Magyar Nemzet, 1981. április (37. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

Ya-:ár nap, 1981. április 205. Fakuló képkockák Zitkovszky úr kurblis kamerája előtt, az Uránia-ház tetőteraszán Blatta Lujza, Márkus Emília, Dédák Sári, Pálmay Ilka, Balogh Szidi és Schmidek Gizella rejtette el azokat a táncokat, amelyek Pekár Gyula ismeretterjesztő előadása illusztrációjaként szükségeltettek. 1901. április 30-án mutatták be a filmcsokrot az Uránia Magyar Tudományok Színház — a mai Uránia-mozi — termében, s hogy is sejthette volna az ismeretterjesztő előadás akkori közönsége, hogy az első magyar „művészfilm" premierjének volt szemtanúja. Készültek ugyan korábban hazánkban is — miként szerte a világban a századfordulón — tucatjával mozgófényképek, de ezek ,,mecénásai” jobbára az új csodát mutogató kávéházak tulajdonosai voltak. Budapesten a Velence kávéház egykori gazdája, Ungerleider Mór volt az első, ki a forgalmat fellendítendő az új találmányt bevezette üzletében, s később — saját kávéház-mozija programját bővítendő — megalapította a Projectograph nevű filmgyártó cégét. Ára a magyar filmtörténet mégis a Zitkovszky Béla „operateur” közreműködésével felvett Tánc-at tartja a magyar film első, művészi termékének. A magyar film- és kultúrtörténet veszteségrovatába könyvelhetjük el mégis első művészfilmünket, hiszen a Tánc gyúlékony celluloidja a lángok martaléka lett az Uránia laboratóriumában. Nem láthatja hát ma már senki ezt a nyolcvan esztendeje elkészült filmtörténeti ritkaságot, miként — ahogy arról a Filmvilág márciusi számából értesülhettünk — halálra ítéltetett az egyetemes és a magyar filmtörténet közelmúltjának megannyi alkotása is. Martin Scorsese amerikai rendező hozta nyilvánosságra a tragikus tényt: az Eastman—Kodak színes nyersanyagra vett játékfilmek egy-két évtized után elveszítik színüket, a kép lassan-lassan eltűnik a szalagról. Végzetszerűnek, lidérces álomnak tűnik, de igaz, amiként láthatatlanná vált első művészfilmünk, a Tánc, úgy tűnik el filmtörténeti közelmúltunk megannyi remeke is a képszalagról. Megfakult már rég a Soós Imre főszereplésével forgatott Ludas Matyi, kopottak Várkonyi Zoltán Jókai-sinijei, agonizáló színek sebeit mutatja Huszánk Szindbádja. A huszadik század technikai csodája, a művészeti örökkévalóságával kecsegtető film a technika csapdájába szorítva végső pusztulására vár a világ sok-sok filmarchívumában. Lehetne persze menteni a még menthetőt, hűteni a kópiákat, át-, meg átmásolni új filmszalagokra a legbecsesebb alkotásokat. Mindez természetesen rengeteg pénzbe kerül, de a kultúra, a művészetek birodalmában hány helyütt lenne még szükség ilyen anyagi gyorssegélyre! Nemigen tehet mást a filmet szerető, mint hogy most, az első magyar művészfilm elkészültének nyolcvanadik évfordulója táján csöndes sóhajjal gondol a már elpusztult Táncra s a napjainkban pusztuló többi, pótolhatatlan filmalkotásra. Ray Bradbury 451 Fahrenheit című regényének szereplői — elmenekülvén egy túltechnicizált, könyvpusztító társadalomból — fejükben őrzik meg egy jobb utókor számára az elégetett kötetek tartalmát. Úgy tetszik — Scorsese figyelmeztetése nyomán —, a modern filmművészet alkotásainak sorsa sem lesz más: csak a könyvek lapjai mentik át csontvázukat, torzképüket unokáink számára. Olyasformán, miként számunkra megőrizték a az elpusztult első magyar művészfilm, a Tánc emlékét. V. P. Hagymát? Még az időjárásban ígéretes, világeseményekben vesztethet kora tavasz, uralkodott ii fölöttünk, amikor meghívót kaptam, mégpedig cifrát. „VI, VITALÓ CÉDULA.” Alatta pedig: „1989. március havainak 19-edik napjára, az ElTE aulájába, ahol megvitaztatik. Reneszánsz az atom.korb.an. a.vagy. melly (szándékos régieskedés, Cs. I.) dolog is* az közmütejledes (ua.) mirrálunk? Előadandja a tündökletes, professzori kar.” Satöbbi, satöbbi, nem idézem tovább, mert a hangulata már az eddigiekből is kitetszik, a rajzos bolondériát, tipográfiai ötleteit (régies betűformák keverése újakkal) amúgy sem óhajtom ideutánozni. „Nicsak, milyen jó a kedve az egyetemi ifjúságnak!” Ez volt az első gondolatom. Minthogy pedig nem vagyok nagy farsangszakértő és bálbajáró, nyomban ezután azt kezdtem számolgatni, hogy tart-e még a farsang, s hogy vajh (miért ne legyek egy kicsit régies én is?) nem valami bújtatott farsangi meghívó-e ez, s akik ezt nekem küldték, nem valami újmódi maskabálba, akarnak-e belerángatnni, mert nincsenek megelégedve azzal a napszítt, ésevert zsokéjelmezzel, amit évek óta hordok ebben a divatmajmoló nagy, magyar farsangban? No,de mindezt március 19-én ? (Megszállás, német, 1944-ben.) Akármit kiabálnak is, gondoltam, nem lehet ennyire feledékeny és ízléstelen az egyetemi ifjúság és elmentem. Arra természetesen még ekkor sem számítottam, ez meg sem fordult a teremben.. .hogy valóban a közművelődésről lesz szó. Még az sem volt gyanús, hogy a tanácskozás az „equetévii főiskolai ifjúsági napok” c'in'.v ■•ande/'f énysorozat kezezajlott, ez pedig mint tudvalevő egy még nagyobb" egységnek, a Forradalmi ifjúsági napok elnevezésű, az egész magyar ifjúságot megmozgató társadalmi eseménynek a része. Némi óvatosságra csupán az intett, hogy az idén mintha kevesebbet hallottam volna a Forradalmi ifjúsági napokról, mintha mindenünnen, sajtóból, rádióból, tévéből egy kicsit kiszorította volna a Tavaszi Fesztivál. „Ha viszont ez most már nem a Forradalmi ifjúsági ■ napok — így érveltem magamban a jogi kar felé igyekezve —, hanem a Tavaszi Fesztivál, akkor itt nuka közművelődés, ide engem, ha nem is éppen táncolni, de mindenképpen mókás történetek elővezetése végett hívtak meg. Hogy aztán mekkora volt a csalódásom, amikor kiderült, hogy az értekezlet témája a közművelődés, arra alig van szó. Eleinte megpróbáltam kibúvót keresni magamnak. „Ha itt most a közművelődésről van szó — variáltam magamban — akkor viszont nem az egyetemen vagyok.” Mert azt ép ésszel akkor még nem tudtam fölfogni, hogy az egyetemeken és főiskolákon az oktatás, az ottan való létezés mellett még közművelődési munka is folyik, sőt, hogy ennek még hiányosságai is vannak. Néni, hát ez képtelenség! Hát ez egy abszurd dráma alapötlete. Most meghívtak, hogy éljem bele magam. Művelni és közműveini az egyetemi ifjúságot? Hát nem ezért vetetnek fel az egyetemre? Nem ez történik? A „tündökletes professzori kar" nem ide hat? Mindegy, hogy milyen szakon, fakultáson. Testnevelésin és műszakin, közgázon és fogorvosin. A falakból, apuszta falakból nem ez sugárzik? Hát nem olyan kisded tréfa, ez, mint volt annak idején a ..Hyppolyt alakú” című filmben,amikor Kabos Gyula kijelentette, mint újgazdag, hogy ő ezután a hagymát is hagymával eszi? Csak ez lehet. Valami fordulatra vártam. Hogy egyszercsak jön valaki, leinti ezt az egészet és attól kezdve elkezdenek a lényegről beszélni. Másként történt a dolog: bennem, magamban következett be a fordulat. Nem kurkásztam tovább, hogy miért vagyok itt, a „hagymát is hagymával" kérdés sem izgatott már annyira. Egyszerűen átadtam, átengedtem magam a folyó történésnek. A hozzászólásoknak, a hangulatnak és a panaszáradatnak. .Hol volt már az „Invitáló Cédula" csokonais bohémsága, deákos játékossága?" Akár elvontan fogalmazó fiatalember, akár csengő hangon hozzászóló csinos leány volt is a dobogón, a mikrofon előtt, a szavakból panasz áradt. Volt aki, érdekesebben, az elidegenedés fekete zászlaja alatt vonultatta föl panaszcsapatait, volt aki megtörtént dolgokat, az egyetemi, kollégiumi közművelődést, sértő és az emberiességet is bántó esetekben kért orvoslatot, sebkötözést, volt aki légszomjra, volt aki időhiányra, volt aki az önállóság eltehetetlenülésére panaszkodott. Szóba került a lakáshiány, a feladatnélküliség, a megbecsülés, a társadalmi elismerés hiánya.És én meg megfedtem a magyar ifjúságot, hogy happeninget rendez egyik megszállátásunk szomorú emlékű napján! Holott Tiborc panaszát mondja Mi jogon akarok én elperelni egy kis vidámságot, egy kis habzást ettől a panaszkodó ifjúságtól? Én nem tudom tán, hogy az egyetemi évek paradicsomi évek az ember életében, a szellemi és fizikai kiteljesedés mámoros, szertelen, szerelmes évei? Nem inkább sírnom kellene hogy most nem harsány csatakiállásokat, lángoló zászlóbontásokat és számítástalan, megfontolás híjával való, szép,új eszméktől hevült ifjúi kiállásokat látok, hallok, hanem csak burkolt és újfajta terminológiával megfogalmazott, de a lényegüket tekintve panaszkodást? Eddig jutva aztán a fő témáról, az egyetemi közművelődési munkáról is meg kellett változtatnom a véleményemet. Hiszen az eredményét itt láttam magam előtt. Ezt a fajta — jogosult vagy jogosulatlan, ez most lényegében véve mindegy — panaszkodni tudást, a sirámok és, a boldogtalanság előadásának ezt a módját a tanulmányai során semmiképpen sem sajátíthatta el- ez azifjúság, ezt a bölcsészek Hegeltől vagy Adytól, a matematikusok Gausstól, a közgázosok Marxtól nem tanulhatták, ehhez szívós közművelődési munkára volt szükség. S ők most éppen ezt a közművelődési munkát akarják jobbá, hatékonyabbá tenni? Ellenségei hát maguknak , ezek a értelmes fiatalemberek? Ugyan, dehogy! Másról beszélnek. A boldogságról. Az elveszett egyetemi Ellent akarják újra belakni. Valahol mélyen a sejttudatukban él egy kép a lázas, habzó, szertelen és természetes, könnyed szabadsággal vagy szabadságillúziókkal teli életről. A tettekre készülés, az életre vállalkozás, a „sors, nyiss nekem tért” hevülete kér szabad utat magának ,ezekben a közművelődési panaszokban. Lehet, hogy nem is panaszkodnak, csak egyszerűen úgy gondolják, hogy most ez a hangvétel célravezetőbb? Lehet ők tudják. De nem valami ’ boldogok, az bizonyos. Szerencséseknek, kedvezményezettnek tartja őket a társadalom, hiszen felvételt nyertek. Miért nem elégedettebbek? Néha még pironkodnak is emiatt A hagymát pedig még a legszegényebb alföldi kubikos is minimum kenyérre tette annak idején. Az az egy szelet kenyér hiányozna? Csurka István Masw Swatcr Remény A minap hallottam a rádió közkedvelt ifjúsági műsorában, egy kis faluban, ahol néhány fiatal elhatározta saját klubot alapít, ami minden közrejátszott abban, hogy kísérletezésük zátonyra futott. A sztori rövid, de tanulságos: a helybeli tanács hosszas könyörgés után végre adott egy pincét, amelyből a fiatalok teherautó-számra lapátolták ki a hajdan ott „lakott’ disznók piszkát. A falu felnőtt lakossága igencsak elcsodálkozott, hogy gyermekeik, akik eddig szabályosan irtóztak a piszkos munkáktól, most szó nélkül, sőt lelkesen dolgoztak együtt. A nagytakarítás után azonban kiderült, hogy a helyiség csak jelentős átalakítással szolgálhatja egy klub céljait. A brigád tagjaiban ekkor még ért a remény. Elkezdtek kilincselni, először a hivatalos szerveket — a tanácsot, a téeszt, a KISZ-bizottságot — keresték meg, s amikor onnan párszáz, forintos segélyekkel útjukra bocsátották őket, elindultak házról házra. Volt, ahol néhány vödör meszet, másutt sódert kaptak, de szakmai segítséget sehol sem. A történet vége: klub azóta sincs, a fiatalok viszont egy tapasztalattal gazdagabbak lettek. S hol találkoznék ezután? A kapuk előtt, a tereken, vagy kitaposott úton haladnak a kocsma felé? Bármelyik megeshet, még ott is, ahol új, csillogó-villogó művelődési házban lehetne helyük. De a heti két-három alkalommal szervezett, irányított és sokszor életidegen programok nem nagyon vonzzák őket. Amióta világ a világ, a fiatalabb nemzedék mindig vágyott a barátságnak, a társas kapcsolatnak arra a formájára, amely hasonló korúakat és érdeklődésűeket köt össze. Az ifjúsági klub mozgalomnak éppen ez lenne a célja, hogy helyet, teret adjon mindenkinek, aki ezeket a kapcsolatokat keresi. Néhány évvel ezelőtt gombamód kezdtek szaporodni a klubok szerte az országban, gyárak, vállalatok égisze és védnöksége alatt.. Eleinte remekül működtek, de nemsokára lanyhulni kezdett az érdeklődés irántuk. Mert nem mentesülhettek a megszokott bürokratikus kötöttségektől, a nyitvatartási rendtől, a formális rendezvényektől. Pedig a klubok légkörét, vonzerejét éppen a kötetlenség jelenti, s annak tudata: „bármikor odamegyek, várnak rám”. —. .. — Mit volna kedve szedni? . . . (Vasvári Anna rajza) ÁPRILISI SZEMLE A TAVASZNAK több tucatnyi jelzőjét, ismerjük, leggyakrabban talán virágosnak nevezzük, vagy költőiesen madárdalosnak. Összekötjük az ifjúsággal, a szerelemmel, az újjászületéssel, a szerelemmel, az újjászületéssel. Egyszer hallottam csak „gonoszkodó tavaszról” beszélni egy idős embert a földje szélén, még gyermekkoromban. És talán nem is ok nélkül most ez a jelző jutott eszembe. És nyomban az is, hogy az ember hiába repül az űrbe és győzi le a nehézkedési törvényt s válik súlytalanná, az időjárást még mindig nem tudja a kedve szerint irányítani. Ebből adódik talán a legtöbb gond, ez okozza gyakran a leküzdhetetlennek látszó nehézségeket a mezőgazdasági termelésben. Példáért nem kell messze menni, ilyen időjárás okozta nehézségeket produkált a múlt esztendő, s lám ez a tavasz is így kezdődött. Az ma már közhelynek számít, aogy a városi ember is érdeklődéssel és a legnagyobb aggodalommal figyeli az időjárás alakulását. Hiszen a városi ember ugyanúgy tudja, hogy a jó terméstől, a bő aratástól függ az ország ellátása élelmiszerekkel, a korai kitavaszodástól a zöldségfélék olcsóbb ára, a háztartási egyensúly. Az időjárás alakulását, annak hasznát vagy kárát a bevásárló szatyorral lehet legjobban lemérni. Az idén a szokottnál is több munka várta a földeken a kitavaszodást. A kedvezőtlen ősz miatt sok szántás elmaradt, pótolni kellett a kifagyott vetést, nagy területeket öntött el a belvíz. Mindez többletfeladatként jelentkezett a szokásos munkák mellé. A meleg korán érkezett, a kitavaszodás a szokásosnál két héttel előbb kezdődött: virágba borultak a fák, kipattantak a szőlőrügyek, csírázásnak indultak az elvetett szemek. Gyors volt a vegetáció, de elmaradt ugyanakkor az ehhez szükséges csapadék. Kiszáradtak a földek, különösen a homoktalajok. A szárazság kedvezett ugyan a tavalyról elmaradt szántás elvégzésének, de gátolta a kora tavaszi vetések fejlődését. Több mint egy hónapja nem hullott már az országban számottevő csapadék. Ahol lehetőség van rá, ott öntöznek ugyan, de ez csak az ország termőterületének 6-7 százalékán valósítható meg. A száraz idő más tavaszi munkáknak is kedvezett, a kukoricának majd a felét elvetették már, a napraforgó vetése a befejezés előtt áll és javában folyik a szója- és a rizsvetés. A szárazság már lassan aszállyá változik és ez megsemmisíti azt az előnyt, amit a korai kitavaszodás hozott. A másik gond: a hirtelen hidegre fordult időjárás. A húsvéti ünnepek hőmérséklete a fagyosszentekéhez volt hasonlatos, három nap egymásután nulla fok alá szállt le a hőmérő higanyszála kora reggeleken az ország egyes területein. Volt, ahol mínusz négy fokot mértek, de érkezett jelentés mínusz hat fokról is. A KORAI FAGTOKRÓL országos felmérés még nem készült, most dolgoznak ezen. A károk jelentősek, különösen a gyümölcsösökben és a szőlőkben, de hogy valójában milyen nagyok, azt még nem lehet egyelőre felmérni. Lehet olyan kihatása is, hogy egyes gyümölcsösökben a gyümölcsrutkás a megszokottnál nagyobb százalékával jelentkezik majd. Azt se lehet egyelőre tudni, hogy az elfagyott szőlővesszőkön a rejtett rügy előjön-e? És azzal is számolni kell, hogy a kora tavaszi fagyoknak még nincs vége, jöhet erősebb lehűlés még májusban is, mint ahogy már volt erre példa. A mezőgazdasági munkák tavaszi krónikájához tartozik, hogy az összes magról vetett zöldségféle a földbe került, már csak a palántázás maradt hátra. A vegyszeres gyomirtás is a befejezés előtt áll. Ezt az idén már csak repülőgépekkel és helikopterekkel végezték. Az almásokban a harmadik permetezésen is túl vannak. A legfontosabb munkák egyike jelenleg a kukoricavetés. Korábban kezdődött az idén, mert a talaj korábban melegedett fel 10—12 fokra. Ez ugyanis feltétele a vetésnek, mert csak az ilyen hőmérsékletű talajban csírázik gyorsan a szem. Az idén 1 millió 270 ezer hektáron szándékozunk kukoricát termelni, de néhány gazdaság húzódozik attól, hogy növelje a kukoricával beültetett területét, mert a kukoricából kevesebb a gazdaság nyeresége, mint más kultúrákból. Meg kell viszont érteni, hogy enélkül nehezen tudnánk a húsprogramot megvalósítani. A takarmánytermelés fokozása azt eredményezheti, hogy növelni tudjuk a belső ellátás mellett az exportot is, ami gazdasági egyensúlyunk megjavítását segíti elő. Mindennek egyik alapja a takarmány, a kukorica, amely a világgazdasági stratégiában igen jelentős tényező tehát, hasonlatos a kőolajhoz. Ezért várt nagy fontossága annak is, hogy a téli fagyok által kipusztított kalászosok helyére mit vetünk és annak is, hogyan gondozzuk rétjeinket, legelőinket. A KIVITEL a tervek szerint 33 százalékkal növekszik, az import ugyanakkor mérséklődik, ez is segíti a gazdasági egyensúly helyreállítását. Mi az, amit Magyarország exportál? Vágóállat, borfélék, búza, vágott baromfi, kukorica, gyümölcs, konzervféle, nyers növényi olaj, zsír, tenyészbaromfi, nyúl, libamáj, toll, galamb, vetőmagfélék, nád, méz. És mit hoz be? Déligyürmölcsöt, fűszereket, kávét, kakaót, tengeri halat, növényi eredetű fehérjéket, ezek az utóbbiak képezik a legnagyobb értéket, 1978-ban meghaladták a 8 milliárd forintot. Viszont fehérjék nélkül nincs iparszerű állattenyésztés. Ezek termesztésére kellene tehát a jövőben az eddigiyl,,,nagjáb a fltyeltijfl" „fecdifftpift a mezőgazdaságnak. Nem csif- ,pán anyagi okokból, de azért i is, hogy függetlenítsük gazdaságunkat a tőkés piactól. A világpiaci árak alakulása ugyanolyan bizonytalanságot és meglepetést tartogat a mezőgazdasági termelés számára, mint az időjárás. A magyar élelmiszer csak ís így tudja szilárdan megvetni a lábát s megtartani, a jövőben pedig növelni pozícióit, ha versenyképes marad és lépést tud tartani a követelményekkel. Ez elsősorban minőség kérdése, de legalább ugyanilyen fontos az áru külső megjelenési formája. A VI. ötéves tervben, amelynek első tavasza ez a mostani, fokozott figyelmet fordítunk a minőségre. Minőségi árut csak minőségi munkával lehet előállítani, erre kell figyelni tehát ezekben a napokban kint a szántóföldeken, a vetésnél, a palántálásnál, a permetezésnél, a gyümölcsfák telepítésénél. Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese mondotta egyik legutóbbi beszédében, hogy a nagyon igényes tennivalók valóra váltásához jó alapot ad bevált agrárpolitikának amelyet a jövőben az eddigieknél is következetesebben kívánunk érvényesíteni. Teret adunk és folyamatos ösztönzést biztosítunk a mezőgazdaság termelési, műszaki, strukturális, szervezeti fejlődéséhez és megújulásához. Támogatjuk, sőt igényeljük, hogy mezőgazdaságunk megőrizze, gazdagítsa sokszínűségét, rugalmasságát, mozgékonyságát, alkat- ,mazkodóképességét. Ehhez nagy segítséget adhat a tudomány eredményeinek gyakorlati alkalmazása, az új növényfajták köztermesztésbe vétele, az ésszerű takarékosság, egyszóval mindaz, ami a VI. ötéves terv gerincét képezi. A MEZŐGAZDASÁG előtt álló feladatok teljesítését mindig befolyásolja az időjárás, de az eddig elért eredmények bizonyítják, hogy ez ellen is sikeresen fel lehet venni a küzdelmet és szervezett munkával, szorgalommal, helytállással több önállósággal és nagyobb kezdeményezőkészséggel helyre lehet billenteni a megingott egyensúlyt, , Illés Sándor !