Magyar Nemzet, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-06 / 131. szám
Vasárnap, 1932. június 6. Magn Nemzet . A mérleg nem mázsa Mit tud a mikroprocesszor?Három évtized az ORFI-ban Vallomás egy orvos életútjáról Beszélgetés közben dr. Tarnóczy Mária, az Országos Reuma és Fizioterápiás Intézet osztályvezető főorvosa nevét említette valaki. ..Ritkaság — mondta az illető —, hogy valaki az egyetem elvégzése óta nem kevesebb, mint csaknem három évtizede dolgozzék egy helyen, s ami nem mellékes, változatlan hivatástudattal és magas színvonalon.’" A név és viselője nem volt előttem ismeretlen. Elhatároztam, hogy fölkeresem és megkérem, idézze fel — persze korántsem a teljesség igényével — ezt a csaknem három évtizedet. — Nem akármikor, mondhatnám, történelmi sorsforduló küszöbén. 1945-ben kezdtem el tanulmányaimat a budapesti orvostudományi egyetemen. Rendkívül népes évfolyam voltunk: csaknem kétezer hallgatót vettek föl, végezni persze már jóval kevesebben végeztünk. Engem tizenhatodmagammal az akkori Állami Reumakórházba irányítottak, amely később a Császár és Lukács fürdővel együtt számos névváltoztatáson és átszervezésen, újjáépítésen és bővítésen esett át, mígnem a mai — itthon és külföldön oly sokak által ismert — formája kialakult. — Nem a most oly divatos nosztalgia mondatja velem, hanem letagadhatatlan tény, hogy nagyon-nagyon lelkesítő. ..hősi” korszak volt ez mindnyájunk életében. Izgalmassá tette — sok más mellett — a rohamos tudományos fejlődés, az antibiotikumok, az új antireumatikumok, a szteroidok felfedezése, az ezek alkalmazásáról folyó viták. Én Dányi Miklós osztályvezető főorvos szárnyai alá kerültem, aki — ma is jól emlékszem — ezt mondta a szteroidokról: „Higygye el, Mária, ezek a szteroidok ma nagy áldást hoznak a gyógyításban, de félek, hogy távlatban legalább ennyi bajt is okoznak majd. Ezt én már nemérem meg, de maguk alighanem.” Ő sajnos, 1955- ben valóban meghalt, de azóta bebizonyosodott, hogy igaza volt. — Visszatérve saját életutamra, 1954-ben letettem a szakvizsgát reumatológiából, akkor ezt úgy hívták, hogy „természetes gyógymódok”. A következő évben mint szakorvos, úgymond, átmenetileg az ORFI Heine-Medin utókezelőjébe kerültem. A megszaporodott paralízises esetek miatt 1956-ban a fővárosi tanács vb. bővítette az utókezelő-hálózatot. E célból több óvodából orvos-, gyógytornász- és nővér-munkatársaimmal együtt nekünk kellett kialakítani az új intézményt — főleg gyermekek számára. Megszerveztem a fizioterápiát, volt férjem pedig megtervezte a műtőt, és így korrekciós műtéteket is végezhettünk. Főleg pedig — ami nagyon fontos ebben a szakmában — egy rendkívül képzett gyógytornász-csapattal dolgozhattunk együtt. — Az, hogy a gyermekbénulásos esetek száma aggasztóan növekedett, közrejátszott abban is, hogy kevésnek érezzem az említett „természetes gyógymódokat”. A konzervatív kezeléseken kívül igyekeztem e téren úgyszintén kiaknázni a műtéti megoldások lehetőségeit. Feltűnt azonban, hogy egyre több paralízises kerül hozzánk, főleg az észak-magyarországi megyékből. Jeleztem az illetékeseknek: félő, hogy járvány alakulott ki. A miskolciak először azt hitték, hogy csak azért utazunk hozzájuk, mert „kizöldült a Bükk”. De hát sajnos, 1957 nyarán bekövetkezett, amitől tartottunk. Kitört a járvány és azt követően a pánik a lakosság körében. Bármilyen megbetegedés fordult elő, azonnal gyermekbénulásra gyanakodtak. Izgatott a feladat, s a tenni akarás Miskolcra parancsolt. Néhány egyetemi tanársegéddel és gyermekorvossal kiküldetésben vállaltam, hogy az ottani Erzsébet-kórház egyes osztályait kiürítve, helyben teszünk meg mindent a járvány leküzdésére. — Kevés volt akkor még a Salk-vakcina — a Sabin cseppeknek még hírét sem hallottuk —, minden orvosi, laboratóriumi és egyéb háttér nélkül kellett megteremtenünk a szükséges feltételeket. De talán éppen ez töltött el mindnyájunkat valami különleges felfokozott felelősségtudatai. Fiatalok voltunk, kevés gyakorlattal, mégis csupán a saját tudásunkra, lelkiismeretünkre hagyatkozva, egy hónap alatt tízmillió forinttal gazdálkodva, leraktuk a nélkülözhetetlen alapokat. Működésbe lépett a vastüdő-, a felnőtt- és a gyermekosztály, megindult a gyógytornász-képzés és gondosan szelektáltunk a jelentkező betegek között. Míg élek, emlékezni fogok azokra a kiváló idősebb gyógytornászokra, akik nélkül aligha érhettünk volna el eredményeket, akikkel csodálatos közösséget alkotva úgy gyógyíthattunk, dolgozhattunk, ahogy akkor ez a borzalmas betegség megkívánta. — Később sem panaszkodhattam, csakhamar új és nem csupán orvosi feladatot kaptam. Kiutalták az ORFI-nak ezt a Frankel Leó utca 38—40. szám alatti épületet, amelyben most is vagyunk, hogy itt gyógyíthassuk a gyermekbénulásban szenvedőket. Engem pedig — éppen húszoíhárom esztendővel ezelőtt — megbíztak nemcsak az osztály vezetésével, hanem azzal is, hogy szervezzem meg az épület ,,valódi" kórházzá alakítását. (Azelőtt ugyanis egészen más célokat szolgált.) A kivitelezés ideje alatt a kórházzal Pesterzsébetre költöztünk ki, és én ingáztam a fekvő betegek és az építkezés között, s ezenkívül az ORFI-ban még az ambuláns betegek számára is rendeltem. Megszereztem az ortopéd szakorvosi képesítést is. — Az átalakított épület 1965-ben készült el. Most az integráció során az I-osztály nevet kapta, de előtte az ORFI rehabilitációs részlegeként általános mozgásszervi megbetegedések, traumák gyógyítását végezte. Ez újabb feladatokat jelentett számomra, mert akkor — a jelenlegi szobámban — alakult meg a Magyar Rehabilitációs Társaság, amelynek titkára, majd főtitkára lettem. — Jelenleg — mint reumaosztály — a XIV. és XVI. kerületből és az ország egész területéről fogadunk beutalt betegeket. Hogy mi mindennel foglalkozunk? A reumás mozgásszervi és az egyéb, konzervatív kezelést igénylő betegek kezelése — a fizioterápiától akár a gyógyászati segédeszköz-ellátásig — mind a feladataink közé tartozik. Ugyanígy például a gyógyszerbeállítás, a műtéti előkészítés is, hogy csak néhányat említsek a sok más egyéb közül. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy az ORFI-ban nagyon magas színvonalú munka folyik. Az Orvostovábbképző Intézet tanszékei közül is nem egy itt működik. És ami európai viszonylatban is ritkaság, de lehet, hogy egyedülálló: a reumaosztályok mellett úgynevezett általános osztályok is működnek; szemészettől az urológiáig minden más jellegű panaszt is orvosolnitudunk. — Gyógyfürdőink közismertek, erről nem is szólok külön. A mi épületünkben szintén működik egy hidroterápia, amelynek keretében a víz alatti torna gyógyító erejét is latba vetjük az egyéb tornák mellett. Ha csak nem szükséges, óvakodunk a sok gyógyszertől, minél több természetes gyógymódot alkalmazunk. — Hogy mi a szakmai hitvallásom? Mindenekelőtt az orvos—beteg kapcsolatának a lehető legszemélyesebbé, legközvetlenebbé tétele. Mindig is ragaszkodtam például ahhoz, hogy pszichológusok is segítsék munkánkat. Ám ezzel együtt sem elég vizitkor csak megállni az ágy mellett, és esetleg néhány formális, sablonos kérdést föltenni. Emberség, emberi szó nélkül nincs tökéletes gyógyítás és gyógyulás sem. Minden ember más és más, és nem „szétszedve”, hanem a maga teljességében kell megismerni és az egyéni sajátosságainak leginkább megfelelő gyógymódot kell megtalálni. — A másik fontos feltétel pedig az, hogy az embernek jó munkatársai legyenek. Én boldog embernek vallhatom magam, mert olyan munkatársaim — orvosok, gyógytornászok és nővérek — vannak, akiknek csaknem felével a hatvanas évek óta vagy még régebben dolgozunk együtt. Nem szégyen, ha az orvosok nemcsak egymástól, hanem akár a gyógytornászoktól, akár a nővérektől is ellesnek, tanulnak valamit. — Én mindig azt a feladatot hajtottam végre, amit az egészségügy, a betegek érdeke tőlem megkívánt, és jó szerencsém ahhoz is hozzásegített, hogy a munkahelyem, ez a régi-régi épület talán valamennyire az én kezem nyomát is őrzi, hiszen az én elképzeléseim is testet ölthettek benne, így nemcsak a három évtized, hanem minden ideköt. Komor Vilma Két gyerek álldogál az utcán. Arra jön egy idősebb néni, pórázon vezetve pincsijét. Az egész kutya alig nagyobb, mint a néni cipője. A srácok végigmérik az ebet, majd egyikük flegmán megszólal: — Aha, biztos tranzisztoros. Sehol egy vicc A vicc valamikor a hatvanas évek elején jelent meg. Akkor, amikor a tranzisztorok, a félvezetők technikája nálunk is egy csapásra bevonult a mindennapi életbe. Leggyakrabban a rádiózásban találkozhattunk vele. Az addig helyhez kötött élvezet — a csöves készülékek csak hálózatról működtek, nehezek voltak — kivonult az utcára: a táska- és zsebrádiók tulajdonosai a villamoson, buszon, strandon szólaltatták meg masináikat. Az első időkben tapasztalható csodálkozó pillantásokra pedig a bennfenntesek fölényével lökték oda a varázsigét: tranzisztoros. Vagyis kicsi, könnyen kezelhető, bárhová elvihető — valami egészen új. S természetesen jobb, mint a régi. A félvezetők forradalma viszonylag gyorsan hódította meg a közvéleményt is. Ha egy híradástechnikai cikkre ráírták, hogy tranzisztoros, akkor az jobban kelt el, a bar- tcácshajlamú srácok tranzisztoros rádiót csináltak egy szappantartó felhasználásával. S „tranyósnak” becézték. Többé-kevésbé mindenki tudta tehát, mi ez, miről van szó. Nos, jó két évtizeddel később az elektronika egy újabb forradalmának napjait éljük — a mikroelektronikáét. Szinte felfoghatatlan léptékű miniatürizálás a méretekben, elhanyagolható energiafogyasztás, zuhanó alkatrészárak, az élet minden területére kiterjedő felhasználhatóság é s mégis, sehol egy vicc. Még senkinek nem jutott eszébe, hogy e forradalom legfontosabb „gyermekének”, a mikroprocesszornak becenevet találjon ki, és egyáltalán, az egész dolog egy kicsit megfoghatatlannak tűnik. Pedig a mikroprocesszorok már egészen váratlan területeken is megjelentek — s ahová eddig betették 28 vagy 40 lábukat, ott többnyire győztek is. Magyarországon ilyen terület például a geofizika, az orvostechnika — és ilyen a mérlegtechnika is. De mi az, hogy mikroprocesszor? Hanán van neki 28 vagy 40 lába? S főleg, mi keresnivalója van a kilók és mázsák vidékén ? Nos, a hódmezővásárhelyi Metripond Mérleggyárban Kövesdi Gyula kereskedelmi főosztályvezető és Bertényi Andor fejlesztőmérnök először is arról beszél, hogy amérleg ma már egyáltalán nem az a bizonyos mázsa — vagyis tolósúlyos tizedes mérleg —, ami az ember képzeletében e szó hallatára felötlik. A mérleg a súly- illetve tömegmérés olyan eszköze lett az utóbbi években, amely ma már a gyártási, technológiai folyamatokba épülve a kilogrammok és tonnák megállapításánál jóval többet tud. Egy kohászati üzemben információt ad arról, milyen sebességgel, mennyi acél jut az öntőformákba, egy takarmánykészítő üzemben vezérli a keverék összeállítását, vagy éppen egy kórházi intenzív osztályon kíséri figyelemmel a betegek súlyának változását. Vagyis annyiban ugyan mérleg, hogy megmérik valaminek a súlyát , szolgáltatásait, feladatait tekintve azonban sokkal inkább egy bonyolult műszerrendszer. Így aztán a Metripond több mint tíz évvel ezelőtt — együttműködve a Méréstechnikai Központi Kutató Laboratóriummal, majd a Műszeripari Kutatóintézettel — hozzákezdett az ipari elektronikus mérlegek kifejlesztéséhez. A mérleghidak, élek és elágyak szerepét erőmérőcellák, a tolósúlyok és mutatók funkcióját pedig elektronikus kompenzátorok vették át. Ez számos lehetőséget kínált a mért adatok feldolgozására. Vezérlési, szabályozási feladatok megoldására. Ha például valamilyen ömlesztett anyagot kell kimérni, akkor az adagoló mérleg és az ehhez kapcsolódó vezérlés ellenőrzi, zárva van-e a tartály alja, működik-e a csigahajtás, fut-e a motor — vagyis az egész rendszer. Csakhogy: az így összeállított mérlegrendszerek nagyrészt egyedi tervezésűek voltak. Igaz ugyan,hogy az alapelemeket univerzálisan tudták használni, de a vezérlési és automatikai áramköröket az esetek többségében mindig az adott igényekhez igazodva kellett elkészíteni. Ha aztán utólag kiderült, hogy a vevő „nem ilyen lovat" akart — vagyis más paraméterek, más vezérlések kellettek volna —, akkor jöhetett az áttervezés, az átépítés, az utólagos barkácsolás. S az is előfordult, hogy már eleve azt kellett mondani: ilyen feladatot nem tudunk megoldani. Saját magát tanítja Ekkor jöttek a mikroprocesszorok. A gyufásdoboznál kisebb áramköri elem 28 vagy 40 kivezetés segítségével kapcsolódik a külvilághoz, a képernyős kijelzőkhöz, az adatbeviteli billentyűkhöz. A mikroprocesszor ugyanis nem más, mint egy hagyományos, régi típusú számítógép központi egysége, összeadóművel, regiszterekkel — csak éppen kicsiben. És ami a legfontosabb: programozható. Mégpedig bármire. Az orvostechnikában például arra, hogy a laboratóriumban elkészítse a beteg kvalitatív és kvantitatív vérképét, fehérvérsejtszámmal, cukortartalommal, pl-s-értékkel — többek között ezeket ,.tudja” a Medicor mikroprocesszoros laborautomatája —, a mérlegtechnikában pedig arra, hogy a mért értékek feldolgozásával szinte az egész technológiai folyamat vezérlésének lelkévé váljon. Nézzük, mit sikerült produkálnia a Metripondnak ezen a területen, azóta, hogy hat-hét évvel ezelőtt — ugyancsak a MIKI-vel együttműködve — elkezdték kóstolgatni a mikroelektronikát. A MÁV Szombathelyi Járműjavítóban például átadtak egy olyan mozdonykerék-terhelésmérőt, amely ellenőrzi az egyes kerekekre jutó súly arányos elosztását, kiszámolja, s egyben jelzi és rögzíti is az eltéréseket. Ennek alapján lehet aztán beállítani a mozdony „futóművét” , aminek közlekedésbiztonsági jelentőségét nem kell nagyon kiszínezni. Egy másik példa: az Ózdi Kohászati Üzemekben a koksz adagolására csináltak egy nedvességkorrekciós tartálymérleget. Ha a koksz vizes, nedves, nyilván más a súlya, s egy mégoly pontos mérleg sem segíthet abban, hogy túladagolják — tehát pazaroljanak —, vagy a szükségesnél is kevesebbet töltsenek be, ami viszont a technológia kárára mehet. Beépítettek tehát egy nedvességmérő szondát, s a mikroprocesszor mindig ennek alapján számítja ki, mennyi legyen az optimális adag. A debreceni Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat részére készített takarmánykeverő mérleg ezeknél is többet tud — lévén öntanulós rendszerű. Nem elég, hogy a tizenkét komponensből, a betáplált recept szerint önállóan elkészíti az állatok részére a „koktélt”, de olyan részletekre is tud figyelni, mint az adagoló nyílások zárása után még a levegőben levő anyag súlya, vagyis az utánhullás. Ezt az első méréseknél érzékeli, majd ezt követően enynyivel csökkenti a kiadott mennyiséget. Teszi mindezt természetesen a mikroprocesszor segítségével — csakúgy, mint a már említett kórházi ágymérleg, a művese-állomásokon, traumatológiai osztályokon alkalmazható Uroflow-Cystometer vagy az inkubátor mérleg, amely a koraszülöttek súlyát, fejlődését kíséri figyelemmel. Mégpedig oly módon, hogy az apróságokat nem kell kivenni a számukra biztonságot jelentő, steril környezetből. Öntés, elektronikáival A Metripondból származó mikroprocesszoros berendezések — hasonlóan más mikroelektronikai rendszerekhez — teret kapnak a nemzetközi kereskedelemben is. Míg korszerű technika mind szélesebb körű meghonosításának legfontosabb, általános érvényű kérdéseiről a KGST kedden, Budapesten kezdődő 38. ülésén lesz majd szó, a mérleggyáriak már a gyakorlati megvalósítás részletein dolgoznak. Az elkövetkező öt évben több mint száz olyan, kohászati üzemekben szükséges darumérleget gyártanak és szállítanak a Szovjetunió részére, amelyek mikroprocesszorok alkalmazásával készülnek. Ezek a mérlegek intelligenciájuk, taníthatóságuk következtében alkalmasak lesznek arra, hogy az öntőüst, az öntés súlyát folyamatosan ellenőrizzék, kiszámítsák az öntés sebeségét, a mért adatokat — számítógépes feldolgozás céljaira — a daruhídról továbbítsák a földre. Vagyis pontosan illeszkedjenek a technológiai folyamatba, egyszerűsítsék a berendezés kezelését, s biztosítsák a jó minőséget. A még oly titokzatosnak tűnő mikroprocesszorok ugyanis ilyen kézenfekvő dolgok megoldásánál jelentenek, egyre nehezebben nélkülözhető segítséget. Weyer Béla / Azt beszélik.,, Kenyér-nosztalgia Sokan emlékeznek nagyanyáik pirosra sült, hatalmas kenyerére, amiből népes családja számára ötöt-hatot sütött egyszerre? Hogy csinálta, nem tudom, de jó ízű, foszlós, ízes volt még a hét utolsó napján is! Igaz, hogy azt a kenyeret nem szállították, helyben került fogyasztásra, a hűvös kamra polcán állt glédában, amíg meg nem szegték. Aki a közelmúltban látta a Sütőipari Vállalat termékbemutatóját, önkéntelenül is a nosztalgiával emlegetett házi kenyérre gondolt. A ropogós héjú, fehér kenyércsoda mellett kínálta magát a szögletes sajtoskenyér (most ez a sláger!), a barna rozscipő, az egészséges táplálkozást segítő Bakony, ez a rostdús kenyérfajta, a tizenhárom fajtából, húszféle, formában, nagyságban különböző, szebbnélszebb kenyér. Csakhogy ezek a mutatós kenyerek, mire a vevők elé kerülnek, behorpadnak, összenyomódnak, legtöbbször már nem is emlékeztetnek arra, ahogyan a kemencékből kivették őket! Nem is beszélve az előre sütés manipulációiról, amikor a címkén ugyanaznapi a dátum, de maga a kenyér már bizony kissé elöregedett... Aggasztó munkaerőhiánnyal küzd a sütőipar: pontosan ezer ember hiányzik ahhoz, hogy ideálisan megoldhassa feladatát. Ki adja ma péknél? a gyerekét? Igen kevesen. Pedig ezt a nehéz, de szép szakmát ma már jól fizetik! A magas átlagbér mellett a fél évtől öt évig szerződők markát nyolc-tizennégyezer forint külön jutalom áli évente, az évek számának növelésével külön prémium jár a jó munkát végzőknek, minőségi díjazást kapnak ezenfelül ott, ahol ezt kiérdemlik. A Gazdasági Bizottság kétízben is foglalkozott az ágazattal és ebben az ötéves tervben kétszer annyi állami támogatást kapott a sütőipar a bérezésre és prémiumokra, mint az előző tervperiódusban. A nagy munkaerőhiány miatt így is csupán túlórázással és nyugdíjasok bevonásával, valamint különböző szervezési intézkedésekkel tudják elérni, hogy a sütőipar a tizenhat órán belül sütött kenyerét még frissnek tekintsék. Valamivel kevesebb a panasz a kenyér minőségére, amióta megkezdődött a konténeres szállítás. Ma még csupán a rendelt menynyiség egynegyedét szállítják így a boltokba. A rekeszes szállítás ugyanis a főbűnös abban, hogy nyomott, horpadt, elformálódott a kenyér zöme! A főváros 3280 élelmiszerboltjában naponta háromszázötvenezer kiló kenyeret vásárolunk, valamivel csökkent az ■egészséges táplálkozás jegyében a kenyérfogyasztás. A kijelölt péküzletek — csupán néhány van ilyen — harmincnyolcféle pékterméket kaphatnak, ha rendelnek. A kereskedelemnek fontos szerep jut a minőség ellenőrzésében: ne vegyék át a kifogásolható pékárut! Ezt kívánja tőlük vásárlóik érdeke. F. R. -----ÉS EZERMESTER „ SKIL MÁRKASZERVIZ Címe: Budapest VII., Káldy Gy. utca 11. Használt barkácsgépek javítása, karbantartása, vétele, eladása és kölcsönzése. Telefon: 226 -663