Magyar Nemzet, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-21 / 44. szám
Vasárnap, 1982. február 21. Magyar Nemzet Először együtt Fiatal munkások, parasztok és értelmiségiek tanácskozásának évfordulója A Kálvin téri templom oszlopos tornácára emléktábla néz. Szövege: „Az Országos Ifjúsági Bizottság és a Kabay Márton Kör 1942. február 15. és 22. között e házban szervezte meg a fiatal munkások, parasztaik és értelmiségiek tanácskozását. A résztvevők egységesen tiltakoztak az országnak a II. világháborúban való részvétele ellen, s a független demokratikus Magyarország felépítésének útját az egymással kötendő szövetségben jelölték meg.” Nyolc hónapja, hogy Magyarország a tengelyhatalmak oldalán belépett a II. világháborúba. De a felszín alatt ellenáramlatok futnak, erősödnek, s éppen ez idő tájt lépnek az ország közvéleménye elé. A szociáldemokraták napilapja, a Népszava, 1941. karácsonyi számának mellékletét a függetlenség gondolatának szenteli. Legális, megtűrt és földalatti szervezetekben próbálkozások indulnak a magyarság önvédelmének megszervezésére. Szekfy Gyula a Magyar Nemzet hasábjain. ,,Petőfi útján” című cikkében zászlót bont a szabadságért és demokratikus egységért. Az 1942. februári konferenciát a Soli Deo Glória Református Diákszövetség, ezen belül a vagy tucatnyi húsz év körüli fiút tömörítő Kabay Márton kör szervezte meg. Az SDG országos hálózattal nyolckilenc ezer taggal, diákkollégiumokkal, menzával, utazó titkárokkal, balatoni üdülővel rendelkező mozgalom volt. Az 1697. évi hegyaljai felkelés tábori prédikátorának a nevét 1940-ben vette föl a kör. Feltehetően Kabay írta a fölkelt parasztok kiáltványát, s midőn a tokaji lázadást leverték, ő a császári csapatok fogságába esett. Ám inkább vállalta a halálig tartó rabságot, mintsem megtagadta volna eszméit. Az ő labancellenessége meghatározta a Kabay kör beállítottságát is. Némileg hasonló fejlődési lépcsőfokokat járt meg a kör, mint a jó száz méterre székelő Bolyai (1942. február 22-től: Györffy-) kollégium. A „kabaisták" járták a nyomorterepeket, végeztek szórványmunkát, Balla Péter ajkáról megtanulták vagy újratanulták zenei anyanyelvünket, elsajátítottak és előadtak népi táncokat, vándorkönyvtárakat indítottak útnak, támogatták a népfőiskolákat, ballada-estet rendeztek a Zeneakadémián. Gyarapodó kapcsolataik közül a későbbiek szempontjából kiemelkedő jelentőségűvé vált a pár évvel idősebb, de jóval nagyobb áttekintéssel rendelkező két rokon lélekhez, a Püski Sándorhoz és Somogyi Imréhez fűződő barátság. Az előbbi a népi írók műveinek kiadásában, az utóbbi a belterjes gazdálkodás népszerűsítésében lépett hatalmasat. A találkozó zártkörű volt. Az értelmiséget a bolyaisok és az SDG-sek képviselték. Személy szerint hívtak meg parasztfiúkat. A szervezett ifjúmunkásság képviselőit Somogyi Miklós mozgósítottá. A Somogyi-fivérek 1941 végén, a találkozó előkészítése során kapcsolták össze az Országos Ifjúsági Bizottságot és a Kabay kört, az OIB és a mögötte álló illegális párt válogatta öszsze a találkozó munkás-résztvevőit. A konferencia programja a következő volt: Féja Géza: A magyar nyelvű irodalom. Muhara’ Elemér: halukultúra. Kádár Mihály: Közegészségügy. Karácsony Sándor: Tanügyünk: Lehetőségek a parasztság és munkásság számára. Veres Péter: Mezőgazdasági munkások szervezése. Nagy István: Ipari munkásság szervezése. Püski Sándor: Irodalomszervezés. Balla Péter: A mai nemzeti tudatunk szolgálatában. Büky Béla: Népi színpad, bábjáték. Somogyi Imre: Mi a helyzet, mit akarunk. Darvas József: Az értelmiség. Kovács Imre: Az együttműködés gyakorlati feladatai. Hozzájuk csatlakozott beszámolójával három felekezet legényegyletének titkára. Egyetlen előadónak sem adatott még meg ilyen közönség, egyetlen résztvevőnek sem ilyen előadógárda, ilyen közösség. Sok más mellett megjelent Németh László, Ságvári Endre, Pollner György. És felszólaltak: Apró Antal, Barla Szabó Ödön, Bodnár István (az újságíró), Cserta Lajos, Erdélyi József (egyetemi hallgató), Farkas Ferenc, Gyenes Antal, Havas Gábor, Iliás Ferenc, Illyés Gyula, Jancsik Aranka, Jobbágy Károly, Kiss Sándor (a lelkész), Komló László, Kovács Barna, Kutrucz Gizella, Marosán György, M. Csikai László, Molnár József, Nagy Imre (a sárréti napszámos költő), Nemes Mihály, Nyers Rezső, Sípos Gyula, Somogyi Imre, Soós Géza, Szamosközy István, Sz. Szabó Pál, Szűcs Ferenc, Tőkés Ottó, Vas Antal. _ Az eleven komoly vitákban a harcos németellenesség, a cselekvésvágy, a szövetségeskeresés nyilvánul meg. Este kienc-tízkor rekesztette be a soros elnök az ülést, de nem akaródzott elmenni. Itt is, ott is álldigáló csoportokban folyt tovább a szó, éjfél előtt egyik nap sem zárult be az ajtó. Forradalmi gondolkodású diákok és munkások korábban is találkoztak már, nem csupán beszélgetésekben, de jelentős demonstrációkban is. Ilyen volt az 1941. október 6-i sietős koszorúzás a Batthyány örökmécsesnél, vagy a november 1-én a Kossuth-mauzóleumnál, majd Táncsics sírjánál történt tisztelgés, sokezres tömeg gyűrűjében. Február azonban más volt. Itt 150 fiatal ember stratégiát egyeztetett, döntött az eszmecsere folytatása mellett, és rétegenként négy-négy delegátusból álló akcióbizottság kezébe tette le a további irányítást. Ugyanebben a hónapban, februárban szerveződött 1848 méltó megünnepléséreés a Hitler-ellenes erők összefogására a Magyar Történelmi Emlékbizottság. Március elején megjelent felhívásuk 28 aláírója között a Kálvin téri konferencia előadói közül Darvas József, Kovács Imre, Nagy István, Veres Péter is ott szerepel. Az Emlékbizottság gyűjteményes kötetben adta ki a társadalmi változásért harcoló írók cikkeit, élére állt a nevezetes március 15-i tüntetés megszervezésének. Hozzájuk kívánt csatlakozni Ifjúsági Történelmi Emlékbizottság néven a februári konferencián megválasztott 12 tagú akcióbizottság is. Felerősödtek, egy irányba futottak a szabad Magyarországért küzdő mozgalmak, napról napra nőtt az egységes fellépés, az ellenállási front kialakításának a reménye. Ezt törte derékba az erőszakszervezetek kíméletlen lecsapása, amely 1942 nyarán szétzúzta az ellenállási gócokat, halálba és börtönbe vitte vezetőit, büntetőszázadokba sorozta aktivistáit. A Történelmi Emlékbizottság vezetőit is elhurcolták, rövidesen feloszlatták az OBI-t is; a vérveszteség szinte kiheverhetetlen volt. Mindezek utólagos, most már pontosabb ismeretében újból fel kell tennünk a kérdést: hogyan engedhették meg egyáltalán a februári találkozót? Az első választ erre Kársay Miklós miniszterelnök adta meg, aki a Bolyai-kollégiumról szólván így nyilatkozott Zsindely Ferencnek, a kollégium kormánybeli patrónusának: „Megnyitjuk a zsilipeket, tegyünk egy próbát, majd meglátjuk, mi fog történni”. A második választ alighanem a házigazda SDG elnökének, Soós Gézának a személyében találhatjuk meg. Rokonszenves, igen aktív, befolyásos egyéniség volt, miniszteri titkár, aki felettesei szemében biztosítéknak tűnhetett a tanácskozás mederben tartására. Soós a náci megszállás után az ifj. Horthy Miklós által vezetett „kiugrási irodával” együttműködő illegális Magyar Függetlenségi Mozgalom vezérkarában dolgozott Gyalukuti fedőnéven. Harmadik megközelítésben a kormányzó politikájában találhatjuk meg kérdésünkre a feleletet. Készült egy alkalmas pillanatra, amikor szembefordul a németekkel. Ehhez tömegeket kellett maga mögött tudnia. Tragédiája, tragédiánk, hogy nem ő akart azok sodorvonalába beállni, hanem azokat akarta maga mögé terelni. Havas Gábor Moszkva bemutatkozik... A köznapok tablója Ünnepségsorozat kezdődik holnap: Moszkva bemutatkozik Budapesten. Kulturális programokkal, sportrendezvényekkel, kiállításokkal, szakemberek tanácskozásaival. Sűrítése ez országaink, s a két főváros kapcsolatának, jelképszerű sorozat, amely mögött a lényeg: a hétköznapi együttműködés. Van ennek politikai, társadalmi tartalma, s egyik meghatározó eleme a gazdasági együttműködés. Az áruk, a tapasztalatok, a műszaki információk cseréje, amelyik meghatározza és megalapozza terveink végrehajtását. Cél: a szakosítás Több mint harminc esztendővel ezelőtt születtek az első megállapodások a két gazdaság szervezett együttműködésére. Azóta csaknem minden évben áttekintették, értékelték az eredmények. Legutóbb január végén tartották Tbilisziben a magyar—szovjet gazdasági és műszaki-tudományos együttműködésről a kormányközi bizottság ülésszakát, immár a huszonhatodikat. Az adatok, amelyek a kölcsönös forgalmat jellemzik, nagyságuk miatt szinte felfoghatatlanok. Mennyi érték lehet évi hatmilliárd rubel mögött! Nehezen érzékelhető. Ám közelebb kerülünk az öszszefüggések megértéséhez, ha tudjuk, hogy ebből 3,5 milliárdnyi szakosított termelés révén az együttműködés magasabb formájában kerül az egyik országból a másikba. Ez a jövő útja. Ezt a legutóbbi kormányközi ülés vitái, döntései is bizonyítják. Megállapodtak többek között a gépipari együttműködés továbbfejlesztésében, s abban, hogy ezen belül is kiemelten kezelik a könnyűipari és élelmiszeripari gépgyártást. Jellemzésül elmondható, hogy a korszerű élelmiszeripari gépekből, konfekciógyéri felszerelésekből és kereskedelmi berendezésekből a magyar szállítások 1981 —1985 között az előző ötéves időszak kétszeresére emelkednek. Fejlesztik az együttműködést az energetikai gépgyártásban, mindenekelőtt a Paksi Atomerőmű építésével összefüggő területeken. Részletesen meghatározták az idei szállítások szervezési és fejlesztési intézkedéseit, s természetesen megvonták az elmúlt öt év mérlegét. Eszerint 1976 és 1980 között mindkét ország műszaki színvonalát emelte a kölcsönös szállítás, s örvendetesen fejlődött a vállalatok, intézmények közvetlen együttműködése. Több mint 200 magyar üzem tartott közvetlen kapcsolatot szovjet partnerével 450 tudományos-műszaki téma kidolgozásában, ennek során 500 új termék mintapéldánya készült el. Nem véletlen hát, hogy mindkét fél hangsúlyozza: az intenzív gazdálkodásra való áttérést segíteni kell az együttműködés eszközeivel is. S ennek hatékony formája, amikor magyar és szovjet testvérvállalatok megtalálják egymáshoz az utat, megosztják egymás között a kutatás, gyártás részleteit, kötségeit. Üzemek — közvetlenül Az üzemek közötti kapcsolatoknak már sok jó példája van. Ilyeneket gyűjtöttünk csokorba, annak igazolására: az elvek a hétköznapok gyakorlatában válnak igazi erővé! A moszkvai MESZ Elektromos Egyesülés és a Tungsram „barátsága” 1957-re nyúlik vissza. Arra az időre, amikor megkezdődött hazánkban a fekete-fehér televízió képcsőgyártás, szovjet rendelésre. Ma már természetesen a színes képcsöveknél és a képcsőgyártó berendezéseknél tart a kooperáció: szovjet dokumentáció alapján, közös szakértői konzultációk után alakulnak ki azok a termékek, amelyeket az Egyesült Izzó a Szovjetunióba szállít. Az elmúlt ötéves terv idején a Tungsram 40 millió rubelért exportált gyártó-, mérő- és átrakó berendezéseket. 1985-ig ennek a mennyiségnek a kétszeresét szállítják szovjet partnereiknek. Azok az ipari robotok, manipulátorok, amelyek a szovjet tévégyárakba kerültek, felkeltették az ottani autóipari minisztérium érdeklődését is — ők is bejelentették igényüket ilyen berendezésekre. A Medicor moszkvai partnere a VNIIMP Össz-szövetségi Kutató Intézet. 1967 óta van műszaki-tudományos kapcsolatuk. Évente meghatározzák, hogy ki milyen témában kutat. Most éppen az emberi váz- és mozgásrendszer állapotának érzékelésére alkalmas műszerek, a szervezet oxigénelégtelenségének gyógyítására és kompenzálására használatos eszközök, elektronikus diagnosztikai berendezések és fényterápiás eszközök közös kutatására, fejlesztésére fordítanak nagy figyelmet. A kétoldalú előnyök nyilvánvalóak: a Medicor a szovjet, egészségügy fejlesztési elképzeléseihez igazodva olyan berendezéseket gyárt, amelyekre ott szükség van és ezzel biztos exportpiachoz jut. Mit jelentenek e tekintetben a hétköznapok? Jól példázza ezt a Híradástechnika Szövetkezet tevékenysége. Ez a másfél ,ezer főt foglalkoztató üzem a televíziók gyártásához és szervizszolgáltatásához alkalmas műszereket, berendezéseket készít. S legfontosabb megrendelője a szovjet híradási eszközök ipari minisztériuma. A szakosítás itt egyértelmű: a Szovjetunióban működő televíziógyárak magyar műszereket használnak az elkészült darabok ellenőrzésére, s a Híradástechnikai Szövetkezet gyártmányaival dolgozik a szervizhálózat is. Közös fejlesztéssel... E területen közvetlenül érzékelhetőek a kétoldalú előnyök. Ismeretes, hogy a Szovjetunióban most erőteljesen fejlesztik a fogyasztási cikkek gyártását — benne a televízióét —, s ugyanilyen feladatokat tűztek a karbantartók, a javítók, a szervizek elé. Azt, hogy egy-egy gyárba mi kell, természetesen a szovjet fél adja meg. De a műszaki igény pontos megfogalmazása után a magyar cég végzi a fejlesztést. Természetesen állandó közös konzultáció, szakembercserék útján. Ebben az ötéves tervidőszakban — évenként növekvő mennyiségben — összesen 35 millió rubelért szállítanak Budapestről Moszkvába gyári, technológiai műszereket. Nagy feladat a szervizberendezések szállítása. Ebben a szolgáltatóipari minisztérium a megrendelő. Most elsőként Moszkvában szerelnek föl központi szervizüzemet. Ez úgy működik majd, hogy a lakásokon tönkrement, meghibásodott készülékeket kicserélik, s javításra beviszik a szervizbe. Itt lesz a Híradástechnika Szövetkezet komplex műszere, amelyik egy méréssel ellenőrzi a tévé négy fő blokkját, megállapítja a hibát s komplett blokk cseréjével a készülék újra üzemképes lesz. A szovjet fejlesztési elképzelések szerint ilyen nagy központi szerviz épül folyamatosan a köztársasági fővárosokban, a nagyobb városokban, s továbbiak Moszkvában. Jellemző az ütemre, hogy az igény évi 15—20 ilyen hibameghatározóberendezés. Ugyanilyen módon közös dokumentációcserékkel, konzultációkkal alakult ki a kisebb szervizekben alkalmazott komplex vizsgálógenerátor. És a hordozható táska, amellyel a szerelő távolabbi helyekre, lakásokra száll ki helyszíni javításra. A megállapodások szerint évente négymillió rubel értékű szervizműszert szállít a magyar szövetkezet szovjet megrendelésre. Mindennapi, élő kapcsolatok ezek. Üzemi együttműködések, gyártásszakosodások, néhány tíz- vagy százmillió rubeles kölcsönös szállítások. Elemei, téglái annak a hatalmas egésznek — az évi hatmilliárdos forgalomnak —, amely mindkét országban megkönnyíti az előrehaladást. Éppen a feladatok bölcs megosztásával. Faludi András Azt beszélik , tempo Azt beszélik, kimaradt valami lényeges egy tudósításunkból. A szabad szombatok kapcsán a hét végi ellátásról készítettünk kórképet a minap és a Salgótarjánból küldött tudósítás az üzletek zsúfoltságát egy tatarozással magyarázta. „Felújítás miatt zárva!” — valóban ez a hatalmas méretű tábla fogadja a „vásárlót” a népszerű ÉVI élelmiszer-áruház bejáratánál, az írás pedig azt is közli, hogy körülbelül március végére várható, a nyitás. Addig pedig marad a környék üzleteiben a „tömegnyo, mór”, mert a lelakatolt ÉVI a maga 1000 (ezer) négyzetméteres alapterületével a legnagyobb élelmiszer-áruház Salgótarjánban. Megtanultunk már a határidőtől félni, de ezúttal bízunk abban, hogy három hónap elegendő lesz, március végén valóban nyitott ajtóval várja majd sok ezernyi vásárlóját a népszerű ÉVI. Addig kicserélik a padlóburkolatot, átépítik a vezetékcsatornákat, más korszerűsítés pedig azt szolgálja, hogy a korábbinál sokkal több áruház juthasson hozzáa vásárló önkiszolgáló rendszerben. Eddig minden rendben is van, az élelmiszer-áruházaknak is az a sorsuk, hogy előbb, vagy utóbb átépítik, felújítják, korszerűsítik. A jelek szerint az ÉVI-t inkább előbb, mint utóbb. A belváros impozáns kereskedelmi-vendéglátói együtteséhez tartozó élelmiszeráruházát ugyanis alig több mint öt évvel ezelőtt, 1976 augusztusában adták át rendeltetésének. Ahogy mondani szokás, így már egészen más a leányzó fekvése. Magyarán: avatási időpont ismeretében fölöttébb másként vélekedtünk a bevásárlás tömegnyomorának forrásáról, a felújításról. Mi tagadás, nehezen is képzelhető el, hogy a tervezők öt évvel ezelőtt nem tudtak olyan padlóburkolatról gondoskodni, amelyet ilyen rövid idő múltán nem kell kicserélni. A vezetékcsatornákról nem is beszélve . .. S amíg a vásárló egy másik üzletben a sorára várva megbecsüli a kosárba rakott árú értékét, bizonyára eltűnődik a tempón, a röpke öt év alatt időszerűvé vált felújításon is. Ez a munka ugyanis nem két fillér! Még akkor sem, ha nem kalkuláljuk a költségvetéshez az új — eredetileg beépítésre szánt — „esztétikus granulátumlapok” ripityára törött regimentjét. Természetesen, ez a tulajdonos — a Nógrád megyei Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalat — gondja és baja. A vásárlónak éppen elég gondot okoz a vásárlási szokások kényszerű feladása, a tülekedés, a sorbanállás. A bosszúságot pedig csak fokozza a csodálkozás: hogyan „érhet meg” egy áruház a felújításra — öt év alatt. Azt pedig talán nem is ok nélkül beszélik, hogy fölöttébb drága mulatság az ilyen tempó. (Kelemen) Az egység kétsége Bár nem vagyok híve a vásárlási utalványnak, mert épp az ajándékozás személyes jellegét veszi el, tagadhatatlan a hasznossága, és az is érthető, hogy némely közület pénzjutalom helyett ilyennel díjazza társadalmi munkásait. Ám akik — és amik — ilyesféle bonokkal kedveskednek, nem tudják, hogy a kedvezményezettnek az öröm mellé bosszúságot is szereznek. Mert ajándékozó és ajándékozott egyformán arra gondol, hogy a vásárlási utalvány pénzhelyettesítő eszköz, egyfajta csekk, s az áruháznak teljesen mindegy, hogy ezzel avagy bankóval fizetnek — hiszen az adott áruért forintot kap. Sőt: a vásárlási utalvány esetében a ki sem választott árura készpénzelőleget is kap az adott áruház (pontosabban áruházvállalat), tehát az adott, fizetőeszközt ellenszolgáltatás nélkül máris tulajdonának mondhatja, felhasználhatja, forgathatja. Mindezek ellenértékeként — gondolhatnánk — bizonyos előnyök illetik meg az utalvánnyal vásárlót. Esetleg néhány százaléknyi engedményt kap, netán valami csekélységgel megajándékozzák, avagy a vásárlási utalványt eredetileg megvásárlóknak jár valamiféle sorsjegy. De nem. Az egyetlen nyereség az, ha sikerül boszszúság nélkül elhagynunk az áruházat. A legritkább esetben fordul ugyanis elő, hogy valaki kerek összegért vesz valamit, ma már az árak is egyre kevésbé kerekek — meglehet, ismervén a vásárló pszichológiáját, hogy a kilencszázkilencvenkvencet nem egy forint választja el az ezertől —, holott az utalványok nem ismerik a tört számokat. S ha valaki utalvánnyal kíván fizetni, lekicsinylő hangsúllyal közük vele: csak tízest tudnak legföljebb visszaadni, tessék még valamit vásárolni. Ha van rá a kedves vevőnek szüksége, ha nem. A Luxus-áruházban például még bármikor beváltható másik utalványt sem óhajtottak a pénztárban adni, mondván: ez az előírás. Ha nem tetszik, az irodában lehet reklamálni. Az irodában udvariasan fogadták a kedves vevőt, és közölték vele, hogy teljesen igaza van. (Ez nemcsak arra vonatkozott, hogy a Centrum-utalványon sehol, sem olvashatók a vélt vagy a valós megkötések és az országban sehol, egyetlen egy áruházban sem írják ki az utalványt árusító pénztárnál — sem másutt —, hogy csakis kerek összegért vásárolható le a bón.) Az utalványra pedig azonnal ráírták: „Visszajáró pénz kifizetendő — olvashatatlan aláírás.” A kasszában ülő hölgy — persze — elnézést kért, s hozzáfűzte: őt is kötik a szabályok. De léteznek-e szabályok? Mert írásunk témájául választhattuk volna például a Csillagáruházat vagy a Corvint is, ahol zokszó nélkül kifizették az utalványon feltüntetett összegnek több mint a felét is. Mégsem erről írtunk, mert számunkra ez a természetes. Az udvarias, előzékeny kiszolgálás. A Centrum súlyos pénzekért azt hirdeti: „Egy-egy egység — együtt egy cég.” Lehet, hogy a vásárló már tudja, csak még az áruházak dolgozói nem? így. ..) 3