Magyar Nemzet, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
Vasárnap, 1981. szeptember 13. Madar Nemzet Augurok Nagy divatja volt az antik világban a jövőbe látó jósoknak Kasszandrától Theireisziászig s a madarak röptéből a jövendő hadi és politikai eseményeire következtető madárjósokig, augurokig. Ma már persze nekünk, néhány évezreddel későbbi utódoknak egzaktabb, tudományosabb módszerek állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy a „jövőbe lássunk”, s megtervezzük, megszervezzük az események menetét. Nem vagyunk kitéve az ornitológiai szempontok szeszélyeinek. Vagy mégis? Lássunk egy egyszerű — legalábbis annak látszó — példát. Egy adott országban az arra illetékesek a megfelelő pillanatban bizonyos intézkedéseket hoznak abban a reményben, hogy ezek hatására belátható időn belül X ezer anya Y ezer egészséges csecsemőnek ad majd életet. Ha a számítások beválnak — s mint tudjuk, beváltak —, ez az Y ezer csecsemő nemsokára valóban ott gőgicsél majd az Y ezer kis bölcsőben. Nem kell különösebb madárjóslási tehetség annak megállapításához, hogy a dolognak ezzel koránt sincs vége még. Ezek a csecsemők ugyanis nőnek-növekszenek. Elérkezik végül az az idő, amikor ez az Y ezer gyermek megérik az iskolaköteles korra, s megeshet, hogy mindnyájuk szülei komolyan is veszik az általános tankötelezettségi törvényt. Beíratják hát őket a lakóhely szerint illetékes iskolába. A bajok — amint tudjuk — ekkor kezdődnek. Kiderül ugyanis, hogy a feltétlenül szükséges 7 ezer általános iskolai tanterem helyett csak 7 per kettő ezer áll rendelkezésre s ez jó, ha elegendő arra, hogy ezt az Y ezer csemetét leültessék, az ideális tanulócsoport-létszámról hangoztatott pedagógiai alapelveket pedig tessék azonnal elfelejteni. Láthatjuk tehát, hogy képzeletbeli (?) modellünkbe valahol hiba csúszott. Minden bizonnyal nem akkor, amikor az arra hivatottak komolyan vették a gyermekáldást serkentő hasznos intézkedéseket. Tán a csecsemők sem hibáztathatók azért, mert megszülettek. A modellből úgy tetszik, egy későbbi fázisban keletkezett logikai hiba, akkor, amikor a folyamatot figyelemmel kísérők megfeledkeztek arról, hogy e csecsemők majd cseperedni kezdenek s előbb-utóbb ott dörömbölnek majd az iskolák kapuján. Annyi mindenesetre tény, s el is kell fogadnunk, hogy pazarlás lenne mindig annyi tantermet építeni, ahány új általános iskolai első osztály indul majd a tervek szerint. Ezt nálunk jobb módú országok sem engedhetik meg maguknak, hisz ők sem látják értelmét. Ám nem szabad kritika nélkül elfogadnunk e fenti kijelentést, hiszen a benne foglalt Információt az elmélet és a gyakorlat egyaránt meghaladta már. Rég nyilvánvaló ugyanis, hogy nem tantermeket, hanem több célra hasznosítható, sok funkcióra alkalmas termeket kellene építeni, s nem — vagy nem csak — iskolákat, hanem a művelődés, a közművelődés sokféle ágazatát befogadni alkalmas komplex intézményeket. Olyan rugalmas, a mindenkori igényeknek megfelelően átalakítható intézményhálózatot követel a kor, amelynek tervei — s közöttük az integrált közművelődési épületeké — régóta rapndéknaévremmlanak már, samely hálózat megteremtését a közrművelődésért felelősséget érző szakemberek közül sokan esztendők óta sürgetik. Ők azok, akik nem a madarak vonulásából, de például a születési statisztikák alakulásából megjósolták előre az idén kialakult, feszült iskolai helyzetet, s azt, hogy lesz egy generáció, amely nyomasztó emlékként hordozza majd magában a túlzsúfolt általános iskolákban eltöltött esztendőket. V. P. Egy kis történelem ki hinné, hogy a magyarországi lóversenyzés és lótenyésztés tulajdonképpen egy értekezlettel kezdődött. Még a múlt század elején történt, talán 1803-ban, hogy a panaszkodó hadsereg nyomására, hogy tudniillik kevés jó lovat kap a hadsereg magyar földről, értekezletet hívtak össze, a magyarországi lótenyésztés siralmas állapotát megbeszélendő. Az értekezlet — miként annyi más értekezlet is azóta — hatástalan maradt. A határozat megszületett, eredménye azonban nem lett. Sem a lótenyésztés nem lendült fel Magyarországon, sem a versenyzés nem kezdődött meg. Erre még sokat kellett várni. Ezen az említett értekezleten minden bizonnyal részt vett egy gróf Hunyadi József nevű nagybirtokos, akinek Ürményen volt birtoka. Elhatározta, hogy a saját birtokán, a saját szakállára rendez lóversenyeket. 1814—21-ig évente rendezett ürményi birtokán különféle juttatásokat. Meghívott vendégeket, előkelőségeket és természetessen lóelőkelőségeket is, csakhát ezek az akkori lóelőkelőségek még igen szerény vérvonalúak voltak. Meglehet, Széchenyi István is vendége volt Hunyadi grófnak ezeken a futtatásokon. Angliában akkor már igen kiterjedt és fejlett lótenyésztés és versenyeztetés folyt, a lóversenyzésnek már a technikája, sőt a lebonyolításnak a mikéntje is igen fejlett állapotban volt Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a magyar lóversenyzés tulajdonképpen valahol egy angliai versenyüzemben született meg, amikor Széchenyi meglátta a lehetőséget a lóban. Ekkoriban ő még nem volt gyanús személy a bécsi udvar előtt. A dolog mégis nagyon lassan haladt előre. Értekezletek, megajánló értekezletek, díjfelajánlások, terepszemlék követték egymást, engedélyek után kellett feljárni Bécsbe, tanácskozások, veszekedések, harcolások, harcok — ahogy ma mondanánk —, és csak az évek múltak közben. Ismeretes, hogy Széchenyinek már 1821-es naplójában március 18-án van egy feljegyzése, miszerint többedmagával díjat tűzött ki a majdan tartandó pesti lóversenyekre. 22-ben újra Angliába látogat, Wesselényivel együtt, újabb telivér méneket vásárol és kancákat is, szaporítja a majdan versenyzésre alkalmas lóállományt. Közben aztán egyre gyanúsabbá válik ő maga is, meg Magyarország is. A 20-as évek közepe táján már majdnem nyilvánvaló, hogy miért nem engedélyezi a kormány Pesten a futtatásokat Mert fél a csődülettől. Fél attól, hogy sok ember összejön és kiabál, mint az a lóversenyeken szokás. A Simmeringen ugyanis ekkor már gyakoriak a lóversenyek, nagy a fellendülés, és ott a magyar urak is sportolhatnak, lovagolhatnak, részt vehetnek, futtathatnak. Ott szabad, Pesten huzavona huzavonát követ. 1828-ban végülis Pozsonyban engedélyeznek egy meetinget, ámbár a katonai parancsnok ott is mozog. Még ugyanennek az évnek az őszén mégiscsak mozdul valami. Széchenyi István, Wesselényi Miklós, és Heinrich Nepomuk János kapitány kijelölik a majdani lóversenytér színterét. „Az üllői kapun kívül a soroksári út felé” találják meg az alkalmas területet. Miután végül is a főbb akadályok elhárultak. 1827. június 6-án sikerült megtartani a már említett helyen az első versenyszakasz (meeting) első versenynapját. A versenyt egy ideiglenes bizottság rendezte, amelynek ma már mosolyogtatóan szép a neve: „Versenyzési Választottság”. A megnyitónak fő száma az „elegyes futás” nevű úgynevezett heat-verseny volt. Ennek az a lényege, hogy a három futamból legalább kettőben kell győznie annak a lónak, amelyik a heat-versenyt meg akarja nyerni. Ezt a versenyt a Széchenyi által nevelt, de gróf Károlyi György tulajdonában lévő Babieka nevű ló nyerte meg. Ugyanezen a napon tartottak még egy futamot parasztok és csikósok részére egy angol mérföldes versenytávon, és utána a lemaradottak részére egy vígaszversenyt. A szerény meeting június 15-ig tartott. Egykorú feljegyzésekből kiviláglik, hogy a dolog nagy port kavart föl Pesten, az amúgy is poros Pesten. Népvándorlás indult meg a versenynapokon a gyep felé, és igen jó hangulatban teltek el a versenyzés órái. Az ügynek természetesen rögtön támadtak ellenzői is. Széchenyinek most már nemcsak az ügy előmozdításán, de megvédésén is kellett fáradoznia. Ezért írta meg 28-ban a „Lovakról” című könyvét. Ennek a könyvnek a megírásával és megjelentetésével számíthatjuk aztán végképp a lóversenyzés ügyének a nemzeti megújhodás ügyével, a reformkor egyéb szellemi mozgalmaival való teljes összefonódását. Ettől kezdve minden kis lóesemény úgyszólván komoly politikai súlyt és jelentőséget kap. Nem véletlen, hogy ekkor, a kezdeti időkben születnek meg a legszebb versenydíj-elnevezések. Ilyen például az Asszonyságok díja vagy a Nemzeti hazafi díj, valamint az sem véletlen, hogy a magyar lóverseny bölcsőjénél mindjárt ott találunk egy két tollforgatót. 28-ban az úgynevezett gyepkönyvet már Széchenyi és Döbrentei Gábor közös szerkesztésében adják ki. 29-ben pedig a versenyek jegyzői tisztét Kisfaludy Károly és Döbrentei Gábor látják el. A magyar irodalom jelesei később is szorosan kötődnek a lóversenyhez. Döbrentei Gábor után Bérczy Károly szerkesztette évekig a Vadász és versenylapot, a lóversenyzésnek úgyszólván egyetlen orgánumát. Széchenyi maga is szeretett lovagolni, gyakran résztvett a versenyeken, a saját maga által tenyésztett lovakon. Az 1842-ben megalakult Pesti Lovaregyletnek természetesen ő lett az elnöke. A Lovaregylet megalakulása nem eredményezett különösebb fellendülést, nem sikerült a versenynapok számát felemelni, és az idomításban álló lovak száma sem szaporodott kellő mértékben. Széchenyi 1848-ig vett létezt a lovaregyleti munkában, akkor, minthogy mindennél szakított, ezzel is. 43- ban még négy darab „bejelentett pályás lova” volt a legnagyobb magyarnak, a 49-es versenyfeltételek kidolgozásában még valószínűleg ő is részt vett, de a 49-es versenyek már elmaradtak. Érdekes dolog, hogy a budapesti versenytér minden nagy és minden tragikus történelmi sorsforduló idején elhanyagolt állapotba kerül. 49 után is ez történt vele. Aligha látszott remény arra, hogy ott még valaha versenyeket fognak tartani. A versenyek három évig szüneteltek. Csupán egy lelkes ember Heinrich Nép. János pályafelügyelő, az a kapitány, aki annak idején 26-ban részt vett a terepszemlén Széchenyivel, bizakodott egyedül a versenyek újbóli megindításában. Rendbehozatta a pályát és valahogy kiharcolta az engedélyt, 52-ben újra elkezdődtek a versenyek. Az első futam a Nemzeti Díj volt. Utána pedig a felére csökkent Batthyányi—Hunyadi-díj következett. A díjcsökkenést a díjfelajánlók egyikének, Batthyányi Kázmérnak a teljes vagyonelkobzása miatt kellett bejelenteni. Csurka István Hangnem Ismerősöm napok óta rohangál. Sorra járta már közelebbi-távolabbi rokonait. Barátokat, régi osztálytársakat keresett fel, munkahelyéről naponta tíz-tizenkétszer telefonált, a délutánjai, estéi pedig látogatásokkal, majdhogynem kéregetéssel telnek. Ismerősöm e napokban pénzt kért mindenkitől. Az OTP személyi kölcsön összege is a kezében lesz egy héten belül, s ezzel közelebb kerül a hőn óhajtott harmincezer forinthoz. Munkahelyi vezetője bizonyára százszor is meggondolta volna a kölcsönkérő lapra tenni a pecsétet, ha tudta volna, miért is e hirtelen gyűjtőszenvedély. * Ismerősöm ugyanis munkahelyét készül otthagyni. Hét éve már, hogy elsőéves egyetemistaként — ahogy ő fogalmazta — kényszerhelyzetben, ám mégis meggondolatlanul elfogadta leendő vállalata ösztöndíját. A havonta kapott pénzzel jóval könnyebben vészelte át az egyetemi éveket, a szerződéskötés idején tett ígéretek, a mézes-mázos perspektívák csábítóan hatottak. Ám mire dolgozni kezdett, változott a hangnem. És ő egyre türelmetlenebbül végezte a semmi kis munkát, amihez „még az érettségi is sok”. S bár az ilyen-olyan mellékcsatornákon fülébe jutott, hogy szerepel a káderfejlesztési tervben, úgy döntött, nem vár tovább. Csakhogy a különböző ösztöndíjak fogságától mentes diplomások között is vannak olyanok, akik nehezen találnak végzettségüknek, képesítésüknek megfelelő munkát Olyan állást, amelynek művelésére éveken keresztül készültek. Ennek hiányában kényszerpályára szorulnak — szorultak — mérnökök, közgazdászok, tanárok. Bizonyos pályákon a túlképzés jeleivel már néhány éve találkozhatunk, s az előrejelzések szerint ezzel a jövőben — ha átmenetileg is — szintén számolni kell. Ezt a helyzetet csak belátni lehet de az aligha várható el például egy középiskolai tanártól, hogy örüljön, ha általános iskolásokat taníthat. A mérnök sem fog a boldogságtól repesni, ha művezetői feladatokat láthat el, mert ezt a helyzetet csak elfogadtatni lehet. S nem mindegy a hangnem. Ahol a pályakezdők előtt feltárják a gondokat, s türelmüket kérik, amíg a végzettségüknek megfelelő elfoglaltságot tudnak nekik biztosítani , ott enyhülhetnek a feszültségek. S ha a pályakezdőben is van készség e türelmi időszak kiböjtölésére, esetleg ekkor mélyíti el tudását, akkor talán ezeket az éveket sem kell majd az elveszettek közé sorolni. (m. g.) JÓ EZ NEKÜNK , MIRE SZÁMÍT? — kérdezem egy vállalat igazgatójától, akivel a véletlen hozott össze és telve volt panaszszal. A válasz meghökkentő volt: „A konjunktúrára”. Néhány nyugati gazdaságkutató intézet ugyanis 1982-re és 83- ra némi — kettő-három százalékos — fellendülést jósol az 1981-es visszaeséshez, vesztegléshez képest Konjunktúrában a világpiac elnézőbb lesz? Akkor házhoz jön a külföldi üzletfél, hogy vásárlóként előterjessze a kérelmét? Vajon nem azok a vállalatok jártak és járnak jól, amelyek a recesszió idején megtalálták a réseket a világpiacon, ahová behatoltak ? Vajon nem kellene-e gyorsabban átalakítani a termelés és az export szerkezetét hogy kevésbé konjunktúraérzékeny legyen? De még 1981-nél tartunk és a Minisztertanács legutóbbi üléséről kiadott kommüniké szerint nehezebb feltételek között veszünk, termelünk és adunk el mint tavaly. Úgy tetszik, némely vállalatnál ma is a hit pótolja a tetteket. A hit a konjunktúrában és kiváltképp a jóságos és megbocsátó „atyában” — az államban —, amely maga is ludas volt az ilyen reménykedések táplálásában, nemegyszer bizonyságát adva könyörületességének. Most is néhány adat láttán felötlik az emberben, hogy nem engedett-e a meghirdetett szigorúság? Nincs-e a szabályozókon némi javítanivaló? A Statisztikai Havi Közlemények 1981/7. számát böngészve megtudom, hogy bár felkészítettek bennünket az életszínvonal megállapodására, mégis az előző év azonos időszakához képest a lakosság pénzbevételei 7,5 százalékkal nőttek, a szocialista iparban pedig 7 százalékkal magasabbak a bérek. S a kiskereskedelmi forgalom több mint 9 százalékkal volt nagyobb, mint tavaly ilyenkor. A fogyasztói árindex kisebb a tervezettnél, de ha év végére eléri az előirányzottat, akkor is nagyobbak lesznek a reálbérek, miként azzal számoltunk. KÜLGAZDASÁGI egyensúlyunk külföldön is méltatott helyreállását az utóbbi három esztendőben a belső felhasználás — a beruházás és a fogyasztás — visszafogásával értük el. Mit mondanak azonban az év első hónapjairól szóló adatok? A szocialista ipar termelése 2 százalékkal nőtt, elmaradva a tervezettől. Az elmaradás — vallják — semmit sem mond, mert lehet, hogy olyan termékekre vonatkozik, amelyek kidöntik a raktárak oldalát A nagyobb teljesítmény azonban aligha szakítható el a termeléstől, márpedig arra égető szükség volna. Kiváltképp ha a kivitelre irányulna. A statisztikai adatok szerint azonban vállalataink csak a magyar fogyasztót kedvelik. Az kéznél van. Ily módon a szocialista ipar a belkereskedelemnek 6 százalékkal több, a külkereskedelemnek viszont 4 százalékkal kevesebb árut szállított, mint a múlt esztendő első felében. Jó ez nekünk? Tévedés ne legyen. A bérnövekedés ellen senkinek sem lehet kifogása, ha mögötte produktum van. Ám, ha nincs, és az előállítási költségek pedig csak nőnek és nőnek — a termelői árak az év első felében 7 százalékkal voltak nagyobbak, mint tavaly — azokat bizony átháríthatják a fogyasztókra. Ha pedig az állam pénzeszközei bevetésével, a forgalmi adó elengedésével megvédi a fogyasztói árakat, akkor visszaléptünk egyet. SOK PÉNZ, igen sok halmozódott fel az ipari vállalatoknál. A kohászat kivételével a tavalyi nyereség másfélszeresét érték el. Megjött a beruházási kedvük és végre nem építkeznek, hanem gépeket vásárolnak. Ez azonban egyelőre viszi a dollárt. Ám vigye, ha egy átgondolt, a világszínvonallal lépést tartó, netán az egész termelési folyamatot átfogó műszaki fejlesztés indokolja a kiadást — mondjuk merészen. Miközben aggódunk is. Nem nyújtózunk e tovább megint, mint a takarónk ér? Ám nemcsak a beruházási étvágy nagyobb, hanem a fogyasztási is, a több jövedelem és az élénk kiskereskedelmi forgalom folytán. A kereslet ostroma behozatali kényszert idézhet elő, a növekvő valutakiadások pedig ismét megingathatják a külgazdasági egyensúlyt. Gazdaságpolitikai célunk a vállalati stabilitás, ám ez nem valósulhat meg a népgazdaság rovására. Egy esetleges félreértés elkerülésére megjegyzem : nem az a megoldás, hogy a hazai fogyasztót utaljuk „elvonókúrára”. Ha a nagyobb bérnek munkafedezete van, ha az ipar kihasználva kapacitásait — netán újakat teremtve — a külső piacon is tért nyer, akkor a nagyobb devizabevételből a választékot növelő importra is futja. Tehát akár a termelésről, akár a fogyasztásról van szó, a helyzet kulcsa a vállalatok kezében van. Egy havonta megjelenő statisztikai kiadvány csak ágazatokról, termékcsoportokról adhat képet, amelyből néhány összefüggésre és irányzatra következtethetünk. Az idézett közlemény általánosít, nem jut, nem juthat el az egyes vállalatig. A gazdasági vezetés felső szintjén azonban lehet különbséget tenni. Nem tartható már az a nézőpont, hogy minden gyermekünk egyformán kedves minékünk. Nem lehet a végelgyengülésben szenvedő vállalatokat úgy feléleszteni, ha hagyjuk, hogy a dinamikusan fejlődők körül elfogyjon a levegő. Úgy hiszem, a szocializmust nem az különbözteti meg a kapitalizmustól, hogy a tőkés oda fekteti be a pénzét, ahol a legnagyobb hasznot reméli — míg mi a gyengéket támogatjuk. Nem felfogható, hogy amíg a válság világcégeket rendített meg, csőd csődöt követett, addig Magyarországon egyetlen gyárat sem zártak be. Annak ellenére, hogy egy városon és néhány nagyvállalaton belül már volt példa a dolgozók célszerű és emberségesen végrehajtott átcsoportosítására. Holott nem egy esetben az volna a jótétemény, hogy egy gyenge üzemben, rossz légkörben, silány gépek, s ártó munkakörülmények között tébláboló szakembert, akinek tudása parlagon hever, teljesítőképességét nem aknázzák ki, cselekvésében megfékezik, aki a körülmények hatására eltompult, ellustult — kilendítsék nyugalmi állapotából. ÖRÖK FÉLELMÜNK, hogy ha egy ilyen mozgás elkezdődik, nem áll meg és munkanélküliség lesz belőle. A túlzások megakadályozhatók és a munkanélküliség megelőzhető, ha van tervünk az életképtelen üzemek bezárására. Ha felmértük, hogy a környéken hol vannak befogadóképes vállalatok és szövetkezetek, ahol a felszabadult szaktudás, kezdeményezőkészség, gyakorlat és szorgalom azonnal vagy átképzéssel hasznosítható. Egyébként végbemegy egy spontán átcsoportosulás is. Az állami iparban 1980 óta ismét két százalékkal kevesebben dolgoznak és több fizikai munkás távozott, mint ahány alkalmazott Érdemes vizsgálódni, hogy ki merre tart. Lehet hogy a gazdaságpolitikai célokkal egy irányban haladnak. Nem eszik a kását olyanforrón, mint ahogy a reform lángja felhevítette — vigasztalják magukat e félév nyertesei, azok, akiknek a jövedelme átlagosan, vagy átlagon felül nőtt, szép nyereségrészesedést vágtak zsebre és sokat vásároltak is. A kása azonban az eltelt időben már langyos és ehető lett. Ha tovább halogatjuk a döntést, hidegen kell bekebeleznünk és megfekszi a gyomrunkat. Kovács Judit 3