Magyar Nemzet, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

ja* "futil 5" TRENCSÉNYI IMRE SS Os-történet Samuval kezdődött... Vagy Gellért püspök vértanúságával? ... Ha nem éppen azzal a képeslappal! Hetekig nem tudta megbocsátani. Miért mutogat a nagyapja ilyeneket?! Meg miféle butaság az, hogy az ember tenyerébe szögeket vernek ...?! Pannónia hemzseg az egymásra épült világok emlékeitől, a nyár barangolásra való, hadd lásson az a gyerek is! Csak a dűlőutak pléhkrisztusai előtt kellett találnunk mindig valami más csodát. Annyi nyúl a világon sincs, amennyi elfutott épp az ellenkező irányba! A kincsekkel teli főapátság egyik folyosóján odasúgta az anyjának: — Láttam azt, de nem féltem tőle... • Igen. Valóban, kissé merész dolog efféle helyekre, cipelni ártatlan kisdedeket,, ha már az eredendő bűnben hagytuk őket, és nevelésüket a későbbiek során sem akarjuk félelmekre, alapozni ... Több kisgyerek is volt közöttünk, de talán fiam meresztett legnagyobb szemeket, vagy ő látszott legjobban, mert a nyakamban ült, csoportunk idős kalauza — valahányszor nyikkanást hallott — fiamat intette csendre. A gyerekben csak a sértett igazságérzet ágaskodott, nekem még a Gonoszt is el kellett hallgattatnom, aki a kisdedek iránti türelemmel példálózott. . — A pap bácsinak ez a munkája — igyekeztem fiamat tárgyilagos belátásra bírni. — Egész nap magyaráznia kell, nem tud ennyi embert túlkiabálni ... . Hirtelen, a fiú intett csendre engem. A szerzetes Gellért püspök, vértanúságának a körülményeit ecsetelte. Amikor kiértünk a szabad ég alá, a gyerek suttogóra fogott hangon kezdte firtatni, hogy azért nem volt-e nagyon rossz annak a Gellértnek abban a szöges hordóban . ..? Ő is tudta, én is, hogy ez az óvatos fogalmazás csak sötétebb sejtelmeinek elhessentését célozza. Örömmel követtem hát a másik ösvényen, amelyre a történeti, háttér feszegetésével csalt. Lelkesen magyaráztam: — Gellért olasz pap volt, István ,királyi hívására jött, hogy dolgozni tanítsa a magyarokat, mert, a magyarok azelőtt, csak rabolni szerettek, kalandozni, meg verekedni .. . Ekkor tudtam meg, hogy a kérdések ■ osztódással szaporodnak, továbbá, hogy a gondolatsebesség hányszorosan múlja , felül a hangsebességet. Ki volt István király? Ki tette Gellértet a hordóba, és miért? Kik voltak a pogányok? Hogyan halt megIstván király, és miért? Péternek volt igaza, vagy Aba Sámuelnek . . .? Szellemi birtokaim végvidékért ziháltunk már, de fiam portyázó kedve újabb meg újabb ragaszkodásokra késztetett. "Egyik reggel — illetőleg hajnalban — azzal ébresztett, hogy hol az a barlang, amelyikben Aba Sámuel elrejtőzött, és vajon ott vannak-e még a csontjai .. .? De ez már Vértesszőlős után történt. Ott látta a Samunak becézett ősember koponyacsontjának egy szilánkját. Ugyanogy sikerült tisztáznunk: Samu nem azonos Aba Sámuellel. Azt is, hogy nem egyazon időben éltek. Samu sokkal régebben élt, és nem volt sem olasz, sem német, de még velencei sem. Azt már nehezebben mondtam ki, hogy magyar sem volt. Beláthatattan gondolatsor. . .! Akkor a koponyacsontja miért található Magyarországon? . . . Szerencsére fiam nem ezen a nyomon indult. Azt kérdezte: — Ha Samu régebben élt, ■ mint Aba Sámuel, akkor Istvánnal élt egy időben? Ez is veszedelmes kérdés volt. Magam is alig tu■ dom, hogy a vértesszőlősi előember és miközöttünk hányféle népség fordult meg Pannóniában ... ! Van isten! Fiam az időrend szakadékaitól távolibb és lankásabb vidékek felé iramodott. .. Mert ha Samu nem • beszélt se olaszul, se németül : — még latinul sem, nemhogy magyarul! —, akkor hogyan • beszélt? Ha sehogyan sem, akkor miért nem tudott beszélni? És hogy értendő az, hogy „még” nem tudott?... Ez a szócska beindította a dialektika gyönyörű gépezetét. : Ok és okozat, körülmények és ■ alkalmazkodás, jégkorszak és harc az életért. Hát a majomember miből fejlődött? ... A fajok változékonysága , nem gond. Az átmenet több kiváló példán szemléltethető. A delfinek, a denevérek, a kacsacsőrű emlős! Sőt az az őslelet, a félig hüllő, félig madár, amelyet csak név szerint megnevezni , nem akartam ... (Meg kellett neveznem.) Szerencsére az archaeopterixet fiam nem tudta kimondani , (lévén a szóban két „r” hang is), így legalább ez feledésbe merült. Egyelőre. E hamvába holt főnixmadár így szolgál a maga módján a hálás utókornak, csapongó kérdések egész törzsének szakasztva magvát... Egyszer aztán — ó, szülői rövidlátás! — megpróbáltuk vitorlába fogni a tudományt. A tudós gyermek ugyanis,világ - életében hadilábon állt a húsétellel. Most meg éppen alulmaradt valamilyen, játszótéri konfliktusban. Kézenfekvőnek látszott az oksági kapcsolat. Darwinnal bizonygattuk, hogy az ősgyíkok közül is a húsevők voltak az erősebbek; ők épültek be a törzsfejlődés fővonalába,míg a tohonya brontoszauruszokról az utókor sem tud lekicsinylő hangsúly nélkül szólni... A fiú ettől sem rendült meg, különösebben, ám újult erővel vetette magát az eredet titkaira. Egyetlen reggelire ette meg a Föld keletkezését. Még örülhettünk, hogy a Naprendszer helyett ez után a tengerek felé fordult. A vizek és a szárazföld kialakulását akarta földeríteni... Egyszer elkottyantotta, hogy az Atlanti■ óceánban nem szívesen fürödne, mert fél, hogy megüti a lábát Atlantisz falmaradványaiban... Nem is tudom, hogy az ember keletkezését , hogyan ugrottuk át... No per■ sze, Samu... Az ember mostanság ott kezdődik, ahol a közönséges ember végződik. Legalább egy fejjel emelkedjen a többiek fölé, aki fiam figyelmét magára akarja vonni! Mint például László király ..!! Rég tudja a gyerek, hogy a ,,szent” szó csak annyit jelez: példának állították a papok a többiek elé, lám csak, ilyennek kell lenni, így kell élni! Mert régen a papok tanították a népet, ők tudtak csak írni, olvasni, magyarázni. Fiam pontosan tudja, hogy az angyalokat meg a gyertyás csodaszarvast a fáradt harcos látta csata előtt, nyugtalan félálomban, hogy László jó katona volt, és jó testvér, nem áhítozott a hatalomra meg a harcra, de ha a testvérét bántották, azonnal fegyverre kapott, és mindig győzött, akár az országot védte, akár a lányt, akit egy kun vitéz rabolt el .. . Példálózhattam valamikor, hogy neki is így kell megvédenie a kishúgát a nagyobb gyerekektől. A hintaló után kötötte egyszer a sámlit, ráültette a kislányt, mintegy megmentvén őt. A hősiesség dolgát ezzel letudta egyelőre... Az élet később keményebb próbákat is mért rá, melyekben hősleg forgolódott, de akkor, ott, az esztergomi múzeumban talán még kedvenc királyának tetteinél is jobban lenyűgözte az a képecske, amelyet a pénztárnál nézett ki magának. Négy női alak tartott különféle tárgyakat. El is mondta a pénztáros készséggel, kik az illető szentek, és mit jelentenek a tárgyak. A gyerek nem tudott egyszeri hallásra mindent megjegyezni, ezért hazaútban többször vissza kellett idéznem a legendákat. Nem szívesen részleteztem volna a tudós, szűz Katalin kerékbetörését, inkább az irgalmas Árpád-házi Erzsébet rózsacsodáját dünnyögtem el, ahányszor csak kellett, mindannyiszor hangsúlyozva a hangsúlyozandókat... Fiam megvilágosodásai általában a hajnali órákra esnek. Trappol be izgatottan, hogy fölrázzon bennünket álmunkból: — Tudjátok, hogyan csinálta az az Erzsébet? Fülűbre egy sor virágot tett, alul meg tele volt a kosár ételemmel!... — Remek! Csakugyan így történhetett! — örvendeztünk a fiúval, amennyire örvendezhet az ember álom és ébrenlét küszöbén. A másik odalunkra fordultunk, fejünkre húztuk a takarót, de a fiú tovább finomította elméletét, mely szerint esetleg két kosár volt, az egyikben virág, a másikban étel, a férjének az egyiket mutatta a királyasszony, a másikat meg vitte a szegényeknek ... Közben azért csaknem sikerült visszazuhannunk a pihentető sötétségbe, de már kaptuk is a keresztkérdést: kik voltak a szegények, és miért nem dolgoztak? Ezt is megvilágítottuk valahogy a történelmi ismereteink alapján. Hamarosan rá kellett ébrednünk azonban, hogy a legtekervényesebb agyú felnőtt is zavarba hozható. Legutóbbi lakománk is hasonlóképpen kezdődött, mint a többi. A tengerektől indultunk, néhány mondat után már a majomembernél tartottunk. Itt egy kis kanyart vettünk, aztán, mire észbekaptam, már feltartóztathatatlanul sodródtunk az idők mélyre felé. Voltaképpen nem először jártuk ezt az utat, de az egysejtűeknél eddig mindig megálltunk. Gyorsan ugrasztottam a gyereket, hozza agyurmáját. Apró morzsákat csipegettem a képlékeny anyagból, aztán a morzsákat is tovább aprítottam, hogy megmutasam, miképp osztódik a sejt. Utána nem választottam el teljesen a csipeteket egymástól, ezzel jeleztem, hogyan alakulnak ki a sejthalmazok. A tengeri sünig jutottam, amikor fiam félbeszakított, hogy ezt már tudja. De a legeslegegyszerűbb kis élőlények hogyan keletkeztek? — Hát bizony, pajtás — haraptam be a szem szélét —, ezen még a legokosabb tudósok is csak vitatkoznak ... Odáig természetesen én is eljutottam — illetve követni tudtam a tudósokat — annak idején, hogy a nukleínsavak bizonyos körülmények között ... Gyanítom, hogy azért a tudósok se nagyon vitatkoznak, csak ki így tekergeti a végső kérdőjelet, ki amúgy ... Tulajdonképpen nincs is azon csodálni való, ha fiam is előadja a maga hipotézisét. — Apa! Nem úgy lehetett, hogy a legokosabb majomember, egy tudós majomereber azt gondolta, kéne lenni állatoknak, hogy ne legyen a majomerriber egyedül, aztán lettek is .? — Elégg...fiam. —nézek lé, fáradtan. . . — Gondolkozz csak ...! — Azt teszi! —kel védelmére az anyja. Igaza lehet. Ha nem is logikus a gondolat, nem is egészen eredeti, a fickó akkora utat járt be iskolás koráig, amekkorát szakállas bölcsek évezredek során tapostak ... Ki tudja?... Előbb-utóbb még azt a csúfoskodó kérdőjelet is kiegyenesítheti... Asperjan György HAJNÓCZY PÉTER HALÁLÁRA Kamondy, Nagy, Simon, Kormos, Szabó, mintha úgy már szabadna: ötven körül. A fogyatkozók csapata tömörül, s fuldoklik a szó: a marasztaló. Most már negyven alatt — kiszabható végzésként, s nem hagyva művet örökül: zuhanva, bukva, s már lerántva belül. . (Az épülő eszmesérfi lakható?) Elbújni, nem látni kell az alkohol, a cigaretta, s minden, ami sodor: szerelem, képzelt cselekvés, barátok. Minden alkalmas eszköz a halálhoz, mert hamisak a morális barátok, s miért áldoztunk: könnyedén feláldoz íi í’íi ISZLAI ZOLTÁN Múzeumi propaganda Múzeumban működtem, amikor Pajor főosztályvezető, akit mi, fiatalok Csimasznak becéztünk, elkezdte harcát a vécérajzok letiprásáért intézményünkben. Az ábrák természetesen föliratokkal párosultak. Közülük az egyik engem népszerűsített (a hölgyek körében), így szólt: Moór Bálint egy nagy ... Folytatása rajzban következett. Alkotójának, Harangozó Ivánnak, a nagylelkű propagandáért, havonta egy-két konyakot kellettfizetni. De ez mellékes. A toaletthelyiség a folyósón, szobánkkal szemben, balra nyílott, közvetlenül az alagsori lapidárium mellett. , E kőraktár ajtaját — kedd kivételével — zárva tartották. Lépcsője meredek volt, balesetveszélyes. Pihenő nélkül, rögtön az ajtó mögött kezdődtek a lépcsőfokok. Harangozó Iván mozibolond nagybácsija azonban nem kedden, pénteken szokott megjelenni asztalunkmellett. Csütörtökön megnézte mind a három bemutatott filmet s másnap összefoglalóan elmesélte nekünk a tartalmakat. Abban az időben moziba nem jártam. Általában keddi napokon járt viszont hivatalunk, kispolgárian kikapós asszonytagjéhoz Merényi Gyula, a szabadnapos Patyolatvezető. A gömbölyű Orsolyát azzal hódította meg, hogy Merényi László,s modern fiatal író bátyja volt. Ennek égyük könyvében a szerelmes pár lucfenyők alatt lett először egymásé, utána egymás után háromszor. Merényi Gyulát Indiánnak hívtuk Harangozó Ivánnal. Marcona külsővel és példás türelemmel rendelkezett. Velünk sohasem váltott egy szót, sem. Köszöntésünk után virágcsokrával kezében akár órák hosszat elácsorgott. Addig Orsolya rendbehozta magát a pásztorórára. — Hogy jobban tessem maguknak — szokta ilyenkor mondani’. Ezzel a férfinemre célzott, mindösszesen. Közben Pajor főosztályvezető — más néven Csimasz — változatos módszerekkel küzdött a pajzán ábrák ellen. A félállásban rajzleső takarítónők költségvetésből történt kihúzatása után — végső elkeseredésében — kirücskösíttette, majd a plafonig piszkoszöld olajfestékkel kenette át a falakat. A betérő ember úgy érezte ott magát, mint a leleményes Odüsszeusz az egyszemű óriás, Polüphémosz barlangjában. Az ajtókra azért leleményesen tovább firkáltak. Azokat ürücskösíttetni nem lehetett. A komor mosdó, lángok megnyitása első hetében Hiángozó Iván nagybátyja váratlanul kedden állított be. Ugyanazt a három tartalmat kezdte mesélni, amit már hallottunk tőle az előző pénteken. Az alagsori kőtárban éppen római kori sírtöredékeket szólítottak. — Az éjszaka leple alatt hevesnek sikerült megszöknie. Jobb híján Rosiet, a teret kötötte el szopós csemetéjével együtt — mesélte egyebek közt Iván nagybátyja. — Az erődből Mark, e kis indián is megszökött. A sivatagban találkoztak. A mi Indiánunk mereven nézte a bácsi feje fölött a szoba falát, akár egy sivatagot.Virágcsokrában lila szegfűk lapultak. Orsolya akkurátusán húzta kifelé szemöldökét a pasztorora tiszteletére. — Hogy jobban tessem maguknak — mondotta ajkát csücsörítve. Az Indian rezzenéstelen arccal biccentett. A nagybácsi folytatta: — Az indián fiú csak akkor lenne biztonságban, ha a férfi folytathatná útját Új- Mexikó felé. Mark azonban hallani sem akar a tervről. Jól is teszi. A tevenyomokat követve újra megmentheti Keyest üldözői fogságából. Iván bácsikája itt szünetet tartott.. Orsolya a szemhéját festette ezüstös világoszöld festékével. — Hol van itt nálatok a toalett? — kérdezte végül a nagybácsi. Az Indián kezében megrezzent a csukéta. Ajkát mármár szóra nyitotta. De aztán mégis néma maradt, egyelőre. Iván se válaszolt bácsikém fiának. Megszokta, hogy nem figyel oda hülyeségeire. — A szobánkkal szemben. Balra — adta meg a szükséges felvilágosítást. . De ne tessék megijedni. A fal rücskös És olajzöld Ezért nincsenek rajta rajzok. — Márkaa, sullal! — dúdolta könnyelműen Orsolya a szempilláját spirálozva. Az Indián megköszörülte torkát és utat nyitott a vécé felé Iván nagybácsikájának. — Na, most már szép vagyok maguknak — jelentette ki Orsolya. Az Indián gálánsan és szögletesen meghajolt. Tőlünk pedig udvariasan és kalaplengetve elköszönt. — A viszontlátásra — mondotta (kalaplengetve). — A v viszontlátásra — feleltük’ ’(udvariasan). Nem sejtettük, hogy mintegy fél perc múlva látjuk őket viszont. — Mondja, Irén, az nem a maga nagybácsikája, aki oda le van esve a kőtárba ? — kérdezte akkor Orsolya, ajtónkon behajolva. — Mi a nyavalyát keresne ő ott? — kérdezte epésen Iván. De azért föltápászkodott az asztal mellől. A folyosón a kőtár nyitott ajtajához, ballagott. ............. . .. .. A lépcső alján a mozibolond nagybácsi nyöszörgött. Véres fejét egy római sírkőtáblának támasztotta. Ekkor "szólalt meg az Indián, leemelve fejéről a kalapot. — Pedig úgy tudtam, hogy a félreeső hely ’ felé tartott, így nem látta meg Harangozó Iván nagybácsija Pajor főosztályvezető rücskös falait a múzeumban, az ajtókon egy bizonyos Moór Bálintot népszerűsítő, sztereotip fölirattal. Legközelebb hat hónap múlva járult asztalunk elé — bicegve — egy pénteki napon. Kimenni azonban soha sem akart egyilyen helyen, jóllehet Csimasz főosztvez addigra a biztonság kedvéért az ajtókat is koromfeketére festette. Harangozó Iván attól kezdve fehér zsírkrétával igyekezett megszolgálni a konyakjaimat. Szombat, 1932. január 15. Sáránál József ESZM E)ÉNY KERESŐBEN Minden nap kimegyék a vonatok elé és várom hogy sohasem érkezel meg Nem találsz tökéletest — mondtad búcsúnkkor magad mentegetve Ön- és világmagyarázatodban potyautasként lapult a visszatérés reménye Mintha távolléted csupán alkalom gondolkodási idő lenne hogy meggyőződjek: tökéletlenek közt te vagy a legtökéletesebb A meggyőződés: korlátoltság hisz rögződése pillanatában egyféle magyarázatát fogadjuk el a sokféleképp értelmezhető világnak A meggyőződés rögeszmévé válhat ha lemondunk a többi (talán végtelen számú) „olvasat” lehetőségéről Minden megközelítés eredményezhet Viszonylag tökéletes válasz-változatot A rész-válaszok teljessége persze nem azonos a teremtett rendszer megértett egészével Csupán a szándék tökéletes? S a keresés boldogtalansága?. Köves István SOPRON - BUDAPEST 1981. — Ne haragudj, ezért már igazán haragszom! sipegte a fejét szendén kabátgallérjába rejtő művészettörténésznő-féle felénk, orrát piszkálva, ám a pasas még jobban lelkesülve, kakaduként ismételgette csillogó szemüvegét vadul lehelve: Scheissepuder! Netán nem az? Scheissepuder ez az egész! Másfél óra késés százhuszonkét kilométeren? Mert november végén hull a hó?! Ha elmondom ezt valakinek svájcban, ,összerondítja magát a röhögéstől! s közben kint valóban zavartalanul hullott a hó, selymesen, vastagon, senkit sem irigyelve, hózik, dúdolgatta bennem Micimackós dalára bekukkantott a kupéba Magdi is, a csorbamosolyú kis mélykúti cigánylány ezerkilencszázhetvennyolc május tizenkettedikéről, a mocskos udvaron álló akkori nagy teknő elől, még formás lábszáráról a vadonatúj szandálra folyó habos kosziéval, ám abból mit sem látva-tudva, kezét maga elé nyújtva, akár a hóldkóros eszelős, ttorkábás^ákádt dáliás resté'á hávát,^'mrájusit, ■ /' s csak annyit b,irt kinyögni: Pelhedzik, hogyan pelhedzik ez itten, nézd mán ... a művészettörténésznő-féle megpróbált félrenézni, a pasas sem értette nagyon — én meg ez a cafka de törődtünk is mi velük, együtt a gyönyörű hóban, lebegtünk, libegtünk, pilinkáztunk a pelheken míg álomba merült a táncunkra meredő kupé jobbra-balra, s — igaz másfél óra késéssel százhuszonkét kilométeren — bedübörögtünk velük a sáros Déli pályaudvarra.