Magyar Nemzet, 1981. október (37. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-16 / 243. szám
NEMZETKÖZI MELLÉKLET AZ ÚJ GAZDASÁGI VILÁGRENDRŐL AZ ENSZ SZERVEZETEINEK A KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL Észak-Dél párbeszéd Hét esztendeje immár, hogy az ENSZ tagállamai a közgyűlés rendkívüli ülésszakán, 1974. május elsején egyöntetűenés ünnepélyesen kifejezték azt a közös eltökéltségüket, hogy sürgősen tevékenykedjenek egy új nemzetközi gazdasági rend megteremtéséért... az igazságosság alapján”. Sürgősen — hangoztatták akkor —, és íme, már 1981 végénél tartunk, de ugyanolyan messze ettől az új rendtől. Sőt, jóllehet a párizsi nemzetközi gazdasági együttműködési értekezlet (1975—1976) erre ösztönzött, és a hetvenhetek csoportjának a szüntelen unszolására az ENSZ globális tárgyalásai is ezzel foglalkoztak, mégis szélesedik a szakadék a gazdag és a szegény nemzetek között. Vajon az Ausztria és Mexikó kezdeményezésére hamarosan összeülő cancuni Észak—Dél csúcsértekezlet végre lehetővé teszi az igazi párbeszéd újrakezdését, és erőteljes lendületet ad az ENSZ globális eszmecseréinek? Ezzel az alapvető kérdéssel foglalkozik a Földrészek párbeszéde tizedik száma, amely tizennégy keleti, nyugati és déli újság közreműködésével készült, szoros együttműködésben az ENSZ szervezeteivel. Az ebben a számban közzétett ENSZ-állásfoglalás inkább derűlátó ebben a tekintetben. Rüdiger von Wechmar, a közgyűlés tavalyi elnöke mindent megtett, bár a jelek szerint nem sok sikerrel, a globális tárgyalások előmozdítására. Igaz, von Wechmar optimizmusát alig osztják a melléklet lapjai, még ha megfontolásaik eltérőek is. Az Asahi Shimbun amiatt aggódik, hogy a japánok érdeklődése — a közvélemény-kutatások tanúsága szerint — lanyhul a harmadik világ segélyezése iránt. Edgar Pisani, a Brandt-bizottság egykori tagja, és az Európai Gazdasági Közösség jelenlegi fejlesztési biztosa, a Le Monde-nak adott nyilatkozatában kifejti, hogy az új rend nem korlátozódhat a gazdaságra, mindenről szó van. Mellesleg von Wechmarhoz hasonlóan úgy véli, hogy elsősorban a mezőgazdasági-élelmezési problémákkal kell foglalkozni. A keleti és a déli lapok a legszkeptikusabbak az új Észak—Dél nyitás esélyeit illetően.. Ennek az okai? A Magyar Nemzet a fegyverkezési versenyt idézi föl, az Excelsior a vezető nagyhatalmak erőszakolta polarizálódást, az El Moudjahid a nyugati államok manővereit. A Be Soleil és a Dawn javaslatokat tett. A szenegáli újság a katonai költségvetések megkurtítását kívánja a fejlesztési segély javára, a pakisztáni Dél-Dél stratégia kidolgozását tartja kívánatosnak, egyebek között a harmadik világ technológiai közösségének a megteremtésére, és azt sürgeti: teremtsenek beruházási alapot a harmadik világ istápolására az olajexportálók (OPEC) hiteleiből. A Jornal de Brasil azt magyarázza, hogy Brazília az új nemzetközi gazdasági rend kérdésében felsorakozik a hetvenhetek csoportjának az álláspontja mögé, miközben „felnőtt” államnak tekinti magát. Végül a Zycie Warszawy megjegyzi, hogy Lengyelországnak vannak ugyan gazdasági ütőkártyái, de a számára létfontosságú kivitel növelése nagymértékben függ a nyugati országoktól, történetesen a vámakadályok lebontásától, és a nemzetközi pénzügyi-fizetési rendszer tökéletesítésétől. Az idő — úgy látszik — nem túlságosan kedvező sem a népek megértésére, sem a nagylelkűségére: ez csendül ki általában ennek a tizedik számnak korántsem biztató írásaiból. Mégis, talán még van valami esélye a reménynek és az ésszerűségnek. Bizonyosan azért, mert az iparosított országok közvéleménye és kormányai akarva, akaratlanul kénytelenek rádöbbenni arra, ami kezdettől nyilvánvaló volt: támogatni a harmadik világ országait önmagukat segíti ki a bajokból. Másrészt azért, mert apránként annak is az igazára ébrednek: napjaink növekvő gazdasági problémáira nincsenek pusztán technikai megoldások. Elsősorban az embert magát kell tiszteletben tartatni, arra buzdítani, hogy a kutatásokat társítsa a megoldásokkal, gyors módszereket keressen az élelmezési-, lakás-, egészségügyi és oktatási gondok fölszámolására, ami nélkül hasztalan fecsegünk szabadságról és az emberi jogok tiszteletben tartásáról. •Jenn Schiraebel EL PAIS I Madrid Növekvő fenyegetés Az utóbbi időben mélyült világunknak az az ellemmondása, amely egyfelől az Észak—Dél párbeszéd megállapodására tett kísérletek, másfelül a kelet—nyugati szembenállás és az ebből fakadó megosztottság között feszül. Ezt az ellentétet még élesebbre formálta a francia elnökválasztás: röviddel Reagan amerikai győzelme után Párizsban a szocialista párti Mitterrand jutott hatalomra. Az ellentétet pontosan kifejezte a közelmúltban kiadott francia—mexikói közlemény,, amelyben mindkét ország a Salvadort valóban képviselőpolitikai erőiként ismerte ela Farabundo Marti Nemzeti Felszabadítási Frontot és a Demokratikus Forradalmi Frontot. A közleményt éppen akkor adták ki, midőn Washington a salvadori helyzetet ismételten a szovjet politika következményeként állította be. Túl e sajátos nézeteltérésen, az Észak—Dél párbeszéd hívei véleményüket arra alapozzák, hogy az iparosított országok kizsákmányolása miatt a Dél államaiban nincs társadalmi és gazdasági stabilitás. A fejlődő országok nemzetközi szinten szüntelen osztályharcot vívnak, és e küzdelmet csak egyegyenlőbb és kiegyensúlyozottabb nemzetközi kapcsolatrendszer szüntetheti meg. E vélemény hívei úgy gondolják, hogy a nemzetközi osztályharc, amely az olajfegyver és más nyersanyag-fegyverek bevetésével már elkezdődött, komolyan veszélyeztetheti az iparosított államok gazdasági és társadalmi helyzetét. Ettől a nézettől alapvetően különbözik Reagan álláspontja, amely szerint a harmadik világ összes gazdasági és társadalmi konfliktusa közvetlenül fakad a Szovjetuniónak, vagy valamelyik szövetségesének a magatartásából, például Kubáéból Latin-Amerikában, vagy Líbia tevékenységéből Afrikában. Nehéz megmondani a jelenlegi körülmények között, hogy miként javulhatnak az Észak— Dél párbeszéd esélyei, és nem könnyű derűlátóan jósolni a néhány nap múlva sorra kerülő cancúni csúcsértekezletről. Két vélemény képviselői csapnak, össze az Észak—Dél párbeszédnek szinte minden fórumán. Az első nézet hívei új rendet, új rendszert sürgetnek, míg az úgynevezett „alapvető szükségletek” tételének a kimunkálói elsősorban belső, nemzeti egyezmények megvalósulását kívánják, így vélekedik az Egyesült Albánok is. Más szavakkal: az első álláspont megfogalmazói azt vallják, hogy olyan átfogó rendszert kell teremteni, amely az eddiginél hatásosabb ellenőrzést gyakorol a világgazdasági perifériákon elhelyezkedő fejlődő államokral véget vet az „iparosított centrum” rablásainak és nem elégszik meg az egyenlőtlen nemzetközi munkamegosztás szüntelen újratermelésével. A második vélemény képviselői azt állítják, hogy mindegyik országban javul a társadalmi igazságosság, ha a belső helyzet jobbra fordul. Még súlyosabbá váltak a gondok azóta, amióta a Reagan-dók Irina életbe lépett. Az Újvilágban mintegy kiválasztják azokat az országokat, amelyek „megérdemlik” a segélyeket, és egyáltalán: pusztán a „segély” szó nagyon emlékeztet egy jótékonykodó, vagyk éppen büntető, jutalmazó rendszerre — tehát azt mondhatni, hogy a kelet—nyugati konfrontáció, illetve az ez ügyben elfoglalt álláspont növeli az árukínálatot — a segélyek emelése útján — bizonyos fejlődő államokban. De vajon lehet-e a nemzeteket ily módon „jutalmazni” és „büntetni”? Az úgynevezett „negyedik világban” élőknek nincs nyersanyagfegyverük, és ők a legközvetlenebb áldozatai a nemzetközi konfliktusoknak, mind az emelkedő energiaárak, mind a dráguló késztermékek miatt. Ezek az országok fölvetik, hogy az előbb vázolt két nézet, tehát az új gazdasági világrend, illetve az „alapvető szükségletek” kielégítésének a jelszava voltaképpen az elitnek kedvez: a nemzetközi elitnek (egyes országok megelőznek másokat) és a hazainak — egyes csoportok fölébe kerekednek a tömegeknek. És e nézetek — állítják a negyedik világ némely államában — nem egészen alaptalanok. Kétségtelen,, hogy minél inkább egyszerűsítjük, tehát sarkítjuk az Észak—Dél probléma és a kelet—nyugati viták ellentétét, és a konfliktus föloldásának összeegyeztethetetlen voltát, annál inkább késleltethetünk bármilyen megoldást. Pedig az idő múlásával a veszélyek fokozódnak, a fenyegetések fölgyorsulnak. EDUARDO HARO RECGLEN (Planta rajza, Le Monde) le soleil I Dakar Remény és küzdelem Párizs, 1975. december. a mexikói Cancun, 1981. október. Az iparosított világ és a harmadik világ. A szereplők azonosak. Csak a díszlet változott, de az égbolt ugyanolyan felhőkkel takart, és a fenyegetés megszokottsága ugyanúgy rátelepszik a nemzetközi kapcsolatokra. Teljesen nyilvánvaló, hogy a párbeszéd bejelentése önmagában nem elegendő. A tárgyalásokat biztosabbutakon kell elindítani, ha nem akarunk egyenesen a katasztrófába rohanni, újjászervezni a kifulladó Nyugat, és a mind több sebből vérző Délkapcsolatait. Ha változásaiban kívánjuk megragadni világunkat, mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy a kialakuló új rendnek alapvetően hármas kiterjedésűnek kell lennie (politikainak, gazdaságinak és kulturálisnak), még akkor is, ha a gazdasági szféra mozgalmasabb és áttetszőbb is; az egyik oldalon a pazarlás civilizációja, a másikon a túlélésé. A népek tapasztalatai nyomán e hármas kiterjedésnek megfelelően kell újra meghatározni a kapcsolatokat. Gazdagabban és termékenyebben, mint a keleti—nyugati ellentmondások fényében, tisztességesebben megragadni a valóságot. El kell vetni azt a szemléletmódot, amely a harmadik világot a történelem deformáló prizmáján át vizsgálja, meghamisítottan és félrevezetően, finomabban kell nyomon követni a nemzetközi viszonylatrendszereket. Le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a harmadik világnak utol kell érnie az iparosítottakat, hiszen arra vagyunk ítélve: nemzeti programokat dolgozzunk ki, más jellegű fejlődést, önállóbbat és magunkra koncentráltat. Ebben a stratégiában nem mellőzhető, hogy a harmadik világ sokszínű. Szenegálnak például nem ugyanazokat a problémákat kell megostromolnia, mint amilyenekkel Dél-Korea, Brazília, Mexikó vagy Banglades néz szembe. Az Északtól őszinteséget várunk. Ami pedig a szocialista országokat illeti, részvételük az új nemzetközi gazdasági rend kialakításában elsőrendű fontosságú, amennyiben ez a bekapcsolódásuk új dimenziót adhat a klasszikus piaci kapcsolatokra épülő fölfogással szemben. Berlinben 1895-ben rendeztek nemzetközi találkozót. A világ azonban ma már nem gyarmatbirodalmakra oszlik. Az új nemzetközi gazdasági rendnek be kell épülnie a nemzetek elismert kölcsönös, függőségi rendszerébe, a közösségi érzést kell serkenteni az ember védelmében. Ha csak technikai nézőpontból indulunk ki, meghamisítjuk a lényegét. Olyan emberi elképzelés áll előttünk, amely jóval több a számok fetisizmusánál, a segélyek elosztásának százalékos megszállottságánál. Reményeit várnak ránk, de küzdelem is. ABDOITLAYE N’ DIAGA SYLLA Magyar Nemzeti 1