Magyar Nemzet, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-06 / 286. szám

Vasárnap, 1981. december 6. Ártó ajándék Már elkezdődött Délutánonként az üzletekben egyre sűrűbb a forgalom, az utcákon feltűntek az alkalmi árusok. A szemek­ben ott ragyog az ajándékvásárlási láz vad tüze, amelynek egy­­ie erősödő lobogása nemsokára, 24-én, az esti órákban, a kará­csonyi csillagszórók szikrájának valamelyikével fog csak ki­hunyni. Hogy azután még egy utolsó villanással Szilveszter napján, egy újabb esztendőre elenyésszen. És nem hiába e láz! Nyomorúságos kis szuterénokban szállításra készen állnak a lépegető, fröccsöntött mikulások, a vigyorgó kéményseprők, az undok-piros műanyag télapócsizmák és a krampuszok. A tra­fikok és kis árudák ontják a műhavat és műjeget, borzalmas és negédes üvegdíszek várják a karácsonyfákat. Közös „dísz­dobozba” kerülnek az angyalkák a szappannal és a kávéval, a matyóhímzés a kristálypohárral, és ami szép, azt is elnyeli, magához hasonítja a csomagolás. A napok múlásával egyre általánosabb támadás bontakozik ki egészséges szépérzékünk, nehezen javuló közízlésünk ellen. Ajándékaink valamelyikével mindannyian megkapjuk a já­rulékos szörnyeket. Ezért nem hagyhatjuk szó nélkül e tárgy­­tenger minősége. Természetesen meddő dolog lenne azt kívánni, hogy csak azok árulhassanak ajándék- és dísztárgyakat, akiknek jó az ízlése és árujukat is meg tudják válogatni. Így december táján az ajándék az eladó számára még inkább áru, mint bármikor, egyetlen célja van: minél több pénzért túladni rajta. De azt talán el lehetne érni valahogy, hogy valamiféle zsűri láthassa ezeket a dolgokat. Ebben az esztendőben, olvashattuk, város­esztétikai okokból, már tilos szakadozott nylonfólia alatti desz­kapultokon, bódékban árulni a járdákon. Csak az kap enge­délyt, aki szabványfülkét, megfelelő árusítóhelyet bérel, hasz­nál. Ha már sikerült a közterület szépségét ilyen szigorú és helyes döntéssel megóvnunk, nem lehetne saját egészséges szépérzékünket is védeni? Tudomásul kell vennünk, minden családban, az ország szinte minden otthonában az ajándékozá­sok révén felbukkan egy-egy ilyen szörnyűség. Ha lajstromoz­zuk az árusokat, árujukat nem lehetne megrostálni? Mert bizony eredményeket, iskolai órákban, ismeretterjesztő előadásokban, televízióban készített sorozatok adásaiban, jól formatervezett tárgyakban, praktikusan és szépen megtervezett, megvarrt öltözetekben, kiváló műtárgyakat felsorakoztató kiál­lításokban rejtőző verejtékes és komoly, valamint iszonyatos energiával és pénzzel támogatott munka vész kárba, semmisül meg. Egyebet sem teszünk, mint tárgykultúránk javításán fá­radunk. Lassan haladunk, de ha legalább ettől az év végi kárté­kony támadástól megmenthetnénk magunkat, már azzal is lépnénk valamit előre.h.­é. Kitágult pillanat Két lépésnyire álltam laká­som­ utcára néző ablakától, tekintetem kifelé irányult, de még nem láttam semmit. Amikor az ember mindennapi gondjaiba süppedve meg-meg­­áll megszokott terének egyik­másik pontján, hiába néz va­lamit látszólag merőn, nem lát semmit, mert figyelme befelé van fordulva. Csak, ha vala­mi nagyon érdekes történik odakint vagy, ha a gondolko­dás nyugvópontra avagy holt­pontra jut, akkor látja meg az ember, amit addig nézett. Nem tudom már min tör­tem a fejem, de ez most mel­lékes. Igencsak befejezhettem valamit és ugyanakkor hirte­len csend lett. Egy pillanatra megszűnt annak az erőszakos városi zajnak, utcai robbanás­sorozatnak a rám zuhogása, amitől sok ezer embertársam­mal együtt annyit szenvedek. Csend lett. S akkor egyszer­­csak látom, hogy odaát és oda­lent a túloldali járdán, a két szemközti bérház közötti vaskerítés előtt három ember halad el. Kucsmás, nyurga fiatalember ifjú feleségébe karolva, szorosan mellettük pedig középkorú irhabundás nő. Ráfogom, hogy a fiú anyó­sa. Élénken társalogva men­nek. A kerítésen még zöld a folyondár, már ami a hirte­len jött hó alól kikandikál belőle. Mögötte, az udvaron a sudár szilfa már kopár. A három ember elhúz, én pe­dig rájuk meredek. Sohasem láttam őket. Mégis, mintha valamit üzennének most ne­kem. De mit? Hiszen ennél szok­ványosabbat, jellegtelenebbet el sem igen lehet képzelni. Három ember megy az utcán és beszélget. Egy negyedik pedig fűtött lakása ablakából nézi őket, kiszakadva gondo­lataiból. Kiszakadva, igen ki­szakadva, de bele is zuhanva mindjárt egy másik hangtalan, sejtelmes mély áramlásba, ör­vénylésbe, a kitágult, értel­mezhetetlen és felfoghatatlan pillanatába. Ezt a pillanatot ugyanis egyedül csak én élem át most, minden összetevőjével együtt Van a három ember, a maga élénk, vidám haladásával, mindennapiság­ kisugárzásával, van a hó, a folyondár, a vas­kerítés, a szilfa, s mögötte, feljebb a szürke téli ég, és vagyok én itt benn a lakás­ban a megdöbbenésemmel és a szorongásommal. Mitől félek? Attól, hogy mos még ugyan élem és látom, és benne vagyok ebben a ki­tágult pillanatban, az én pil­lanatomban, de már érzem, hogy el fog múlni? El fog enyészni ez a pillanat. Ez pe­dig egyetlen intés: el fogok enyészni én is. Pontosan úgy, mint ez a pillanat, ez a lát­vány, ez a minden ízében va­lóságos történés. Egyek va­gyunk most. A pillanat és én. A sorsunk azonos. Ez a pil­lanat is csak úgy megszületett, nem tudni mi végre, élni és hatni kezdett. Új véráramo­kat lökött az agyamba, végbe­vitt valamit, akármilyen cse­kélységet, élt, ragyogott De most még van! Nemcsak azért, mert a három ember még nem gyalogolt ki a látó­mezőmből, hanem azért, mert még nem jártam a végére. Még nem ittam ki jelentésé­nek nehéz borral teli ónkupá­ját. Az elmúlás? Semmiség! Hiszen megértettem. Tudomá­sul vettem. Itt állok az abla­komban és üstökön ragadom. Megfejtem a titkát. Kiszűrök belőle minden sejtelmességet. Beállítom a valódi helyére. Meghatározom. Ez itt történik a Földön, a Naprendszerben, közelebbről nézve pedig itt Budapesten a Böszörményi úton. Odaát a másik szobában a feleségem karácsonyi holmikat köt kö­tőgépen a gyereknek és a ro­konságnak. A gyermekeim is­kolában vannak. És, nicsak, van ám ott még abban a kép­ben valami, amiről eddig nem beszéltem, amire ügyet sem vetettem, mert nem tartozott bele az átfogó jelentésbe. Egy Trabant Pedig pontosan a kép közepén áll, félig behavazot­tam Innenső oldala mocskos a mellette elszáguldott jármű­testvérek ráfröccsentéseitől. Ugyan mi köze van egy árva Trabantnak az érzékekkel fel nem fogható üzenetekhez? A három ember persze már régen eltűnt. Talán már én sem állok az ablaknál. Lehet, hogy kimentem nassolgatni valamit a konyhába, mert ha nagyon erősen gondolkozom, mindig megéhezem. Lehet hogy visszaültem az íróasz­talomhoz, nem tudom. Az vi­szont bizonyos, hogy még min­dig a pillanat foglya vagyok. Megfejtettem? Botorság. Ideráncigáltam a valóság, az én valóságom apró tényeit agyam egy másik, háttérben ügyködő rekeszében már ide­gesen kutatok egy filozófiai axióma után, már azon va­gyok, hogy leveszem a polcról Kantot vagy Locke-ot aztán ezt is elvetem, hisz ugyan mi­féle megfejtését lelhetném fel akárkinél is az én pillanatom­nak. Csak arra volna jó az, hogy elinduljak a kitaposott ösvényen, s megérkezzem a tekintélyes, nagy, átgondolt igazságba, mely annál többet, mint hogy igaz, és érvényes, úgy sem adhatna nekem. Le­het, hogy benne van a nagy megfejtésekben az én pillana­tomnak a megfejtése is, de csak úgy körülbelül. Az én pillanatomat csak én fejt­hetem meg. Rajta hát! Nézzük csak még­­egyszer, hogy mi történt. Megálltam egyszer az abla­kom előtt és hirtelen rám­­szakadt csedben megpillantot­tam három embertársamat, a bundás asszonyt, a kétfelől védett menyecskét és a kucs­más fiatalembert Észrevettem, hogy ők most nemcsak itt mennek a budapesti Böször­ményi úton, a Földön, a Nap­rendszerben, ebben a közepes méretű Galaktikában, hanem, hogy itt az én életemben. Ki­tágult pillanatomnak lettek alkotórészei. Értésemre adták, hogy én magam sem vagyok több mint a pillanatom, amit megéltem. Hiába karmolom össze magam köré folyamatos létezésem tárgyi dolgait, hiá­ba kötözöm oda magam a tör­ténelemhez, a családomhoz, a városomhoz, végső menedékül még egy sáros Trabanthoz is, nem vagyok több. A csend­ben csak kipattant a pillanat, valameddig tündökölt aztán elenyészett. Ennyi vagyok. És most már nem félek. Sze­mernyi szorongás sincsen ben­nem. Egész valómat gyönyör hatja át. Ez volna tehát a megfejtés? Nem hiszem. Megfejtés talán nincsen is. Hanem itt van a megnyugvás és a gyönyör. Csudaszép ez a nyomorult élet! Mit számítanak itt a Galak­tikák és mit számít az elmú­lás, ha egyszer én úgy va­gyok teremtve, hogy belepil­lantva a saját múló pillanatom­ba, sorsom és létem pillanat­­nyiságába csak gyönyört ér­zek és csak szépséget látok. Nyolchónapos farkaskutyánk volt ennyire izgatottan boldog, amikor a minapi nagy hava­zás után levittem az udvar­ra, s ő életében először szem­bekerült azzal, amit még soha nem látott, a friss hóval. Elő­ször nem hitt az orrának, félt és beleremegett, aztán bele­dugta a pofáját, turkálni kezd­te, aztán belehempergőzött és vadul ugrándozni kezdett ben­ne. Csurka István Masn Nemzet Ifjúsági parlament Délután három órakor az igazgató felállt. Komótosan maga elé húzta a gépelt pa­pírokat, keze ügyébe helyez­te a kristályvizes üveget és a poharat, majd olvasni kezdte a beszámolót. Fél öt után a hallgatókon a fáradás jelei mutatkoztak, többen az órájukat nézték, mások tele­firkálták jegyzetfüzetüket, volt, aki ásításai elfojtásával foglalatoskodott. Előkerült néhány regényújság is. Az ifjúsági parlamenten részt vevők egy dologban egyez­tek csak: unták a beszámo­lót, öt órakor többen feláll­tak, hiszen oda kell érni a gyerekért az óvodába, indul a vonat. Indok, ürügy egy­aránt akadt. A legfőbb okot azonban a szóvirágokba öl­töztetett és statisztikákkal megtűzdelt előadás adta. Az igazgatói beszámoló végére a hallgatóság kifá­radt, kifárasztatott, így hát hiába is nógatta a KISZ-tit­­kár a parlament részvevőit hozzászólásra, szavainak ke­vés foganatja lett, egy kér­dés és a küldöttek megvá­lasztása után az ifjúsági parlament a kipipálható rub­rikába került Két évvel ezelőttről őrzöm ezt a történetet, s bár nem tudom, hogy e lehangoló em­lék mennyire volt akkor ál­talános, avagy csak kivétel. Feltehető azonban, hogy az e napokban zajló munkahe­lyi és iskolai ifjúsági par­lamentek között akad még a leírthoz hasonló rendezvény. összesítés még nem ké­szült — nem is készülhetett, hiszen az ifjúsági tanácsko­zások áthúzódnak a jövő esztendőre is —, de ez évben már parázs vitákról, szikrá­zó véleményütköztetésekről is szólnak a híradások. Ez talán azt jelzi, hogy az el­múlt évtizedben a demokra­tikus fórumok között az if­júsági parlamentek is kez­­dik megtalálni szerepüket. Mert formálisan megtartott rendezvényekre nincs szük­ség. Az eredményekkel szá­mot vető, a továbblépés le­hetőségeit kutató fórumokra viszont annál inkább. mo­sz. A TÉVÉ MIKULÁSA (Kaján Tibor rajza) Közhírré tétetik... A TANÁCSELNÖK munka­­módszereiről legendák kering­tek. Főleg arról, hogy egész nap alig találni az irodájában: járja a község utcáit, bekuk­kant az iskola tanári szobájá­ba, elbeszélget az útépítő mun­kásokkal, megnézi, ki mit árul a piacon, és így tovább. Min­denre van ideje, mindenkihez van néhány jó szava. Amit ta­pasztal, amit kérnek tőle, jegy­zetfüzetébe kerül és rövid időn belül — minden hivatalos kér­vény, beadvány mellőzésével — elintézést nyer. Nem merném azt állítani, hogy a bürokráciamentes köz­­igazgatásnak ez lehet az egye­düli üdvözítő módja, de hogy emberibb és hatásosabb, mint az ellenkező végletet megteste­sítő munkastílus, ahhoz alig­ha férhet kétség. A rossz lakó­helyi légkörnek ugyanis éppen az lehet az egyik előidézője, amikor az emberi kapcsolatok évszázadok alatt kialakult normáit cikornyás rendeletek­be merevítik, amikor annyira körülírnak, túlszabályoznak egy tevékenységet, tiltást, hogy gyakran a tanácsi előadó sem képes a paragrafusok között eligazodni. Ezért az egykori falusi mondás könnyen visszá­jára fordul, s nem lesz okosabb az állampolgár a tanácsházá­ról jövet. Sőt, esetenként ta­nácstalanabb, dühösebb. RENDELETEKKEL béklyóz­zuk be magunkat olyan terü­leteken is, ahol kétoldalú szer­ződések, egyszerű igazolások és tanúsítványok is megfelel­nének. A fővárosi házfelügyelő például jogi tanácsért fordult az egyik szerkesztőséghez, hogy a lépcsőház felmosását — az eddigi gyakorlattól elté­rően — elvégezhetné-e szom­bat helyett pénteken? A jo­gásztól igenlő választ kapott, mert „a jogszabályok lehetővé teszik”. Felvetődik azonban a kérdés: miért van szükség eh­hez jogszabályra? Az ilyen ügyek ugyanis nagyon­­ beleillenek a munkaügyi szer­ződésbe. Az állattartásra vo­natkozó különböző központi jogszabályokból 41 van, s így a helyi tanácsok, ha meg is van bennük az igyekezet, nem mindig képesek azokat sajátos körülményeikhez igazítani. Fő­leg, ha nem figyeltek fel arra, hogy időközben más szelek kezdtek fújni. Mert például hat-nyolc évvel ezelőtt, ami­kor a vidéket is máról holnap­ra urbanizálni akartuk, eme­letes házakból álló község­központokról álmodoztunk, nem akadt fenn senki azon, hogy egy-egy tanácsi rendelettel a község sok utcájában megtil­tották az állattartást. Ha ma próbálna valaki egy ilyen ren­delkezésnek érvényt szerezni, alighanem kikergetnék a falu­ból. A tanácsi vezetők fejére ol­vassuk gyakran, hogy a köz­ponti jogforrás szövegét egy­szerűen átmásolják, nem adap­tálják a helyi viszonyokra. Eb­ben minden bizonnyal közre­játszik, hogy a helyi tanácsi rendeletszerkesztésben az ap­parátusnak a szakigazgatási szervnek nincs megfelelő gya­korlata. A kényelmesebb utat választják, mert a központi jogszabályok is erre a pályára terelnek azáltal, hogy túl rész­letesek. A temetőrendre vonat­kozó jogszabályban például az is rögzítést nyert, hogy milyen széles és mély legyen a sír­­gödör. Mintha ezt a helyiek — az évszázados gyakorlat alap­ján — nem tudnák meghatá­rozni. Miért is néznék meg alaposan a helyi viszonyaikat a közterületen történő élelmi­szer-árusítás szabályainak a lefektetésénél, amikor erről mintegy tizenöt központi jog­szabály rendelkezik. Úgy gon­dolják, azok minden részkér­désre kitérnek. Ezért másol­ják át sablonosan például a strandfürdőkre, a köztisztaság­ra, a garázsépítésre, a zártker­tekre vonatkozó rendelkezése­ket is. Pedig tévednek és a hézagosság miatt hamar fel­színre törnek a feszültségek. Különösen akkor, ha a korábbi jogszabályok ráadásul egymás­nak ellent is mondanak. Így például a helyi tanácsok most központi jogszabályokra hivat­kozva egyaránt hozhatnak olyan rendeletet is, hogy az állampolgár köteles rákötni a közcsatornára, meg olyat is, hogy nem köteles. A TAPASZTALATOK bizo­nyítják, ahol túltermelés van tanácsi rendeletekből, ott sem jobb az állampolgári fegyelem, ott sem tartják nagyobb tisz­teletben a társasélet és a gaz­dálkodás normáit, mint má­sutt. Gyakran annál az egy­szerű oknál fogva, hogy az ér­dekeltek nincsenek tisztában jogaikkal és kötelességeikkel. A dunántúli nagyközség ta­nácstagja a megyénél arról pa­naszkodott, hogy náluk a rend­őrök elnézőek a környezet­szennyezőkkel szemben, egy­szer sem bírságolnak, amikor a szabálysértés nyilvánvaló. A megyei kapitány vizsgálatot rendelt el, és megállapították: a körzeti megbízottakkal senki nem ismertette a köztisztaság­ra vonatkozó, helyi rendelke­zéseket, nem is kérték fel őket ilyen feladatra, így fogalmuk sem volt az életbeléptetett ti­lalmakról, szabályokról. Számos községben, városban az ismertetés, a közzététel özönvíz előtti módszereiről nem tudtak még átváltani, leg­feljebb a kisbírót helyettesíti a hangszóró. Egyes részletes és bonyolult rendelkezéseket senki nem képes egyetlen olva­sásra, vagy egyszeri hallásra megjegyezni. Az a gyakorlat látszik a legcélszerűbbnek — a tanácsok több helyütt már élnek is vele —, hogy a köz­vetlenül érintetteknek meg­küldik írásban a rendeleteket. Ezzel sok félreértést elkerül­nek. Természetesen nemcsak a jogpropaganda-munka fogyaté­kossága húzódik meg amögött, amikor környezetünkben ren­detlenséget tapasztalunk. Gyak­ran az erélytelenség, a kénye­lemszeretet is. A huzamos köz­terület-foglalás például — rendszerint építőanyaggal, tör­melékkel — bírságot von maga után, de behajtása népszerűt­len feladat, ezért inkább sze­met hunynak fölötte. Sok he­lyütt papíron maradnak a csend betartására, a hulladék elhelyezésére, a fák kivágásá­ra vonatkozó passzusok is. Vannak kerületek viszont, ahol ma még joghézag miatt nem lehet megfelelő rendet, rend­­teremtést elvárni. Az állam­polgár például, ha többet vesz igénybe valamilyen szolgálta­tásból, többet is fizet érte, ha határidőre nem egyenlítette ki tartozását, bírságot vethetnek ki rá a szolgáltatók. Ugyanak­kor „e vállalatok nem felelnek szolgáltatásaik néhány napos késéséért, megszakításáért, hi­bás vagy késedelmes teljesíté­séért” — ami az állampolgár­nak esetenként nemcsak bosz­­szúságot, de tetemes kárt is okozhat. ma Általános követel­mény, hogy a tanácsi rendele­tek jobban a község, a város testére szabottak legyenek. Sőt, ha a város vonzáskörze­tére is tekintettel vagyunk, akkor ajánlatos olyan tarta­lommal megtölteni, hogy a „tájegységi” jellegük is kidom­borodjon, mert így az együtt­működés, az együttélés köny­­nyebbé válhat. A HNF közjogi bizottságának legutóbbi ülésén különösen nagy hangsúlyt ka­pott az, hogy a rendeletek megalkotásában az eddiginél jobban kell támaszkodni az állampolgárok véleményére. A rendelet-előkészítő munka ma ugyanis túlzottan a tanácsi ap­parátus feladata. E témakör egyik szakavatott ismerőjét, dr. Kiss Lászlót, a pécsi Jogtudo­mányi Egyetem adjunktusát idézzük: „A tanácstagi beszá­molók, a­­népfront különböző rendezvényei, a lakóbizottsági gyűlések, valamint a falugyű­lések a jövőben e célra foko­zottabban igénybe vehetők. Eb­ben a tekintetben jelentős fel­adatok hárulnak a Hazafias Népfrontra. Mindenképpen he­lyes lenne, ha a helyi jogsza­bályalkotás kezdeményezése is munkája részét képezné, vala­mint az, ha fokozódna a taná­csi rendelettervezetek társa­dalmi vitáinak megszervezésé­ben vállalt szerepe.” Érdemes tehát „laikusokat” is meghallgatni, akiknek a rendeletek lépten-nyomon be­folyásolják az életüket, egy­máshoz való viszonyukat. Így a törvények végrehajtása is könnyebbé válik. S ami nem lényegtelen: ez az előfeltétele annak, hogy a társadalmunk­ban sokkal szélesebb körben érvényesüljön az önkéntes jog­követés. Keserű Er­nő 5

Next