Magyar Nemzet, 1981. november (37. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-11 / 264. szám
n Étrend és rák Világszerte szaporodóban vannak azok a szektába tömörült emberek, akik különböző betegségektől — mindenekelőtt ráktól — való félelmükben csak olyan növényi és állati eredetű ételeket hajlandó fogyasztani, amelyeknek előállításához műtrágyát, vegyszereket vagy éppenséggel hormonokat nem használtak fel. E tények ismeretében kívánatos annak tisztázása, hogy a fejlett iparral és mezőgazdasággal rendelkező államokban az élelmiszeripari termékeknek és általában az étrendnek van-e rákkeltő hatása. Mielőtt a részletekbe belemennénk, előrebocsáthatjuk, hogy nincsen. Hogy miért nincsen, azt kutatási eredmények tükrében az alábbiakban szeretnénk bemutatni. Járványtani adatok Napjainkban egy-egy országban nemcsak a fertőző megbetegedések gyakoriságát tartják számon, hanem a járványtani módszerek segítségével — vizsgálják más betegségek, például az érelmeszesedés, vagy a rosszindulatú daganatféleségek gyakoriságát is. Az ilyen rákepidemológiai ( járványtani) adatok bizonyítják, hogy egyes égtájakon, egyes országokban nagyfokú, szembeszökő különbségek állanak fenn az egyes rákféleségek gyakorisága között. Így pl. :Japánban a gyomorrák sokkal gyakoribb, mint bárhol máshol a világon, ugyanakkor, amikor a japán nők között a mellrák ritka, csakúgy, mint a férfiak és a nők vastagbélrákja. Hogy ez a szembeszökő különbség nem a japánoknak valamilyen örökletes hajlamán alapszik, azt az a tény bizonyítja, hogy az USA-ba vagy Európába kivándorolt japánok soron következő 1—2 nemzedéke között már megszűnik a gyomorrák gyakorisága, és a japánok idegenben rák szempontjából a befogadó ország lakosságával azonosan viselkednek. Ez a tény egyértelműen bizonyítja, hogy elsősorban nem örökletes adottságok, hanem környezeti tényezők felelősek egy-egy kontinens vagy ország lakói között ritkábban vagy gyakrabban jelentkező rosszindulatú daganatok felléptéért. A modell Az egyéni hajlam és a környezeti hatás összefüggését mi sem szemlélteti jobban, mint a hörgrák gyakoriságával kapcsolatos rákjárványtani adatok. Ezek szerint a tüdő-, illetőleg hörgrákosoknak jóval több, mint a fele olyan erős dohányosokból került ki, akik napi 20 cigarettánál többet szívnak. Ha azonban valamennyi tüdőrákos dohányzási szokásait vizsgáljuk, kiderül, hogy az erős dohányosoknak mindössze egyötöde kap tüdőrákot. Nyilvánvaló, hogy ez a 20 százalék valamilyen örökletes hajlammal bír, vagy fordítva: a 80 százaléknak valamilyen speciális védettsége van a tüdő-, illetőleg a hörgrákkal szemben. Egyelőre sem az örökletes hajlamnak, sem a védettségnek biológiai — vagy ha úgy tetszik, genetikai — alapjait nem ismerjük. Ebből következik, hogy ha az orvos a tüdőrákból származó korai elhalálozásokat és a hozzájuk társuló családi tragédiákat, valamint a közösségre háruló anyagi terheket kívánja csökkenteni, egyelőre nem javasolhat mást, mint azt, hogy aki nem akarja vállalni a 20 százalékos tüdőrák kockázatot, az tartózkodjon a dohányzástól. Talán a jövőben olyan ismeretekre teszünk szert, hogy valamilyen szűrővizsgálattal a kockáztatott 20 százalékot ki tudjuk szűrni és a megmaradó dohányzó 80 százaléknak nem kell tartania a tüdőráktól. Igaz, a dohányzásnak az érrendszerre és más szervekre gyakorolt károsító hatásának kockázatát még nekik is vállalniuk kell. Környezeti tényezők A környezeti tényezők között kiemelkedően a táplálkozási szokásoknak lehetne elméletben jelentőségük, elsősorban a tápcsatorna, a máj, de akár más szervek daganatos megbetegedéséért is. Az ilyen összefüggések elfogadásában azonban hallatlanul nagy kritikai érzékre és igen sok meggyőző vizsgálati adatra van szükség, így például sok vizsgálat utalt arra, hogy a fokozott zsírfogyasztás és a vastagbélrák gyakorisága között valamilyen összefüggés állhat fenn. Amennyiben igazolódna, hogy a fokozott zsírfogyasztás és a vastagbélrák gyakoriság között ok-okozati összefüggés áll fenn, úgy ez azt jelentené, hogy az egyes embercsoportoknál olyan arányban nőne a vastagbélrák gyakoriság, amilyen arányban fokozódott a zsírfogyasztás. Számtalan vizsgálat bizonyította, hogy ilyen ok-okozati összefüggés nem áll fenn, de ellentmond ennek a feltevésnek az a tény is, hogy például a zsírt bőven fogyasztó eszkimóknál és finneknél egyáltalán nem gyakori a vastagbélrák. Mai ismereteink az étrend és a rák keletkezésgyakoriságával kapcsolatban elsősorban állatkísérletekből származnak. Ezek bármennyire érdekesek és egyértelműek, nem vonatkoztathatók 1:1 arányban — tehát kritika nélkül az emberre. De még ennek a ténynek tudatában is érdemes kihangsúlyozni, hogy nincs állatkísérletben olyan speciális étrend, amelynek speciális rákkeltő hatása lenne. De még olyan állatkísérleti adat sincsen, amely szerint egy-egy speciális étrend elősegítené vagy késleltetné azoknak a daganatoknak a jelentkezését, amelyeket ismert rákkeltő környezeti behatások okoznak. A szennyezés lehetősége Úgy állatkísérletek, mint emberen szerzett tapasztalatok amellett bizonyítanak, hogy egyes ételszennyezések és a rák gyakorisága között szoros ok-okozati összefüggés áll fenn, így például egyes meleg égtájakon, ahol magas a levegő páratartalma, a penészgombákból származó mérgező anyagokkal, az ún. aflatoxinokkal szennyezett ételek ugrásszerűen növelik a rák kockázatát. A növényi mérgek, a mikotoxinok között az aflatoxin B1 jelzésű anyag fejt ki leginkább rákkeltő hatást, mert állatkísérletben szinte nyomai is elégségesek ahhoz, hogy rákot okozzon. Akadtak kutatócsoportok, amelyek melegégövi vidékeken, pl. Kenyában, Mozambikban, Thaiföldön a mindennapos étrendben becsült aflatoxin mennyiség és ez országok lakossága között jelentkező májrákok között találtak határozott összefüggést. A Német Szövetségi Köztársaságban 1979-ben elvégzett vizsgálatok szerint bizonyos vegyi anyagok, például ún. policiklikus aromás szénhidrogének és nitrozaminok jönnek olyan anyagokként számításba, amelyek ételszennyeződésként előfordulhatnak. Ez utóbbiak közül a nitrozaminok egyik változatának 60 százalékát elsősorban az NSZK-ban élő férfiak vették fel szervezetükbe, éspedig a közkedvelt sör formájában. A sört nem fogyasztó férfiak és nők ez anyagnak mindössze 1 százalékát sajtok fogyasztása révén vették fel szervezetükbe. Amióta a sörgyárakat tájékoztatták erről a tényállásról, úgy változtattak a sörkészítés technológiáján, hogy azóta az NSZK-ban forgalomba hozott sörfélék gyakorlatilag alig tartalmaznak nitrozaminokat. Az elmondottakból következik, hogy minél több lesz a nagyüzemi élelmiszeripar által előállított étel, annál nagyobb lesz a lehetősége annak, hogy az élelmiszer-előállító üzemek, az állami táplálkozástudományi intézetekkel együttműködve, olyan technológiákat dolgozzanak ki, amelyek maximális biztonsággal alkalmasak arra, hogy a mindennapos élelmiszerekből a felsorolt daganatkeltő anyagokat kiküszöböljék. Az élelmiszeripari feldolgozás során véletlen következtében juthatnak daganatkeltő anyagok az élelmiszerekbe, de az ízesítő, konzerváló és színező anyagok szükségszerűen kerülnek az ételekbe, és éppen ezért daganatkeltő hatásukat eleve ki kell zárni. Hogy erre mennyire szükség van, azt a 30-as években a margaringyártásban kiterjedten alkalmazott 4—dimetilaminobenzol nevű sárga vajfesték története igazolja. Erről az anyagról ugyanis kiderült, hogy rákkeltő. Természetesen már évtizedek óta nincs forgalomban, de rákkutató intézetben még ma is használják kísérleti májrákok létrehozására. Különös fejezetet jelentenek az adalékanyagok között a mesterséges édesítőszerek, köztük kiemelkedően az alaptalanul rossz hírbe keveredett ciklamát és a szaharin. Évekkel ezelőtt amerikai kutatók az emberi ételek ízesítésére használt ciklamát mennyiségének többezerszeresével patkányokon hólyagrákot tudtak létrehozni. Az USA egészségügyi hatóságai emiatt eltiltották a ciklamát használatát. Példájukat sok helyütt a világon — és tegyük hozzá mindjárt: indokolatlanul — követték. Azóta egyértelműen bizonyítást nyert, hogy a ciklamát, vagy a szaharin ételízesítésre használt mennyiségének sokszorosa sem okoz rákot, de nem is károsítja az anyaméhben fejlődő magzatot. Az NSZK-ban folytatott vizsgálatok, amelyeket szacarint és ciklamátot édesítőszerként rendszeresen és évtizedeken át fogyasztó cukorbetegeken végeztek. Ugyancsak bizonyították e két szer ártatlanságát. Ismeretes, hogy ha ismételten és rendszeresen tömény sósavval ecseteljük a kísérleti állat bőrét, akkor a seb állandósulása révén előbb-utóbb daganatképződésre kerül sor. Annak ellenére, hogy az ilyen daganat végső fokon tömény sósavtól jött létre, mégsem állíthatjuk azt, hogy a sósavnak speciálisan bőrrákot keltő hatása lenne. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az étrend és a rák összefüggéseiről egyelőre csak nagyon keveset tudunk. És ha az orvos rákmegelőzést célzó diétás tanácsokat ad, úgy e tanácsok csak nagy általánosságban mozoghatnak. Legfeljebb azt javasolhatjuk: 1. törekedjünk minél változatosabb, de fehérje-szénhidrát-zsír összetevőit illetően kiegyensúlyozott étrendre és kerüljük az egyoldalú táplálkozást; 2. ha nem igényel túlzott erőfeszítést, vagy önmegtartóztatást, törekedjünk az átlagos ideális testsúly megőrzésére vagy helyreállítására; 3. noha sem rákkeltő, sem ráktól védő speciális étrendet nem ismerünk, éppen a közelmúltból vannak adataink arra, hogy a növényi rostban gazdag étrend csökkenti mind az elhízást,mind a vastagbéldaganat kockázatát. Mivel a növényi rostban gazdag étrendnek káros következményei eddig nem ismeretesek, viszont ismert, hogy az ilyen étrend nagy valószínűséggel véd a székrekedés, az epekő, az érelmeszesedés, a vastagbél -kiborosulás (diverticulum) ellen, ezt az étrendet célszerűnek látszik propagálni. Dr. Szendei Ádám A jelenleg ismert majd négymillió vegyületből körülbelül 60 000 a mindennapi életben is előfordul. A megközelítően 6000 gyógyszer, 2500 élelmiszer-adalék és 1500 növényvédő szer hatása rendszeresen érvényesül. A toxikológusok figyelme az elmúlt húsz évben a kis adagok gyakori, hosszan tartó hatására irányult, mely sokkal nagyobb veszélyt rejt magában, mint a nagy adagok által okozott drasztikus mérgezés. Ma a toxikológia központi kérdése a mutagén (az öröklődő jelleget megváltoztató), a karcinogén (rákkeltő) és a teratogén (a magzat fejlődésében zavarokat előidéző) hatás felderítése. Állatról emberre Éppen ezért óriási felelősség terhel minden olyan szakembert, aki arról dönt, hogy egy újonnan előállított anyag, vagy annak maradéka emberi fogyasztásra alkalmas-e, avagy nem. A kérdést több okból nagyon nehéz megválaszolni. A biztonságos döntés legnagyobb akadálya: az emberen nem szabad kísérletezni! A mikrobákon, egereken, patkányokon, disznókon, kutyákon és majmokon sokszor több évig végzett kísérletek eredményeiből következtet a toxikológus az emberre gyakorolt hatásra. Az állatkísérletekből adódó megengedett mennyiségnek általában a századrészét engedélyezik. De ez még mindig csak feltételezés — még ha nagy is a biztonsága. Ugyancsak nehezíti a teljes biztonsággal kimondható véleményt, hogy a környezetbe és az emberi szervezetbe jutó anyagok bonyolult átalakulásokon mennek keresztül, s a metabolizmus termékei sokszor követhetetlen és egymással is bonyolult reakciókba léphetnek. Dietrich Henschler a legutóbbi peszticid világkongresszuson a toxikológusok felelősségéről tartott előadásában elmondta, hogy a kísérletes toxikológia mindent elkövet, hogy feltárja az állatkísérletekből eredő hiányosságok okait. A mérgezési reakciók pontos folyamatának ez az egyetlen megismerési lehetősége. A vizsgálatokhoz olyan érzékeny módszereket használnak, mint az izotóppal jelzett vegyületek, gázkromatográfia, tömegspektrográfia, mágneses magrezonancia. E módszerek segítségével meg tudják állapítani a kémiai reakció helyét a sejten belül, s arra is választ tudnak adni, hogy a különböző fajok hogyan és miért reagálnak másként ugyanarra a hatásra. Ezáltal meg tudják magyarázni az egyes szervezetek sajátságait és a fajok közötti különbséget a mérgezési reakciók megnyilvánulásában. Az összehasonlítás segítségével ki tudják választani azt a fajt, amely a legalkalmasabb arra, hogy belőle az emberi reakcióra következtessenek. Persze így is marad még kockázat. A Contergan esetében ez a maradék rizikó volt túl nagy, s az emberen végzett megfigyelések hiánya tragédiákhoz vezetett. Mindennapi életünkben a gyógyszerek az emberi szervezetbe közvetlenül bejutó kémiai anyagok. Durván fogalmazva már akkor is elégedettek lehetünk, ha több a hasznuk, mint a káruk. A biztonsági követelmények szigorítása következtében egyre több biológiai vizsgálatnak kell megelőznie egy új gyógyszer bevezetését, s tár a kutatás költségei is évről évre nőnek. A WHO a következőképpen csoportosította az ember környezetébe közvetett úton kerülő vegyszereket: a háztartásokban felhasznált termékek, szennyeződések (fémek stb.). kozmetikumok, élelmiszer adalékanyagok, ipari vegyszerek, természetes toxikus anyagok, műanyagok és csomagolóanyagok. Ezek az emberi szervezettől idegen anyagok kis mennyiségben, de állandóan hatást gyakorolnak, mégpedig bonyolult, áttételes reakciókon keresztül. A toxikológiai vizsgálatok meglehetősen drágák. Ki gondolná, hogy az ICI egyik laboratóriumában két évig éldegélő kísérleti patkány eltartási költsége 500 font. (Egyegy kísérlet sokszor több száz állatot is igényel.) A steril laboratórium, illetve állatház steril levegőt kap, ahová a dolgozók csak fürdés után léphetnek be, s ott kizárólag konzervteát éskávét fogyaszthatnak. Így nem csoda, ha egy anyag teljes toxikológiai vizsgálata 3—5 millió dollárba kerül. Peszticidek A kémiai növényvédelem mellékhatása, hogy nemcsak a káros rovarok, gombák és gyomok pusztulnak el, hanem az életközösségek hasznos tagjai is károsodhatnak. A lassan lebomló (perzisztens) anyagok felhalmozódnak a növényekben, majd a tápláléklánc közvetítésével a gerinces állatokban és az emberben. A környezetvédelemnek is egyik fontos feladata a növényvédő szerek káros hatása elleni küzdelem. A hatvanas évek végén hazánk elsők között (az USA és Svédország után) tiltotta be a DDT (és egyéb klórozott szénhidrogének) használatát, ám nyomai az állati termékekben, sőt az emberi zsírszövetben még most is kimutathatók. A klórozott szénhidrogéneket lassan fölváltották a gyorsabban bomló, ám rendkívül mérgező foszforsavészterek. A kutatók gyakran vitáznak a hatékonyságot és a megbízhatóságot eldöntő vizsgálati módszereken, sőt vannak akik kétségbe vonják a növényvédő szerek használatának szükségességét is. Az egyre szaporodó emberiség és az egyre csökkenő szabad földterület ellentmondása azonban csakis a növényvédő szerek használatával oldható föl, persze remélve, hogy a jövő meghozza a szelektív, egyre kevesebb káros hatással járó módszereket. Nem mindegy azonban, hogy mit tudunk a számításba jövő vegyületekről. Alapos ismeretek birtokában a káros hatások már ma is megelőzhetők. A káros hatások egy része munkaegészségügyi kérdés, amely a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozókat és a kiskerttulajdonosokat érinti. Az akut veszély kellő tájékozottsággal, az óvórendszabályok betartásával elkerülhető. A tájékozódást segíti az engedélyezett növényvédő szerek minden évben kiadott jegyzéke. A MÉM növényvédelmi és agrokémiai főosztályának összeállítását a Mezőgazdasági Kiadó jelenteti meg. A kiadvány kezdve a letális dózistól (LD-j), amely azt jelenti, hogy a szóban forgó vegyület e mennyisége 15 nap alatt a kísérleti állatok felét elpusztítja), tartalmazza a munkaegészségügyi várakozási időt és az élelmezésegészségügyi előírásokat. Ezek közül a fogyasztó számára legfontosabb az élelmezés-egészségügyi várakozási idő betartása. A toxikológusok meghatározzák azt a legkisebb mennyiséget, amelynek már nincs káros hatása, a vegyészek nyomon követik milyen gyorsan bomlik le az anyag a növényben, illetve a felületén, a falaiban , és a vízben. A két adat találkozása adja meg az élelmezés-egészségügyi várakozási időt, amelynek az utolsó kezeléstől a fogyasztásig el kell telnie ahhoz, hogy egészségügyi károsodást ne okozzon. A gyógyszer és a növényvédő szer közötti alapvető különbség: az életemben maradó növényvédő szernek (szermaradék) nem lehet mellékhatása. A hazai növényvédelem színvonala jó. 1968. óta rendelet írja elő, hogy a mezőgazdasági üzemekben növényvédelmi szakirányítót kell alkalmazni. A világon elsőként szerveztük meg a szakszerű növényvédelmi hálózatot. Ám a dolognak ez csak az egyik oldala. A hazai növényvédőszer-gyártás volumene alaposan elmaradt a védelemtől. A hatóanyagok jelentősebb részét importálni kell, bár az arány a VI. ötéves tervben feltehetőleg javulni fog. Kedvezőtlen időszakban kezdődött a növényvédőszer-program, hiszen ebben a témában a kutatásra fordított összeg jóval alatta van például az elektronikai és gyógyszeripar kutatási ráfordításainak. Pedig az exportképes növényvédő szer mezőgazdasági termék és az élelmiszer alapos toxikológiai dokumentációt, illetve ellenőrző vizsgálatokat igényel. A növényvédő szerek használatát engedélyezőket nagy felelősség terheli. Az optimális biztonsághoz csakis egységes és naprakész szemlélet vezethet. A FAO és a WHO mindent elkövet a vizsgálati módszerek, egységesítéséért, melyet a Közös Piacon belül már meg is valósítottak. A KGST-országok most dolgoznak az egységesítésen. Hazánk is részt vett a FAO és a WHO új követelményrendszerének kidolgozásában, amellyel jó összhangban lesz az 1881 végére megjelenő hazai követelményrendszer. DNS és sejtmembrán Az emberiséget ma leginkább a környezetbe jutó kémiai anyagok mutagén, karcinogén és teratogén hatása veszélyezteti. E hatások pontos felderítése még sok feladatot ró a tudományos kutatókra. A hetvenes évek elején kiderült például, hogy a hajfestésre, főleg a szőkítésre és az ősz haj eltüntetésére használt hajfestékek egy része rákot okoz. Mindez nagy riadalmat keltett azokban az országokban, ahol az újságok erről cikkeztek. Végül is kutatások indultak a festékek hatásmechanizmusának feltárására. Kiderült, hogy a színezékek a genetikai anyagot, a DNS-t károsítják, s így idéznek elő rákot. A rákkeltő hatás kísérletes bizonyítása több éves költséges munka. Bizonyos vegyületek genetikai veszélyességének ellenőrzése viszont rövid időn belül és olcsón megoldható. Ez is megrövidíthet bizonyos toxikológiai vizsgálatokat. Érdekes kutatási eredményről számolt be Hatfaludi Ferenc a legutóbbi biokémiai vándorgyűlésen. Hatfaludi és társai megvizsgálták, miként hatnak a növényvédő szerek a sejtmembránon lejátszódó anyagáramlásra. Kísérleteik szerint minél zsíroldhatóbb egy vegyület, annál inkább roncsolja a sejt membránszerkezetét, s ez elősegíti a toxikus hatást. Az ilyen és hasonló célzott hatásmechanizmus vizsgálatok idővel rendet teremthetnek környezetünk kémiai dzsungelében. A toxikológia interdiszciplináris tudomány, a bonyolult és drága vizsgálatok csak munkamegosztással végezhetők el. A munkamegosztástól nem idegen a külföldön elvégeztetett vizsgálatok gondolata sem. Ez a nálunk sokkal gazdagabb országokban is általános gyakorlat. Másrészt viszont hazánk nagyságát Levelembe véve, sok esetben célszerű lenne az erőket koncentrálni, és legalább a toxikológiai alapvizsgálatokra létrehozni egy központi intézetet. De megoldásra vár még a toxikológusképzés is. Várkonyi Anna / Mindennapi mérgeink Madar Nemzet Szerda, 1981. november 11.1