Magyar Nemzet, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-13 / 215. szám

Vasárnap, 1981. szeptember 13. Madar Nemzet Augurok Nagy divatja volt az antik világban a jövőbe látó jósoknak Kasszandrától Theireisziászig s a madarak röptéből a jövendő hadi és politikai eseményeire következtető madárjósokig, augu­­rokig. Ma már persze nekünk, néhány évezreddel későbbi utó­doknak egzaktabb, tudományosabb módszerek állnak rendel­kezésünkre ahhoz, hogy a „jövőbe lássunk”, s megtervezzük, megszervezzük az események menetét. Nem vagyunk kitéve az ornitológiai szempontok szeszélyeinek. Vagy mégis? Lássunk egy egyszerű — legalábbis annak látszó — példát. Egy adott országban az arra illetékesek a megfelelő pillanat­ban bizonyos intézkedéseket hoznak abban a reményben, hogy ezek hatására belátható időn belül X ezer anya Y ezer egész­séges csecsemőnek ad majd életet. Ha a számítások beválnak — s mint tudjuk, beváltak —, ez az Y ezer csecsemő nem­sokára valóban ott gőgicsél majd az Y ezer kis bölcsőben. Nem kell különösebb madárjóslási tehetség annak megállapításához, hogy a dolognak ezzel koránt sincs vége még. Ezek a csecse­mők ugyanis nőnek-növekszenek. Elérkezik végül az az idő, amikor ez az Y ezer gyermek meg­érik az iskolaköteles korra, s megeshet, hogy mindnyájuk szü­lei komolyan is veszik az általános tankötelezettségi törvényt. Beíratják hát őket a lakóhely szerint illetékes iskolába. A ba­jok — amint tudjuk — ekkor kezdődnek. Kiderül ugyanis, hogy a feltétlenül szükséges 7 ezer általános iskolai tanterem helyett csak 7 per kettő ezer áll rendelkezésre s ez jó, ha elegendő arra, hogy ezt az Y ezer csemetét leültessék, az ideális tanuló­csoport-létszámról hangoztatott pedagógiai alapelveket pedig tessék azonnal elfelejteni. Láthatjuk tehát, hogy képzeletbeli (?) modellünkbe valahol hiba csúszott. Minden bizonnyal nem akkor, amikor az arra hivatottak komolyan vették a gyermekáldást serkentő hasznos intézkedéseket. Tán a csecsemők sem hibáztathatók azért, mert megszülettek. A modellből úgy tetszik, egy későbbi fázisban keletkezett logikai hiba, akkor, amikor a folyamatot figyelem­mel kísérők megfeledkeztek arról, hogy e csecsemők majd cseperedni kezdenek s előbb-utóbb ott dörömbölnek majd az iskolák kapuján. Annyi mindenesetre tény, s el is kell fogadnunk, hogy pazar­lás lenne mindig annyi tantermet építeni, ahány új általános iskolai első osztály indul majd a tervek szerint. Ezt nálunk jobb módú országok sem engedhetik meg maguknak, hisz ők sem látják értelmét. Ám nem szabad kritika nélkül elfogad­nunk e fenti kijelentést, hiszen a benne foglalt Információt az elmélet és a gyakorlat egyaránt meghaladta már. Rég nyilván­való ugyanis, hogy nem tantermeket, hanem több célra hasz­nosítható, sok funkcióra alkalmas termeket kellene építeni, s nem — vagy nem csak — iskolákat, hanem a művelődés, a közművelődés sokféle ágazatát befogadni alkalmas komplex intézményeket. Olyan rugalmas, a mindenkori igényeknek megfelelően átalakítható intézményhálózatot követel a kor, amelynek tervei — s közöttük az integrált közművelődési épü­leteké — régóta rapndéknaévre­m­m­­­lanak már, s­­amely hálózat megteremtését a közrművelődésért felelősséget érző szakembe­rek közül sokan esztendők óta sürgetik. Ők azok, akik nem a madarak vonulásából, de például a születési statisztikák alaku­lásából megjósolták előre az idén kialakult, feszült iskolai helyzetet, s azt, hogy lesz egy generáció, amely nyomasztó emlékként hordozza majd magában a túlzsúfolt általános isko­lákban eltöltött esztendőket. V. P. Egy kis történelem ki hinné, hogy a magyaror­szági lóversenyzés és lóte­nyésztés tulajdonképpen egy értekezlettel kezdődött. Még a múlt század elején történt, ta­lán 1803-ban, hogy a panasz­kodó hadsereg nyomására, hogy tudniillik kevés jó lovat kap a hadsereg magyar föld­ről, értekezletet hívtak össze, a magyarországi lótenyésztés siralmas állapotát megbeszélen­dő. Az értekezlet — miként annyi más értekezlet is azóta — hatástalan maradt. A ha­tározat megszületett, eredmé­nye azonban nem lett. Sem a lótenyésztés nem lendült fel Magyarországon, sem a ver­senyzés nem kezdődött meg. Erre még sokat kellett várni. Ezen az említett értekezleten minden bizonnyal részt vett egy gróf Hunyadi József nevű nagybirtokos, akinek Ürmé­­nyen volt birtoka. Elhatározta, hogy a saját birtokán, a saját szakállára rendez lóversenye­ket. 1814—21-ig évente rende­zett ürményi birtokán külön­féle juttatásokat. Meghívott vendégeket, előkelőségeket és természetessen lóelőkelőségeket is, csakhát ezek az akkori ló­előkelőségek még igen szerény vérvonalúak voltak. Meglehet, Széchenyi István is vendége volt Hunyadi grófnak ezeken a futtatásokon. Angliában akkor már igen kiterjedt és fejlett lótenyész­tés és versenyeztetés folyt, a lóversenyzésnek már a techni­kája, sőt a lebonyolításnak a mikéntje is igen fejlett álla­potban volt Nyugodtan el­mondhatjuk, hogy a magyar lóversenyzés tulajdonképpen valahol egy angliai verseny­üzemben született meg, amikor Széchenyi meglátta a lehetősé­get a lóban. Ekkoriban ő még nem volt gyanús személy a bécsi udvar előtt. A dolog még­is nagyon lassan haladt elő­re. Értekezletek, megajánló értekezletek, díjfelajánlások, terepszemlék követték egy­mást, engedélyek után kellett feljárni Bécsbe, tanácskozások, veszekedések, harcolások, har­cok — ahogy ma mondanánk —, és csak az évek múltak közben. Ismeretes, hogy Szé­chenyinek már 1821-es napló­jában március 18-án van egy feljegyzése, miszerint többed­­magával díjat tűzött ki a maj­dan tartandó pesti lóverse­nyekre. 22-ben újra Angliába látogat, Wesselényivel együtt, újabb telivér méneket vásárol és kancákat is, szaporítja a majdan versenyzésre alkalmas lóállományt. Közben aztán egyre gyanúsabbá válik ő ma­ga is, meg Magyarország is. A 20-as évek közepe táján már majdnem nyilvánvaló, hogy miért nem engedélyezi a kor­mány Pesten a futtatásokat Mert fél a csődülettől. Fél at­tól, hogy sok ember összejön és kiabál, mint az a lóverse­nyeken szokás. A Simmeringen ugyanis ek­kor már gyakoriak a lóver­senyek, nagy a fellendülés, és ott a magyar urak is sportol­hatnak, lovagolhatnak, részt vehetnek, futtathatnak. Ott szabad, Pesten huzavona hu­zavonát követ. 1828-ban végül­­is Pozsonyban engedélyeznek egy meetinget, ámbár a ka­tonai parancsnok ott is mozog. Még ugyanennek az évnek az őszén mégiscsak mozdul va­lami. Széchenyi István, Wesse­lényi Miklós, és Heinrich Ne­­pomuk János kapitány kijelö­lik a majdani lóversenytér színterét. „Az üllői kapun kí­vül a soroksári út felé” talál­ják meg az alkalmas területet. Miután végül is a főbb aka­dályok elhárultak. 1827. jú­nius 6-án sikerült megtartani a már említett helyen az el­ső versenyszakasz (meeting) első versenynapját. A versenyt egy ideiglenes bizottság ren­dezte, amelynek ma már mo­­solyogtatóan szép a neve: „Versenyzési Választottság”. A megnyitónak fő száma az „elegyes futás” nevű úgyne­vezett heat-verseny volt. En­nek az a lényege, hogy a há­rom futamból legalább kettő­ben kell győznie annak a ló­nak, amelyik a heat-versenyt meg akarja nyerni. Ezt a ver­senyt a Széchenyi által nevelt, de gróf Károlyi György tulaj­donában lévő Babieka nevű ló nyerte meg. Ugyanezen a napon tartottak még egy futa­mot parasztok és csikósok ré­szére egy angol mérföldes ver­senytávon, és utána a lemara­­dottak részére egy vígaszver­­senyt. A szerény meeting jú­nius 15-ig tartott. Egykorú feljegyzésekből kiviláglik, hogy a dolog nagy port kavart föl Pesten, az amúgy is poros Pes­ten. Népvándorlás indult meg a versenynapokon a gyep felé, és igen jó hangulatban teltek el a versenyzés órái. Az ügy­nek természetesen rögtön tá­madtak ellenzői is. Széchenyi­nek most már nemcsak az ügy előmozdításán, de megvédésén is kellett fáradoznia. Ezért ír­ta meg 28-ban a „Lovakról” című könyvét. Ennek a könyv­nek a megírásával és megje­lentetésével számíthatjuk az­tán végképp a lóversenyzés ügyének a nemzeti megújho­dás ügyével, a reformkor egyéb szellemi mozgalmaival való teljes összefonódását. Ettől kezdve minden kis lóesemény úgyszólván komoly politikai súlyt és jelentőséget kap. Nem véletlen, hogy ekkor, a kez­deti időkben születnek meg a legszebb verseny­díj-elnevezé­sek. Ilyen például az Asszony­ságok díja vagy a Nemzeti ha­zafi díj, valamint az sem vé­letlen, hogy a magyar lóver­seny bölcsőjénél mindjárt ott találunk egy két tollforgatót. 28-ban az úgynevezett gyep­könyvet már Széchenyi és Döbrentei Gábor közös szer­kesztésében adják ki. 29-ben pedig a versenyek jegyzői tisztét Kisfaludy Károly és Döbrentei Gábor látják el. A magyar irodalom jelesei ké­sőbb is szorosan kötődnek a lóversenyhez. Döbrentei Gá­bor után Bérczy Károly szer­kesztette évekig a Vadász és versenylapot, a lóversenyzés­nek úgyszólván egyetlen orgá­numát. Széchenyi maga is sze­retett lovagolni, gyakran részt­­vett a versenyeken, a saját maga által tenyésztett lova­kon. Az 1842-ben megalakult Pesti Lovaregyletnek termé­szetesen ő lett az elnöke. A Lovaregylet megalakulása nem eredményezett különösebb fel­lendülést, nem sikerült a ver­senynapok számát felemelni, és az idomításban álló lovak száma sem szaporodott kellő mértékben. Széchenyi 1848-ig vett létezt a lovaregyleti mun­kában, akkor, minthogy min­dennél­ szakított, ezzel is. 43- ban még négy darab „bejelen­tett pályás lova” volt a leg­nagyobb magyarnak, a 49-es versenyfeltételek kidolgozásá­ban még valószínűleg ő is részt vett, de a 49-es versenyek már elmaradtak. Érdekes dolog, hogy a budapesti versenytér minden nagy és minden tra­gikus történelmi sorsforduló idején elhanyagolt állapotba kerül. 49 után is ez történt ve­le. Aligha látszott remény ar­ra, hogy ott még valaha ver­senyeket fognak tartani. A versenyek három évig szüne­teltek. Csupán egy lelkes em­ber Heinrich Nép. János pá­lyafelügyelő, az a kapitány, aki annak idején 26-ban részt vett a terepszemlén Széche­nyivel, bizakodott egyedül a versenyek újbóli megindításá­ban. Rendbehozatta a pályát és valahogy kiharcolta az en­gedélyt, 52-ben újra elkezdőd­tek a versenyek. Az első futam a Nemzeti Díj volt. Utána pe­dig a felére csökkent Batthyá­nyi—Hunyadi-díj következett. A díjcsökkenést a díjfelaján­lók egyikének, Batthyányi Kázmérnak a teljes vagyonel­kobzása miatt kellett bejelen­teni. Csurka István Hangnem Ismerősöm napok óta ro­hangál. Sorra járta már kö­zelebbi-távolabbi rokonait. Barátokat, régi osztálytár­sakat keresett fel, munka­helyéről naponta tíz-tizen­­kétszer telefonált, a dél­utánjai, estéi pedig látoga­tásokkal, majdhogynem ké­regetéssel telnek. Ismerősöm e napokban pénzt kért min­denkitől. Az OTP személyi kölcsön összege is a kezé­ben lesz egy héten belül, s ezzel közelebb kerül a hőn óhajtott harmincezer forinthoz. Munkahelyi veze­tője bizonyára százszor is meggondolta volna a köl­csönkérő lapra tenni a pe­csétet, ha tudta volna, mi­ért is e hirtelen gyűjtőszen­vedély. * Ismerősöm ugyanis mun­kahelyét készül otthagyni. Hét éve már, hogy első­éves egyetemistaként — ahogy ő fogalmazta — kény­szerhelyzetben, ám mégis meggondolatlanul elfogadta leendő vállalata ösztöndíját. A havonta kapott pénzzel jóval könnyebben vészelte át az egyetemi éveket, a szerződéskötés idején tett ígéretek, a mézes-mázos perspektívák csábítóan ha­tottak. Ám mire dolgozni kezdett, változott a hang­nem. És ő egyre türelmet­lenebbül végezte a semmi kis munkát, amihez „még az érettségi is sok”. S bár az ilyen-olyan mellékcsator­nákon fülébe jutott, hogy szerepel a káderfejlesztési tervben, úgy döntött, nem vár tovább. Csakhogy a különböző ösztöndíjak fogságától men­tes diplomások között is vannak olyanok, akik ne­hezen találnak végzettsé­güknek, képesítésüknek megfelelő munkát Olyan állást, amelynek művelésé­re éveken keresztül készül­tek. Ennek hiányában kény­szerpályára szorulnak — szorultak — mérnökök, köz­gazdászok, tanárok. Bizo­nyos pályákon a túlképzés jeleivel már néhány éve ta­lálkozhatunk, s az előrejel­zések szerint ezzel a jövő­ben — ha átmenetileg is — szintén számolni kell. Ezt a helyzetet csak be­látni lehet de az aligha várható el például egy kö­zépiskolai tanártól, hogy örüljön, ha általános isko­lásokat taníthat. A mérnök sem fog a boldogságtól re­pesni, ha művezetői felada­tokat láthat el, mert ezt a helyzetet csak elfogadtatni lehet. S nem mindegy a hangnem. Ahol a pályakez­dők előtt feltárják a gon­dokat, s türelmüket kérik, amíg a végzettségüknek megfelelő elfoglaltságot tud­nak nekik biztosítani , ott enyhülhetnek a feszültségek. S ha a pályakezdőben is van készség e türelmi idő­szak kiböjtölésére, esetleg ekkor mélyíti el tudását, akkor talán ezeket az éve­ket sem kell majd az el­veszettek közé sorolni. (m. g.) JÓ EZ NEKÜNK , MIRE SZÁMÍT? — kérde­zem egy vállalat igazgatójá­tól, akivel a véletlen hozott össze és telve volt panasz­­szal. A válasz meghökkentő volt: „A konjunktúrára”. Né­hány nyugati gazdaságkutató intézet ugyanis 1982-re és 83- ra némi — kettő-három szá­zalékos — fellendülést jósol az 1981-es visszaeséshez, vesztegléshez képest Kon­junktúrában a világpiac el­nézőbb lesz? Akkor házhoz jön a külföldi üzletfél, hogy vásárlóként előterjessze a ké­relmét? Vajon nem azok a vállalatok jártak és járnak jól, amelyek a recesszió idején megtalálták a réseket a vi­lágpiacon, ahová behatoltak ? Vajon nem kellene-e gyorsab­ban átalakítani a termelés és az export szerkezetét hogy kevésbé konjun­ktúraérzékeny legyen? De még 1981-nél tartunk és a Minisztertanács legutóbbi üléséről kiadott kommüniké szerint nehezebb feltételek kö­zött veszünk, termelünk és adunk el mint tavaly. Úgy tetszik, némely vállalatnál ma is a hit pótolja a tetteket. A hit a konjunktúrában és kiváltképp a jóságos és meg­bocsátó „atyában” — az ál­lamban —, amely maga is lu­das volt az ilyen reményke­dések táplálásában, nemegy­szer bizonyságát adva könyö­­rületességének. Most is néhány adat láttán felötlik az emberben, hogy nem engedett-e a meghirde­tett szigorúság? Nincs-e a szabályozókon némi javítani­való? A Statisztikai Havi Köz­lemények 1981/7. számát bön­gészve megtudom, hogy bár felkészítettek bennünket az életszínvonal megállapodásá­ra, mégis az előző év azo­nos időszakához képest a la­kosság pénzbevételei 7,5 szá­zalékkal nőttek, a szocialista iparban pedig 7 százalékkal magasabbak a bérek. S a kis­kereskedelmi forgalom több mint 9 százalékkal volt na­gyobb, mint tavaly ilyenkor. A fogyasztói árindex kisebb a tervezettnél, de ha év vé­gére eléri az előirányzottat, akkor is nagyobbak lesznek a reálbérek, miként azzal szá­moltunk. KÜLGAZDASÁGI egyensú­lyunk külföldön is méltatott helyreállását az utóbbi három esztendőben a belső felhasz­nálás — a beruházás és a fogyasztás — visszafogásával értük el. Mit mondanak azon­ban az év első hónapjairól szóló adatok? A szocialista ipar termelése 2 százalékkal nőtt, elmaradva a tervezettől. Az elmaradás — vallják — semmit sem mond, mert le­het, hogy olyan termékekre vonatkozik, amelyek kidöntik a raktárak oldalát A nagyobb teljesítmény azonban aligha szakítható el a termeléstől, márpedig arra égető szükség volna. Kiváltképp ha a ki­vitelre irányulna. A statisz­tikai adatok szerint azonban vállalataink csak a magyar fogyasztót kedvelik. Az kéz­nél van. Ily módon a szo­cialista ipar a belkereskede­lemnek 6 százalékkal több, a külkereskedelemnek viszont 4 százalékkal kevesebb árut szállított, mint a múlt esz­tendő első felében. Jó ez ne­künk? Tévedés ne legyen. A bér­­növekedés ellen senkinek sem lehet kifogása, ha mögötte produktum van. Ám, ha nincs, és az előállítási költségek pe­dig csak nőnek és nőnek — a termelői árak az év első felében 7 százalékkal voltak nagyobbak, mint tavaly — azokat bizony átháríthatják a fogyasztókra. Ha pedig az ál­lam pénzeszközei bevetésével, a forgalmi adó elengedésé­vel megvédi a fogyasztói ára­kat, akkor visszaléptünk egyet. SOK PÉNZ, igen sok hal­mozódott fel az ipari válla­latoknál. A kohászat kivéte­lével a tavalyi nyereség más­­félszeresét érték el. Megjött a beruházási kedvük és végre nem építkeznek, hanem gépe­ket vásárolnak. Ez azonban egyelőre viszi a dollárt. Ám vigye, ha egy átgondolt, a vi­lágszínvonallal lépést tartó, netán az egész termelési fo­lyamatot átfogó műszaki fej­lesztés indokolja a kiadást — mondjuk merészen. Miközben aggódunk is. Nem nyújtózunk e tovább megint, mint a ta­karónk ér? Ám nemcsak a be­ruházási étvágy nagyobb, ha­nem a fogyasztási is, a több jövedelem és az élénk kis­kereskedelmi forgalom foly­tán. A kereslet ostroma be­hozatali kényszert idézhet elő, a növekvő valutakiadások pe­dig ismét megingathatják a külgazdasági egyensúlyt. Gaz­daságpolitikai célunk a vál­lalati stabilitás, ám ez nem valósulhat meg a népgazda­ság rovására. Egy esetleges félreértés elkerülésére meg­jegyzem : nem az a megol­dás, hogy a hazai fogyasz­tót utaljuk „elvonókúrára”. Ha a nagyobb bérnek mun­kafedezete van, ha az ipar kihasználva kapacitásait — netán újakat teremtve — a külső piacon is tért nyer, ak­kor a nagyobb devizabevétel­ből a választékot növelő im­portra is futja. Tehát akár a termelésről, akár a fogyasz­tásról van szó, a helyzet kul­csa a vállalatok kezében van. Egy havonta megjelenő sta­tisztikai kiadvány csak ága­zatokról, termékcsoportokról adhat képet, amelyből néhány összefüggésre és irányzatra következtethetünk. Az idézett közlemény általánosít, nem jut, nem juthat el az egyes vállalatig. A gazdasági veze­tés felső szintjén azonban le­het különbséget tenni. Nem tartható már az a nézőpont, hogy minden gyermekünk egyformán kedves minékünk. Nem lehet a végelgyengülés­ben szenvedő vállalatokat úgy feléleszteni, ha hagyjuk, hogy a dinamikusan fejlődők kö­rül elfogyjon a levegő. Úgy hiszem, a szocializmust nem az különbözteti meg a kapitaliz­mustól, hogy a tőkés oda fek­teti be a pénzét, ahol a leg­nagyobb hasznot reméli — míg mi a gyengéket támogat­juk. Nem felfogható, hogy amíg a válság világcégeket rendí­tett meg, csőd csődöt kö­vetett, addig Magyaror­szágon egyetlen gyárat sem zártak be. Annak ellenére, hogy egy városon és néhány nagyvállalaton belül már volt példa a dolgozók célszerű és emberségesen végrehajtott át­csoportosítására. Holott nem egy esetben az volna a jó­tétemény, hogy egy gyenge üzemben, rossz légkörben, si­lány gépek, s ártó munkakö­rülmények között tébláboló szakembert, akinek tudása parlagon hever, teljesítőképes­ségét nem aknázzák ki, cselek­vésében megfékezik, aki a kö­rülmények hatására eltompult, ellustult — kilendítsék nyu­galmi állapotából. ÖRÖK FÉLELMÜNK, hogy ha egy ilyen mozgás elkez­dődik, nem áll meg és mun­kanélküliség lesz belőle. A túlzások megakadályozhatók és a munkanélküliség meg­előzhető, ha van tervünk az életképtelen üzemek bezárá­sára. Ha felmértük, hogy a környéken hol vannak befo­gadóképes vállalatok és szö­vetkezetek, ahol a felszaba­dult szaktudás, kezdeménye­zőkészség, gyakorlat és szor­galom azonnal vagy átképzés­sel hasznosítható. Egyébként végbemegy egy spontán átcsoportosulás is. Az állami iparban 1980 óta ismét két százalékkal kevesebben dolgoznak és több fizikai munkás távozott, mint ahány alkalmazott Érdemes vizsgá­lódni, hogy ki merre tart. Le­het hogy a gazdaságpolitikai célokkal egy irányban halad­nak. Nem eszik a kását olyan­­forrón, mint ahogy a reform lángja felhevítette — vigasz­talják magukat e félév nyer­tesei, azok, akiknek a jövedel­me átlagosan, vagy átlagon fe­lül nőtt, szép nyereségrészese­dést vágtak zsebre és sokat vá­sároltak is. A kása azonban az eltelt időben már langyos és ehető lett. Ha tovább ha­logatjuk a döntést, hidegen kell bekebeleznünk és meg­fekszi a gyomrunkat. Kovács Judit 3

Next