Magyar Nemzet, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 7. szám

Szombat, 1982. január 9. VJPMaow Nemzeti SZÍNHÁZI ESTÉK Hamlet Shakespeare tragédiája Szolnokon A DÁN KIRÁLYFI újra . . . Olyan mű Shakespeare szín­műve, amelyet újra és újra elolvasnak, eljátszanak. Ebben az évadban már másodízben tűzték műsorra a Hamletet a győri Kisfaludy Színház után most a szolnoki Szigligeti Színház. Az az érdeme ennek az előadásnak, hogy szellemi újdonsággal szolgál, s nemcsak azoknak, akik legelőször, ha­nem azoknak is, akik sokad­szor látják e tragédiát.­­A királyfi története közis­mert, mely szerint: Hamlet atyja meghal erőszakos halál­lal, s a trónját és hitvestársát elnyerő, új királyon megtorol­ná a fiú a bűntettet... A rész­letekről mindig is a rendezé­sek határoztak, arról is, hogy a­­királygyilkosság tanúi közül ki hamis és ki jóhiszemű. Nem tesz másképp Padi Ist­ván, a szolnoki színrevivő sem: mint aki köznapi intrikák kö­zé cseppen, az esetet megkí­sérli egyedül megfejteni. SZELLEMJÁRÁSRÓL HALL­VA, így szól Hamlet: „Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz/ Rút cselt gyanítok . .És va­lóban, e színis­áltozatban fon­dorlatról van szó, hiszen itt egy vándorkomédiásra/ az „egérfogó" színészkirályára bíz­zák a gyanakvást keltő kísér­tet szerepét, kezébe nyomják a szöveget, katona noszogatja szólásra az oly szegényes trupp sápadt színészét. Az a dinasz­tia, amelyhez Hamlet, az aty­ja és a nagybátyja tartozik, az érdekek öntudatlan eszkö­zeként, a cselszövések siette­tésére is, mihamarabb elpusz­títja magát. E királyság „erős embere” kétségkívül Polonius, mégpe­dig Nagy Zoltán pontos be­mutatásában. Kellemetlen a családja körében is, karját úgy­­ tágja ki, hogy kötelesség öle­­­­lésébe húzódni,­­ amint intel­­­­mere hajtani is. Nyomoztat a fia után Polonius, s az ipar­kodó Nagy Gábor halovány Laertesén meg is látszik az embernyomorító neveltetés. Parancsol­hat a leányának Po­lonius, s ha az erős egyéni­,­ségű Fehér Anna korántsem megszeppent Ophéliáján min­dig­ érezni is a lélek ellensze­gülését, nincs mód nem en­gedelmeskedni, nem elemész­­tő­dni. Főkamarási tisztében kivált olyan kíméletlen e Po­lonius, hogy jötte is megret­tenti azt, aki megpillantja, s mikor a királyfit olvasmányá­ról kérdi, az nemcsak kérés, de számonkérés is, mely tiltott művet szimatol, a királyné s a király szintúgy alkalmazkodik akaratához. Az előadás másik meglepe­tése éppen a király: az egysze­rű, mégis súlyos Andorai Pé­ter közvetlen Claudiusa már­­már jóindulatúnak, vajpuhá­­nak­ is tűnik. Csak úgy bocsát­ja útnak a főkamarás fiát, ha tanácsosának véleményét meg­tudakolja: „Mit szól Polo­nius?” Ha követeket hallga­tott meg, tőle kérdi: „Tetszik ez nekünk?" Ha egy beszélge­tést kihallgatott, megintcsak tőle: „Mit mondasz reá?” S amikor a színészek előadják azt a spektákulumot, amelyet a balsejtelem csapdának szánt, ez a Claudius nem riad meg, nem hördül fel, mintha unat­kozna csak, hát félbehagyják a játékot. Ez az egykedvűség olyan tökéletesen megtévesztő, hogy e tragédia ismerői is ta­­núk­ódtak a lehetetlen lehető­­hátha ebben a színpadi áthangolásban nemcsak Mar­mttaa Ági odaadó királynéja, hanem­ Andorai Péter haiksza­­-­,­ V­ro­­­va is vétlen vattnVénn. larmnlehhis nrtm olv sötétlpil'TI. ■Paö’« nem történt más, mint a­ki p leo­lgázonfel,'Vobh. a jog­’-K­iVoiot.i’hb. hoev aki bűnt í­r „ holmn-t az megtanult tettetni is. nincs bűntudata má­­s ezt Claudius ima-mo­­nnicaia namrsycrűon igazolta. Itt van Hamlet. Kovács La­­j , szuggesztív, különös sze­mélyében, aki meglehetősen különbözik a hagyományos kéntől, hiszen nem ifjú, nem karcsú, nem költői cseppet sem, afféle negyvenes, tagba­szakadt, köznapi férfi. Sokat sejt, de keveset tud, keveset tehet, ettől zavart, tört szavú, tört életű . . . Vannak áldoza­tok, e színjátékban még töb­ben, mint a színműben. A túl sokat tudó színészkirály — Pá­­kozdy János — nem kel fel többé, mikor szerepét elmond­ja, s a kényelmetlen tanúként hátramaradt Horatiót — Nagy Sándor Tamás — lövések te­rítik le, mikor megszólalna: „Erről magamnak is lesz egy szavam." S a kaján hódító, a holtak halmazát eltakaríttató, a tragédiából hasznot húzó Fortinbras — Jeney István — pedig úgy rendelkezik: „lője­nek sort”, hogy senki sem gon­dol díszsortűzre. Lesznek ál­dozatok, még többen is. VOLT HÉT SZŰK ESZTEN­DEJE, vagy, ha úgy tetszik két bő esztendeje, honától tá­voli, ám termékeny ideje Mak­­szim Gorkijnak, amikor Capr szigetén megtelepedett. Megír­ta akkorra már szinte mind­azon színművét, amelyek sűrűn szerepelnek azóta is szerte e színpadokon, és amelyek né­melyikénél nem silányabb itt született drámája sem: a Zi­­kovék, vagyis Antyipa Zikov fa­kitermelő és Szonya húgának Mihail fiának, újdonsült fele­ségének históriája. Nem feddhetetlen munka igaz. Megkérik a polgárián,­. Pavia kezét, előbb az ifjú utóbb az idős Zikov számára s bár hamar kiviláglik házas­ságukról, mennyire elhibázott határozás, mégis késlekedik e kifejlet. Soka­soká téblábolnak az egyedül­ tetterős , Szőnye szoknyája körül, s nem is a csehovi hősök sugallatos ha­tározatlanságával, mire egy­másnak megmondják, am­i a szívüket nyomja. Szóváltásuk után, Mihail öngyilkosságot kí­sérel meg, de nem hal meg azután rosszul is lesz, de ner­ hal meg, ez esetben sem. S Pav­­lának mennie kellene, mégsem­ megy, míg Antyipának nem kel­lene mennie, mégis elmenne. Igy­az egyiket küldeni, a másikat pedig marasztalni, vigasztalni bátorítani kell, e mind terjen­­gősebb műben, amelyet a Sze­gedi Nemzeti Színház, Maka­ Imre mesterségtudó fordításá­ban, magyarországi bemutató­ként műsorára tűzött, az egy­kor merész kurtításairól neve­zetes Ruszt József szerztőt tisz­telő színrevitelében. Az min­denképp feljegyzendő, hogy e szemlátomást törekvő színtár­sulat ebben az évadban már harmadízben mutat be olyan művet, amelyet még nem, vagy nemigen játszottak hazai szín­házakban. „KIZÖKKENT AZ IDŐ.” Szinte a shakespeare-i igét idézheti az, hogy hallani óra­ütést, a játék elején-végén, s állóóra támaszkodik egy fa­törzsnek, Csikós Attila szerény színképében, amely a színpad­­technikai tökéletlenségekről árulkodó sok­ajtós, de ablaka­­nincs intérieurt nyit fákkal fogja körül, egy fakitermelő esetében furcsamód, egyik színről a másikra dúsított szál­erdővel. Míg, az óra kong, asz­­szonyhang­­énekel oroszul, mintegy megkezdve azon moz­zanatok — köszöntés, fohász­kodás, töredelem, keresztvetés, áldás — sorát, amelyek nem­csak egy kultúrkörre, elren­dező színpadi rituáléira is em­lékeztetnek. Felsejlenek régi színieszközei például azokban a beállításokban, amikor­­ az­ ülő Pavla mögött a férje, majd a sógornője megáll, s a ha­sonlatosság felhívja a figyel­met a különbözőségre is. Újabb tájékozódásra utalnak az olyan szembeötlően elszegett szituá­ciók, mint amikor Mihail be­toppan nénje és a német üz­lettárs beszélgetéseié, amely már-már abszurd modor, el­akad. Úgy tűnik, ha Ruszt Jó­zsef munkái eddig megoszlot­tak olyanokra, amelyet szem­betűnő formákkal, és amelyek tapintatos portrékkal tolmá­csolták mondandójukat, akkor a rendező mostanában olyan " IGAZSÁG SZERINT e szol­noki színjátékban akadnak mosolyogtató mozzanatok is, s azért, mert suták nagyon. A látvány­elemekben legkivált, például Paál István és Varga György rideg fémrendszere megfelelne, ha nem tűzdelték volna meg amolyan városi-ut­cai lámpákkal, amelyeket za­varón fel-lekapcsolgatnak sok­szor. S megemlítheti még a végül is funkcióját vesztő vas­függönyt, a szimbólumnak tú­lontúl egyszerű, sikoltozó fe­hér személyt, s más egyebeket. Azt nem hánytorgatnám fel, hogy néhány tartalmi módosí­tás is végtére felesleges, mert szembetűnő a törekvés, hogy idejekorán és kellő hangsúly­­lyal szóljanak az akarnok és zsarnok mesterkedésekről, ma­nipulációkról. Arról­­ a mon­dandóról, amely a shakes­­peare-i szándékkal azonos, nyíltabb jelrendszerhez nyúl, éspedig a színműfajok szerint kisebb különbségtétellel, amely nemcsak szertartássá stilizál­hat, de a reálist irreálissá, iro­nikussá teheti. E tendencia tettenérhető már, sajnos, más­egyéb is. AZ A GYARLÓSÁG, hogy szinte kisillabizálhatók az inst­rukciók­ a színészek szeméből. Kivétel volna az Antyipa Zi­­kovot alakító Kovács János, aki sohasem szabadul fel azon­ban a számára szokatlan, úgy­mond szerelmes szerepben, s úgy kiabálja be a leánykérő szavakat a színfalak mögül, mintha a publikumot, s nem Pavlát kapacitálná. Küszkö­dik Szofja határozott szemé­lyével Fekete Gizi, szereplése, kivált kezdetben, bántóan ki­számított, nagyon más korra­­karakterre nézve is e színész­nő. Gondosan adja Mihail alakját Szalma Tamás, csak az zavaró, hogy e szép szál if­­jját minduntalan gyenge le­génynek mondják. Aggályos különbségtétellel ábrázolja Pavla kettősségét Deák Éva, az őszinteség mezét öltő ko­nok önzését jelzi kihívó járás­sal, kis sikolyokkal, terjeszke­­déssel vagy panaszossággal. E színmű szerepei azonban vannak annyira különös képle­tek, hogy az egyes elemek számtani summája nem ele­gendő, s a lényeg láttatásához differenciáltabb levezetés, lo­gika kellene. Könnyebb megfelelni a ki­sebb feladatoknak? A serte­­perti polgárasszonyról, Pavla anyjáról, kisrealista képet fest Barta Mária. Míg a kedvsze­­gett erdész szerepét félreérti­, a tétlenség vétkét takargatja, már-már rokonszenvesnek mu­tatja Király Levente. Mondják: „sekélyes kis ragadozó”, s a német Hewernt így is jellemzi Gyürki István gunyorossága. És mondják: „jó ember... okos, tapasztalt ember”, s a bölcselk­edő Tarakartov n­em látszik sem ilyennek, sem olyannak Katona András ala­kításában. S csupa élet fruska Császár Gyöngyi kiscseléde. Élményszerző szereplés Safra­­nek Károlyé, aki már tavaly tanúsította,­­ hogy talentuma korántsem lekicsinylendő, s aki most nyomasztó, ám vala­miképp vonzó, súlyos, múltat sejtető kedéllyel élteti az em­bergyilkos Sohint. „AZ IGAZSÁGOT NEM LE­HET kiötleni, hanem munká­val kell kiérdemelni. Dolgozni kell...Tanítja a színmű, s vele a­­színrevitel. E szellem­ben nem is marasztalható el Ruszt József azért, hogy a múlt évek megtorpanásával szem­ben, mostanában sokat, úgy­szólván szüntelen munkálko­dik. S hogy munkái­ között nemcsak szebb, szerényebb is akad? Az , végül is , természe­tes. Bogácsi. .Erzsébet Zikovék Gorkij-bemutató Szegeden Meddig lehet elmenni ? Új politikai kabaré a Vidám Színpadon A cím nemcsak két-, hanem több értelmű is. Mert a Vidám Színpad együttese, élén Szenes Ivánnal, a hozzáértő szerkesz­tő-dramaturggal és Kalmár Ti­borral, a szokottnál gondosabb munkát végzett rendezővel több kérdést intéz nézőhöz, kritikushoz egyaránt. Azt kér­dezi például, hogy ,vajon med­dig lehet elmenni a hagyomá­nyos kabaré keretei között is­mert vezetők humoros ábrázo­lásában, a személyiség jogai­nak­­ megsértése nélkül, továb­bá a kül- és belpolitika kénye­sebb eseményeinek tárgyalá­sában, valamint a pikantériá­ban és a szexben. Az sem mellékes kérdés azonban, hogy mennyit lehet átmenteni e műfaj hagyományaiból az ön­ismétlés veszélye nélkül, és nem utolsósorban: vállalhat­­ja-e a kabaré a pozitív állás­foglalás „bátorságát”, a kon­­forzimus rosszízű vádját el­kerülve. Csaknem valamennyi kér­désre igenlően válaszolhatunk. Több mint negyedszázados ta­pasztalat, számtalan korábbi műsor ismeretében elmondha­tó, hogy a Vidám Színpadnak ezúttal nincs oka a meghát­rálásra. Még akkor sem, ha a párt első titkárát nem egysze­rűen utánozzák, hanem köz­ismert szellemi kikapcsolódá­sa, sakkozás ürügyén ábrázol­ják. (Az ötletes szöveg Árkus Józsefnek, az illemtudóan per­­szifláló játék Forgács Gábor­nak köszönhető.) Attól sem dől össze a színház épülete, ha a néző az elnöki tanács elnöké­vel, a miniszterelnökkel, an­nak egyik, népszerű helyette­sével, valamint az Anyag- és Árhivatal elnökével ultizás közben találkozik, és ha az államelnöknek táviratot kéz­besítő postás — a néhány mon­datos szerepet Forgács László alakítja kitűnően — figyel­mezteti a házigazdát, hogy vi­gyázzon, mert egy katonaruhás ember ólálkodik a kertben. Természetesen jóval kisebb a kockázat, ha a kabaré külföl­di politikusokat szatirizál, pél­dául Reagant, Begint, Arafa­tot — ez utóbbit ki más ala­kíthatná, mint Kabos László —, de még a Szovjetunió párt és állami vezetőjét is. Gondunk inkább a jobbára szellemes — bár olykor több­ször ismétlődő — tréfák föl­dolgozásából adódik. Itt bi­zony nem ártana magasabbra tenni a mércét, és az újításban messzebbre menni. Példa erre a hat szerző által is jegyzett, kissé hosszadalmas Bel- és Külpolitikai óra című jelenet, amelyben a szokásos kérdés- felelet játék formailag kevés újdonságot mutat és tartalmi­lag sem elég frappáns. A vál­tozatosságot talán a félmezte­len statiszták jelentik; semmi kifogásunk a kellemes látvány ellen, de ez nem pótolja a ta­láló humort és a jó poént. Utoljára hagytuk annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy meddig mehet, el a poli­tikai kabaré a szocialista tár­sadalmi rendszer vállalásában, mondjuk ki kereken: elisme­résében és dicséretében. Élén­ken emlékezetünkben él még ugyanis az ötvenes években e színháznak az a próbálkozása — nem függetlenül a kortól —, hogy a békekölcsönjegyzést és a munkaversenyt népszerűsít­se. Talán említeni sem kell, hogy mihelyt egy-egy népsze­rű komikus vagy konferanszié tette ezt, nyomban visszájára fordult a komolynak szánt mondanivaló. Most azonban a színházhoz visszatért két régi, kiváló művész, Kabos László és Kazal László kellemes mo­dorban „nosztalgizál” például az itthon­maradásról, és való­színűleg senki sem tartja disz­­szonánsnak ezt a vallomásnak is beillő páros jelenetet. Így kerek ugyanis a világ: ha a kabaré a legfőbb vezetőket is bemutatja szatirikus formá­ban, akkor legyen bátorsága — mert manapság ehhez is bi­zonyos fokig bátorság kell! — a pozitív állásfoglaláshoz, per­sze a műfaj keretei között. .Kivitelében az előadás azért jó, mert a közreműködők ál­talában saját legjobb színvo­­ na­­­luum **» A Magyar Nemzet galériája falakon vesznek részt a já­tékban. A már megdicsért szerkesztés és rendezés érde­me, hogy a színészek — ter­mészetesen a kabaré viszony­lag szűk határain belül — a korábbiaknál eredményeseb­ben próbálkoznak meg a jel­lemábrázolással. És ez nem ki­zárólag a párt- és állami ve­zetők megszemélyesítőire, Csá­kányi Lászlóra, Dobránszky Zoltánra, Kazal Lászlóra, Szu­­hay Balázsra, Forgács Gábor­,­ra vonatkozik, hanem például Csala Zsuzsára,­Lórán Lenké­re, Kabos Lászlóra, Kibédi Ervinre,­ Kósa Ai­drás­ra, Ve­rebély Ivánra, Kahó Józsefre is. " Végül, hadd említsük meg, immár sokadszor, hogy érde­mes volna újból kipróbálni: meddig lehet elmenni az iro­­­dalom értékeinek hasznosítá­sában? Talán nem távozik csalódottan a közönség, ha a nagy klasszikusoknak — és az­­ irodalom élő nagyságainak — néhány mulattató verse, prózá­ja is elhangzik két hagyomá­nyos­ jelenet között. És ez még’ kísérletnek sem nevezhető, mert hőskorában —■ de később is — a kabaré az irodalmi ’ igé­nyesség dolgában már kiállta , a próbát. Remélhetően a hoz­záértőbb, új vezetés ennek a­­ jó hagyománynak a föléleszté-­­­sétől sem fog. Visszariadni. .' | Gábor István ' . | K­iss Attila rajza SZABAD SZOMBAT az ötnapos munkahét bevezetésével minden szombat délben 25 t­ételére az alábbi éttermeinkben: Nyugat étterem VI., Lenin körút 104. Opera étterem VI., Népköztársaság útja 44. Víg matróz étterem XIII., Szent István körút 16. Kassai söröző XIII., Rajk László utca 14., Pilvax étterem V., Pilvax köz 1—3. KIVÁLÓ MINŐSÉG. ELŐZÉKENY KISZOLGÁLÁS VÁRJUK ÖNT ÉS KEDVES CSALÁDJÁT! SZÍVESLÁTÁS - VENDÉGLÁTÁS BELVÁROSI VENDEGlATO VÁllaLAt

Next