Magyar Nemzet, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-29 / 75. szám
Magyar Nemzet TANULÓPÉNZ A kultúra értéke őrizni, segíteni kell és minél több emberhez eljuttatni. Sáfárkodni, jól sáfárkodni igenis kell vele. Hogy ez kockázattal jár és pénzbe kerül? Az üzleti élet már csak ilyen. A tanulópénzt most fizeti az Országos Idegenforgalmi Hivatal és az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, ők vállalták a kockázatot. S nem biztos, hogy ráfizetnek. Sőt! A kultúrának ugyanis sajátossága, ha értelmesen bánnak vele forintokban is megtérül. Bízzunk benne, hogy az I. Budapesti Tavaszi Fesztivál, ha szenzációs kulturális eseményként még nem is, jó „tantervű”, alapos iskolaként már működött. Olyan iskolaként, amelyben szigorúan számonkérik egymástól a leckét a tanulók. Hat hónap volt a felkészülési idő, s a tíz nap dús programját nézve ez ijesztően kevésnek tetszik. Az is volt. Ám tekintsünk jószándékkal arra a koncepcióra, amit az egyik főszervező fejtett ki: a fesztiválrendezés külön mesterség. Mi a hályogkovács bátorságával vágtunk bele. Félévi munka, majd premier. Kiderültek a hibák és az erények. Ma már biztosan tudom, hogy ha másfél évig, vagy akár tovább is tartottak volna az előkészületek, a bakik, e tévedések jó része ugyanilyen elkerülhetetlenül felbukkant volna. A fesztivál és a puding próbája csak a „befogadás” formájában különbözik. Az alapelv kitűnő: a budapesti idegenforgalmat a hagyományos gasztronómiai (halászlé, gulyás), népművészeti (hímzett, festett butikáru), és kötelező turistaprogramon (Halászbástya, Citadella) kívül e holtidénynek számító tavaszi időszakban kultúrával, szellemi termékkel, valódi, értékes attrakcióval fellendíteni, sőt — szerencsés esetben — felváltani lehessen. Nem új találmány, máshol is kitűnően bevált már, mégis mintha nem mindenki lelkesedne érte. Az ország nyilvánossága előtt érték jóindulatúnak egyáltalán nem mondható, provokatív kérdések a fesztivál egyik felelős vezetőjét, aki — sajnos — a támadásra nem tudott leleményesen válaszolni. Az egész vállalkozást a belkereskedelmi tárca finanszírozta, a Művelődési Minisztérium jóindulatú figyelme mellett. Nem lehetne egy kicsit jobban összedolgozni? És a vendégek? A tanuló, igyekvő Szervezés egyik botlása, hogy a világhírű vendégek — művészek, politikusok, üzletemberek — alig kaptak sajtónyilvánosságot. Amerigo Tót három újságíró előtt mondta el örömteli véleményét a fesztiválról, s arról, hogy jövőre kiállítással, bemutatóval jön erre az eseményre. A tíz nap alatt tizenkilenc színhelyen nyolcvan kulturális műsor zajlott le, ma este fejeződik be a fesztivál. Hangversenyek, színházi előadások, kiállítások, műsoros estek. Érdeklődésben nem volt hiány. Dr. Fred Sinowatz osztrák alkancellár, oktatási és művészeti miniszter a Fővárosi Operettszínházban vendégszereplő Győri Balett előadásán tolongó tömeg láttán őszintén jegyezte meg: „irigylem Pozsgay urat, ekkora érdeklődést!” A fővárost nem rázta meg az I. Budapesti Tavaszi Fesztivál. A színház- és egyéb termekben ülő közönségén kívül a város sem a reklámokból, sem a sajtóból nem kísérhette túlzott figyelemmel. Ne is ítélkezzünk hát,ne osztályozzuk az első vizsgamunkát. A vállalkozás nagy, várjunk még. Hátha valóban nemzetközi hírű művészeti-kulturális fesztivállá lesz e ma még kócos Budapesti Tavasz. H. É. Illat—ellenillat ■jvehézfiú úgy érezte, hogy föl- fs tétlenül el kell készítenie az alábbi interjút. Büntetésvégrehajtási intézmény zord környezete. Csíkosba öltöztetett egyén ül háttal a kamerának, szemből belép a riporter. Nehézfiú, mikrofonnal a kezében. — Felmérést készítünk az intellektuális bűnözésről. Intellektuális bűnözőnek tartja magát? — Megtagadom a választ. — Nyilatkozni hajlandó? — Nyilatkozni igen. — Tegye. — Én vagyok a második magyar desodor atyja. Én már kisgyermekkorom óta arra születtem, hogy desodort adok ennek a sokat szenvedett kis országnak, népnek, nemzetnek. Mit csináljak? Megelőztek. Mire én odakerültem, fejlett, jól működő, nyereséges izzadásgátló-gyártásunk volt. Az Első Magyar Desodor. Dehát, a szenvedély nagy úr!... Hogyan adjak én desodort a népnek, amikor már van neki? — ön vegyészmérnök? — Nem, kérem, ért a szakmámat illetően kabinos vagyok és pedikűrös. A desodor nekem csak a hobbim, a szenvedélyem, a desodor nekem A Minden! Érti? A Világ, a Mindenségi — Értem ... — Fejesek is jártak hozzám a pedikűrbe. És így le tudtam építeni az első magyar desodort. — Ezt nagyon nem értem. — Nem érti? Hát, így pedikűrözgetés közben ... Nyissz egy kis tyúkszem és nyissz egy kicsi az első magyar desodorból. Egy sóhaj: „hej, ez a magyar desodor!”... Csak tudni kell, hogy kinek a bütykit tartja a kezében az ember. Én tudtam, én intellektuális vagyok! El kell indítani szakmai körökben egy híresztelést: valami nincs rendben a desodor körül. Csak ennyit: a desodor... Mi? A desodor... Elindítottam. Aztán néhány bütyöknek meg benyomtam: kell nekünk desodor? „Hát izzad a magyar nép?” — Persze, hogy izzad. Minden nép izzad, ha meleg van. — Na, na, na, riporter úr, a szocializmus építése közben? Vagy miatt? Netán? Az életszínvonal állandó emelkedése közben? Satöbbi. Elég az hozzá, nekem elhiheti, a hatás elsöprő volt. — Mit söpört el? — Az első magyar desodort. Megszüntették a desodorgyártást. Még szép. Repültek a manusok. Még örülhettek, ha ép bőrrel megúszták! Csak egy bökkenő volt, a dolgozók. A desodortermelő dolgozókat nem lehetett csak úgy az utcára tenni. Ott volt az egész gyár. Színre léptem. Érdemeimre való tekintettel . .. — Milyen érdemei voltak? — Hát, hogy megmentettem az országot egy szégyenteljes, felesleges iparágtól, hogy tudatosítottam: mi nem izzadunk! A kampány hercege voltam. A „nem izzadunk” kampány hercege! Én a kis pedikűrös . .. Rám bízták az üzem átállítását, átszervezését. Nyeregben voltam. Persze, még nem abban a nyeregben, amire vágytam, de már nyereg volt ez is. Szóval átállította a desodorgyárat. — Az én! — Mire? — Pálpusztai sajtra. — Miért éppem arra? — Ez hiba volt, most már belátom. Dehát, vegye figyelembe, hogy nekem tulajdonképp semmi szakmai képzettségem, gyakorlatom nem volt. Csak az ügybuzgalom. És a józan kabinosi ész. Nahát ezzel az én józan kabinoseszemmel úgy gondoltam, hogy kutyaharapást szőrivel. Illat—ellenillat. Desodor—pálpusztai. — Dehát ezt hogy képzelte? Ugyanazokkal a gépekkel, ugyanazokkal a melósokkal, ugyanazokkal a műszakiakkal pálpusztait? És ezt engedték? — Mondottam már, hogy a kampány hercege voltam akkoriban. Mindent engedtek. A kampány hercege az élet császára. kiemelés tőlem. Ugyan, ugyan, tegye a szívére a kezét: nem járt maga nálam akkoriban riporton? Mert egymásnak adták a kilincset a firkászok! „Aki elvágta a gordiuszi csomót.” „Fejéről a talpára.” A tárgyaláson a védőm becsatolta a rólam megjelent magasztaló riportokat. — És milyen volt a sajt, amit csináltak? — Milyen lehetett? Egy üzemet, amelyik eddig éppen a pálpusztai jellegű szagok elhárításán fáradozott, most magának a szagos anyagnak a termelésére átállítani? Bizony, ez nem kis dolog... A dolgozók hümmögtek, a műszaki gárda még némi szabotázzsal is megpróbálkozott, és az értékesítéssel is nehézségeink támadtak. Végül aztán Bábolna vette meg. A bábolnai állami gazdaság. Patkányirtásra. — És mit tett ön ebben a helyzetben? — Elkezdtem fürdőbe járni. Azelőtt én farigcsáltam a bütyköket, most én pedikűröztettem. Már mint igazgató. Tudtam, hogy a szavamnak súlya van. Megpendítettem: „miért nem vagyunk mi tárgyilagosak? Mi az, hogy a magyar nép nem izzad? Talán bizony nem dolgozik a magyar nép? Tudtommal, aki dolgozik, izzad is. Szégyen az, hogy izzadunk?” Ugyan! Emberi dolog. — Erre a kampányra már emlékszem. Nagy sajtóvita is volt belőle: „Izzadunk-e?” — Úgy bizony. — S nem félt attól, hogy valaki leleplezi, hogy az első kampányt is maga indította el? — Mindenki tudta. Miért? Tegye a szívére a kezét. Nem látott még ilyet? Ugyan! Ha én hallok, sok más kampányhercegnek is hallania kellett volna, akik szintén kampányt és ellenkampányt röppentettek föl. Ez egy bevett szokás nálunk. Kár is erről beszélni. A lényeg az, hogy — de hisz erre már maga is emlékszik — minden jeles közéleti elme amellett tört lándzsát, hogy igenis izzadunk. Már csak egy lépést kellett megtennem. Itt voltam a második magyar desodor kapujában. Ha izzadunk, akkor desodorra is szükségünk van. Folytassam? — Ne folytassa. Magát bízták meg a desodorgyártás talpraállításával. Ezt értem, ez így kerek. De miért került ide? — A pálpusztai miatt. Nem kaptam elég pénzt, beruházási kamatot, talpraállítási keretet, ugyanazt az üzemet kellett visszaszerveznem. Közben azonban a pálpusztai jellegzetes illata beleette magát a gépekbe. Hát, lehet így dolgozni? Csoda-e, ha csíp, ha büdös a magyar desodor? A második. Sebesedést okoz. Én bevallom, én elismerem. Dehát, kérem, azt egy óvodásgyerek is megmondja, hogy abban a kádban, amelyikben eddig büdös sajtot erjesztettünk, most nem lehet desodort mixelni. Ez kétszerkettő ! — Konkrétan miért került ide? — Konkrétan, konkrétan?! Konkrétan egy bütyök-illető barátnőjénél súlyos sebesedést okozott az intim desodor, és az illető begorombult. Mert egyes nők mindent a desodorra bíznak, ahelyett, hogy mosakodnának. Konkrétan. Ah, jobb erről nem is beszélni. Csurka István Tizenötödször Tizenkét egyetem, és főiskola ad helyet ebben az esztendőben a XV. Országos Tudományos Diákköri Konferenciának. A majd’ egyhónapos tanácskozzássorozat a hét elején kezdődött meg. Az első helyszín: a Veszprémi Vegyipari Egyetem, ahol hétfőn, kedden és szerdán az ország leendő kémikusai találkoztak, hogy megismertessék egymást kutatásaik eredményével, felolvassák azokat a TDK-s dolgozatokat, amelyek gondos kiválasztás után kerültek a plénum elé. Az elbírálás már az egyes felsőoktatási intézményekben megkezdődött, hiszen ott évente rendeznek házikonferenciákat, s ezeken születik meg a döntés, hogy az egyetemeket, főiskolákat mely dolgozatok képviseljék a kétévenként összehívott országos konferencián. Mintegy négyezer nevezést számláltak össze az idei találkozóra, s ezekből a szakzsűri 2396 pályamunkát talált alkalmasnak bemutatásra. S ha számításba vesszük, hogy ma Magyarországon a felsőoktatásban ötvenezer nappali tagozatos hallgató tanul, s közülük mintegy tízezren vesznek részt a TDK-ban, e 2396 minősítésnek súlya van. A tizenkét tudományági szekcióban — így például az orvosi, a műszaki, az agrár-, a pedagógiai, a pszichológiai vagy a humán tudományok szekciójában pedig még ötszáz nívódíj is kiosztásra vár a legkiemelkedőbb teljesítmények elismerésére. A huszonöt éves tudományos diákköri mozgalom nem vitatható eredményeket hozott és hozhat a jövőben is. Nagy ösztönző erőt jelent az, ha egy-egy tudományág jövendő művelői összejöhetnek, kicserélhetik gondolataikat, ismertethetik tanszékeik kutatásait. Munkakapcsolatok szövődhetnek e találkozások alkalmával. Az információcsere azonban nem elegendő. Ha a kutatásokba fektetett energia, az ötlet, az újítás elvész, eltűnik a diákalkotó fiókjában, vagy azokéban, akik a megvalósításra hivatottak — várva az esetleg szerencsés feléledést — az mérhetetlen károkat okoz. És manapság még okoz. Gond az is: csak nagyritkán van lehetőség arra, hogy a még élő ötleteket a fiatalok az egyetem befejezése után a munkahelyükön hasznosítsák. Ahogy megoldhatatlan a szakdolgozatok és a diplomamunkák hasznosítása, hasonlóképp vagyunk a tudományos diákköri tanulmányokkal is. Talán e tizenötödik alkalommal megrendezett konferencián már erre a kiaknázatlan lehetőségre is felfigyelnekmég.) — Tudja Évike, manapság lehetetlen háztartási alkalmazottat kapni — legyen a feleségem!... (Várnai György rajza) ___ Szorítóban A VETÍTÉS véget ért. Megreccsentek a székek, kigyulladtak a lámpák, tapsoltak néhányan — és elkezdődött a vita. Igaza van-e Papp Lacinak? Elsőnek egy lakatos szólt: igaza, bizony. A főmérnök folytatta, ugyanúgy is egy gépíró következett, összecsengtek a szavak: a Pofonok völgye egyformán tetszett. Ám a gondolatok hamar kiléptek a szorítóból, át egy másikba — saját küzdőtérre. A gyárról, a brigádról, az országról esett szó: szorgalomról és tehetségről, fegyelemről és helytállásról. A kemény munkáról. Sikereinkről — és elvégzetlen dolgainkról. (Egy technikus mondta, sportnyelven: eddig focizgattunk, hol nyertünk, hol veszítettünk, mindegy volt, bundáztunk legfeljebb, de most meg kell tanulnunk bokszolni . . .) A klubest az éjszakába nyúlt. A summázata ilyesféle volt: szorítóban vagyunk ma valamennyien. Egyének is, közösségek is. A magyar társadalom, a nemzeti gazdaság olyan korszakát éli, amely klímáját tekintve okkal hasonlítható a bokszhoz, egy időtlen, kemény, nagy csatához. Az elején tartunk, most is a győzelmünk nagyban attól függ, tudnak-e azonosulni az emberek, a tömegek a küzdőtér hangulatával, az adok-kapok kockázatával, a szorító és a műhely olykor nagyon is rokon szigorúságával. Milyen az első menet? Vegyesek a benyomások: lehangolók és lelkesítők. Maradjunk az embereknél , a munkaerőnél. Egy gyárigazgató meséli : fölmérette a művezetőkkel, hány embert tudnának nélkülözni műszakonként. Ki kettőt, ki tízet mondott . Olyan is akadt, aki a létszám negyedét „fölajánlotta”. Kiderült, hogy kétszáz embert rögtön az utcára tehetnének, bevallás szerint ekkora a túlfoglalkoztatás. Pontosabban, ennyien csellengenek egy közepes cégnél — olyanok, akiknek az eszére-kezére másutt lenne szükség Arányát tekintve tízszázaléknyiévi. (S ez még nem is nagy, mert az országost sokan a duplájára becsülik! De nem mozdulnak. Az okegyszerű: még nem kényszerültek rá. A vállalatok eddig megéltek másféle tartalékaikból — fölélték a készleteiket, szőkébbre fogták a költségkereteket, bevezettek néhány takarékossági rendszabályt — , de a legfontosabbhoz, az élőmunkával való megfontolt, hatékony gazdálkodáshoz még nem kezdtek hozzá. Ez egyfelől baj, másfelől biztató: az igazán jelentős tartalékok ebben rejlenek. Nyilvánvalóan az irányítás következetességétől, a szabályozás további „finomításától” függ a türelmi idő — pontosabban az, hogy a sokat emlegetett, egészséges és kívánatos munkaerőmozgás végre meginduljon, s a legfontosabb tőkénkkel, az emberi alkotóerővel való gazdálkodás a vállalatok közötti differenciálás igazi eszköze legyen. AZ ELVEK világosak. De a gyakorlatban soha nem tapasztalt, új utat kell járni, olyat, amihez fogódzók is alig vannak. Mert mit tesz a tőkés? Ha termékei veszteségesek, átáll másra, kezdi elölről — elbocsátja a munkásait. Az előbbit mi sem zárhatjuk ki, de az utóbbit nem tehetjük. Életünk, rendszerünk nagy vívmánya a létbiztonság — ez nálunk alkotmányos jogpolitikai kérdés. De az már nem, hogy a munkahelyet is mozdíthatatlannak tekintsük — s míg téblábolunk, keressük a kapcsolatokat, dotációk után járunk, addig a jók tartsák el a ráfizetéseseket. Nem, ez abszurdum — és tisztességtelen! Meg kell találni annak a módját, hogy ebben az országban mindenkinek legyen munkája, kenyere, de a munkahelyre szóló „biztosítás” ódiumát ne vállalja át a társadalom. A csellengést, a naplopást, a semmittevést — az emberi tetterő tömeges elherdálását. Gondoskodni az emberekről (megtanítani, fölkészíteni, átirányítani): ez a szocialista megoldás. Ezzel ma egyetért népünk, terhét-lehetőségeit érzi a többség — és sürgetik a lépéseket. Sajnos nehézkesek vagyunk. Sarlós István mondta a minap, a kongresszuson: hibánk, hogy néha nem kellő időben ismerjük fel, elérkezett a változtatás ideje, s ha erre később kerül sor, megsokszorozódnak a gondjaink, és nehezebbé válik ezek feloldása. Nézzünk más példát. A Magyar Iparjogvédelmi Egyesületben vitatták meg a héten, mekkora sikerük is van a magyar találmányoknak. Van — csak nem itthon. Még ha elfogadják, megveszik is azokat — értékesíteni-hasznosítani százból csak egyet tudunk. S miközben tárgyalunk, töprengünk, tehetetlenkedünk — az újságokban ,,krimiket” írunk az alkudozásokról —, Japánban egyszerre nyolc cég kezdi gyártani találmányunkat. De ehhez a ritmushoz mi nem szoktunk hzzá. Méhes Lajos szavait idézem: „Bennünket kényelmessé tett a szocializmusnak az a nagyszerű előnye, hogy itt nem lehet tönkremenni.” TÉNYLEG nem? Legfeljebb „átszerveződni". Erről is érdemes szót ejteni: a vállalati közérzet kényes pontjára tapintunk ezzel. Sokat beszélünk róla, csak az a baj, hogy a jobbító szándék mára meglehetősen leegyszerűsödött. Mintha megint átestünk volna a lovon — jó szokásunkhoz híven —, s ma a köztudatban az a képlet: egy csapásra megoldjuk gondjainkat, ha kisvállalatokra bízzuk a gazdálkodást. S hozzá a recept: szabdaljuk föl a nagyokat. Pedig nem ez a kulcs — a forma még nem minősít. Az igaz, hogy eltúloztuk néhány éve a vállalati összevonásokat, ma több középüzemre, rugalmas kisvállalatra lenne szükség. Olyanokra, amelyek gyorsan hozzá tudják igazítani termelésüket a változó körülményekhez, képesek olcsóbban termelni, a nagyüzemek hátterévé válni. S az is tény, hogy a nagyüzemet sokáig afféle „politikai intézménynek” is néztük, ahol az uralmon levő osztály dolgozik — s eszerint kellett ott formálni még a jövedelmeket is. Függetlenül az eredményektől. Ez rossz volt — de az ellenkezője is hiba. Mármint az, hogy ha a nagyüzemek rugalmasságát, alkalmazkodó képességét eleve megkérdőjelezzük, lebecsüljük, s a hatékony gazdálkodást kizárólag a kicsiktől várjuk. A világ legnagyobb cégei bizonyítják az ellenkezőjét. Pár napja a Montedison képviselője mondta Budapesten: hetek alatt igazodni tudnak új megrendelésekhez. (Pedig hatalmas konszern, az öt világrészt behálózza — százhúszezer dolgozóval.) Vagyis a nagyüzemek is lehetnek életrevalók, hiszen a legkorszerűbb technikát alkalmazhatják, a legszervezettebb munkarendben dolgozhatnak, a legjobb piacokra szállíthatnak , s mindennek következtében a legnagyobb bért is fizethetik. (Nem csoda hát, amikor sokakban mosolyt fakaszt, látva a nagyvállalati vezérigazgatót hetekig az után szaladgálni, hogy a szomszédos tsz melléküzemét „bezárassa”, mert az tönkreteszi a cégét.) Nos, a szorító képe ma ilyen. Egy sor eredmény, egy sor kudarc. Jogi formát öltött: a vállalati önállóság sérthetetlen. Határozzák el maguk, mit termelnek, azt kinek adják el és mennyiért; döntsenek arról, hogyan használják föl a jövedelmüket, mit fejlesztenek és mennyi bért emelnek — s vállalják mindezért a kockázatot, a felelősséget. Vagyis álljanak meg a lábukon: éljék önálló életüket. S élik? Nyers Rezső és Tardos Márton legalább tíz kérdést boncolgat erről — a vállalati magatartásról — a Valóság e havi számában. Az árrendszerről, a bérszabályozásról, a beruházásokról — és nem utolsósorban a vállalaton belüli munkaviszonyokról. S ebben is: a vezetők kiválasztásáról. (Mindmáig tisztázatlan, milyen mértékű függőségben célszerű tartani a vállalati vezetőt megbízatása után.) Javaslatukban ez áll: a vállalkozói és nem a tisztviselői tulajdonságokra kell építeni. „Számolni kell azzal, hogy felelősséggel teli munkájukban szükségszerűen hullámvölgyek is kísérik a hullámhegyeket, és a merészen felfelé ívelő pályák gyakran hosszú és keserves, kevés sikert felmutató előkészítést igényelnek.” A VITA végszava: most ez utóbbi szakaszban vagyunk. Hosszú, nehéz és keserves kaptatón. Türelmet, időt, bizalmat kérnek ma a gazdálkodók, mindannyiunk érdeke és felelőssége, hogy segítsük ezt a csatát. Tóth Gábor