Magyar Nemzet, 1982. május (38. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-14 / 111. szám

V' 'A Új Írás, „Eötvös a maga emlékei eí,mén a magyar nemesi-nemzeti liberalizmus életformájának és életszemléletének egy jelentős válfaját koncentrálta és jelenítette meg.” Németh G. Béla foglalja így össze — az Új Írás márciusi számában — Eötvös Károly szerepét a magyar kultúrtörténetben. Eötvös elsősorban Utazás a Balaton körül című, háromkötetes munkájában rögzítette mind személyisége, mind társadalmi rétege jellegzetességeit. „Sokan vitatják — veti fel a szerző —, volt-e egyáltalán magyar nemzeti liberális korszak, főleg polgári nemzeti liberális korszak.” Hiszen a liberalizmus eleve polgári irányultságot hordoz méhében, „akár progresszív még e polgárság, akár retrográddá vált is immár részben”. Hozzá van kötve az ember gazdasági, társadalmi, etikai individualizációjának folyamatához és célelvéhez. De mert nálunk ilyen elvek jegyében nem munkálkodtak jelentős csoportok — és tartós periódusok —, többek szerint kétséges maga a liberalizmus korszaka is. „Ha azonban a magyar polgárság nemzeti liberális korszak létét vitatni lehet is, vagy nagyon redukált válfaját lehet is csak fölvenni, a nemesi liberalizmus paradox jelenségét, mint egészen sajátosan közép-keleteurópait és hazait, okvetlenül föl kell venni. Tartott szinte a XX. század elejéig, de mindenesetre a XIX. végéig.” Vállalkozhatott e korszak emberei népbarát reformalkotásokra, ám radikális — vagy éppen revolúciós — változtatásokra aligha., „Áv. osztály, a .réteg, amely ‘képviselte, illetve, amelynek érdekében képviselték ezt a jogi szemléletet', ezt a 'jogfolytonossági történelemszemléletet, hatalmát a termelőeszközök között a termőföld birtoklására, s a termőföld birtoklásának mikéntjére alapozta.” Ebből vezethető le Eötvös Károly világfelfogásának lényege is. Eszével felfogta a civilizáció áldásait, sőt azt is, hogy a technikai előrehaladás nem megy kapitalizálódás nélkül. Szíve mégis a régi megyei világé. „Mert igaz, hogy most immár néhány óra az út Pestről a Balatonig, de hol marad a rokonok, a barátok, az ismerősök vendégszerető házának meglátogatása? S ki nem volt ismerős, barát, vagy rokon e hazában? Egy testvér volt ez az ország, és mindenki rögtön tudta a háziak első gesztusából, hogy igaz magyarok, azaz hogy igaz emberek-e azok, vagy sem.” Harminc évvel az Utazás születése előtt Toldy István — „a centralistáknak mestereinél is polgáribb tanítványa” — úgy fogalmazott, hogy „politikánk, államunk ugyan liberális, társadalmunk azonban rendi és konzervatív”. Ugyancsak Németh G. Béla a szerzője annak a Simon Istvánról szóló esszétanulmánynak, amely a Kortárs áprilisi számában látott napvilágot. Németh elmondta: bár szomszéd faluból valók és kortársak is, csak az egyetemen találkozott össze a költővel, ám sorsuk „annyira más-másképp alakult, hogy a találkozásokból nem barátság, de még csak jóismeretség sem lett. A fölöttünk levő évjáratokból kiszemelték akkorra már a kiválasztottakat. S azok buzgón szelektáltak a diktált szempontok szerint az utánuk következők között. Simonnak a szegényparaszt’ medáliáját juttatták, én meg a rendszerint helytlenül lévő (Solohov elég tanú volt rá) ,középparaszt’ ingadozására lettem példa. Így ő a védett berkek szentélyeiben eerre bánta a borostyánt — peremkerületek világábanlettem én meg verébsziszke tahár és kölcsönkönyvtáros.” - Kortárs A többi között ilyen élmények miatt Németh csak később lett elmélyült olvasója Simon Istvánnak. Akkor, amikor a költő már különböző váltásokon változásokon ment át. Már az ötvenes évek közepén háttérbe szorul Simonnál „az életképszerű építkezés, a csattanó jelenetezés, az önmagát értelmező, didaktikus zárás”. A népiesnek-folklóriasnak vélt romantika, az aktuálisnak tartott „kontrasztozó szcenika” átadja helyét egy sokkal ősibb — és mélyebb, lényegibb — művelődéstörténeti rétegnek. „Az allegorizáló jelképalkotás metaforikussá lesz, a dramatizálás helyébe belső feszültségű emléktársítás, a naturális mozzanatosság helyébe általánosító atmoszferikusság lép.” Visszaszorul — s egyre inkább — „a kimódolt történetté komponáló megjelenítés”, és az ötvenes évek végére már előtérbe kerül „a belső érvényű, leíró meditálás”. Egyre szaporodik a kérdést szülő kérdések sugalma, miközben fogy a verszárásba foglalt, kölcsönkész, szentenciázó feleletek száma. „Mindez éppenséggel nem azt jelenti, hogy nem érzékeli kora problémáit, nincs közel hozzájuk, nem keresi rájuk a válaszukat. Ellenkezőleg: csakhogy a csupán felszíni változások és kérdések helyébe, a külsődleges átalakulások és a pusztán élettechnikai módosulások helyébe most életszemléleti, magatartásbeli, sorsértelmezési kérdések egyetemes időszerűsége lép, önmagát söveit illetően egyaránt.” Például édesapját már nem vizionálja — „aktualizáltan” — egyfajta Dózsának, hanem „önmaga esendő mivoltában azt a szőlőtőkék közt fáradtan kapaszkodó, öregembert, mutatja benne, akit valahogy mégis mély, nyugalom, és békesség tölt el, olyan,aminőben maga is szeretne osztozni majdan”. És ha az otthoni bort ízleli, immár „nem betyárok néphőssé Cifrázott alakján elmélkedik”, hanem az élet nagykörforgásának melankóliáján. Apja egykor egy kis poharat ajándékozott a költőnek, gyermekkorában, és most az, íme, „visszaszállott a gyermekgyámoltalanságú öregre". A szerző rámutat, hogy Simon István kiteljesedő költészete mind magabiztosabban veti el azt a félreértést, amelytől „oly nehezen szabadul némely kritikus, hogy tudniillik az úgynevezett közéleti költészetnek okvetlenül publicisztikus hangnemet kell fölvennie”. A hatvanas évek elejének, középének Simonja már ..nem tételt von el vagy énekel meg a létezés ilyen vagy amolyan továbbvitele módjáról, hanem az ember örök reményét és bizalmát mondja ki az életbe oltott, az életben rejlő egyetemes erők, lehetőségek iránt. Nemzetek, rétegek, vidékek határait átlépő művelődéstörténeti emlékeket ötvöz természetiekkel, magánéletiekkel, nemzetére, falujára, osztályosaira jellemzőkkel.” Később volt egy — rövid — korszaka, amikor a hangnem újra ingadozni kezd, s vált, „mégpedig feladat nélkül, gyakran nemcsak egy versen, de egy strófán belül is. Így aztán nemegyszer csak pátoszos retorikával tud úrrá lenni a bizonytalanságon”. Ám e korszakát a költő végül is legyőzte, s újra megtalálta telt — és teljes — hangvételét. Ekkor azonban már mind ritkább a vers. „Láthatólag fogyatkozik az egészség, a testi erő, a kedv. Pedig a fegyelem, a tudás, az igény egyre jobb, magasabb. Három szép kései szonettkoszorúja méltóan tanúsítja ezt is, s egyben azt is, hogy látkttve rendkívül kitágult, s úgy őrizte meg a maga világát, hogy már Babits felé, s nem annyira Babits iránya, hanem Babitsgondolati mélysége, tágassága, szintje felé tájékozódik .. A. G. Magyar Nemzet Péntek, 1982. május 14. Hegedűs Géza hetvenéves Az Írnok gránitba vésve ül és jegyez halhatatlan figyelemmel és fegyelemmel, a fáraó parancsára. Közöttünk is élnek írnokok, a történelem s a jelenkor „tulajdon alakját és lenyomatát” rajzolva hűséggel, pontosan. Ilyen írnok a hetvenesztendős Hegedűs Géza, az egyetemes és a magyar történelem fáradhatatlan faggatója, jelenkori irodalmi és szellemi életünk egyik utolsó polihisztora, a szó legeredetibb és legjobb értelmében. Életműve már eddig is impozáns: 47 év alatt összesen 81 könyve jelent meg; írt regényt, esszét, verset, drámatörténetet, monográfiát, történelemkönyvet, hangjátékot. Szinte nincs műfaj, amiben ne kísérletezett, alkotott volna jelentéset, ötleteset, közérthetőt. Sok erénye közül éppen az utóbbi, a közérthetőség, a történeti, irodalmi, művelődéstörténeti ismeretek könnyed, szinte játékos átadásának képessége emelendő ki mindenekelőtt. Hegedűs Géza olyan elbűvölően, érdekesen tud írni és beszélni, hogy az irodalomtörténésznek és rádióhallgató háziasszonynak egyaránt élményt ad. Ritka adomány ez manapság, az agyonspecializálódott szaktudományosság fegyverzetében villogás korában. Hatása nem is marad el: Hegedűs Géza legnépszerűbb íróink közé tartozik. A fiatalság A milétoszi hajós-ért, Az írnok és a fáraó ért, a „vörös grófról”, Károlyi Mihályról és Cromwellről írt könyveiért szereti. Az irodalomtörténet iránt érdeklődő olvasó egy kiváló Byron-monográfia szerzőjét, az Arcok és vallomások sorozatban pedig Heltai Jenő értő interpretátorát tisztelheti benne. A kentaur és az angyal című esszékötete sokszínű, izgalmas világirodalmi kaleidoszkópot tár elénk, drámatörténeti és technikai fejezetekkel, a bűnügyi irodalomról írt passzázsokkal megtűzdelve. A Kónya Judittal közösen írt Kecskeének, azaz két és fél évezred drámatörténete a műfaj legjelesebb alkotásai közé tartozik. Termékeny, közérthető, népszerű, sokrétű író, vonhatjuk le a következtetést. Egyetlen jelzővel azonban még feltétlenül meg kell toldanunk: szerény. Mert mit is tart az író önmagáról? „Nem én vagyok sok műfajú, hanem a valóság ... Homérosz alázatos utódjának érzem magam, amikor verses mondás hangjátékokat írok, és Hésziodoszt vallom ősömnek, amikor irodalmiművészi igénnyel, a rádió hangvarázsával ismereteket szeretnék bővíteni az emberi lelkekben.” Ezt a szép programot váltja valóra a hetvenévesen is szigorú rendszerességgel alkotó Hegedűs Géza, aki lebilincselő szellemi frisseséggel tanít drámatörténetet a Színművészeti Főiskola növendékeinek, írja legváltozatosabb témájú és műfajú könyveit, hangjátékait. kezében az elmaradhatatlan szipka a cigarettával, körötte könyvek és egy hatalmas földgömb termékeny csöndje: a világ várja, hogy szavakba öntse. Koch Valéria Fogas a páholyban Hölgy a páholy homályában, csupán ékszere csillanását látni. Űr fekete frakkban, a pelerinje, cilindere, sálja a fogason. Képek hajdanvolt korokból, amikor a páholyt még egész szezonra, évadokra is megváltotta egy-egy família,mű pártoló vagy másvalaki. Ahányszor csak akarták, anynyiszor tekinthették meg azelőadást, vagy csupán egy felvonást, csupán egy szép alakítást, azután vették köpenyüket, kabátjukat, s a páholyt észrevétlen elhagyták. Akár minden este megjelenhettek. Nagyszerű lehetett. Pedig kényelmetlen a páholy. Nem látni jól, mert nagyon oldalt van, vagy mert nagyon távol van. Nem látni jól legkivált a hátsó székecskékről, zsámolyokról. Azok csupán arra voltak alkalmasak, hogy valaki kis időre beköszöntsön a színházba. Nem is terveznek manapság páholyokat, nincs az új színházakban, nincs az újjászabottakban, s a régiekben nemegyszer gazdátlan marad. Ha a sors úgy hozta, hogy ott volt helyem mégiscsak, mindig eszembe jutottak az elmúlt idők, amikor a páholybérlet még a színház iránti szerelem oly szemérmes megváltását sugallhatta, a hűséget, a jegyességet. Mindannyiszor cseppnyit elmerengtem, miközben a kabátom a fogasra feltettem. Ameddig megtehettem. Most dorgál egy nénike, mondván, tilos már felakasztani a holmikat e fogasra. És tolvajról, tűzről, a parányi funkció csökönyös fontoskodásával mindenféléről beszél, beszél, beszél ... S a színház múltja egyre messzebb száll, megint egy szárnycsapással messzebbre. (bogácsi) NAPLÓ A múzeumok nemzetközi szervezete, az ICOM 1977-ben úgy határozott, hogy május 18-át Múzeumi Világnappá nyilvánítja. Az idén ezen a napon a budapesti múzeumok ingyen látogathatók. A Magyar Nemzeti Múzeum nyitott napot rendez, amelyen a látogatók megismerkedhetnek a régészek munkájával és a restaurálás műhelytitkaival. A galéria B. épületében pedig 14 és 18 óra között a gyermek és ifjúsági képzőművészeti műhely anárai várják a fiatalokat.♦ Hazaérkezett angliai hangversenykörútjáról az Állami Hangversenyzenekar. Az együttes Londonban az Albert Hallban és Anglia más nagyvárosaiban vendégszerepelt. A bécsi Volkstheater május 15-én és 10-án Budapesten vendégszerepel. Az Erich Margó vezette társulat Arthur Schnitzler Literatura című egyfelvonásos darabját mutatja be a Radnóti Miklós Színpadon. ♦ Meghalt Éltető Ákosné, született Lóczi Magda, Lóczi Lajosnak, a nagy magyar geológus- nak, geográfusnak, Himalájakutatónak a lánya. Lóczi Magda hosszú éveken át segített édesapjának kőzet-, illetve talajkutatási munkáinak rendszerezésében és műveinek öszszeállításában. Távozásával egy érdekes egyéniséggel lett szegényebb Balatonfüred, ahol hosszú évtizedek óta tavasztól őszig tartózkodott. Lóczi Magdát az arácsi temetőben, május 18-án, kedden délután 4 órakor helyezik örök nyugalomra. atistmaganaugiit / V /Sl * gSok a metlméretel 'élv * Pilkrl1 **mernl' ^|Ép' OPERA Vendégénekesek MÁJUS ÖTÖDIKÉRE az Erkel Színházban Stella Silva olasz mezzoszoprán-énekesnő vendégfelléptével, hirdették meg Verdi Don Carlosát. Az előadás napján közlemény jelent meg a lapokban, mely szerint Stella Silva megbetegedése miatt Eboli szerepét Vilma Tabacci fogja énekelni. Az igazat megvallva a hír — így előzetesen — nem kelthetett különösebb csalódást a budapesti operakedvelőkben, hiszen Stella Silva nevét nem ismerjük és — elvben — a helyette fellépő másik ismeretlen olasz énekesnő képességeiről sem kellett rosszabbat feltételeznünk, mint annak a kvalitásairól, akit helyettesít. Gyakorlatilag azonban joggal lehetett tartani attól, hogy — figyelembe véve a pesti Operaház szűkös valutakeretét — az utolsó pillanatban nem sikerül majd egy Stignani-, vagy Simionato-nagyságrendű olasz mezzoszopránt találni, hogy megmentse az előadást. Nos, Vilma Tabacci még a legszerényebb igényeket is alulmúlta. Hogy Ebolinak a szövegkönyv kívánalmai szerint nagyon szépnek kell lennie — hát istenem, minden nem jöhet össze. Van viszont az operaénekes hivatásnak, vagy — ha úgy tetszik — szakmának egy alapvető követelménye, és ez a ritmus- és tempóérzék. Ennek a hiánya lehetetlenné teszi, hogy az illető énekes együttműködjék a szólistakollégáival, meg az ének- és zenekarral, hogy bele tudjon illeszkedni az előadás egészébe. Magára a zenére sem lehet ráismerni, ha ingatag tempóban, ritmustalanul adják elő, Vilma Tabacci ritka példáját produkálta ennek a zenei betegségnek. Az előadást vezénylő Mihály András keserves, és javarészt hiábavaló küzdelmet mutatott, hogy valahogy kordában tartsa éneklését. A vendégen látszott: tudatában van gyengeségeinek, és a lámpaláz meg a félelem még tovább rontotta produkcióját. Pedig tulajdonképpen Tabaccinak nem volna rossz hangja, az énektechnikája is kiművelt, de egyik sem tud érvényesülni a nagy ritmikai bizonytalanságban. Tabacci jeles magyar szereplőtársakat kapott ezen az estén: Rohonyi Anikó, Kelen Péter, Kovács Pál, Berczelly István, Begányi Ferenc és Kováts Kolos ezúttal is megtették a magukét, de az általános idegesség hatott rájuk is és ez kínos pillanatokat eredményezett. A harmadik felvonásbeli kvartett például kis híján teljesen szétesett, és csak a karmester és a közreműködők lélekjelenlétének köszönhető, hogy ismét sikerült mindannyijuknak az együttes menetébe visszatalálni. AZ ANGOL Susan Dániel neve sem ismertebb nálunk, mint Stella Silváé, vagy Vilma Tabaceié, ő mégis megérdemelt sikert aratott másnap, május 6-án Rossini Hamupipőkéjének címszerepében. Susan Dánielnek figyelmreméltó a hangja is, főleg a magas fekvésben cseng szépen, erőteljesen. A színe nem különösebben sötét, és az alsó regiszterben lehetne nagyobb átütőerejű, de erre a szólamra kiválóan megfelel. Ami a legfontosabb: angol vendégünkragyogóan tud Rossinit énekelni. A nagy olasz mester — elsősorban vígoperáiban — , gazdagon felékesítette dallamait fioritúrákkal, koloratúrákkal. Speciális díszítéseiből azonnal rá lehet ismerni Rossini zenéjére, annyira hozzátartoznak ezek a stílusához. Susan Dániel rendkívül virtuóz technikával pergeti Rossini melódiáinak gyöngyöző futamait. Az egyes hangok gyors tempóban sem olvadnak össze, plasztikusak, egymástól megkülönböztethetők. Bárcsak a mi énekeseink csak megközelítenék az énektechnikai felkészültségnek ilyen fokát. Az operát záró nagyszabású Hamupipőke-áriát méltán fogadta forró ovációval a közönség. Susan Dániel szép olasz kiejtéssel énekel és illúziókeltően játszik. Máskor is szívesen látjuk Budapesten. Magyar partnerei közül elsősorban Gregor Józsefet kell kiemelni. Kirobbanó humorú Don Magnifico alakítása énekesi-színészi mestermunka. A két mostohatestvér, Clorinda és Tisbe szerepében Kalmár Magda és Sudlik Mária ezúttal is magával ragadóan komédiázott. Bandi János üdén csengő hangú és — ha nem is virtuózan —, de hajlékonyan éneklő Herceg volt. Póka Balázs Dandinije vokális szempontból nagyon tetszett, de a játéka kissé visszafogott, pedig a szerepe megengedné, hogy időnként harsányabb eszközökkel is éljem A fiatal Kovács László vezényelte az előadást. Bebizonyította, hogy van érzéke Rossini lírájához, és humorához is. Jól kézben tartja a színpadot, pedig a Hamupipőke együtteseit irányítani igen kemény feladat. Ütései azonban nem mindig egyértelműek, beintései -n nem mindig határozottak-és eztolykor hallani lehetett a zenekar játékán is. Vilma Tabaccit és Susan Dánielt egyaránt felemelt helyárú előadáson láthatta a budapesti közönség. Kertész Iván A színházak pénteki műsora Erkel Színház: Három Bartók -mű (4. bék, 8. bék, 7) — Nemzeti Színház: Mirandolina (bemutató: 7) — Katona József Színház: Károlyi Gáspár Vizsolyi bibliája (7) Madách Színház: Az ember tragédiája (7) — Várszínház: Fatornyok (7) — Józsefvárosi Színház: Ezek a kísértetek (7) — Vígszínház: Forgatókönyv (7) — Pesti Színház: Forgatókönyv (7) — Fővárosi Operettszínház: Cigányszerelem (Latabár K. bér. 4. ea., 7) — Thália Színház: A magyarországi fenevad (7) — József Attila Színház: Pillantás a hídról (7) — Mikroszkóp Színpad: Hogyan? Tovább! (fél 9) — Radnóti Miklós Színpad: Az angyal arcú (7) — Vidám Színpad: Két férfi sakkban (7) — Játékszín: Maugli (du. 3) — Budapesti Gyermekszínház: Látogató a végtelenből (du. 3) — Állami Bábszínház, a Népköztársaság útján: A fából faragott királyfi — Petruska (fél 9) — Jókai téren: Jancsi és Juliska (de. 101 — Zeneakadémia: Bartók vonósnégyes koncertje (Haydn bérlet 2. fél 8) — Mátyás-templom: Solypiosi Ferenc orgonaestje (8) — Fővárosi Nagycirkusz: Bűvös kör’* (du. fél 4 és este fél 8). ? A NÉGY ÉVSZAK folyóirat rendezésében a TF. meg ÉN Pódium műsorában SASS SYLVIA áriaestje május 20-án, vasárnap, este 7 órakor. Kísér: a Magyar Kamarazenekar. Zenekarvezető: Tátrai Vilmos. Vezényel: Kovács János. Zongorán kísér: P. Szabó Anikó. Műsorvezető: Takács Mari. Jegyek válthatók a Színházak Központi Jegyirodájában (Budapest VI. Népköztársaság útja 18.).