Magyar Nemzet, 1981. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-01 / 179. szám

4 ZEMPLÉNI KORNÉL volt a Marcibányi téri Mozart-estek második hangversenyének főszereplője. A műsorszerkesztés alapelve a változatosság volt, ezért iktatott a zongoraművek közé énekszámokat is, a megvalósítás azonban olyan egyenetlen színvonalon történt, hogy végül is jobb lett volna kizárólag Zempléni Kornélra bízni Mozart képviseletét A Mozart-zongoraestek úgyis ritkák, nem kell attól tartani, hogy agyonjátszott művekkel lép pódiumra a művész, aki egyébként még e mostoha sorsra jutott mozarti zongoraéletműből is igényes ízléssel tudta kiválogatni a különlegességeket. Zempléni azonban nem volt különlegesen jó formában ezen az estén — talán a szabad tér hangzásával barátkozott meg nehezen, talán a hangszer volt idegen számára, így történhetett, hogy a legtisztább élvezetet, a legszebb élményt, a legigazabb Mozartjátékot a ráadásképpen megszólaltatott d-moll fantázia előadása jelentette. De amit ez előtt nyújtott, az is vérbeli művészre, Mozart kiváló ismerőjére, a klasszikus stílus avatott tolmácsára vallott. Nemes komolyság és puritán egyszerűség jellemezte a fiatalkori c-moll fantázia (K. 396) előadását. A Freysinger-család nevét megkülönböztető jegyként magán viselő D-dúr szonáta kissé színtelenül hatott, és nem emelkedett a zenei mindennapok szintje fölé a Gluck-témára írt variációsorozat sem, amely egyúttal zenetörténeti érdekesség is, mivel annak a tiszteletteljes barátságnak dokumentuma, amelyet Mozart idősebb kollégája, a nemzetközi tekintélyű mester Gluck iránt tanúsított A téma a maga idejében rendkívül népszerű, A mekkai zarándok című, nagy sikerű vígoperából származik. A már említett d-moll fantázián kívül jelentős értéke volt a hangversenynek a lemondás fájdalmas hangulatát őrző h-moll adagia, valamint a mozarti zongorahangzás minden lebegő könnyedségét, báját és a kifejezés nemes választékosságát magában hordozó D-dúr rondó tévedhetetlen biztonságú, sokrétű, árnyalt és költői megszólaltatása. Ami az énekes produkciókat illeti, azok bizonyos hevenyészettség jeleit mutatták. Ez egyben figyelmeztető jele is annak, zenei műsorainknak mennyire elhanyagolt területe a Mozart vokális kamarazenéje. Pedig ha egy műről elmondható, hogy egyesíti magában a technikai igényességet és az ellenállhatatlan kedvességet, úgy a Szalay-tercett az! A mi énekeseink azonban — az egyéni teljesítményeiben kiváló Kukely Júlia, Bándi János és Kovács Pál — a lapról olvasás gondjaival látszottak küszködni, és a kompozíció igazi varázsával adósaink maradtak. Hasonló bizonytalanságok nyomait viselte magán a Metastasio szövegére komponált Hála néked Nice (Grazie agl’inganni tuoi) kezdetű énekhármas is. Ami pedig a Varázsfuvola két kettősét illeti, az éppoly kevéssé volt méltó Kukely Júliához és Kovács Pálhoz, mint az est egészének színvonalához. A zongorakíséretet Dénes István ez alkalommal is kiválóan látta el. AZ ARS RENATA együttes hat hangszeres és négy énekes művészt foglal magában, szükség esetén azonban a lant és a spinét játékosai is részt vesznek egy-egy vokális mű megszólaltatásában. Az együttes művészeti vezetője, Virágh László nemcsak technikai-zenei vonatkozásban irányítja a társulatot spinetje mellől, hanem mint műsorközlő, a közönséget is tájékoztatja a hangversenyen felhangzó művekről. Ezekben a jól megfogalmazott bevezetőkben azonban aránytalanul nagy helyet kap a szövegek magyar nyelvű ismertetése. Montteverdi Orfeójáról például úgyszólván semmit sem tudott meg a közönség, mert az erre szánt időt teljesen lefoglalta a Prológus — egyébként vajmi keveset mondó — szövegének közlése. A műsoron szereplő művek, illetve szerzőik rövid ismertetése annál lényegesebb, mivel az együttes részletes műsort nem közölt. Amit viszont megszólaltatott, az nemcsak ritka értékessége, de jelentős történeti dokumentuma is az elmúlt századok zenéjének. A műsor összeállítása részben a kevéssé ismert művek felidézése révén tekinthető sikeresnek, részben a vokális és hangszeres kompozíciók üdítő változatossága teszi azzá. Minden bizonnyal gondos kutató munka előzte meg a felkészülést, de nyilvánvaló az előadók önmagukkal szemben támasztott igénye is a pontos és lehetőleg stílushű muzsikálásra. Az utóbbi évtizedekben feltámadt hatalmas érdeklődés a zenetörténet letűnt korszakai iránt hovatovább megnehezíti az effajta műsorok összeállítását. Nem azért, mert sok az ismeretlen mű, ellenkezőleg: azért, mert egyre többen vállalkoznak a múlt feltárására, ennek következtében a közönség igényessége és összehasonlítási alapja egyaránt magas szintű produkciókat követel. Az Ars Renata együttes figyelemreméltó munkát végez, amikor történeti búvárkodásainak eredményét a nyilvánosság elé tárja, a már ismert művek alapjaira építve, tudatosan kutatva mind a mélyebb rétegek, mind a szélesebb történeti látóhatár irányában. Pándi Marianna Végső búcsú Gyergyai Alberttől Mély részvéttel búcsúztak tisztelői Gyergyai Albert állami díjas műfordítótól, írótól, kritikustól, nyugalmazott egyetemi tanártól pénteken a Farkasréti temetőben. A Művelődési Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Pen Club, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és az Eötvös Loránd Tudományegyetem nevében Nagy Péter akadémikus méltatta a 68 esztendős korában elhunyt tudós munkásságát: — Nehéz megmondani, melyik szerepe volt a fontosabb és mélyebb hatású: a pedagógusé-e, aki nemzedékek sorát tette a francia kultúra ismerőjévé, szerelmesévé, a fordítóé-e, aki mindig a legnehezebb feladatokat vállalta, s tudta a tökéletesség szintjén teljesíteni, vagy az esszéíróé-e, aki a lelkesült beleélés hangján tudott jelen és múlt alakjairól, műveiről, szépségeiről beszélni? — mondotta egyebek között. A Nagyvilág szerkesztősége nevében Kéry László főszerkesztő emlékezett Gyergyai Albertre, felidézve, hogy negyedszázaddal ezelőtt ott volt a folyóirat alapítói között Gyergyai Albert hamvait augusztus 5-én szülőhelyén, a Somogy megyei Nagybajomban helyezik örök nyugalomra. A szombathelyi Savaria Múzeumban pénteken megnyílt az ötödik textilipari, textilművészeti biennále, amelyen 124 tervezőművész vesz részt munkáival.♦ A Szépművészeti Múzeumban pénteken kiállítás nyílt meg az NSZK-beli fischerhudei Ottó Modersohn Múzeum anyagából, a névadó művész képeiből. A tárlaton, amely fölött Helmut Schmidt, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja vállalt védnökséget, Norman Dencker, az NSZK budapesti nagykövete üdvözölte a megjelenteket, majd Günter Busch, a brémai műcsarnok igazgatója méltatta a művész munkásságát. A tatabányai Kernstock Galériában pénteken megnyílt az OPTEAM-csoport kiállítása, amelyen Bánáti János, Bárkányi Attila, Kovács Erika és Radnóti György belsőépítészek, illetve ipari formatervezők bútorai, lámpái és egyéb lakberendezési tárgyai láthatók. Magyar Nemzet A magyarországi fenevad Bemutató a Körszínházban HÍRÜNK A VILÁGBAN — úgy látszik — már a középkorban sem volt valami fényes. Törökverés ide, reneszánsz királyi udvar oda — Európa alalmasint nehezen feledte a kalandozások korát, a magyarok félelmetes kardját és a nyereg alatt puhított húst. Legalábbis erre látszik utalni Lope de Vega a tizenhetedik század első harmadában írt „híres komédiája”, A magyarországi fenevad. Nevetséges volna negyedfél évszázaddal később búslakodni vagy éppenséggel megsértődni ezért. Annál is inkább, mert Páskándi Géza ismerve ilyetén érzékenységünket: dr. Luis Martinez régi spanyolból készült átültetését a javunkra és előnyünkre igyekezett átsimítani. Nemkülönben ezt tette Kazimir Károly is, aki magyar színpadra alkalmazta és rendezte a művet. A SOK BABA KÖZÖTT ezúttal nem veszett el a gyermek. Csak kissé átalakult. S lan belőle, mármint a csaknem kétezer színművet írt szerző komédiájából a „tschikosch, fokosch, gulasch’*-romantika középkorból előásott „lelete”. Régmúltbéli idegenforgalmunknak nem nagy dicsőségére. Miként jelenkori színházművészetünknek sem. S ha már elveszett, illetve el nem veszett gyermekről esett szó, e helyütt megnyugvással nyugtázzuk a darabbeli kitaszított gyermek előkerülését is. Megkerül László magyar király leánya, a másfél évtized alatt mit sem öregedett, elűzött, angol származású királynéval együtt, akárcsak Barcelona ifjú grófja, akit éppen e mi vad országunkban tettek ki, és az erdőben véletlenül éppen a szépséges magyar királykisaszszonykába szeretett bele. Mindehhez azonban jószolgálati céllal ide kellett utaznia az angol királynak, aki nagyon békés, rokonszenvesen szenilis bácsi — egy-két kölcsönös ilyen-olyan egyezményt igazán köthettünk volna vele. Ehelyett megelégedtünk a gaz trónbitorló királyné elűzésével, a magyar királykisaszszony és a spanyol gróf házasságával, valamint a jogrend himihumi és alkalmasint időleges helyreállításával. Hogy melyik László királyunkról szól a „mese”, azt eddig élő ember fiának nem sikerült kiderítenie, de annyi bizonyos: igencsak hiszékeny és élhetetlen volt a lelkem. (Bocsánat, felség!) Végtére is mit várjunk egy rémdrámába pottyant magyar királytól. Még az is szép tőle, hogy annyi nemeslelkűség van benne, amennyi elegendő volt körszínházi színrelépéséhez. Bezzeg sosem sikerül ez Simon bán feleségének, pedig legnagyobb nemzeti drámánkban, a Bánk bánban szerepel, ő az, aki egyszer — az elbeszélés szerint — megszólt egy koldust azért, mert ikreket szült, aztán úgy bűnhődött, hogy ő meg egyszerre hét gyermeknek adott életet. Aki akkoriban nagy szégyen volt. Simon bán azonban felnevelteti ivadékait, mert így nem halt ki a bojóthi nemzet. HOGY KERÜL MINDEZ IDE? — kérdi joggal az olvasó. Két okból: először mert a Körszínház idei produkciója olybá tűnik fel, mintha csupa ilyen mellőzött (rém)drámarészletből szőtték volna össze, másodszor, mert a boróthi nemzet fennmaradásán a múlt századi magyar alighanem éppúgy „örült”, mint a magyar trón körüli igazságtevésnek az egykori spanyol néző, Lope de Vega nézője. De tekinthetjük mondjuk esti mesének ezt az átdolgozott átdolgozást, akkor pedig igazán kielégítő a tanulság, a megszelídített fenevad „üzenete”: a gonosz mindig meglakol és a jó elnyeri méltó jutalmát. NEM OLYAN NAIV és kisigényű Kazimir Károly, hogy azt hinné, ezzel a színművel valóban megújította a Körszínház műsorát. Látszik ez abból is, ahol lehet, iróniával játszatja a történetet és elölhátul-középen zenével, tánccal tűzdeli meg az előadást. Mégpedig László király udvarában spanyol zenével, tánccal, mert ez egyrészt jobban hangzik és mutatósabb látványt nyújt ifj. Rajkai György vegyes kiállítású díszletében és Márk Tivadar operai jelmezeivel, mint mondjuk igricek lantmuzsikája, másrészt tovább fokozza az eltávolítást a gyermeteg mesétől. Ami nem is árt. Minél távolabb kerülünk a darabtól és az előadástól, annál hajlamosabbak vagyunk azt mondani : végtére is nem több, mint egy könnyű, nem túl nagy igényű nyáresti szórakozás. Csakhogy... CSAKHOGY huszonhárom évvel ezelőtt, amikor Kazimir Károly megalapította a Körszínházat, ez a vállalkozás nemcsak a fővárosban, hanem országszerte egyedülálló volt. Bebizonyította, hogy nyáron nemcsak tinglitanglival, hanem értékes irodalommal, színházzal is megnyerhető a közönség. Aztán Szeged, Gyula és Szentendre után mostanság — zsurnalisztikai fordulattal élve — gomba módra szaporodnak a nyári színházi vállalkozások. És klasszikusokat, mai magyar műveket egyaránt sikerre, olykor nagy sikerre visznek. A Körszínház pedig, amely mindezen gyermekeknek és unokáknak Szeged mellett az őse, vagy legalábbis a nagyapukája: nem találja a helyét az új világban A magyarországi fenevad egy lépés a hagyományos színmű és dramaturgia felé, de inkább csak félrelépés vagy amolyan botladozó sasszé, mint amilyet a kezdő táncosok mutatnak be. Talán a negyedszázados jubileumra kialakul a körszínházi „újmódi” teljes koreográfia is. Akkor talán majd akad igazi feladat a színészeknek is, akik itt ezúttal csak egy-egy jellembéli vonást vagy emberi tulajdonságjegyet illusztrálnak. Kovács István délceg és rokonszenvesen hiszékeny király, Voith Ági intelligensen elvadult királyné, Kánya Kata szépségesen gonoszkodó trónbitorló, Szerencsi Éva őszintén egyszerű lélek és az erdőben bujdokolás közben bámulatosan udvarkész hercegnő, Nagy Gábor szívtipró kitett gyermek. Szirtes Ádám a szövegfeledésből is szerepet formál a fogyatékos viselkedésű és elméjű angol király személyében. Feltűnő volt Dimulász Miklós kedves bugyutasága egy félnótás magyar gazdálkodó színrevitelében. A KÖRSZÍNHÁZ valamikor kultúránk jóhírnevét öregbítette messze földön is. Az előcsarnokban kifüggesztett fényképeken Kekkonen elnökkel és Indira Gandhi miniszterelnökkel parolázik Kazimir Károly. Túlzás lenne azt várnunk, hogy minden évben ilyen széles körű elismerésre számító produkcióval álljon elő. Még azt sem várhatjuk, hogy idegenforgalmi propagandánkat szolgálja egy-egy bemutatóval. Az azonban kétséges, kell-e középkori rosszhírünket bizonyítani egy Lope de Vega-komédiával. Méghozzá egy a kétezer között alighanem a legutolsók közé rangsorolható Lope de Vega komédiával. Végtére is nem helyezkedhetünk annak a színésznek az álláspontjára, aki egyszer azt mondotta, hogy neki mindegy mit írnak, csak írjanak róla. Barta András Bartók-műsor♦ a szovjet rádióban Egyórás műsort adott Bartók Béla tiszteletére pénteken a szovjet rádió. A műsorban azok a művészek, zeneesztéták emlékeztek, akik sokat tettek a komponista műveinek megismertetéséért a Szovjetunióban. Megszólalt Iván Martinov, a Bartókról írt szovjet könyv szerzője, Rogyion Scsedrin, az ismert zeneszerző, Igor Ojsztrah, Bartók műveinek avatott tolmácsa, aki egyebek között felidézte édesapja, Dávid Ojsztrah méltatását Bartók hegedűversenyéről. A műsorban részletek hangzottak el Bartók több alkotásából Jelena Obrazsova és Jevgyenyij Nyesztyerenko, Igor Ojsztrah, Szvjatoszlav Richter előadásában. Szombat, 1981. augusztus 1. Feledy Gyula rajzai Feledy Gyula rajzait hirdeti a Nógrádi Sándor Múzeum plakátja Salgótarjánban, s aki valóban Feledy műveivel akar találkozni, annak érdemes útra kelnie, elzarándokolnia északi iparvárosunkba. Nemcsak azért, mert a művek alkotójáról tudjuk, és vele kapcsolatban megszokhattuk, hogy rendkívül felkészült mestere szakmájának. Olyan grafikus ő, akinek a művészete nemcsak a papíron hitelt érdemlő, szemlélete hiteles az életben is. E kettő Feledynél rendkívül szorosan összetartozó, egymástól elválaszthatatlan egysége hozza létre drámaian feszülő és feszítő lapjait. A Miskolcon élő művész kötődése nem véletlen a nógrádi tájhoz. A kollektív tárlatokon való szereplése mellett hét esztendővel ezelőtt Karancslejtős 1944 című litográfiasorával kötelezte el magát, az akkori magyar grafika mindmáig emlékezetes remekművével. Ebben a helyi munkásmozgalom történéseit, emlékeit avatta egyetemessé. Az egyediből megfogalmazta az általánost, következtetéseivel az egyén és a közösség felelősségét vetette fel. Rajzilag szinte jelzésszerűen oldotta meg feladatát, kinagyolva és a kő segítségével szinte odafeszítve figuráit a papírra. A mostani tárlat ismét egy rendkívüli vállalással hozakodik elő. Azt is mondhatnánk, hogy nincs Feledy-kiállítás, amely ne hagyna maradandó emléket. Az 1979-es műcsarnoki tárlat önfeltárulkozó keménységével, kihegyezett véleménynyilvánításával hatott. A Csók Galériában egy esztendővel később megrendezett kamarabemutató a rajzi tudás határtalanságát érzékeltette. A salgótarjáni verniszázs mintegy folytatása mindkettőnek. Harmincöt lap a már ismert Feledyt mutatja, a többi tizennyolc azonban egy új, a pálya újabb magaslataira érkező művészt ismertet meg. Feledy egy olyan témához nyúlt, amelynek inkább múltúja, mint jelene van. Egy tizennyolcadik századi pietát idéz meg, a hollókői templom barokk fafaragását. Tussal szántja végig a tónussal színesre alapozott lapokat, hogy aztán tizennyolc papírral végigjárja a művészettörténetet. Feledy játszik, s közben rendkívül komoly dolgokra gondol. Arra például, hogy a pietá két alakja hogyan viszonyul egymáshoz. Hogy valójában ki az áldozat: aki él és sirat, vagy aki már kiadta a lelkét Feledy azért játszik, hogy kiszolgáltassa egymásnak a két testet, az élőt és élettelent, meg- és fölcserélje őket, emberi történéseket, tulajdonságokat ruházzon rájuk, megvesse, aztán megszánja őket. Kinagyít, feszültségeivel szinte szétrobbant, eltakar, megannyi mai idegállapotot tükröz. A szeretet ünnepnapi féltéssé változik. Ehhez — hangsúlyozni sem kell — csak ürügy ez a rendkívül szép szobor. A művész körülírja figuráit. Az első lapon meghatározza feladatát, a másodikon távolságot jelez, a harmadikon katalán falfestményként egy tudatalatti állapotot vázol fel. Az ötödiken előbukkan a régi Feledy: ahogy a zuhanás előtti pillanatokban összesűrűsödik a levegő, úgy várjuk szinte a villámlást. A hatodik lapon mitikus, totemszerű alakokat láthatunk. A nyolcadikon magukba zárkóznak, könnyek nélküli fájdalmat árasztanak. A kilencedik fametszet hatásával emelkedik ki, a tizedik akár egy Picasso-parafrázis is lehetne. A tiszta formák kubisztikusan jelennek meg. Van bennük kevés Miro reminiszcencia is, ahogy eljut az elvonatkoztatásig, de örül, hogy meditálhat, hogy művet alkothat. Nála mindez olyan természetes, mint ahogy más egy ültő helyében megrajzol egy kört, s boldog, hogy kerekre és nem körte alakúra sikeredett. Feledyt annyi különbözteti meg ettől a véletlenszerűségtől, hogy ő mindig megéli azt amit éppen készít: rendkívül intenzíven együtt van, együtt lélegzik rajzaival. A tizenkettedik fan már Moore tömbjeihez hasonlít, ahogy leegyszerűsíti a pietát s a falplasztikától eljut a lemeztelenítő vonal egőszólamú teljességéhez. Nem az istenes énekek liturgiáját védjük felcsendülni ezekből a rajzokból. Feledy az ősi pentaton örökséget eleveníti meg, egy tömbbé redukálja a testeket egymásba rejti őket, meghúzza a határvonalat a szükséglet és az elhanyagolható díszlet között A grafika ezen a ponton már nemcsak játék, hanem elmélkedés a fájdalomról, a kiszolgáltatottságról. Megtalálható benne a fenyegetettség, a pillanatnyi rémület, a tehetetlenséget elhessegető akarás, a továbbélés lehetősége és felelőssége úgyszintén. Feledy mindig talál kiutat, minden állapotban kész arra, hogy tovább húzza egyre egyszerűbbé váló vonalait. Végül is visszatér az eredeti szoborhoz, de már egyetlen vonallal, egyetlen tónussal. Csak jelez. Úgy tűnik, ez az a pont, amikor a papír és a tustoll maximálisan kielégíti igényeinket. Feledynél nincs semmi a véletlenre bízva. Ő úgy játékos, hogy csupán kezének enged, de a keze már azt közvetíti, amit a gondolkodása, a feje kíván. Ezek a lapok elvontak és mégis köznapiak. Bárki olvashat belőlük, mint a középkor templomainak üvegablakaiból és freskóiból, mert aki látja őket, hozzá tudja fűzni saját mondanivalóját Nem maradhat közömbös: az egyszeri sirató kortárs figyelmeztetéssé változik. Ebben a helyzetben Feledy nem a lelkeket akarja meghatni. Építeni akar, s nem rombolni. Gondolkodik, talán mások helyett is. Ezek a rajzok néha szögletesen, másholkerekdeddé alakítva, nagyon személyes dolgokról szólnak. Túlélésről, megmaradásról, múltról, jelenről és jövőről. A Változatok a hollókői pietára címet viselő sorozat a huszadik század végének tragédiát sejtető keserű látomása. Feledy meghúz egy vonalat, s ott harmóniája lesz a papírnak. Ha többet húz melléje, akkor viszonylatrendszerek alakulnak ki. Felesleges vonal nem kerül ezekre a rajzokra. Feledy, hisz az anyagban, a vonal tisztaságában. Etikus ember. Sem magát, sem másokat nem fárasztja azzal, hogy idegen elemekkel terhelje munkáit. Ő úgy teremt képet, hogy közben mindig az emberre gondol. A pietában is. Ez a sorozat méltán sorakozik a Karancslejtős 1944 lapjai mellé, gazdagítván a nyolcvanas évek magyar grafikáját. Feledy tusrajzai és más megnyilvánulások arra engednek következtetni, hogy a hazai grafika újból felfelé ívelő szakaszának az elején tartunk. Képzőművészeti, nemkülönben mindennapi életünk bonyolultságát figyelembe véve, ez nem kis dolog. A salgótarjáni kiállítás ezt tudatosítja bennünk. Feledy Gyula szigorúsága ezért mérce: a befogadó helyére, kötődésére, valamint a képíró felelősségére utal. Napjainkban — úgy tűnik — ennek a tudatosításáért is érdemes kétszer százharminc kilométert vonatozni. Molnár Zsolt A toulouse-i egyetem összehasonlító nyelvészet professzora, Denis Diener most tárgyal párizsi illetékesekkel Diener-Dénes Rudolf emlékkiállításáról, amelyen a művész csupán francia témájú festményeit mutatnák be. Ezeknek legtöbbje sohasem került el Párizsból, ott maradtak az egykori barátok, főleg kávéház- és étteremtulajdonosok birtokában, zálog gyanánt. Ma díszhelyen függő műkincsek. Diener-Dénes Rudolf szerette a francia impresszionistákat. A feleségétől, Berthe-től tudjuk, hogy amikor halálmenetben vitték a Duna-parton, Rudi bácsi egyszerre felnézett, s a parti fákra mutatva így szólt: „istenem, ez teljesen a corot-i színskála !’* Berthe asszony hozzáfűzte: „ebben a pillanatban a *16 szellemek elhatározták, hogy az ilyen embernek élve kell maradnia .. Még egy darabig F. A. Bálint Endre festőművész szentendrei tárlatát vasárnap bezárják. Ez alkalomból délután hat órakor a Szentendrei Képtárban levetítik a művész műtermében készült tévériportot, majd a biblia-illusztrációt bemutató francia rövidfilmet. A színházak szombati műsora Margitszigeti Szabadtéri Színpad: Rigoletto (8) — Budai Parkszínpad: Rádiólemezek (8) — Körszínház: A magyarországi fenevad (fél 8) Fővárosi Nagycirkusz: Cirkusz *81. (du. fél 4 és este fél 8).