Magyar Nemzet, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-11 / 239. szám
Vasárnap, 1981. október 11. Belső utak a külvilághoz „Talán a világ is kissé érdekesebbé válik számunkra, mert mindig csak a dolgok és az emberek felszíne unalmas és meguntam. Az elmélyedés képessége egyre újabb és újabb rétegeit tárja fel a valóságnak, és a felfedezés, a megismerés örömével tölt el." Koncentrációs gyakorlatok leírása kapcsán fogalmazza ezt Popper Péter A belső utak könyve című munkájában, amely mostjelent meg a Gyorsuló idő című sorozat keretében. A kis könyv érdekesen és érzékletesen tárja elénk azokat a legfontosabb metódusokat, amelyek segítségével a sodró napok, a gyorsuló idő közegében is összpontosíthatjuk gondolatainkat, s acélozhatjuk meg (először ,,a kis energiamennységek útján való próbacselekvés'', a gondolkodás révén) akaratunkat. Saját gyakorlatának ,,terepé”-ről hozott példákkal is bizonyítja A belső utak könyve jeles, pszichológus szerzője, hogy a figyelem és emlékezés módszeres fejlesztésével el lehet érni, hogy olyan emberek is világosabban — ha úgy tetszik, kívülről és felülről — lássák önmagunkat, akik eddig nem tudtak kibújni nemegyszer szorongató szerepeikből. Akiket „fennkölt” konvencióik és kicsinyes félelmeik ..bezártak a lét börtönébe’'. Erről a „börtönlét”-ről Jean-Paul Sartre írt annak idején igen meggondolkodtatóan, és az ő szavait is idézi Erving Goffmann amerikai kutató nemrégiben magyarul is megjelent könyvében. Erről a „könyvről — amely valósággal kézikönyv emberismerethez és önismerethez” — számolt be a héten lapunkban az a Mezei Ferenc, akinek az „empátia” kérdéskörét rendszeresen kifejtő Buda Bélával, a ,,pszichodráma” módszereit összefoglalóan ismertető Bagdy Emőkével, Szakács Ferenccel, Pethő Bertalannal, Füredi Jánossal és több más kiváló pszichológussal és pszichiáterrel együtt úttörő érdeme van abban, hogy az önismeret témája mostanában „közügy” kezd lenni nálunk. Ezen a ,,nyomvonalon", a hasznos módszerek tapasztalatainak és lehetőségeinek feltárásán halad Popper Péter új könyvecskéje is. Amelynek alaposabb értékelése nem e jegyzet feladata. Az eddigiekhez csupán azt tennénk hozzá, hogy a szerző érdeme: „átment" több, eddig „misztikus” burokban jelentkezett metódust is a racionális önnevelés számára. Viszont vitázni lehet — és megfelelő alkalommal kell is majd — azon, hogy Popper Péter túlságosan is megváltoztathatatlannak tartja a „külvilág” bizonyos negatív, énünket romboló tényezőit; megfellebbezhetetlen bölcsességként idézi ..a kutya ugat, a karaván halad” megtévesztő ..igazságáét. Hiszen mi nem vagyunk kutyák, ezért tőlünk is függ(het), merre halad a karaván ... Amire itt most a figyelmet elsősorban felhívnánk, arra Popper munkája tulajdonképpen csak „ürügy”. A lényeg az, hogy az önmagunkban való, éppen nem „köldöknéző" elmélyedés tényleg érdekesebbé teheti a külvilágot. Jobban észrevehetjük, hogy mi az, ami szűkebb és tágabb világunkban szép, tehát megőrzendő és gazdagítandó, és mi az, ami málló és foszladozó, tehát ami „renoválandó”, ha tisztában vagyunk vágybeli és igazi önmagunkkal. Vagyis az „ilyen vagyok" és az „ilyen szeretnék lenni" különbségeivel. Nyilvánvaló, hogy nincs steril „én”; önmagunkhoz csak a társadalmon keresztül jutunk el, s az emberke a család és az iskola — vagy akár óvoda, vagy bármely gyermekközösség — kohójában formálódik. De hogy mi alakul ki benne — és hogy kivé lesz végül ,az illető — az sokban függ figyelmétől és belső fegyelmétől. .Jó volna tehát már az általános iskolában is tanítani az önismeretre való nevelés néhány módszerét. A. G. A csak Nem is tudom hirtelenjében, van-e valami időszerűsége alábbi gondolataimnak, avagy csupán ez a szomorú-szép ősz, ez a borongásra, és elborongásra késztető langymeleg október löki ki belőlem ezeket a kérdéseket. Azt szeretném tisztázni, hogy hogyan működik az emberben az öncsalás gépezete. Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Ahhoz, hogy akárcsak parányi mértékben is tudományos érvényű lehessen a vizsgálódásom, tárgyilagosan, azaz kívülről kellene szemlélnem ezt a jelenséget, föl kellene másznom legalább valami csőszállványra, vagy legalább egy órácskára ki kellene szakítanom magamat a saját öncsalásom és a közösségem öncsalásának a hálójából. Ez azt hiszem, világos. Az orvos ha megbetegszik, orvoshoz fordul. De ék kihez forduljak? Vagy inkább állítsam bátorul, hogy én bizony kívül vagyok a Nagy Magyar Önáltatáson? Nem akarok nevetség tárgya lenni. Félre hát a tudományosságra való kacsingatással, ismerjük csak be szépen, hogy ez az egész nem más, mint egy élménybeszámoló. Az igazsággal van a baj. Minden rossz vele kezdődik. A megélt, megtörtént, megszenvedett, vagy felhabzsolt életigazsággal, valósággal. Az igazséggal, minek erkölcsi fénye elviselhetetlen. A csillagrobbanásról beszélek, a kedves évtizedeken is átranyogó, feltéten odaadást, áldozatkész szerelmet sugárzó tekintetéről. a csókról beszélek, a kézszorításról, az esküről. Csupa e v’.?erhete‘!en doloáról. A körülmények aztán min- 30 másként alakulnak. Nimrsk azért, mert mi áll hat átlövök vagyunk, nemcsak azért, mert sorsunk, ez a bősz hatalmasság más kordonok közé szorít bennünket, hanem azért is, mert ezek azigazságfellobbanások természetük szerint is csak pillanatnyiak. Fellobbannak, bevilágítják életünk sötétjét és ellobbannak. Nem is vagyunk talán úgy megalkotva, hogy örökkön ezen az ezer fokon égjünk. Csak a zsenik és a mártírok kivételek ez alól. Elcsattant hát a csók, amit aztán el kell felejteni. Ez az első fokozat. Az ember hátat fordít. Hallgat. Másfelé bámul. Hirtelen be kell kötnie a cipőfűzőjét, és hosszan elpiszmog ezzel. Várja a kérdést otthon a feleségétől, de az asszony nem kérdez semmit. Pedig tud a csókról, talán még látta is, talán még az a nő is ő volt valami másik, öncsalás előtti állapotában, akit akkor mámorosan megcsókoltunk. Házasságon kívüli szerelem, nem beszélünk róla. De még tudjuk, hogy megtörtént. Éjszakánként felriadunk, érthetetlen szavakat nyögünk, asszonyunk vizes borogatást hoz égő szívünkre, és reggel megkittzottan ébredünk. Az öncsalás csomópontjai közül ez a legkeservesebb. Ez okozza a legtöbb egészségi károsodást. Borzasztó kínlódás ez. Rettentő sok energia kell ugyanis a csók, a fényfellobbanás, a kézszorítás — kinek mi — kénének, emlékének, fényének, ízének elnyomásához. Sokan bizony rá is mennek erre. De aki aztán túlélte ezt az első időszakot, arra boldog nanok virradnak. Lassan megszűnnek az éjszakai hánykolódások. Annál inkább, mert hősünk, éppen az éjszakai felriadó októl való téstáben és az előlük való menekülés útja-méldiaként rászokott az éjszakázásra. A piára. Nagy, tivornyás éjszakák következnek, amikor már csak azért sincs felriadás, mert alvás sincs, hanem szép lányok vannak, és buja csókok vannak a helyett a régi, szent csók helyett és ezek is csókok, élvetegek, buják. Egy nagynagy vigalom az élet és amikor meg nem az, akkor ott van a kis család, amit magára húzhat az öncsaló, mint a csigaházat, és nemcsak a szent csókot, hanem a bujákat is elfelejtheti benne szépen, a jászolos melegben, a szuárogó csecsemők és a száradó pelenkák között. Probléma egy szál se ebben a második fokozatban. Mert a csecsemők még nem kérdezik a csókot, és hősünk még abban a hiszemben él, hogy nem is kell majd soha beszélnie róla, hogy vele együtt felejtette el mindenki. Békességes és nyugodt korszak ez, persze csak akkor, ha öncsalónk nem viszi túlzásbaaz ivást. kezd dűlni a pénz. Nemcsak ő maga tartja már jóembernek magát, azért, amiért felejtett, hanem, úgy látszik, az üzem, a vállalat, amit tudom én mi is. Ennek a fokozatnak a végén aztán puszi lesz az egykori csókból. És már azsem bizonyos, hogy mi pusziltunk meg valakit, vagy bennünket puszilt meg valaki. Na nem komolyan, csak úgy kutyafuttából. — És jegyezzétek meg,hogy mindig példás házaséletet éltem anyátokkal! Csakhogy a világ kerek, és nemcsakhogy kerek, de még forog is. Felnőnek a gyerekek és kérdéseket tesznek fel. Pedig a csókról nem esett szó. S mégis azt firtatják. Micsoda megveszekedett, átkozott kölykök! „Érdemes az ilyenekéi...?” Hát, mi közük hozzá? A legérdekesebb pedig az a dologban, hogy a csókról magáról talán már lehetne is ejteni egy-két szót. Ha az ember megkockáztatja egy-két nagyfrüccs után, hát éber fülekre talál. Lesik az ajkáról a szót a gyerekek. És akkor mi magunk is kezdünk emlékezni. Szinte nem is értjük, hogy miért is felejtettük el, vagy akartuk elfelejteni életünknek, szerelmi életünknek ezt az egyszer volt, szép pillanatát. Hiszen még az asszony ajka is mosolyra szalad, mert a fiatalságunkat látja felragyogni, meg a magáét is. Nem értjük a dolgot. Mi van itt? Mi történt itt? Mert egy nyomasztó, bántó sejtelmünk most is van azért. Most is rá akar dúlni egy nagy fal,egy sötét képzet a lelkünkre, mert most is el kell ám felejtenünk valamit. Csakhogy érdekes módon most már nem azt a csókot, azt a kézszorítást, azt az életmozzanatunkat, hanem a felejtést. Az első fokozatot. Nem, a csók most már ragyoghatna. És akár mi , magunk is, sütkérezhetnénk erkölcsi magasrendűségének és miénknek a fényében. Ha nem volna ott a háttérben az a puszi. Most már az első fokozat a kínos. Minden kínjával, gőzével és összezsugorodásával együtt. Már csak ez az, amiről nemlehet beszélni. A csókot nem, most már csak ezt a korszakunkat szeretnénk kiiktatoni az életünkből. Hát, persze, nem lehet. Ez is éppen olyan része az életünknek, mint a többi. Csak abban különbözik, hogy nem tudunk beszélni róla. Egyszerűen nem vagyunk képesek szavakba és vallomásokba foglalni. És most már így kell élnünk a kiteríttetésünkig ezzel a gyalázattal? Nekünk, akik el tudtuk csókolni azt a szent, szép csókot? Éppen nekünk? Hát, bizony ez már így van. Csupán az a szerencse, hogy a föld még most is forog, és az unokáinkat már majd valóban csak a sport érdekli majd, meg aszex, meg talán a jól végzett munka, és nem firtatják majd ezt az ügzetes válla- tán. Egyszóval a nyugdíj mindent megold. De. ho°v mért fogjuk kapni a nyugdíjat, azt csak a Jóisten tudja. Ha tudja, Csurka István Mapi Nemzet Szankció és nyilvánosság Akinek gyakorta útba esik az Entke-aluljáró, időnként hatalmas fonott kosarakkal, szatyrokkal futva menekülő asszonyokkal, férfiakkal találhatja magát szemközt. Békésebb időkben ezek az emberek hangos szóval kínáljákportékáikat is, a menekülésükre gondolva, nyilvánvaló: engedély nélkül. Egy másik idevágó példa a futballmeccseké, ahol az alkalmi szotyola- és tökmagárusok gyorsaságában gyönyörködhet a szurkoló. Az ok : itt is ugyanaz, mint az előbb: engedély nélküli árusítás. Az előbbi esetek a mintái annak, milyen eszközök léteznek manapság egy tanácsrendelet — esetünkben az engedély nélküli árusításról — szankcionálására. Tehát. Ha az intézkedésre jogosított nyakoncsípi az alkalmi árust, következhet a büntetés. Ha nem, mit tehetne mást, újból lesbe áll, s vár a következő rajtaütési alkalomra. Végül is tehát nincs megfelelő szankció vagy ha létezik, nem elegendő arra, hogy visszatartson a büntetendő cselekménytől. Az előbbi megállapítás kulcstény. Egy, a fővárosi tanácsrendeletek érvényesüléséről szóló dokumentum alapállítása. Éppen úgy, mint az, a tapasztalat, mely szerint ita sor is kerül a büntetésre, eléggé hatástalan. Tegyük fel, ha az alkalmi árus csak minden tizedik alkalommal bukik le,s kifizeti a büntetést, amelynek felső határa ezer forint, még mindig jól jár. A büntetést tekintheti költségnek, annyira jelentéktelen összeg a bevételhez képest. Más kérdés: nem biztos, hogy a büntetendők tudják, hogy büntethetők. Ez persze már egy másik téma, mégpedig a tanácsrendeletek kihirdetéséé. Pontosabban: a propagandáé. Egy tanácsrendelet nem törvény, nem rendelkezik egész, országra szólóan. Tulajdonképpen helyi ügy, a tanács székhelyére vonatkozik csupán. A társas közzététel módjára pedig egyelőre nincs recept, csupán annyi bizonyos: tudniuk kell a helyben lakóknak, mit szabad, s mit nem tenniük saját hatóságuk szándéka szerint. És ha bizonyos, hogy tudják, (vagy tudhatták volna), akkor szigorúbb, s ezért talán célravezetőbb büntetés is elképzelhető — mondjuk, az engedély nélküli utcai árusok esetében. (malonyai) — Takarékossági hónap van. Ezentúl csak egy fél kiflit kérek tízóraira! (Várnai György rajza) MERCL NEM LEHET, hogy mégis felmentést kap a tehetetlenség? — kérdezték a fiatalok azon a beszélgetésen, amelyen a magyar gazdaság jelenlegi helyzetét vitattuk meg. Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni, ha őszinte akar lenni az ember? Legfeljebb viszszakérdez: kinek a tehetetlenségéről van szó? Mert hogy igaz, ami igaz: meglehetősen lassan bukkannak fel azok a termékek, amelyeket oly régóta áhítunk már, amelyekre a külföldi is elismerően bólint. Ez a lassú váltás elsősorban a vezetők felelőssége. Ám igaz az is, hogy azoknál a vállalatoknál, ahol eladható gyártmányokat képesek előállítani — ott meg a termelékenységgel vannak bajok. Van olyan cég, ahol a termelékenység mindössze egyötöde a hasonló gyártmánynyal foglalkozó és hasonló felszereltségű , nyugati vállalatokénak. Ezért pedig nemcsak a vezetők hibáztathatók. Hogy a tehetetlenek, a mozdulni képtelenek, a még mindig utasításra, „felsőbb jóváhagyásra”, tanácsra, égi sugallatra, vagy ki tudja mire várók, saját bóvligyártásukat vállrándítással tudomásul vevők,az örökös bizonyítvány magyarázók még mindig felmentést kapnak-e vagy sem, bevallom őszintén, nem tudom. Hírlik, ezek el fognak tűnni a gazdasági porondról, ha nem bírják a versenyt, ha lemaradnak. És hogy kik ilyenek, mely vállalatok azok, amelyek csak visszahúzó erők, rövidesen ki fog derülni. (Bízzunk benne.) Ezt a célt szolgálja az a közelmúltban a vállalatoknak széjjelküldött ipari miniszteri körlevél is, amely azt az utasítást tartalmazta: a vállalatok nemzetközi összehasonlításban vizsgálják meg jellemző műszaki-gazdasági mutatószámaikat. Viszonyítsák magukat az élenjárókhoz, tárják fel az elmaradás okait. Alaposan értékeljék újra termékeiket, technológiájukat, a műszaki és minőségi paramétereiket. S a felülvizsgálat egyik eszköze a nemzetközi megméretés legyen. AZ EREDMÉNY — hogy ugyanis van még teendőnk sok helyen, míg a világszínvonalat elérjük — nem kétséges. Kevés vállalat lesz e felmérések után, amely elmondhatja magáról: egyenrangúak vagyunk a külfölddel, megálljuk a helyünket a piacokon, termelésünkben semmi „forradalmi” tettre nincs szükség. A vizsgálat majdani végeredményét előre tudjuk tehát, csak a részeredmények kérdésesek. No, meg a módszer. Ám az öszszehasonlítás ma már elengedhetetlen. Egy nagyon egyszerű számsor is hirdeti ezt, elég csak megnézni az idei esztendő első háromnegyed évének mérlegét. Anépgazdasági terv az ipari termelés 3— 3,5 százalékos gyarapodását irányozta elő, s ebből ez idáig mindössze két százalékot tudunk eredményképpen felmutatni. Sok helyen, például a bányászatban, kohászatban, építőanyag-iparban csökkent a termelés. Az ipar exportértékesítése elmaradt a várttól. Külgazdasági egyenlegünk nem javul olyan mértékben, ahogy terveztük. Ez áll az egyik oldalon. A másik oldalon pedig az, hogy a lakossági pénzbevétel erősen emelkedett, pénzjövedelmünk reálértéke csaknem négy százalékkal nőtt. Többet költünk, vásárolunk tehát, mint ahogyan az tervezve volt. A két oldal egybevetéséből pedig gyorsan kiderül: nem mehet ez így sokáig, a költekezés egy idő után fedezetlenné válik. A megoldás az, hogy lép az ipar. Igen ám, de hogyan? Valljuk, de, igen kis lépések azok, amelyeket mostanság már sikerként vagyunk hajlamosak elkönyvelni. Hallom például, hogy egy nagy vegyi gyárunk leállította néhány üzemét, mert nem volt gazdaságos, amit ott termeltek. Mi több, kifejezetten ráfizetéses volt ezeket a gyáregységeket üzemeltetni, az innen kikerülő termékeket hosszabb ideje csak veszteséggel lehetett értékesíteni. SZÓVAL ITT TARTUNK. Hír, szenzáció, az aminek magától értetődőnek kell lennie, aminek réges rég meg kellett volna történnie. De hát örüljünk, hogy legalább most meg sor teát, és várjok, hogy a pernando nyomatn tövven is eredne... A heten regionális tanácskozást tartottak a dunántúli vállalatok vezetői. Erről a gondról volt szó. És a Bakony Művek vezérigazgatója igen gyorsan bebizonyította, hogy a félületes szemlelődés, a nem a regcélravezető ús számolgatás tévútra vezethet. S mondta hozzá a számokat. Ha a színvonalbeli különbséget nézzük, igen eltérőek az egyes számok. Az egy foglalkoztatottra jutó árbevétel alapján a számítások azt mutatják: a Bakony Művek termelékenysége körülbelül egy tizede (!) egy hasonló profilú tőkés vállalaténak. Automatikusan vetődik fel a kérdés: mi ennek az oka? Alapvető okként a vezérigazgató a technikai felszereltségben különbséget jelölte meg, ez a tőkés vállalatoknál általában ötszörös, vagy még ennél is több a veszprémiekhez viszonyítva. Ám, ha kiszámolják a száz forint állóeszközre jutó árbevételt, az eltérésmár csak alig két-két és félszeres. A száz forint bérköltségre jutó árbevétel esetében már a Bakony Művek jobb, mint a tőkés cégek . .. BONYOLULT, UGYE? Pedig valamennyi számítást el kell végezni és nyilvánvalóan nem azzal a céllal — ami ma még igen gyakori —, hogy a „felfelé” küldött jelentések kozmetikázását , a számok is segítsék. S az sem cél — még mindig a kozmetikázásnál maradva —, hogy igazolják a vállalatok: „kérem, mi igazán fejlődünk néhány éve még itt tartottunk ... és lám, ma már enynyivel jobbak a számok”. Ebben a nagyon fontos feladatban, a megméretésben szembekötősdi volna ragaszkodni a bázisszemlélethez, hivatkozni egykori önmagunkra. Ahogy félrevezet a nyereségre, mint objektív értékmérőre fogni a gyengeségeket. Abból az egy számból ugyanis nem derül ki egyetlen ok sem, hogy tudniillik miért ennyi a nyereség. És az sem derül ki, ami még tán fontosabb volna, mennyi lenne ha másként gazdálkodnának. Juhász Ádám ipari minisztériumi államtitkár mondotta , az említett értekezleten : „Minden vállalatnak össze kell vetnie a legjobbakkal termékeit, technológiáját, termelékenységét. És nagyon fontos tudni azt, hogy a termékek korszerűségét nemcsak a műszaki paraméterek határozzák meg.” Valóban nem. Nagyon lényegesek természetesen ezek a számok, de a gyakorlatban egy igen egyszerű törvény érvényesül, ezt pedig rendkívül veszélyes nem szem előtt tartani: korszerű az a termék, amit a piac annak ismer el. Mert végső soron ez a legelső — és talán a legfontosabb — kérdés: kell-e a világ piacain az a termék, amit kínálunk. Meg tudjuk-e kapni érte azt az árat, amit mások? S ha erre válaszoltak a vállalatok, jöhet a többi, szépen, sorban. Hogy miért romlik évről évre nálunk az eszközök kihasználtsága, míg a világban javul; hogy miért halmozódik fel sok milliárd dolláros készlet, amikor a felé is elég lenne, hogy miért fordított az arány a felhasználónál és az eladónál meglevő készleteknek, mint ahogy az normális volna? S hogy miért gyenge az üzemszervezés, és még lehetne sorolni. A FELMÉRŐ munkának csak akkor lesz eredménye, ha sürgősen elvégzik a vállalatok. És pontosan. A pontossághoz persze kiinduló adatok kellenek. A veszprémi regionális tanácskozáson a Külkereskedelmi Minisztérium képviselője arról beszélt, hogy az eddiginél jobban ellátják a jövőben a termelő vállalatokat prognózisokkal. Adatokkal a deviza-, a konjunktúra-, a piaci helyzetről. Ez is segítség. A feladat megoldása, a következtetések levonása, s az ebből eredő gyors és célhoz vezető cselekvés azonban a vállalatok szakembereire vár. Tudjuk: késlekedésre nincs idő. Amíg mi vizsgálódunk , „versenyző társaink” addig is haladnak. Kapuvári Gábort