Magyar Nemzet, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
Csütörtök, 1981. december 24. Ma©ar Nemzet Egy orgona újjászületése • A Batthyány téri Szent Anna-templom a magyar késő barokk építészet egyik remeke. Egynéhány évvel ezelőtt ezt alig hihette el a belépő: az elhanyagolt épületben csak a hozzáértő szem vehette észre az arányok szépségét, a kompozíció méltóságát. A templomot néhány éve restaurálták. Ám a régi templomok éke, az orgona hiányzik az Annatemplomból. Már nem sokáig. Alkalmi vétel A történet majdnem egyidős a templommal. Az Anna-templom telepítése után jó ideig ugyanúgy várt egy valóban szép hangú orgonára, mint ahogyan ma. Hogy nem hiába, azt II. József szekularizációs intézkedéseinek köszönhette. A budai karmeliták várbeli templomának értékei a kolostor feloszlatásával az ország legkülönbözőbb vidékeire kerültek. Az oltárok a sárospataki gótikus templom mellékoltáraiként a mai napig megmaradtak. A díszesen faragott orgonaszekrényt és a nem kevésbé míves orgonát a budai tanács vette meg az Anna-templomnak. A tanács örömmel kapott a ritka alkalmon, hiszen ilyen remek darab megvásárlásáról szerény anyagi lehetőségei mellett nem nagyon álmodhatott. Áron alul, hatszáz forintért kelt el a hangszer, összehasonlításként: egy egyszerű orgona ára és egy zenész egyesztendei fizetése is száz forint körül volt akkoriban. Az orgonaszekrény egy 1752-es leltárban szerepel először, feltehetően nem sokkal korábban készült és minden bizonnyal a szerzetesek faragták, mert ilyen méretben és minőségben polgári munkák nem készültek. Nem sokáig élvezhette új környezetét a karmeliták műve. A templom akkori, egyébiránt jeles plébánosa a kor ízlésének megfelelőbbnek vélte, hogy az orgonaszekrényt két részre vágatja és megfordítva a kórus hátsó sarkába állíttatja. A középső rész hiányát azonban érezhették az átalakítók is, ezért később egy mellvéden álló orgonaszekrénykét építtettek. A hangszer szerkezetét alaposan megbolygatta a sok hurcolkodás, átépítés. Idő előtt tönkrement, a múlt század derekán már divatjamúlt és használhatatlan ócskaságként tekintettek rá. A szekrényt a sűrűn változó ízlésnek megfelelően újra meg újra átfestették, egyre kevésbé érezve és őrizve az architektonikus kifestés logikáját. Az orgonának nemcsak a külsejét, de a hangzását is nagyon megviselte az idő. A régi barokk hangszeren egyre nehezebben lehetett eljátszani a klasszikus műveket, helyébe 1910 táján épített másikat az Angster-gyár. A régi barokk orgona nyomtalanul eltűnt. Az Angster-cég orgonájáról az évek során kiderült, hogy nem tartozik a legmívesebb darabok közé, komolyabb művek előadására hamar alkalmatlanná vált. A háború alatt az orron a szekrény hátsó része megsérült, 1945 után pedig nemcsak az orgona, de a templom helyreállítására sem jutott pénz sokáig. A metró átadásakor megújult a Batthyány tér, a templomot kívülről restaurálták, majd elkezdődött a templomhajó rendbehozása is. 1979-ben azután megfogalmazódott a gondolat: építészeti értékéhez méltó orgonát érdemelne a műemlék templom, már csak remek akusztikai adottságai miatt is. És amire alighanem akkor az ötlet lelkes támogatói sem gondoltak: a terv első része két év alatt valóra vált az orgonaszekrény,karácsonyra teljesen elkészült. T,rlkr,.t patrónusok A tervezőnek, Tóth Tamás építészmérnöknek ez volt az első ilyen munkája. Árn sok szempontból ismerősként láthatott a feladathoz. Itt nőtt fel a Batthyány tér környékén, emlékezetében elevenen élt az elhanyagolt templom is. Nem- Isak helyismerete számított tehát — éveken át tanult orgonálni, alapos ismerője a hangszernek, de az orgonálás, orgonakészítés történetének is. — Ma már, hogy az orgonaszekrény ismét uralja a karzatot, természetes mindenkinek ez a látvány, de amikor a kettéfűrészelt orgona hátul állt a sarokban és én azzal az ötlettel álltam elő, hogy ha már rendbehozzuk az orgonát, adjuk vissza az eredeti alakját, akkor sokan meglepődtek a javaslatomon. Én teljesen biztos voltam, hogy ez csak így nézhetett ki hajdanán, de ezt bizonyítani kellett. Az irodalmi adatok, majd a felületfestési kutatások megerősítették az elképzeléseimet. Amikor a régi színek előbukkantak, ez meggyőzte azokat is, akiknek addig kételyei voltak. Így kaptunk bontási engedélyt a műemdékfelügyelőségtől és az apró darabokra szedett szekrényt a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat faszobrászműhelyébe szállították. Tóth Tamás úgy érzi, ritka szerencsésen alakultak a dolgok. Mindenki lelkes és segítőkész volt, nem akadékoskodott, nem kötözködött senki; hagyta magát meggyőzetni a tények által az is, akinek netán fenntartásai voltak kezdetben. S ez bizony kisebb vállalkozásoknál sem mindennapos, így lett két év alatt a merész ötletből valóság. Segített a műemlékfelügyelőség (legtöbbet a szakmai felügyelő, Géczy Csaba), a templom belső restaurálását tervező Gerő László professzor, segített Gergely Ferenc és Kárpáti József orgonaművész, Galicz István, a faszobrászműhely vezetője, segítettek a restaurátorok, lelkes építészek. És nem utolsósorban Mócsai Gábor kanonok, a templom plébánosa, aki minden erejével támogatta az ügyet. Nem csekély erőfeszítésekre volt szükség. Az orgonaszekrény helyreállítása egymillió forintba került — a templom saját erőből fedezte a költségeket. Az orgona, amit a híres drezdairümlich cég, kéden mission támogatásával a magdeburgi püspök állománya. A Batthyány téri templom látja el a vakok lelkészi szolgálatát. Két év múlva talán már ismét olyan orgona szól a megszépült templom falai között, amely a legkényesebb ízlésű orgonistáknak és zenebarátoknak is gyönyörűséget okoz. A Batthyány téri orgona példája talán követésre talál. A magyar templomok orgonái ugyanis nem dicsekedhetnek azzal, hogy kitűnő állapotban vannak. Sok oka van ennek, legyen elég annyi, hogy az orgonát sokáig bizalmatlanság vette körül, megítélése egybeesett a templomok megítélésével és a gyanú csak lassan oszlik. Hosszú idő óta ez az első eset, hogy egy templom új, értékes orgonával gazdagodik. Pedig, mint Tóth Tamás mondja, ilyen tereket a modern építészet, ha megfeszül, sem tud létrehozni. Az isten is orgonazenére teremtette a régi templomok hajóit, fenségesen szárnyal a dallam a mesterien kialakított ívekben, kupolákéban. S ha ezek a terek teljes szépségükben bontakozhatnak ki — ideértve akusztikai adottságaik kihasználását is —, az a hivőnek és nem hivőnek egyaránt gazdagodás. Közkincs ez, a szó igazi értelmében. Közkincs Az orgonaépítők mindig is nagy becsben álltak, páratlan érzék kell ahhoz, hogy valaki tökéletes hangszert épitsen. Nem véletlen, hogy a híres orgonaépítő műhelyek évszázados múltra tekintenek viszsza. A Jámlichek például 1828 óta készítenek orgonákat, előttük a drezdai orgonákat a híres Silbermannok építették Magyarországon ilyen hagyományokkal egyetlen műhely sem dicsekedhetett, ráadásul többségük a mai határokon túli területeken dolgozott, a megmaradtakat pedig 1949 után jórészt politikai megfontolásokból elsorvasztották. Az utóbbi években néhány vidéki városban újra építettek orgonákat és remélhetőleg a templomi orgonáknak sem kell már hoszszú ideig várakozniuk a felújításra. Hiszen az orgonairodalom mesterművei csak hasonló színvonalú hangszeren szólalhatnak meg a maguk teljes szépségében. . . asdn ma ,* ( (lAfi'**I'HlO1 »dl-; A ■ Szent-* Anna-templomban a szépen helyreállított,tér ,nyu,galmat és harmóniát áraszt.. A kóruson az orgonaszekrény méltóságteljesen magasodik, szinte sugallja a zenét. Ma még üresen vár a hozzá méltó orgonára. Mert az igazi, ünnep az lesz, amikor a barokk falak között ismét bűvöletbe ejti a lelkeket az orgona földöntúli áradása. Javorniczky István Ünnepek és hétköznapok Csillag ment az égen, sugara megállapodott egy kicsinyke kunyhón, fénye gyermek mosolyára ragyogott, a világosságból biztató szót hallottak a pásztorok, a csillagfényt bölcsek követték. Karácsony azóta a szeretet, a jóakarat, a megbékélés és a békesség ünnepe. Gyermeké, családé, életörömé. Elindult volna csillag után Babits Mihály is. ..– ha most mindent itthagynék, / mennék a csillag után. .. mint rég a három királyok / betlehemi éjszakán! / Gépkocsin vagy teveháton — / olyan mindegy, hogy hogyan! / Aranyat, tömjént és mirhát / vinnék boldogan. / Mennék száz országon át, míg / utamat szelné a vám. / „Aranyad tilos kivinni!” / szólna ott a vámos rám. / ..Tömjéned meg, ami csak van. / az mind kell. az itteni / hazai hatalmak fényét / méltón dicsőíteni." / Százszor megállítanának. — örülnek, ha átcsúszom” — írta 1934 karácsonyán. Nem, a réges-régi háromkirályok útját nem szelte rám, s az akkori hatalmak nem szedték el sem aranyukat, sem a tömjént, sem a mirhát. Segítették inkább az útjukat, laissez passer, hadd menjenek. Ünnepet ünneplőt nem illik megszomorítani. Erre alkalmasabbak a hétköznapok. Kicsit várt tehát Heródes, hatalomféltését mosollyal ■ leplezte, meg szíves szóval, segítséggel. Tudta már, hogy hamarosan eljön az ő napja is. Harci napja lesz, s akkor megölet mindenkit, akitől féltheti királyi uralmát. Betlehemben gyermek született; Betlehemben gyermekeket gyilkoltak háromra. Mondják, valahányszor csillag hullik le az égről, kihunyt egy élet a földön. Nagy csillaghullás lehetett akkor Betlehemben. Uramisten, ha minden kioltott életért, irigységből s hatalomféltésből meggyilkolt emberért, éhenhaltakért, s agyongyötörtekért, megtorpant szívűekért és szeretet híján gyermekéltüket veszitettekért, ha mindmindért lehullott egy csillag kétezer év során, maradt-e még az égboltozaton? Most itt az ünnep, csönd van, gyertya lángja lobban, könny tolul a szemekbe, s talán akad, akinek eszébe ötlik Ady Endre karácsonyi intelme: „Csengessünk csengőkkel, / szeressünk szeretettel, / örüljünk, ha sírunk, / Ha ránk tör minden ereber / s ha alul bántatunk”. Csakugyan: ez a szeretet ünnepe. Ez csakugyan a szeretet ünnepe? Az volt-e már, amikor megkezdődött az előkészület? Örömszerzés szándékából fakadt-e az ajándék, vagy csak megszokásból? Bevásárlás közben hányan átkozták az ünnepet? A hétköznapokon, s az ezüst meg arany jelzőkkel hétköznappá tett ünnepeken szeretet csillagának fénye vezetett-e mindenkit, hiszen nem csak dolgozni, ünnepelni is „csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes”. Együtt a család, játszanak a gyerekek. Szólunk-e egymáshoz, emberek? Beszélünk csak, vagy beszélgetünk is? Három egész napon át. S ez főpróba is most: jövőre megkettőződik a szabadnapok száma. Asszonyok többségének hétköznap lesz az egyik biztosan: otthoni munkanap. Családi ünnep lesz-e? Vakáció küszöbén is nem arról lehetett-e többet hallani, hová legyen a gyerek, nehogy lábatlankodjék, gond legyen vele? Ajándék játékért sort álltak, ha kellett, szülők és rokonok — de az ünnepen játszik-e gyermekével a szülő? S játék szünetében átváltanak-e szóra, vagy arra várnak, szóljon helyettük, hatalamazza fel őket némaságra a tévé? Ameddig az szól, maradhat csöndben mindenki, s a gépre foghatja hallgatását, maga előtt is eltagadhatja, hogy nincs mit mondania. Pedig hát ha üres az ünnep, a hétköznapok tartalmatlanságáról árulkodik az is. ... Lesznekhiányos ünnepek. Nem azért, mert sokaknak hétköznapi lesz az ünnep: vannak, akik írásokért dolgoznak akkor, ór mikor mások ünnepelnek. De ezeknek lehet ünnepük még: nem a piros betű teszi ünneppé a napot, hanem a szeretet, a családi közösség. S ez lesz hiányos sok helyütt. Néhol azért, mert valakinek az előző karácsony óta lehullott élte csillaga. Néhol azért, mert nem lesz ott valaki, akinek ott kellene lennie. Meglehet, ott lesz és mégse lesz ott: alul bántatni úgy is lehet, hogy álul szerettetünk. Rövidek a napok ilyenkor télidőben, de ettől még lehet hosszú az ünnep. Hosszú, mert tartalmas: arra való az ünnep, amire nem jut idő hétköznapon. Olvasni, szeretni, megosztani örömöt és gondot, együtt feledni, ami rossz, együtt idézni föl, ami szép, ami jó. Emlékezésre manapság ritkán szánja rá magát az ember, pedig az emlék is lehet éltető erő. Babits írta ezt is: „Ő feleim, gyermeteg telek! / mily bolondul elfeledtelek. / Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha / nem ringatja eleven meleg. " Némelyik már, mint egy szertehullt / láncnak szeme, halkan elgurult. . . / Pedig amint fogy-fogy a jövendő, ■/ egyreegyre drágább lesz a múlt." Drága múlt lesz-e az idei ünnep, vagy szertehullt láncszem, messzegurult fakó gyöngyszem? S utána a hétköznapok, ringatja-e őket az ünnep melege? Szeretünk-e szeretettel, örülünk-e majd, vagy sírunk.? Föléled-e bennünk a gyermek ünnepén a gyermek, leszünk-e tisztábbak, őszintébbek, egyenesebbek, elevenebbek? Mit hoznak a holnapi hétköznapok? Példát adunk-e emberségből, tisztességből, pontosságból azoknak, akik majd egykor a helyünkre lépnek vagy félünk tőlük, s inkább megöljük a gyermekben az embert? Életet adni, életet nevelni, életet szeretni — ez szépünnep mindig; a jövendőt kioltani a ma emberének lehetséges hétköznapja. . Fölkiáltott egykor József At±tila: „A meddő dombok homlokából / kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat, / föl, föl a magasságig / repülőgépeket hajigálunk / és roppant viszszahulló pályájukkal / kipányváztuk a madarak, birodalmát, / mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre/ ás kantárt holnap elektromos hajókból dobunk / a sörényes, üvöltő tengerekre, / de emberek, emberek! / ki venné újból észre, / hogy le kell sikálni asztalainkat, / ki mondaná meg az aszszonyoknak, / hogy kisöpörhetik a szomorúságot. / Ki ültetne kerteket szemünkbe, / ki verné föl lelkünkben a lelket?" Karácsonyi csöndben jajszó is hallik: csillag fényét életcsillagok hullása ■ homályosíthatja. Emberek, egy pillanatra, három ünnepnapra állni látszik az idő. De nehogy megálljon végleg, verjük föl lelkünkben a lelket. Zay László 21 Clémenceau és a magyarok Az Esterházy őrnagyról szóló, november 13-i levelemre érkezett hozzászólás (Száva János, dec. 4.) indít arra, hogy megírjam az alábbiakat. Ez utóbbi írás ugyanis azt állítja: „Clémenceau-nak (itt jegyzem meg, hogy a família szabálytalanul írja a nevét, vagyis nincs ékezet az első e betűn!) volt más — családi — oka is, hogy a magyarokat ne szeresse." Ez a megfogalmazás félreérthető, mert azt hihetnénk, hogy a „Tigris” magyar rokonai nem viselkedtek rendesen vele szemben. Holott az igazság éppen az ellenkezője! No, de mi is a helyzet? Monet bohém barátja A témáról elég sok mendemonda kering nyolcvan éve, így például nemrég egy hetilapunk azt írta, hogy a francia államférfi lányát egy magyar vette el, pedig éppen megfordítva történt: Clémenceau fia vett nőül magyar lányt. Amikor a házasságot megkötötték, 1901-ben, Georges Clémenceau már ismert magyarokat, többek közt találkozott 1881-ben Pulszky Ferenccel, aki egy hazai küldöttséggel tartózkodott Párizsban. Orvosi oklevele ellenére politikai pályára lépett, s már 1862-ben megjárta a császári börtönt, mert arra biztatta a párizsi proletárokat, hogy ünnepeljék meg a Bastille bevételének évfordulóját. A cingár fiatalember igazi montmartre-i bohéméletet élt, s ő, aki később Zolával együtt olyan lel-, későn harcolt Dreyfusért, most — ugyancsak az íróval együtt — még az impresszionistákért küzdött. Legjobb barátja Monet volt, aki később le is festette. Amikor 1870-ben kikiált'VjTüX^i Au társaságot, ő lett ■Mónt'marirepolgármestere, a következő évben pedig képviselővé választották. Politikai súlya egyre nőtt, s ezzel párhuzamosan ő is -v. mint ol y' sokan mások — lassan, de biztosan csúszott jobbra, hogy végül a francia imperializmus legelszántabb bajnoka legyen. Irodalmi becsvágy is sarkallta regényt írt az elnyomottakról, majd bemutatták A boldogság fátyola című allegorikus drámáját. A „vulkánember” menye Nos, ez a párizsi premier 1901-ben, abban az évben zajlott le, mikor Michel nevű agrármérnök fia június 2-án nőül vette azt a bizonyos magyar leányt. (Megjegyzem: maga a „Tigris” is idegent — amerikai — lányt vett feleségül.) Michel egy bécsi újságíró közvetítésével került a diószegi cukorgyárba. A szomszéd Galántán megismerkedett az ottani járásbíró szépséges Ida nevű lányával, s megkérte a szőke lány kezét. (Ida 1882. május 9-én született, és egy osztályba járt Koldállyal, aki egyik párizsi útján neki ajándékozta egyik partitúráját.) A magyar lány egy magyar fiút szeretett, de végülis létrejött ez a — bizonyos vonatkozásban — talán történelminek nevezhető frigy, amelyből két fiú született: a nagyapja keresztnevét viselő Georges (Trencsénteplic, 1902. márc. 25.) és Pierre (Párizs, 1904. jún. 2.). A család párizsi életéről van egy koronatanúnk, éspedig Kunffy Lajos festő, akinek nemrég megjelent Visszaemlékezéseim című írása (e lap ápr. 22-i számában ismertettem) sok érdekes adatot tartalmaz, ugyanis a művész, Munkácsy özvegyénél megismerkedett Idával. 1906-ban megkezdődött Clémenceau pályájának a fénykora, belügyminiszter lett. Ezévben ,a Nemzeti Heltai fordításban bemutatta a fenti darabját, és Ady, aki több remek cikket írt a „vulkánemberről”, a „vad, istentelen és zseniális” államférfiról, akit a Napkirályhoz és Bismarckhoz hasonlított és akiről már 1909-ben megírta, hogy „alakja 'és éle' te_ határozottan , klasszikus”, nos Actylon-ban Nagyon furcsa esetek című Cnkkéként azt írta, hogy „Szegény Clémenceau,, kinek nagyon sok baja van," mióta miniszterelnök, eljött egy kicsit Budapestre . .. szigorú inkognitóban végighallgatta darabja budapesti előadását”. Amikor visszatért,ezt mondta a költő-újdondásznak: „Ha megválok a miniszterségtől, újraírom ezt a darabot”. Érdekes viszont, hogy Ady — aki ezek szerint személyesen is ismerte — sohasem említi jeles ismerőse magyar családi kapcsolatait, pedig egy szintén 1906-os párizsi cikkében még meg is cáfolja az államférfi magyarellenességét: „Budapestre azt írta innen valaki, hogy Clémenceau ■ utálja Magyarországot... Egy árva szó sem igaz ebből.” Amikor kitört a háború, Michel bevonult. Az Érdekes Újság egész oldalas képes (és téves . . .) tudósítást közölt :• „A francia—német harcokban elesett Clémenceaunak, a híres francia politikusnak, fia is, Clémenceau Mihály, akinek halála közelebbről érint bennünket és sok magyar embernek okoz fájdalmat, mert felesége magyar asszony.’ Pedig csak megsebesült. A két fiút beadták egy versailles-i intézetbe, Ida meg ápolónő lett. A miniszterelnök apóst a szélsőjobb azon a címen támadta, hogy a fia bochenőt vett el., A „kemény, ravasz, merész” (Ady) Clémenceau ezúttal meghátrált:. ,válásra kényszerítette a fiát (ami annálkönynyebben ment, mert Michel közben beleszeretett egy francia nőbe, később egyébként még kétszer nősült), pedig kitűnő riporterünk, Tábori Kornél 1911-ben még azt írta Párizs magyarjai című becses krónikájában, hogy „Madame Clémenceau boldog családanya, s a volt francia miniszterelnök két fürge lurkó boldog nagyapja. A Clémenceaugyerekeket magyar nevelőnő oktatja, s az édesanyjuk nyelvén éppúgy beszélnek, mint franciául.” Levél New Orleansból A Montmartre című könyvemben (1967) Tábori nyomán pár szóval én is érintettem ezt a dicsőséges (?) rokonságot, de nem sejtettem, hogy Ida még él. Ez csak néhány újabb év múlva derült ki. 1979. tavaszán francia tanulmányútra mentem.Néhez sajnos, mire Párizsba érkeztem, Ida asszony már el-, utazott a Clémenceau-család ősi vendée-i fészkébe, a séole- l’Aubraie kastélyba. . Fogadta viszont Türr István unokáját, Sellier asszonyt, aki elutazása előtt, kérésemre felkereste az Élysée Palota melletti otthonában. A tábornok unokája március 26-i levelében ezt írta nekem: „Mme Clémenceau kis, törékeny, nagyon bájos öreg hölgy”. 1978 végéig Syha életében sem volt beteg, akkor combnyaktörést szenvedett, de csakhamar felépült. Ideküldtem neki Nizzából kérdésekkel megtűzdelt levelemet, de nem ő válaszolt, hanem nagy meglepetésemre, Pierre fia, éspedig .. . New Orleansból. Kimenti édesanyját, aki nem magas kora (akkor már 97 éves volt!) vagy szellemi gyöngesége miatt nem felelt, hanem mert „békében akar élni emlékeivel”. „Magyarnak született, a szívében az is maradt mindazzal az érzelmességgel, amely az önök nemzetének oly nagy vonzereje.” Georges, az idősebb fiú, 1976-ban hunyt el. Kevés olyan baljósan csengő idegen név van történelmünkben, mint ez a „Kelemerike’( Léoq I),audet, akit apja, Alphense, a világhírű író halálos ágyán , a „Tigris’’gondjaira bízott, így írta le: „Ha meszsziről nézed a fejét, olyan, mint a halálfej.” Az „államférfiú — aki Ady.. szerint — egy ötletéérj föláldozza a legjobb barátját” és aki „apró erkölcstelenségek ezreivel köti magáhozaz embereket”, csak 1929-ben halt meg, nyolcvannyolc éves korában. Pedig a békekonferencia után maga mondta: „Ostoba vagyok. Most kellene meghalnom. Most a Parrtheonban temetnének el. De tíz esztendő múlva?” Végülis a versailles-i és trianoni béke értelmi szerzője nem került be ebbe a nemzeti dísztemetőbe. .Ami pedig kiinduló pontunkat illeti, megállapíthatjuk: semmilyen családi oka sem volt, hogy „a magyarokat ne szeresse”. Egyébként bármilyen gyászos szerepet játszott is 1919-ben és 1929-ban az imperializmus érdekében, nem nagyon valószínű, hogy avilág sorsa másképp alakul, ha a fia nem szeret bele a szép magyar lányba... Bajomi Lázár Endre