Magyar Nemzet, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-13 / 292. szám
Vasárnap, 1981. december 13. Hetven év az irodalomért, az oktatásért JUDneumahoz érkezett a magyar Irodalomtörténeti Társaság, megalakulásának hetvenedik évfordulóját december 10-én emlékülésen ünnepelte az Akadémián. Hosszú utat tett meg ez alatt a hetven esztendő alatt. Első elnöke a tízes években Beöthy Zsolt volt, a kor konzervatív, nemzeti irányú irodalomtörténetírásának hivatalos esztétikai szaktekintélye, aki a pozitivista filológiai kutatás, az irodalmi múlt tényszerű és „nemzeti szempontú” kapcsolatát helyezte előtérbe. Ám Beöthy mellett az első titkár tisztjét Horváth János töltötte be, aki munkatársaival Schöpflin Aladárral, Babits Mihállyal, Benedek Marcellal az önelvű irodalomtörténeti filozófiát vallotta, céljának pedig a kortárs irodalom népszerűsítését, a modern esszé műfajának művelését tekintette. A forradalmak és az ellenforradalom viharait alaposan megsínylette a társaság, amely nehezen tért magához a két v dágháború között. Négyesy László és Pintér Jenő elnöksége alatt nem vett tudomást az irodalomtörténet fejlődéséről, a felolvasó üléseken a XIX. század harmadrangú költőinek, íróinak műveit elemezték, s az irodalmat mint a nemzeti szellem kifejezését interpretálták. Lassú élénkülés 1939 és 1949 között volt tapasztalható, amikor is kétféle törekvés érvényesült: Alszeghy Zsolt elnök a Beöthy-féle gondolatrendszert igyekezett öszszeegyeztetni az úgynevezett szellemtörténeti irány módszerével, míg a titkár Barta János körül csoportosulók korszerűbb szemléletet követeltek. A felszabadulás után a szemléleti újítást hirdették, de a teljes váltás igényét nem emlegették. Új korszakot az 1949-es esztendő hozott a társaság életébe, Lukács György elnökké választásával. A történetiség elve a marxista módszerrel találkozott, s megkezdődött a magyar irodalmi örökség átértékelése. A társaság munkájában egyenrangú feladattá vált a szaktudomány marxista szellemű művelése és az irodalomtörténet eredményeinek népszerűsítése.- Társaságunk máig ebben a szellemben igyekszik végezni feladatát — mondja Pálmai Kálmán főtitkár. — A vándorgyűléseken, vitaüléseken, felolvasásokon az irodalomtörténet új eredményeinek ismertetése mellett fontosnak tartjuk a középiskolai tanárok bevonását munkánkba, s megpróbálunk közvetlen segítséget is nyújtani az iskolai irodalomtanításnak. Ezt a célt szolgálják a társaság vitaülései. Ezek témái voltak például — csak a legutóbbi időben — Örkény drámái, Bulgakov A Mester és Margaritája, mai irodalmunk novellatípusai, Ottlik Géza Iskola a határon című regénye, s valószínű, hogy az elhangzott elemzések, viták hozzásegítenek az iskolai feldolgozás színvonalának emeléséhez. De feladatának tekinti a társaság azt is, hogy világirodalmi jelenségekkel foglalkozzék. Az idén tavasszal a kaposvári vándorgyűlés egy teljes napját a XX. századi — szovjet, német, francia, észak- és délamerikai — nagyregényeknek és hatásuknak szentelték, de egész ülésszakok foglalkoztak a kortárs osztrák, angol és német irodalom áttekintésével, a katalán költészet legújabb jelenségeivel, emlékülés Dosztojevszkijjel és Alekszandr Blokkal. Hétéves szünet után indult újra 1969-ben a társaság folyóirata, az Irodalomtörténet, amelyet az egyik legelevenebb magyar tudományos folyóiratként tartanak számon. Az elmúlt évtizedben főszerkesztője, Nagy Péter akadémikus arra törekedett, hogy az irodalomtörténet és az élő irodalom kapcsolatait szervessé és folyamatossá tegye, az irodalomtudomány újabb eredményeit kritikailag mérlegelje, s az egész magyar irodalomtörténet, de kiváltképp az utolsó két évszázad eseményeinek újraértékeléséhez hozzájáruljon. A folyóirat — a társaság céljainak megfelelően — Az oktatás műhelyéből című rovatában a középiskolai tanárok számára ad értékes olvasnivalót. A társaság hetvenéves jubileumán emlékérmet alapított, amelyet a magyar irodalomtörténet atyjáról Toldy Ferencről neveztek el. Jelentős monográfiák, tudományos publikációk szerzőinek és tudományos tevékenységet is folytató középiskolai tanároknak adományozzák az emlékérmet, az idén hármat. Bán Imre nyugalmazott egyetemi tanárnak kiemelkedő irodalomtörténészi munkásságáért, Mohácsy Károly székesfehérvári irodalomtanárnak, megyei szakfelügyelőnek tankönyvírói tevékenységéért, Orosz László kecskeméti gimnáziumi tanárnak pedig monográfusi és tanári munkájáért. Pályázatot is hirdetett évfordulóján a társaság helytörténeti irodalmi hagyományokat megörökítő tanulmányok írására. Mint Pálmai Kálmán elmondta, közel negyven, többségében igen jól sikerült pályamű érkezett be, melyeket az irodalomtudomány szakemberi, egyetemi oktatók bíráltak el. A hat legjobb munka szerzőinek a csütörtöki jubileumi ülésen nyújtotta át Tolnai Gábor akadémikus, a társaság elnöke a pályadíjat. Érdemes megnézni csupán a nyertes pályamunkák témáit, már ez a hat dolgozat jól illusztrálja, milyen sokrétű a társaságban tömörülő irodalomtanárok, levéltárosok, muzeológusok érdeklődése, tudományos munkássága. Az első díjas Molnár József nyugalmazott budapesti középiskolai tanár Kölcseyvel foglalkozott, a második helyezett Kovács József László zsámbéki főiskolai tanár Sopron irodalmi életével, a nyíregyházi Imre Mihály pedig a XVIII. században élt Szőnyi Benjámin hódmezővásárhelyi református énekszerző művével. Három pályamű kapott harmadik díjat, közülük a budapesti Varga Sándor Faust Imre baloldali könyvkiadó tevékenységét ismerteti, Csorba Sándor Szemere Bertalan pályakezdését vizsgálja, míg igen érdekes témát választott Tóth Lajos és Udvarhelyi Dénes budapesti pályázó: a nevezetes Magyar utcai irodalmi szalon történetét dolgozták föl, amelynek lelke, Pilisi Róza hajdan Krúdy Gyulát is megihlette. A mostani pályázat sikerén felbuzdulva a társaság vezetősége úgy döntött, hogy az elkövetkező években, más-más témában újabbakat ír ki. A tervekről szólva a főtitkár elmondta, hogy a társaság az eddigi szellemben kívánja folytatni tevékenységét. A fő feladat továbbra is a régi, a középiskolai irodalomoktatás erősítése és a tudomány eredményei mellett az élő irodalom népszerűsítése. (Józsa) NAPLÓ Jugoszláviai vendégszereplésre utaztak szombaton a Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozatának művészei. Szabadkán két alkalommal mutatják be Fratti: A nagy trükk című bűnügyi komédiáját Félix László rendezésében, ezzel viszonozzák a szabadkai Népszínház magyar tagozatának egy hónappal ezelőtti szegedi vendégjátékát. + Karácsonyváró hangversenyt rendez december 15-én az NDK Kulturális és Tájékoztató Központ. A koncerten Scarlatti-, Couperin-, Bartók- és Bach-műveket szólaltat meg Szeverényi Ilona és Vékony Ildikó cimbalomművész. + Képző- és iparművészeti kiállítás és vásár nyílt szombaton Pécsett; rendezője a Fiatal Művészek Klubja, amelyet nemrégiben hívott létre a KISZ Baranya megyei bizottsága. + A IX. bambergi filmnapokon Varga Rudolf Jelentés című tévé-dokumentumfilmje bronzérmet nyert. A karácsonyi vásárra magukat az utcán hangosan kínáló belvárosi pavilonok mellett a reklám szerényebb, kevésbé ünnepi műfaja: a plakát és reklámfotó kapott helyet a FIM Stúdióban, az Apáczai Csere János utcában. Reklámfotó szalon ’81 címmel a Magyar Reklámszövetség rendezte meg azt a kiállítást, amely az utóbbi évek legjobbnak ítélt, e tárgykörben tartozó alkotásait mutatja be a közönségnek. A reklám akkor éri el célját, ha magáért beszél, a színes, szép kidolgozású és ötletes képek közül azonban nem mindre mondhatjuk el ezt. Bár fotónak mindegyik jó, sokszor csak a cím segíti ki a szemlélőt a bizonytalanságból, mit is kínálnak most eladásra. Igazán nehéz dolga az ipari termékeket reklámozó szakembernek van. Vagy kompozíciót szerkesztenek a gyárak neve elé, ilyenkor reklámkép és reklámcél külön úton jár, vagy marad az egyhangú beállítás, a csöndes unalom. Tulok András több fotója kísérli meg e nehézségek feloldását, egynéhány plakáton, naptárterven sikerrel. Siálosabb feladata van az utazást hirdető vagy a táj védelmét kérő képek készítőinek. Ezek a fotók: Vassányi Béla, E. Szabó István munkái a kiállítás díszei. Kellemes, lágy tónusúak a textíliák reklámfotóin a ruhák, puhák, finomak az anyagok, szépek a lányok. Láthatunk néhány naptársorozat-tervet is; a szobák falát egész évben díszítő naptárok lakáskultúránknak fontos elemei, nem mindegy tehát, hogy milyen minőségben készülnek. Alapfáy Attiláék Lovasnaptára, bár ötletes, nyomdai kivitelezése miatt mégsem tartozik az igazán kívánatosak közé. (—hk—) Magyar Nemzet Porgy és Bess Gershwin operája új betanulásban Tizenegy évvel ezelőtt mutatták be Budapesten Gershwin Porgy és Bess című operáját. A darabot a legtöbb helyen eredeti nyelven és — legalább a főszerepekben — néger énekesekkel játsszák. Annak idején a csak hazai erőkből öszszeállított együttes méltán aratott nagy sikert. Lehet, hogy a speciális amerikai néger éneklésmód Budapesten nem volt egészen hiteles, de ez a magyar Porgy és Bess egészében mégis igen meggyőzően hatott, annyira, hogy a közönség a mostani új szereposztás teljesítményét a régi együtteséhez méri, azt tekintve autentikusnak. Porgy megszemélyesítője, Sólyom Nagy Sándor minden szempontból kitűnően oldja meg feladatát, a banjo-dalban, a két szerelmi kettősben és a zárójelenetben hangilag és zeneileg egyaránt kiemelkedőt produkál. Alakítása gazdagodott is a régebbiekhez képest, főként abban, hogy erősen kidomborítja a figura kedves, szelíd emberi vonásait. Az új Bess, Kukely Júlia szintén tud újat nyújtani, elsősorban pompás mozgáskultúrájával. Hatalmas energiák fűtik, szinte végigtáncolja az egész előadást, pedig sok énekelnivalója is van, és a kettő együtt igen fárasztó. Egészében Kukely Bessét elsősorban a temperamentum jellemzi, de hangereje és kifejezésének szuggesztivitása is imponáló. Egy szín azonban hiányzik palettájáról: Bess esendőségét nem tudja igazán elhitetni. Azt ugyanis, hogy noha az asszony őszintén szereti Porgyt, mégsem tud ellenállni sem Crown, sem Sporting Life csábításának. Az opera egyik legproblematikusabb szerepe Sporting Life-é, a piperkőc kábítószerárusé. Visszataszítóan ellenszenves alak, bizonyos sátáni vonásokkal, és szólamának hangvétele is eltér az operai hagyományoktól. . Figurája a korábbi pesti bemutatón sem volt igazán megoldott. Maros Gábor talán a lemezek néger Sporting Life-jainak speciális hangszínét próbálta magyarra szinkronizálni, de ez nem teljesen sikerült, tenorja néha infantilisan vékonynak hallatszott. A figurára egyébként jól ráérez, és a mozgása is igen meggyőző. Németh Gábor beállítása Crownként nyilvánvaló szereposztási tévedés: a gyilkos „falurosszá”-nak szólama lényegesen robosztusabb hangot és egyéniséget kíván. A sok kisebb szerep megszólaltatói közül ezúttal csak néhányuk kiemelésére van lehetőség. Póka Balázs kitűnő Jake volt, Takács Mária mint Clara poétikusan énekelte el a híres Nyáridő-dalt. Maria Teresa Uribe — jóllehet Serena szerepe kicsit mély a hangjának — igen drámaian adta elő a siratódalt. Feltűnt még Farkas Éva karakterisztikus emberábrázolása és Takács Tamara szépen megoldott málnaárus-szólója. Az ének- és zenekar produkcióján meglátszott, hogy gondosan felkészültek az előadásra. Fiatal dirigens, Dénes István állt a pulpituson. Érezni lehet, hogy jó muzsikus. Noha operakarmesteri képességeiről ennek az estének az alapján nehéz ítéletet mondani, hiszen a Porgy és Bess irányítása — dzsesszes, folklorisztikus elemeivel — speciális feladat, itt jól megállta a helyét. Kertész Iván A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatának (1074 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—18 Pénteken 13—14.30 Építkezők tanácsadója: Minden hó első és utolsó péntekén 16—17.30 Közérdekű bejelentések: csütörtökön 13.30—17.30 A Magyar Nemzet galériája Czinke Ferenc rajza Filmmúzeum KÖTŐJELES a cím, nehogy valaki is összetévessze a magyar hangosfilm most megnyílt múzeumát a Madách téri filmpincével, a Filmmúzeummal. Ez a filmmúzeum, amelyről az alábbiakban szó lesz, a kőbányai Hungexpovásárvárosban található, kétlépésnyire a karácsonyi bevásárlóktól megszállott Skála- Expótól. A vásár 25-ös pavilonjában látható 1400 négyzetméteren a magyar hangosfilm ötvenéves történetét bemutató — töredékességében is imponáló — kiállítási anyag, itt vetítik a harmincas, negyvenes évek legsikeresebb magyar filmjeit. Az ötven évet 1931-től, az első magyar hangosfilm, A kék bálvány bemutatójától kezdve számítják a filmtörténészek. A magyar némafilm hanyatló korszakát, a húszas éveket követte a harmincas esztendők fellendülése, s ez elsősorban a „beszélő film” megjelenésének volt köszönhető. A hangosfilm visszacsábította Magyarországra azokat a rendezőket is, akik a pangás elől a német és a tengerentúli stúdiókba menekültek. Pedig oly sokan nem bíztak abban, hogy a megszólaló film új, magasabb rendű művészetet, más esztétikai minőséget hozhat! Maga Chaplin, a némafilm koronázatlan királya is sokáig idegenkedett a hangosfilmtől. A magyarországi kezdetek is mintha a kételkedőket igazolták volna... 1931-ben mutatták be az első, itthon forgatott hangosfilmet, A kék bálványt Beregi Oszkár, Jávor Pál, Gőzön Gyula főszereplésével. A filmet Lázár Lajos rendezte. A magyar közönség rosszul fogadta az első beszélő filmünket, A kék bálvány — filmtörténeti közhely ma már — 1931 őszén csúfosan megbukott. A második próbálkozás, a Nóti Károly és Zágon István forgatókönyvéből szalagra rögzített Hyppolit, a lakáj viszont már osztatlan sikert aratott, s mindmáig a magyar filmtörténet legsikeresebb alkotásának tekinthető. Számtalanszor felújították már, újabb és újabb generációk szórakoztak kellemesen rajta, csodálhatták meg Csortos Gyula és Kabos Gyula elbűvölő duettjét. A Hyppolit, a Berlinben dolgozó s e film megrendezésére hazahívott Székely István rendezése egy csapásra eldöntötte a vitát: a hangosfilm Magyarországon is polgárjogot nyert. Voltak ugyan még kisebb visszaesések, bukások, kitérők ezen a diadalúton a harmincas években. Ide sorolható az ugyancsak akkoriban külföldről hazatért — s már nemzetközi rangú — Fejős Pál Tavaszi zápor című filmjének kudarca is. A világ filmművészetét szemléző munkák ezt az alkotást a jelentős művek között tartják számon mind a mai napig; művészi értéke vitathatatlan volt, sikert mégsem aratott. Ez a bukás meszszeható következményekkel járt: a magyar film útja ekkor kanyarodott el a Meseautó és a hozzá hasonló, könynyedebb hangvételű, szórakoztató filmek irányába. A MAGYAR HANGOSFILM megszületésénél már ott bábáskodott az a filmes generáció, amely a szakmát külföldön, elsősorban a német filmstúdiókban tanulta meg, s amely a filmipar újbóli fellendülésének hírére hazatért, hogy segítségére legyen az újjászülető magyar nemzeti filmgyártásnak. Az első hangosfilmek munkatársainak névsorából illendő talán kiemelni dr. Lohr Ferencet, aki a harmincas évek óta — hangmérnökként — a filmhang esztétikájának legjelesebb magyar szakemberévé vált, s aki elsőként lett kandidátus Magyarországon ebből a témából. A kőbányai vásárvárosban január végéig nyitva tartó kiállítás felidézi a hőskort s megrajzolja a magyar filmnek A kék bálványtól napjainkig tartó fejlődési ívét. Eredeti hangfelvevő és -visszaadó berendezések éppúgy láthatók ebben a csarnokban, mint díszletrészletek, régi magyar filmekben használt kellékek, jelmezek. A terem közepén diaporáma-bemutató villant fel jellegzetes képkockákat a megvár játékfilmekből. A videoszobában pedig a magyar filmgyártás „hősi” korszakának még ma is élő tanúival készített beszélgetéseket tekinthetik meg a nézők. Ez, a magyar hangosfilm ötvenéves fejlődését reprezentáló bemutató a MAFILM fiataljainak ötlete nyomán, számos más vállalat és intézmény KISZ-eseinek támogatásával, társadalmi munkában jött létre. A kiállított anyag helyenként épp ezért jóleső fésületlenségről tanúskodik, másutt a kevés pénz miatt alkalmazott kényszermegoldásokat fedezhet fel a csarnokban bolyongó látogató, de a látvány, a bemutató hangulata mindenképpen feledteti e kényszerű megalkuvásokat. Hisz mindig jóleső izgalmat kelt, ha civilként bepillantani engednek a művészetek kulisszái mögé; itt pedig a Szegénylegények, a Ház a sziklák alatt, a Budapesti tavasz, az Ötödik pecsét és számos más, emlékezetes film díszletei között barangolhatunk, leülhetünk egy működő, hollywoodi stílusú kávéház asztalaihoz, pirotechnikai és kaszkadőrbemutató csodáin ámulhatunk. A LÁTOGATÓBAN azonban — ha valóban szereti a filmművészetet — épp ezen alkalmi kiállítás kapcsán fura gondolatok támadnak. Felteheti magának például azt a kérdést, hogy miért nincs a filmnek — a művészetek közül egyedül — múzeuma Magyarországon? Miért, hogy az „art-kino”-ként indult, aztán egészen más irányba fejlődött Filmmúzeumon kívül nincs hol régi filmeket nézni, filmtörténetet bemutatni és tanulni? Miért, hogy e vizuális művészet termékei — a filmek — s a filmeket létrehozó eszközök mindörökre raktárak mélyére zárva porosodnak? A magyar filmnek — annyi nemzetközi siker, elismerés, díj birtokában — lenne mit egy állandó kiállítás tárlóiban elhelyeznie, filmvásznain lepergetnie. Lennének — ma még állami raktárakban vagy magánemberek szekrényeiben, könyvespolcain lappangó — dokumentumai, amelyek megekintésére el lehetne vinni a filmesztétikai, filmtörténeti oktatásban jószerivel alig részesülő fiatalokat. Sajnos, a magyar filmnek nincs Gobbi Hildája, nincs olyan megszállott, életét és összes energiáját egy múzeum létrehozására áldozó önzetlen munkása, mint a Színészmúzeum dolgát sikerre vivő nagyszerű színésznő. A filmgyári fiatalok mostani kezdeményezése viszont azt mutatja, hogy sokakban él egy filmes múzeum iránti vágy. Az elmúlt héten a televízió Stúdió ’81 című műsora is szót emelt azért, hogy ne pusztuljon, ne herdálódjék el január vége elmúltával a most együtt látható anyag, hisz ez egy majdani filmmúzeum alapja lehet. Nemes ügyről lévén szó, érdemes elgondolkodni az ötleten. Vértessy Péter i Elhunyt Chiovini Ferenc festőművész Nyolcvankét éves korában elhunyt Chiovini Ferenc festő, Munkácsy-díjas, érdemes művész, a szolnoki művésztelep alkotó tagja. * Az Alföld festője volt. Ott is született, 1899-ben, Besenyszögön. Képzőművészeti főiskolai tanulmányai végeztével, 1926- ban a szolnoki művésztelep tagja lett, és szenvedéllyel rajzolta-festette a delelő gulyát, a hálót kivető vagy bevonó halászokat, a tájat télen és nyáron, a népet hétköznapjain és ünnepein. Egyéves római ösztöndíja 1935 36-ban nem távolította el szíve szerinti témáitól és nem vértelenítette el — az akkori ottani divat szellemében — stílusát sem. Legismertebb munkája az Aba Novák Vilmossal közös faliképek sorozata a jászszentandrási templomban. A második világháború után Chiovini ■ Ferenc talán a legelső volt a szolnoki művésztelep felélesztői között; élete végéig ott élt és alkotott, s nemrégiben a hódmezővásárhelyi őszi tárlaton is szerepelt még, két új képpel...