ezt a ve­szélyt semmiképpen nem le­het azzal a játékos mesebeli sárkánnyal jelezni, amelyet ezen az előadáson láttunk. (Bergman filmjének mulatsá­gos őslénye is ezért késztet vi­tára.) Egy másik példa: az eredeti szövegkönyvben való­ban az áll, hogy Sarastro ko­csiját hat oroszlán húzza be a színre. Igen ám, de a szerzők nyilván nem olyan játékorosz­lánokra gondoltak, mint az it­teniek. Ezek nagyon jól meg­felelnek abban a jelenetben, amikor Tamino fuvolájának hangjára a vadállatoknak táncra kell perdülniük. Sarast­ro kocsija előtt azonban stí­lus­törőek. A színpadképek és a jelme­zek — Makai Péter munkái — mutatósabbak, mint a régi rendezésben. Az épületek stí­lusa indiainak hatott — nem tudni milyen meggondolás alapján — Ízisz és Ozirisz is­tenek emlegetése ugyanis in­kább óegyiptomi környezetet sugallt volna. A tűz- és víz­próba pedig színpadilag gyön­gén megoldott. Különben Mi­kó András rendezése nem akart az operára kiagyalt egységes koncepciót ráerőltet­ni, hanem magát a darabot igyekezett színpadra állítani — és ez általában sikerült is ne­ki. Egy-egy ötletét azonban túlhajtotta, például azt, hogy a három fiú mindig a magas­ból érkezik egy repülő gon­dolán. Azzal sem lehet egyet­érteni, hogy az opera legvégén ők siklanak be a magasban a színpadra és mindenki rájuk figyel. Ezáltal kiemelt jelentő­séget kapnak, uruk és irányí­tójuk Sarastro és a kiválasz­tottak közé jutott márkapár rovására. Játékmesteri mun­káját nehezítette, hogy az énekeseknek prózát is kellett mondaniuk és ez nem min­düknek sikerült megfelelő színvonalon. Az operát még évtizedekkel ezelőtt Harsányi Zsolt fordí­totta le, pergően, szellemesen, de az eredetitől túlságosan el­rugaszkodva. Azóta Fischer Sándor sok mindent javított rajta. A mostani felújításra újabb változtatások történ­tek — és nem mindig szeren­csések. Papageno híres dalát: Egy tűzrölpattant lányka, Ki hetyke, fürge, friss így változtatták meg: Egy asszony kéne nékem, Egy bájos, kedves lány. Hosszú idő után végre ismét Ferencsik János volt a di­rigense egy új operai produk­ciónak. Ha ő áll a karmesteri pulpitusnál, mindig magas színvonalú produkciót jelent, így volt ez most is mindkét bemutatón, noha az első fe­szültebbnek tetszett. Az ének­kar (karigazgató Nagy Ferenc) szebben, pontosabban énekelt, mint máskor, a zenekar is jó formában játszott. Az első szereposztás élén Gáti István Papageno-alakítá­­sa említendő. Zeneileg és han­­gilag egyaránt kiválót nyúj­tott, és játékban is egyéni ízt tudott adni a kedves, komikus Mozart-figurának. Kalmár Magda hangja inkább a kolo­­ratúr-szubrett szerepkörre hi­vatott, mint Pamina lírai szó­lamára, mégis megajándékoz különlegesen szép zenei meg­oldásokkal. Lehoczky Éva im­ponáló biztonsággal énekli Az Éj királynőjének két rendkí­vül nehéz, virtuóz technikát igénylő áriáját. A gyorsan ha­nyatló karrierek mostani korában különösen jóleső ilyen produkció tanújának lenni. Tamino megszemélyesítője, Gulyás Dénes, a legfoglalkoz­tatottabb tenorok egyike. Sok­oldalúan használható, fiatal, muzikális énekes. Hangja a legfelső regiszterben nem min­dig szépszínű, de alakításá­nak egészét igen pozitívan le­het értékelni. Kováts Kolos gyönyörű, zengő basszushang biztosa, de nem „basso profon­­do”, nem olyan mély basszus, mint amilyet a Sarastro sze­repe megkívánna. Sarastrója mégis nagyon tetszett, a szö­veget is sallangok nélkül, jól érthetően mondja. Korcsmáros Péter, mint Monostatos, a fi­gura komikus és félelmetes ol­dalát egyaránt meg tudta mu­tatni. Melis György az öreg pap kicsiny,­­de jelentős szere­pében aratott megérdemelt si­kert. Az első szereposztás há­rom hölgye, Sudlik Mária, Pá­ka Eszter és Jablonkay Éva, túlságosan szólóénekesek ah­hoz, hogy ilyen „vokáltriót” alkossanak. A három fiút ala­kító Buvári Lívia, Fekete Va­léria és Hajdú Ildikó együttese viszont — bármennyire muzi­kálisak­­ is — nem bizonyult szerencsés választásnak. Ré­gebben vagy képzett fiatal énekesnők léptek fel e szere­pekben vagy fiúk. Ők hárman sem fiúhangzással, sem kimű­velt énekléssel nem szolgáltak. Ötvös Csilla mint Papagena, Berkes János mint Fiatal pap, Korondy György és Szalma Ferenc mint a két őrtálló nyújtott színvonalas alakítást. A második szereposztás be­mutatásakor is Kalmár Magda énekelte Paminát, mert Pászthy Júlia megbetegedett. Sarastro szerepében Polgár László lépett fel, hangilag ő még kevésbé tudta feledtetni nagy elődeit, mint szólamkol­légája az első szereposztásban. Polgár egyike a legmizikáli­­sabb fiatal művészeknek, de éneklésében észrevenni egy furcsa tendenciát; egyszerűség, pátoszmentesség címen néha annyira visszafogott, hogy az már a kifejezés rovására megy. Ebben a szereposztásban sok fiatal is bemutatkozott a váltakozó sikerrel. Nádor Magda, mint Az Éj királynője, a második felvonásbeli áriá­ban bizonyította be, hogy jog­gal bízták rá ezt a virtuóz szó­lamot, biztosan, mutatósan ol­dotta meg. Molnár András al­katilag megfelelő Tamino, de hangjának még testesednie kell és nem ártana több figyelmet fordítania a tiszta intonáció­ra. Vághelyi Gábor friss Pa­pageno alakításában megvan a lehetőség, hogy majd azzá fej­lődik, amit a szerep megkí­ván. Vendégként prózai szí­nész, Maros Gábor lépett fel Monostatos kosztümjében. Hangilag jól megfelelt, de — érdekes módon — színészileg túljátszotta szerepét. Ennek a produkciónak a három höl­gye: Kukely Júlia, Takács Ta­mara és Mészöly Katalin al­kalmasabbnak tetszett felada­tára, mint az első szereposztás hölgyei, mert hangjuk jobban összeillik. Papagenát Decsi Ágnes, az öreg papot Ütő Endre, a Fiatal Papot Bándi János főiskolai hallgató, a két őrtállót Hegedűs József és Kuncz László énekelte, jól be­leilleszkedett az együttesbe. Kertész Iván A Budapesti Művészeti Hetek mai műsora. — Fővárosi Operettszínház — 19.00: A Budapesti Táncegyüttes bemutató műsora. Zeneakadémia — 19.30: A MÁV Szimfonikus hang­versenye. Vezényel Iván Kozsu­­harov. Mátyás-templom — 20.00: Hajdók Judit orgonaestje. Kossuth rádió — 19.15: Friss szél, óceán. Tar Sándor rádiójátéka. A színházak pénteki műsora Erkel Színház: Hári János (9. bék­. 1. ea., 7) — Nemzeti Színház: Jövedelmező állás (7) — Fővárosi Művelődési Házban: Két úr szol­gája (7) — Népszínház—Várszín­ház : Ez lett a vesztünk (7) — Jó­zsefvárosi Színház: Veszélyes for­duló (7) — Madách Színház: Sok hűhó semmiért (7) — az Ódry Színpadon: Kései találkozás (8) — Reflektor Színpad: A szelíd te­remtés (8) — Vígszínház: Kakukk­fészek (7) — Pesti Színház: Pro­testánsok (V. bér­. 1. ea. 7) — Zsebszínház: A nagy nő. Interjú (fél 8) — József Attila Színház: Pajzán históriák (7) — Thália Színház: Énekek éneke (7) — Vi­dám Színpad: Maszlag (7) — Rad­nóti Miklós Színpad: Csoda ma­gyar módra — Üzenet (7) — Mik­roszkóp Színpad: Bimm-Bumm Bömbölő (de. 10), Minek néz en­gem? (fél 9) — Budapesti Gyer­mekszínház: Sziporka és a Sár­kány (du. 3) — Stúdiószínpadon: Profán ballada — Patt (7) — Ál­lami Bábszínház a Népköztársaság útján: Diótörő (du. 3) — a Jókai téren: Rózsa és Ibolya (de. 10) — Egyetemi Színpad: Az ipari Szö­vetkezetek ..Erkel Ferenc” mű­vészegyüttesének népdal-spirituálé estje (7) — Korona-Pódium: Zenés német—magyar nyelvű est (7) — Főv. Műv. Ház; Közpódium: Husz­­ti Péter és Piros Ildikó estje (7).

Next