Magyar Nemzet, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-06 / 286. szám
Vasárnap, 1981. december 6. Ártó ajándék Már elkezdődött Délutánonként az üzletekben egyre sűrűbb a forgalom, az utcákon feltűntek az alkalmi árusok. A szemekben ott ragyog az ajándékvásárlási láz vad tüze, amelynek egyie erősödő lobogása nemsokára, 24-én, az esti órákban, a karácsonyi csillagszórók szikrájának valamelyikével fog csak kihunyni. Hogy azután még egy utolsó villanással Szilveszter napján, egy újabb esztendőre elenyésszen. És nem hiába e láz! Nyomorúságos kis szuterénokban szállításra készen állnak a lépegető, fröccsöntött mikulások, a vigyorgó kéményseprők, az undok-piros műanyag télapócsizmák és a krampuszok. A trafikok és kis árudák ontják a műhavat és műjeget, borzalmas és negédes üvegdíszek várják a karácsonyfákat. Közös „díszdobozba” kerülnek az angyalkák a szappannal és a kávéval, a matyóhímzés a kristálypohárral, és ami szép, azt is elnyeli, magához hasonítja a csomagolás. A napok múlásával egyre általánosabb támadás bontakozik ki egészséges szépérzékünk, nehezen javuló közízlésünk ellen. Ajándékaink valamelyikével mindannyian megkapjuk a járulékos szörnyeket. Ezért nem hagyhatjuk szó nélkül e tárgytenger minősége. Természetesen meddő dolog lenne azt kívánni, hogy csak azok árulhassanak ajándék- és dísztárgyakat, akiknek jó az ízlése és árujukat is meg tudják válogatni. Így december táján az ajándék az eladó számára még inkább áru, mint bármikor, egyetlen célja van: minél több pénzért túladni rajta. De azt talán el lehetne érni valahogy, hogy valamiféle zsűri láthassa ezeket a dolgokat. Ebben az esztendőben, olvashattuk, városesztétikai okokból, már tilos szakadozott nylonfólia alatti deszkapultokon, bódékban árulni a járdákon. Csak az kap engedélyt, aki szabványfülkét, megfelelő árusítóhelyet bérel, használ. Ha már sikerült a közterület szépségét ilyen szigorú és helyes döntéssel megóvnunk, nem lehetne saját egészséges szépérzékünket is védeni? Tudomásul kell vennünk, minden családban, az ország szinte minden otthonában az ajándékozások révén felbukkan egy-egy ilyen szörnyűség. Ha lajstromozzuk az árusokat, árujukat nem lehetne megrostálni? Mert bizony eredményeket, iskolai órákban, ismeretterjesztő előadásokban, televízióban készített sorozatok adásaiban, jól formatervezett tárgyakban, praktikusan és szépen megtervezett, megvarrt öltözetekben, kiváló műtárgyakat felsorakoztató kiállításokban rejtőző verejtékes és komoly, valamint iszonyatos energiával és pénzzel támogatott munka vész kárba, semmisül meg. Egyebet sem teszünk, mint tárgykultúránk javításán fáradunk. Lassan haladunk, de ha legalább ettől az év végi kártékony támadástól megmenthetnénk magunkat, már azzal is lépnénk valamit előre.h.é. Kitágult pillanat Két lépésnyire álltam lakásom utcára néző ablakától, tekintetem kifelé irányult, de még nem láttam semmit. Amikor az ember mindennapi gondjaiba süppedve meg-megáll megszokott terének egyikmásik pontján, hiába néz valamit látszólag merőn, nem lát semmit, mert figyelme befelé van fordulva. Csak, ha valami nagyon érdekes történik odakint vagy, ha a gondolkodás nyugvópontra avagy holtpontra jut, akkor látja meg az ember, amit addig nézett. Nem tudom már min törtem a fejem, de ez most mellékes. Igencsak befejezhettem valamit és ugyanakkor hirtelen csend lett. Egy pillanatra megszűnt annak az erőszakos városi zajnak, utcai robbanássorozatnak a rám zuhogása, amitől sok ezer embertársammal együtt annyit szenvedek. Csend lett. S akkor egyszercsak látom, hogy odaát és odalent a túloldali járdán, a két szemközti bérház közötti vaskerítés előtt három ember halad el. Kucsmás, nyurga fiatalember ifjú feleségébe karolva, szorosan mellettük pedig középkorú irhabundás nő. Ráfogom, hogy a fiú anyósa. Élénken társalogva mennek. A kerítésen még zöld a folyondár, már ami a hirtelen jött hó alól kikandikál belőle. Mögötte, az udvaron a sudár szilfa már kopár. A három ember elhúz, én pedig rájuk meredek. Sohasem láttam őket. Mégis, mintha valamit üzennének most nekem. De mit? Hiszen ennél szokványosabbat, jellegtelenebbet el sem igen lehet képzelni. Három ember megy az utcán és beszélget. Egy negyedik pedig fűtött lakása ablakából nézi őket, kiszakadva gondolataiból. Kiszakadva, igen kiszakadva, de bele is zuhanva mindjárt egy másik hangtalan, sejtelmes mély áramlásba, örvénylésbe, a kitágult, értelmezhetetlen és felfoghatatlan pillanatába. Ezt a pillanatot ugyanis egyedül csak én élem át most, minden összetevőjével együtt Van a három ember, a maga élénk, vidám haladásával, mindennapiság kisugárzásával, van a hó, a folyondár, a vaskerítés, a szilfa, s mögötte, feljebb a szürke téli ég, és vagyok én itt benn a lakásban a megdöbbenésemmel és a szorongásommal. Mitől félek? Attól, hogy mos még ugyan élem és látom, és benne vagyok ebben a kitágult pillanatban, az én pillanatomban, de már érzem, hogy el fog múlni? El fog enyészni ez a pillanat. Ez pedig egyetlen intés: el fogok enyészni én is. Pontosan úgy, mint ez a pillanat, ez a látvány, ez a minden ízében valóságos történés. Egyek vagyunk most. A pillanat és én. A sorsunk azonos. Ez a pillanat is csak úgy megszületett, nem tudni mi végre, élni és hatni kezdett. Új véráramokat lökött az agyamba, végbevitt valamit, akármilyen csekélységet, élt, ragyogott De most még van! Nemcsak azért, mert a három ember még nem gyalogolt ki a látómezőmből, hanem azért, mert még nem jártam a végére. Még nem ittam ki jelentésének nehéz borral teli ónkupáját. Az elmúlás? Semmiség! Hiszen megértettem. Tudomásul vettem. Itt állok az ablakomban és üstökön ragadom. Megfejtem a titkát. Kiszűrök belőle minden sejtelmességet. Beállítom a valódi helyére. Meghatározom. Ez itt történik a Földön, a Naprendszerben, közelebbről nézve pedig itt Budapesten a Böszörményi úton. Odaát a másik szobában a feleségem karácsonyi holmikat köt kötőgépen a gyereknek és a rokonságnak. A gyermekeim iskolában vannak. És, nicsak, van ám ott még abban a képben valami, amiről eddig nem beszéltem, amire ügyet sem vetettem, mert nem tartozott bele az átfogó jelentésbe. Egy Trabant Pedig pontosan a kép közepén áll, félig behavazottam Innenső oldala mocskos a mellette elszáguldott járműtestvérek ráfröccsentéseitől. Ugyan mi köze van egy árva Trabantnak az érzékekkel fel nem fogható üzenetekhez? A három ember persze már régen eltűnt. Talán már én sem állok az ablaknál. Lehet, hogy kimentem nassolgatni valamit a konyhába, mert ha nagyon erősen gondolkozom, mindig megéhezem. Lehet hogy visszaültem az íróasztalomhoz, nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy még mindig a pillanat foglya vagyok. Megfejtettem? Botorság. Ideráncigáltam a valóság, az én valóságom apró tényeit agyam egy másik, háttérben ügyködő rekeszében már idegesen kutatok egy filozófiai axióma után, már azon vagyok, hogy leveszem a polcról Kantot vagy Locke-ot aztán ezt is elvetem, hisz ugyan miféle megfejtését lelhetném fel akárkinél is az én pillanatomnak. Csak arra volna jó az, hogy elinduljak a kitaposott ösvényen, s megérkezzem a tekintélyes, nagy, átgondolt igazságba, mely annál többet, mint hogy igaz, és érvényes, úgy sem adhatna nekem. Lehet, hogy benne van a nagy megfejtésekben az én pillanatomnak a megfejtése is, de csak úgy körülbelül. Az én pillanatomat csak én fejthetem meg. Rajta hát! Nézzük csak mégegyszer, hogy mi történt. Megálltam egyszer az ablakom előtt és hirtelen rámszakadt csedben megpillantottam három embertársamat, a bundás asszonyt, a kétfelől védett menyecskét és a kucsmás fiatalembert Észrevettem, hogy ők most nemcsak itt mennek a budapesti Böszörményi úton, a Földön, a Naprendszerben, ebben a közepes méretű Galaktikában, hanem, hogy itt az én életemben. Kitágult pillanatomnak lettek alkotórészei. Értésemre adták, hogy én magam sem vagyok több mint a pillanatom, amit megéltem. Hiába karmolom össze magam köré folyamatos létezésem tárgyi dolgait, hiába kötözöm oda magam a történelemhez, a családomhoz, a városomhoz, végső menedékül még egy sáros Trabanthoz is, nem vagyok több. A csendben csak kipattant a pillanat, valameddig tündökölt aztán elenyészett. Ennyi vagyok. És most már nem félek. Szemernyi szorongás sincsen bennem. Egész valómat gyönyör hatja át. Ez volna tehát a megfejtés? Nem hiszem. Megfejtés talán nincsen is. Hanem itt van a megnyugvás és a gyönyör. Csudaszép ez a nyomorult élet! Mit számítanak itt a Galaktikák és mit számít az elmúlás, ha egyszer én úgy vagyok teremtve, hogy belepillantva a saját múló pillanatomba, sorsom és létem pillanatnyiságába csak gyönyört érzek és csak szépséget látok. Nyolchónapos farkaskutyánk volt ennyire izgatottan boldog, amikor a minapi nagy havazás után levittem az udvarra, s ő életében először szembekerült azzal, amit még soha nem látott, a friss hóval. Először nem hitt az orrának, félt és beleremegett, aztán beledugta a pofáját, turkálni kezdte, aztán belehempergőzött és vadul ugrándozni kezdett benne. Csurka István Masn Nemzet Ifjúsági parlament Délután három órakor az igazgató felállt. Komótosan maga elé húzta a gépelt papírokat, keze ügyébe helyezte a kristályvizes üveget és a poharat, majd olvasni kezdte a beszámolót. Fél öt után a hallgatókon a fáradás jelei mutatkoztak, többen az órájukat nézték, mások telefirkálták jegyzetfüzetüket, volt, aki ásításai elfojtásával foglalatoskodott. Előkerült néhány regényújság is. Az ifjúsági parlamenten részt vevők egy dologban egyeztek csak: unták a beszámolót, öt órakor többen felálltak, hiszen oda kell érni a gyerekért az óvodába, indul a vonat. Indok, ürügy egyaránt akadt. A legfőbb okot azonban a szóvirágokba öltöztetett és statisztikákkal megtűzdelt előadás adta. Az igazgatói beszámoló végére a hallgatóság kifáradt, kifárasztatott, így hát hiába is nógatta a KISZ-titkár a parlament részvevőit hozzászólásra, szavainak kevés foganatja lett, egy kérdés és a küldöttek megválasztása után az ifjúsági parlament a kipipálható rubrikába került Két évvel ezelőttről őrzöm ezt a történetet, s bár nem tudom, hogy e lehangoló emlék mennyire volt akkor általános, avagy csak kivétel. Feltehető azonban, hogy az e napokban zajló munkahelyi és iskolai ifjúsági parlamentek között akad még a leírthoz hasonló rendezvény. összesítés még nem készült — nem is készülhetett, hiszen az ifjúsági tanácskozások áthúzódnak a jövő esztendőre is —, de ez évben már parázs vitákról, szikrázó véleményütköztetésekről is szólnak a híradások. Ez talán azt jelzi, hogy az elmúlt évtizedben a demokratikus fórumok között az ifjúsági parlamentek is kezdik megtalálni szerepüket. Mert formálisan megtartott rendezvényekre nincs szükség. Az eredményekkel számot vető, a továbblépés lehetőségeit kutató fórumokra viszont annál inkább. mosz. A TÉVÉ MIKULÁSA (Kaján Tibor rajza) Közhírré tétetik... A TANÁCSELNÖK munkamódszereiről legendák keringtek. Főleg arról, hogy egész nap alig találni az irodájában: járja a község utcáit, bekukkant az iskola tanári szobájába, elbeszélget az útépítő munkásokkal, megnézi, ki mit árul a piacon, és így tovább. Mindenre van ideje, mindenkihez van néhány jó szava. Amit tapasztal, amit kérnek tőle, jegyzetfüzetébe kerül és rövid időn belül — minden hivatalos kérvény, beadvány mellőzésével — elintézést nyer. Nem merném azt állítani, hogy a bürokráciamentes közigazgatásnak ez lehet az egyedüli üdvözítő módja, de hogy emberibb és hatásosabb, mint az ellenkező végletet megtestesítő munkastílus, ahhoz aligha férhet kétség. A rossz lakóhelyi légkörnek ugyanis éppen az lehet az egyik előidézője, amikor az emberi kapcsolatok évszázadok alatt kialakult normáit cikornyás rendeletekbe merevítik, amikor annyira körülírnak, túlszabályoznak egy tevékenységet, tiltást, hogy gyakran a tanácsi előadó sem képes a paragrafusok között eligazodni. Ezért az egykori falusi mondás könnyen visszájára fordul, s nem lesz okosabb az állampolgár a tanácsházáról jövet. Sőt, esetenként tanácstalanabb, dühösebb. RENDELETEKKEL béklyózzuk be magunkat olyan területeken is, ahol kétoldalú szerződések, egyszerű igazolások és tanúsítványok is megfelelnének. A fővárosi házfelügyelő például jogi tanácsért fordult az egyik szerkesztőséghez, hogy a lépcsőház felmosását — az eddigi gyakorlattól eltérően — elvégezhetné-e szombat helyett pénteken? A jogásztól igenlő választ kapott, mert „a jogszabályok lehetővé teszik”. Felvetődik azonban a kérdés: miért van szükség ehhez jogszabályra? Az ilyen ügyek ugyanis nagyon beleillenek a munkaügyi szerződésbe. Az állattartásra vonatkozó különböző központi jogszabályokból 41 van, s így a helyi tanácsok, ha meg is van bennük az igyekezet, nem mindig képesek azokat sajátos körülményeikhez igazítani. Főleg, ha nem figyeltek fel arra, hogy időközben más szelek kezdtek fújni. Mert például hat-nyolc évvel ezelőtt, amikor a vidéket is máról holnapra urbanizálni akartuk, emeletes házakból álló községközpontokról álmodoztunk, nem akadt fenn senki azon, hogy egy-egy tanácsi rendelettel a község sok utcájában megtiltották az állattartást. Ha ma próbálna valaki egy ilyen rendelkezésnek érvényt szerezni, alighanem kikergetnék a faluból. A tanácsi vezetők fejére olvassuk gyakran, hogy a központi jogforrás szövegét egyszerűen átmásolják, nem adaptálják a helyi viszonyokra. Ebben minden bizonnyal közrejátszik, hogy a helyi tanácsi rendeletszerkesztésben az apparátusnak a szakigazgatási szervnek nincs megfelelő gyakorlata. A kényelmesebb utat választják, mert a központi jogszabályok is erre a pályára terelnek azáltal, hogy túl részletesek. A temetőrendre vonatkozó jogszabályban például az is rögzítést nyert, hogy milyen széles és mély legyen a sírgödör. Mintha ezt a helyiek — az évszázados gyakorlat alapján — nem tudnák meghatározni. Miért is néznék meg alaposan a helyi viszonyaikat a közterületen történő élelmiszer-árusítás szabályainak a lefektetésénél, amikor erről mintegy tizenöt központi jogszabály rendelkezik. Úgy gondolják, azok minden részkérdésre kitérnek. Ezért másolják át sablonosan például a strandfürdőkre, a köztisztaságra, a garázsépítésre, a zártkertekre vonatkozó rendelkezéseket is. Pedig tévednek és a hézagosság miatt hamar felszínre törnek a feszültségek. Különösen akkor, ha a korábbi jogszabályok ráadásul egymásnak ellent is mondanak. Így például a helyi tanácsok most központi jogszabályokra hivatkozva egyaránt hozhatnak olyan rendeletet is, hogy az állampolgár köteles rákötni a közcsatornára, meg olyat is, hogy nem köteles. A TAPASZTALATOK bizonyítják, ahol túltermelés van tanácsi rendeletekből, ott sem jobb az állampolgári fegyelem, ott sem tartják nagyobb tiszteletben a társasélet és a gazdálkodás normáit, mint másutt. Gyakran annál az egyszerű oknál fogva, hogy az érdekeltek nincsenek tisztában jogaikkal és kötelességeikkel. A dunántúli nagyközség tanácstagja a megyénél arról panaszkodott, hogy náluk a rendőrök elnézőek a környezetszennyezőkkel szemben, egyszer sem bírságolnak, amikor a szabálysértés nyilvánvaló. A megyei kapitány vizsgálatot rendelt el, és megállapították: a körzeti megbízottakkal senki nem ismertette a köztisztaságra vonatkozó, helyi rendelkezéseket, nem is kérték fel őket ilyen feladatra, így fogalmuk sem volt az életbeléptetett tilalmakról, szabályokról. Számos községben, városban az ismertetés, a közzététel özönvíz előtti módszereiről nem tudtak még átváltani, legfeljebb a kisbírót helyettesíti a hangszóró. Egyes részletes és bonyolult rendelkezéseket senki nem képes egyetlen olvasásra, vagy egyszeri hallásra megjegyezni. Az a gyakorlat látszik a legcélszerűbbnek — a tanácsok több helyütt már élnek is vele —, hogy a közvetlenül érintetteknek megküldik írásban a rendeleteket. Ezzel sok félreértést elkerülnek. Természetesen nemcsak a jogpropaganda-munka fogyatékossága húzódik meg amögött, amikor környezetünkben rendetlenséget tapasztalunk. Gyakran az erélytelenség, a kényelemszeretet is. A huzamos közterület-foglalás például — rendszerint építőanyaggal, törmelékkel — bírságot von maga után, de behajtása népszerűtlen feladat, ezért inkább szemet hunynak fölötte. Sok helyütt papíron maradnak a csend betartására, a hulladék elhelyezésére, a fák kivágására vonatkozó passzusok is. Vannak kerületek viszont, ahol ma még joghézag miatt nem lehet megfelelő rendet, rendteremtést elvárni. Az állampolgár például, ha többet vesz igénybe valamilyen szolgáltatásból, többet is fizet érte, ha határidőre nem egyenlítette ki tartozását, bírságot vethetnek ki rá a szolgáltatók. Ugyanakkor „e vállalatok nem felelnek szolgáltatásaik néhány napos késéséért, megszakításáért, hibás vagy késedelmes teljesítéséért” — ami az állampolgárnak esetenként nemcsak boszszúságot, de tetemes kárt is okozhat. ma Általános követelmény, hogy a tanácsi rendeletek jobban a község, a város testére szabottak legyenek. Sőt, ha a város vonzáskörzetére is tekintettel vagyunk, akkor ajánlatos olyan tartalommal megtölteni, hogy a „tájegységi” jellegük is kidomborodjon, mert így az együttműködés, az együttélés könynyebbé válhat. A HNF közjogi bizottságának legutóbbi ülésén különösen nagy hangsúlyt kapott az, hogy a rendeletek megalkotásában az eddiginél jobban kell támaszkodni az állampolgárok véleményére. A rendelet-előkészítő munka ma ugyanis túlzottan a tanácsi apparátus feladata. E témakör egyik szakavatott ismerőjét, dr. Kiss Lászlót, a pécsi Jogtudományi Egyetem adjunktusát idézzük: „A tanácstagi beszámolók, anépfront különböző rendezvényei, a lakóbizottsági gyűlések, valamint a falugyűlések a jövőben e célra fokozottabban igénybe vehetők. Ebben a tekintetben jelentős feladatok hárulnak a Hazafias Népfrontra. Mindenképpen helyes lenne, ha a helyi jogszabályalkotás kezdeményezése is munkája részét képezné, valamint az, ha fokozódna a tanácsi rendelettervezetek társadalmi vitáinak megszervezésében vállalt szerepe.” Érdemes tehát „laikusokat” is meghallgatni, akiknek a rendeletek lépten-nyomon befolyásolják az életüket, egymáshoz való viszonyukat. Így a törvények végrehajtása is könnyebbé válik. S ami nem lényegtelen: ez az előfeltétele annak, hogy a társadalmunkban sokkal szélesebb körben érvényesüljön az önkéntes jogkövetés. Keserű Ernő 5