Magyar Nemzet, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-16 / 243. szám

NEMZETKÖZI MELLÉKLET AZ ÚJ GAZDASÁGI VILÁGRENDRŐL AZ ENSZ SZERVEZETEINEK A KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL Észak-Dél párbeszéd Hét esztendeje immár, hogy az ENSZ tagállamai a köz­gyűlés rendkívüli ülésszakán, 1974. május elsején egy­öntetűen­­és ünnepélyesen kifejezték azt a közös eltö­kéltségüket, hogy sürgősen tevékenykedjenek egy új nemzetközi gazdasági rend megteremtéséért... az igaz­ságosság alapján”. Sürgősen — hangoztatták akkor —, és íme, már 1981 végénél tartunk, de ugyanolyan messze ettől az új rendtől. Sőt, jóllehet a párizsi nemzetközi gazdasági együttműködési értekezlet (1975—1976) erre ösztönzött, és a hetvenhetek csoportjának a szüntelen unszolására az ENSZ globális tárgyalásai is ezzel foglal­koztak, mégis szélesedik a szakadék a gazdag és a sze­gény nemzetek között. Vajon az Ausztria és Mexikó kezdeményezésére hama­rosan összeülő cancuni Észak—Dél csúcsértekezlet végre lehetővé teszi az igazi párbeszéd újrakezdését, és erőtel­jes lendületet ad az ENSZ globális eszmecseréinek? Ezzel az alapvető kérdéssel foglalkozik a Földrészek párbeszéde tizedik száma, amely tizennégy keleti, nyugati és déli újság közreműködésével készült, szoros együttműködés­ben az ENSZ szervezeteivel. Az ebben a számban közzétett ENSZ-állásfoglalás in­kább derűlátó ebben a tekintetben. Rüdiger von Wech­­mar, a közgyűlés tavalyi elnöke mindent megtett, bár a jelek szerint nem sok sikerrel, a globális tárgyalások elő­mozdítására. Igaz, von Wechmar optimizmusát alig oszt­ják a melléklet lapjai, még ha megfontolásaik eltérőek is. Az Asahi Shimbun amiatt aggódik, hogy a japánok érdeklődése — a közvélemény-kutatások tanúsága sze­rint — lanyhul a harmadik világ segélyezése iránt. Edgar Pisani, a Brandt-bizottság egykori tagja, és az Európai Gazdasági Közösség jelenlegi fejlesztési biztosa, a Le Monde-nak adott nyilatkozatában kifejti, hogy az új rend nem korlátozódhat a gazdaságra, mindenről szó van. Mellesleg von Wechmarhoz hasonlóan úgy véli, hogy elsősorban a mezőgazdasági-élelmezési problémák­kal kell foglalkozni. A keleti és a déli lapok a legszkeptikusabbak az új Észak—Dél nyitás esélyeit illetően.. Ennek az okai? A Magyar Nemzet a fegyverkezési versenyt idézi föl, az Excelsior a vezető nagyhatalmak erőszakolta polarizá­lódást, az El Moudjahid a nyugati államok manővereit. A Be Soleil és a Dawn javaslatokat tett. A szenegáli új­ság a katonai költségvetések megkurtítását kívánja a fej­lesztési segély javára, a pakisztáni Dél-Dél stratégia ki­dolgozását tartja kívánatosnak, egyebek között a harma­dik világ technológiai közösségének a megteremtésére, és azt sürgeti: teremtsenek beruházási alapot a harma­dik világ istápolására az olajexportálók (OPEC) hite­leiből. A Jornal de Brasil azt magyarázza, hogy Brazília az új nemzetközi gazdasági rend kérdésében felsorakozik a hetvenhetek csoportjának az álláspontja mögé, miközben „felnőtt” államnak tekinti magát. Végül a Zycie Warsza­­wy megjegyzi, hogy Lengyelországnak vannak ugyan gazdasági ütőkártyái, de a számára létfontosságú kivitel növelése nagymértékben függ a nyugati országoktól, tör­ténetesen a vámakadályok lebontásától, és a nemzetközi pénzügyi-fizetési rendszer tökéletesítésétől. Az idő — úgy látszik — nem túlságosan kedvező sem a népek megértésére, sem a nagylelkűségére: ez csendül ki általában ennek a tizedik számnak korántsem biztató írásaiból. Mégis, talán még van valami esélye a remény­nek és az ésszerűségnek. Bizonyosan azért, mert az ipa­rosított országok közvéleménye és kormányai akarva, akaratlanul kénytelenek rádöbbenni arra, ami kezdettől nyilvánvaló volt: támogatni a harmadik világ országait önmagukat segíti ki a bajokból. Másrészt azért, mert apránként annak is az igazára ébrednek: napjaink nö­vekvő gazdasági problémáira nincsenek pusztán techni­kai megoldások. Elsősorban az embert magát kell tisz­teletben tartatni, arra buzdítani, hogy a kutatásokat tár­sítsa a megoldásokkal, gyors módszereket keressen az élelmezési-, lakás-, egészségügyi és oktatási gondok föl­számolására, ami nélkül hasztalan fecsegünk szabadság­ról és az emberi jogok tiszteletben tartásáról. •Jenn Schiraebel EL PAIS I Madrid Növekvő fenyegetés Az utóbbi időben mélyült világunknak az az ellemmon­­dása, amely egyfelől az Észak—Dél párbeszéd me­gál­­lapodására tett kísérletek, másfelül a kelet—nyugati szembenállás és az ebből fa­kadó megosztottság között fe­szül. Ezt az ellentétet még éle­sebbre formálta a francia el­­­nökválasztás: röviddel Reagan amerikai győzelme után Pá­rizsban a szocialista párti Mitterrand jutott hatalomra. Az ellentétet pontosan kife­jezte a közelmúltban kiadott francia—mexikói közlemény,, amelyben mindkét ország a Salvadort valóban képviselő­­politikai erőiként ismerte el­­a Farabundo Marti Nemzeti Fel­szabad­ítási Frontot és a De­mokratikus Forradalmi Fron­tot. A közleményt éppen ak­kor adták ki, midőn Washing­ton a salvadori helyzetet is­mételten a szovjet politika kö­vetkezményeként állította be. Túl e sajátos nézeteltérésen, az Észak—Dél párbeszéd hí­vei véleményüket arra ala­pozzák, hogy az iparosított or­szágok kizsákmányolása miatt a Dél államaiban nincs társa­dalmi és gazdasági stabilitás. A fejlődő országok nemzetközi szinten szüntelen osztályharcot vívnak, és e küzdelmet csak egy­­egyenlőbb és kiegyensú­lyozottabb nemzetközi kapcso­latrendszer szüntetheti meg. E vélemény hívei úgy gondol­ják, hogy a nemzetközi osz­tályharc, amely az olajfegy­ver és más nyersanyag-fegy­verek bevetésével már elkez­dődött, komolyan veszélyez­tetheti az iparosított államok gazdasági és társadalmi hely­zetét. Ettől a nézettől alapvetően különbözik Reagan álláspont­ja, amely szerint a harmadik világ összes gazdasági és tár­sadalmi konfliktusa közvetle­nül fakad a Szovjetuniónak, vagy valamelyik szövetségesé­nek a magatartásából, példá­ul Kubáéból Latin-Ameriká­­b­an, vagy Líbia tevékenységé­ből Afrikában. Nehéz megmondani a jelen­legi körülmények között, hogy miként javulhatnak az Észak— Dél párbeszéd esélyei, és nem könnyű derűlátóan jósolni a néhány nap múlva sorra kerü­lő cancúni csúcsértekezletről. Két vélemény képviselői csapnak, össze az Észak—Dél párbeszédnek szinte minden fórumán. Az első nézet hívei új rendet, új rendszert sürget­nek, míg az úgynevezett „alapvető szükségletek” téte­lének a kimunkálói elsősor­ban belső, nemzeti egyezmé­nyek megvalósulását kíván­ják, így vélekedik az Egyesült Albánok is. Más szavakkal: az első álláspont megfogalma­zói azt vallják, hogy olyan át­fogó rendszert kell teremteni, amely az eddiginél hatásosabb ellenőrzést gyakorol a világ­gazdasági perifériákon elhe­lyezkedő fejlődő államokral vé­get vet az „iparosított cent­rum” rablásainak és nem elégszik meg az egyenlőtlen nemzetközi­­ munkamegosztás szüntelen újratermelésével. A második vélemény képviselői azt állítják, hogy mindegyik országban javul a társadalmi igazságosság, ha a belső hely­zet jobbra fordul. Még súlyosabbá váltak a gondok azóta, amióta a Rea­gan-dók Irina életbe lépett. Az Újvilágban mintegy kiválaszt­ják azokat az országokat, amelyek „megérdemlik” a se­gélyeket, és egyáltalán: pusz­tán a „segély” szó nagyon em­lékeztet egy jótékonykodó, vagyk éppen büntető, jutalma­zó rendszerre — tehát azt mondhatni, hogy a kelet—nyu­gati konfrontáció, illetve az ez ügyben elfoglalt álláspont nö­veli az árukínálatot — a se­gélyek emelése útján — bizo­­ny­os fejlődő államokban. De vajon lehet-e a nemzeteket ily módon „jutalmazni” és „büntetni”? Az úgynevezett „negyedik világban” élőknek nincs nyersanyagfegyverük, és ők a legközvetlenebb áldoza­tai a nemzetközi konfliktusok­nak, mind az emelkedő ener­giaárak, mind a dráguló kész­termékek miatt. Ezek az or­szágok fölvetik, hogy az előbb vázolt két nézet, tehát az új gaz­dasági világrend, illetve az „alapvető szükségletek” kielé­gítésének a jelszava voltakép­pen az elitnek kedvez: a nem­zetközi elitnek (egyes orszá­gok megelőznek másokat) és a hazainak — egyes csoportok fölébe kerekednek a tömegek­nek. És e nézetek — állítják a negyedik világ némely álla­mában — nem egészen alapta­lanok. Kétségtelen,, hogy minél in­kább egyszerűsítjük, tehát sarkítjuk az Észak—Dél prob­léma és a kelet—nyugati vi­ták ellentétét, és a konfliktus föloldásának összeegyeztethe­tetlen voltát, annál inkább késleltethetünk bármilyen megoldást. Pedig az idő múlá­sával a veszélyek fokozódnak, a fenyegetések fölgyorsulnak. EDU­ARDO HARO RECGLEN (Planta rajza, Le Monde) le soleil I Dakar Remény és küzdelem Párizs, 1975. december. a mexikói Cancun, 1981. októ­ber. Az iparosított világ és a harmadik világ. A szereplők azonosak. Csak a díszlet vál­tozott, de az égbolt ugyan­olyan felhőkkel takart, és a fenyegetés megszokottsága ugyanúgy rátelepszik a nem­zetközi kapcsolatokra. Teljesen nyilvánvaló, hogy a párbeszéd bejelentése önmagá­ban nem elegendő. A tárgy­a­­lásokat­ biztosabb­­utakon kell elindítani, ha nem akarunk egyenesen a katasztrófába ro­hanni, újjászervezni a kiful­ladó Nyugat, és a mind több sebből vérző Dél­­kapcsolatait. Ha változásaiban kívánjuk megragadni világunkat, min­denekelőtt azt kell megérte­nünk, hogy­ a kialakuló új rendnek alapvetően hármas kiterjedésűnek kell lennie (po­litikainak, gazdaságinak és kul­turálisnak), még akkor is, ha a gazdasági szféra mozgalma­sabb és áttetszőbb is; az egyik oldalon a pazarlás civilizáció­ja, a másikon a túlélésé. A népek tapasztalatai nyo­mán e hármas kiterjedésnek megfelelően kell újra megha­tározni a kapcsolatokat. Gaz­dagabban és termékenyebben, mint a keleti—nyugati ellent­mondások fényében, tisztessé­gesebben megragadni a való­ságot. El kell vetni azt a szem­léletmódot, amely a harmadik világot a történelem deformá­ló prizmáján át vizsgálja, meg­hamisítottan és félreveze­tően, finomabban kell nyomon követni a nemzetközi viszony­­la­tren­ds­zereket. Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a harmadik világnak utol kell érnie az ipa­rosítottakat, hiszen arra va­gyunk ítélve: nemzeti prog­ramokat dolgozzunk ki, más jellegű fejlődést, önállóbbat és magunkra koncentráltat. Ebben a stratégiában nem mellőzhető, hogy a harmadik világ sokszínű. Szenegálnak például nem ugyanazokat a problémákat kell megostro­molnia, mint amilyenekkel Dél-Korea, Brazília, Mexikó vagy Banglades néz­ szembe. Az Északtól őszinteséget vá­runk. Ami pedig a szocialista országokat illeti, részvételük az új nemzetközi gazdasági rend kialakításában elsőren­dű fontosságú, amennyiben ez a bekapcsolódásuk új dimen­ziót adhat a klasszikus piaci kapcsolatokra épülő fölfogás­sal szemben. Berlinben 1895-ben rendez­tek nemzetközi találkozót. A világ azonban ma már nem gyarmatbirodalmakra oszlik. Az új nemzetközi gazdasági rendnek be kell épülnie a nemzetek elismert kölcsönös, függőségi rendszerébe, a kö­zösségi érzést kell serkenteni az ember védelmében. Ha csak technikai nézőpontból indu­lunk ki, meghamisítjuk a lé­nyegét. Olyan emberi elkép­zelés áll előttünk, amely jó­val több a számok fetisizmusá­­nál, a segélyek elosztásának százalékos megszállottságánál. Reményeit várnak ránk, de küzdelem is. ABDOITLAYE N’ DIAGA SYLLA Magyar Nemzeti 1

Next