Magyar Nemzet, 1982. június (38. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-06 / 131. szám

Vasárnap, 1932. június 6. Magn Nem­zet . A mérleg nem mázsa Mit tud a mikroprocesszor?Három évtized az ORFI-ban Vallomás egy orvos életútjáról Beszélgetés közben dr. Tar­­nóczy Mária, az Országos Reu­ma és Fizioterápiás Intézet osztályvezető főorvosa nevét említette valaki. ..Ritkaság — mondta az illető —, hogy va­laki az egyetem elvégzése óta nem kevesebb, mint csaknem három évtizede dolgozzék egy helyen, s ami nem mellékes, változatlan hivatástudattal és magas színvonalon.’" A név és viselője nem volt előttem is­meretlen. Elhatároztam, hogy fölkeresem és megkérem, idéz­ze fel — persze korántsem a teljesség igényével — ezt a csaknem három évtizedet. — Nem akármikor, mond­hatnám, történelmi sorsfor­duló küszöbén. 1945-ben kezd­tem el tanulmányaimat­ a bu­dapesti orvostudományi egye­temen. Rendkívül népes évfo­lyam voltunk: csaknem két­ezer hallgatót vettek föl, vé­gezni persze már jóval keve­sebben végeztünk. Engem ti­­zenhatodmagammal az akkori Állami Reumakórházba irá­nyítottak, amely később a Csá­szár és Lukács fürdővel együtt számos névváltoztatáson és át­szervezésen, újjáépítésen és bővítésen esett át, mígnem a mai — itthon és külföldön oly sokak által ismert — formája kialakult. — Nem a most oly divatos nosztalgia mondatja velem, hanem letagadhatatlan tény, hogy nagyon-nagyon lelkesítő. ..hősi” korszak volt ez mind­nyájunk életében. Izgalmassá tette — sok más mellett — a rohamos tudományos fejlődés, az antibiotikumok, az új an­­tireumatikumok­, a szteroidok felfedezése, az ezek alkalma­zásáról folyó viták. Én Dányi Miklós osztályvezető főorvos szárnyai alá kerültem, aki — ma is jól emlékszem — ezt mondta a szteroidokról: „Higy­­gye el, Mária, ezek a szteroi­dok ma nagy áldást hoznak a gyógyításban, de félek, hogy távlatban legalább ennyi bajt is okoznak majd. Ezt én már nem­­érem meg, de maguk alighanem.” Ő sajnos, 1955- ben valóban meghalt, de azóta bebizonyosodott, hogy igaza volt. — Visszatérve saját élet­­utamra, 1954-b­en letettem a szakvizsgát reumatológiából, akkor ezt úgy hívták, hogy „természetes gyógymódok”. A következő évben mint szak­orvos, úgymond, átmenetileg az ORFI Heine-Medin utó­kezelőjébe kerültem. A meg­szaporodott paralízises esetek miatt 1956-ban a fővárosi ta­nács vb. bővítette az utóke­zelő-hálózatot. E célból több óvodából orvos-, gyógytor­nász- és nővér-munkatársaim­mal együtt nekünk kellett ki­alakítani az új intézményt — főleg gyermekek számára. Megszerveztem a fizioterápiát, volt férjem pedig megtervez­te a műtőt, és így korrekciós műtéteket is végezhettünk. Fő­leg pedig — ami nagyon fontos ebben a szakmában — egy rendkívül képzett gyógytor­­nász-csapattal dolgozhattunk együtt. — Az, hogy a gyermekbénu­­lásos esetek száma aggasztóan növekedett, közrejátszott ab­ban is, hogy kevésnek érezzem az említett „természetes gyógy­módokat”. A konzervatív ke­zeléseken kívül igyekeztem e téren úgyszintén kiaknázni a műtéti megoldások lehetősé­geit. Feltűnt azonban, hogy egyre több paralízises kerül hozzánk, főleg az észak-ma­gyarországi megyékből. Jelez­tem az illetékeseknek: félő, hogy járvány alakul­ott ki. A miskolciak először azt hitték, hogy csak azért utazunk hoz­zájuk, mert „kizöldült a Bükk”. De hát sajnos, 1957 nyarán bekövetkezett, amitől tartottunk. Kitört a járvány és azt követően a pánik a lakos­ság körében. Bármilyen meg­betegedés fordult elő, azonnal gyermekbénulásra gyanakod­tak. Izgatott a feladat, s a ten­ni akarás Miskolcra parancsolt. Néhány egyetemi tanársegéd­del és gyermekorvossal kikül­detésben vállaltam, hogy az ottani Erzsébet-kórház egyes osztályait kiürítve, helyben te­szünk meg mindent a járvány leküzdésére. — Kevés volt akkor még a Salk-vakcina — a Sabin csep­­peknek még hírét sem hallot­tuk —, minden orvosi, labora­tóriumi és egyéb háttér nélkül kellett megteremtenünk a szükséges feltételeket. De ta­lán éppen ez töltött el mind­nyájunkat valami különleges felfokozott felelősségtudatai. Fiatalok voltunk, kevés gya­korlattal, mégis csupán a sa­ját tudásunkra, lelkiismere­tünkre hagyatkozva, egy hónap alatt tízmillió forinttal gazdál­kodva, leraktuk a nélkülözhe­tetlen alapokat. Működésbe lé­pett a vastüdő-, a felnőtt- és a gyermekosztály, megindult a gyógytornász-képzés és gon­dosan szelektáltunk a jelent­kező betegek között. Míg élek, emlékezni fogok azokra a ki­váló idősebb gyógytornászok­ra, akik nélkül aligha érhet­tünk volna el eredményeket, akikkel csodálatos közösséget alkotva úgy gyógyíthattunk, dolgozhattunk, ahogy akkor ez a borzalmas betegség megkí­vánta. — Később sem panaszkod­hattam, csakhamar új és nem csupán orvosi feladatot kap­tam. Kiutalták az ORFI-nak ezt a Frankel Leó utca 38—40. szám alatti épületet, amelyben most is vagyunk, hogy itt gyó­gyíthassuk a gyermekbénulás­ban szenvedőket. Engem pe­dig — éppen húszoí­három esztendővel ezelőtt — megbíz­tak nemcsak az osztály veze­tésével,­ hanem azzal is, hogy szervezzem meg az épület ,,va­lódi" kórházzá alakítását. (Az­­előtt ugyanis egészen más cé­lokat szolgált.) A kivitelezés ideje alatt a kórházzal Pest­erzsébetre költöztünk ki, és én ingáztam a fekvő betegek és az építkezés között, s ezenkí­vül az ORFI-ban még az am­buláns betegek számára is ren­deltem. Megszereztem az orto­péd szakorvosi képesítést is. — Az átalakított épület 1965-ben készült el. Most az integráció során az I-osztály nevet kapta, de előtte az ORFI rehabilitációs részlegeként ál­talános mozgásszervi megbete­gedések, traumák gyógyítását végezte. Ez újabb feladatokat jelentett számomra, mert ak­kor — a jelenlegi szobámban — alakult meg a Magyar Re­habilitációs Társaság, amely­nek titkára, majd főtitkára lettem. — Jelenleg — mint reuma­osztály — a XIV. és XVI. ke­rületből és az ország egész te­rületéről fogadunk beutalt be­tegeket. Hogy mi mindennel foglalkozunk? A reumás moz­gásszervi és az egyéb, konzer­vatív kezelést igénylő betegek kezelése — a fizioterápiától akár a gyógyászati segédesz­köz-ellátásig — mind a felada­taink közé tartozik. Ugyanígy például a gyógyszerbeállítás, a műtéti előkészítés is, hogy csak néhányat említsek a sok más egyéb közül. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy az ORFI-ban nagyon magas szín­vonalú munka folyik. Az Or­vostovábbképző Intézet tan­székei közül is nem egy itt működik. És ami európai vi­szonylatban is ritkaság, de le­het, hogy egyedülálló: a reu­maosztályok mellett úgyneve­zett általános osztályok is mű­ködnek; szemészettől az uroló­giáig minden más jellegű pa­naszt is orvosolni­­tudunk. — Gyógyfürdőink közismer­tek, erről nem is szólok külön. A mi épületünkben szintén működik egy hidroterápia, amelynek keretében a víz alat­ti torna gyógyító erejét is latba vetjük az egyéb tornák mellett. Ha csak nem szükséges, óva­kodunk a sok gyógyszertől, minél több természetes gyógy­módot alkalmazunk. — Hogy mi a szakmai hit­vallásom? Mindenekelőtt az orvos—beteg kapcsolatának a lehető legszemélyesebbé, leg­közvetlenebbé tétele. Mindig is ragaszkodtam például ahhoz, hogy pszichológusok is segít­sék munkánkat. Ám ezzel együtt sem elég vizitkor csak megállni az ágy mellett, és esetleg néhány formális, sab­lonos kérdést föltenni. Ember­ség, emberi szó nélkül nincs tökéletes gyógyítás és gyógyu­lás sem. Minden ember más és más, és nem „szétszedve”, ha­nem a maga teljességében kell megismerni és az egyéni sajá­tosságainak leginkább megfe­lelő gyógymódot kell megta­lálni. — A másik fontos feltétel pedig az, hogy­­ az embernek jó munkatársai legyenek. Én boldog embernek vallhatom magam, mert olyan munka­társaim — orvosok, gyógytor­nászok és nővérek — vannak, akiknek csaknem felével a hatvanas évek óta vagy még régebben dolgozunk együtt. Nem szégyen, ha az orvosok nemcsak egymástól, hanem akár a gyógytornászoktól, akár a nővérektől is ellesnek, ta­nulnak valamit. — Én mindig azt a feladatot hajtottam végre, amit az egészségügy, a betegek érdeke tőlem megkívánt, és jó szeren­csém ahhoz is hozzásegített, hogy a munkahelyem, ez a régi-régi épület talán vala­mennyire az én kezem nyomát is őrzi, hiszen az én elképze­léseim is testet ölthettek ben­ne, így nemcsak a három év­tized, hanem minden ideköt. Komor Vilma Két gyerek álldogál az ut­cán. Arra jön egy idősebb né­ni, pórázon vezetve pincsijét. Az egész kutya alig nagyobb, mint a néni cipője. A srácok végigmérik az ebet, majd egyikük flegmán megszólal: — Aha, biztos tranzisztoros. Sehol egy vicc A vicc valamikor a hatva­nas évek elején jelent meg. Akkor, amikor a tranziszto­rok, a félvezetők technikája nálunk is egy csapásra bevo­nult a mindennapi életbe. Leggyakrabban a rádiózásban találkozhattunk vele. Az ad­dig helyhez kötött élvezet — a csöves készülékek csak há­lózatról működtek, nehezek voltak — kivonult az utcára: a táska- és zsebrádiók tulaj­donosai a villamoson, buszon, strandon szólaltatták meg masináikat. Az első időkben tapasztalható csodálkozó pil­lantásokra pedig a bennfenn­­tesek fölényével lökték oda a varázsigét: tranzisztoros. Vagyis kicsi, könnyen kezel­hető, bárhová elvihető — va­lami egészen új. S természe­tesen jobb, mint a régi. A félvezetők forradalma vi­szonylag gyorsan hódította meg a közvéleményt is. Ha egy híradástechnikai cikkre ráírták, hogy­­ tranzisztoros, akkor az jobban kelt el, a bar- tcácshajlamú srácok tranzisz­toros rádiót csináltak egy szappantartó felhasználásá­val. S „tranyósnak” becézték. Többé-kevésbé mindenki tud­ta tehát, mi ez, miről van szó. Nos, jó két évtizeddel ké­sőbb az elektronika egy újabb forradalmának napjait éljük — a mikroelektronikáét. Szin­te felfoghatatlan léptékű mi­niatürizálás a méretekben, el­hanyagolható energiafogyasz­tás, zuhanó alkatrészárak, az élet minden területére kiter­jedő felhasználhatóság é s mégis, sehol egy vicc. Még senkinek nem jutott eszébe, hogy e forradalom legfonto­sabb „gyermekének”, a mik­roprocesszornak becenevet ta­láljon ki, é­s egyáltalán, az egész dolog egy kicsit meg­foghatatlan­nak tűnik. Pedig a mikroprocesszorok már egészen váratlan terüle­teken is megjelentek — s ahová eddig betették 28 vagy 40 lábukat, ott többnyire győztek is. Magyarországon ilyen terület például a geofi­zika, az orvostechnika — és ilyen a mérlegtechnika is. De mi az, hogy mikroprocesszor? Hanán van neki 28 vagy 40 lába? S főleg, mi keresnivaló­ja van a kilók és mázsák vi­dékén ? Nos, a hódmezővásárhelyi Metripond Mérleggyárban Kö­­vesdi Gyula kereskedelmi fő­osztályvezető és Bertényi An­dor fejlesztőmérnök először is arról beszél, hogy a­­mérleg ma már egyáltalán nem az a bizonyos mázsa — vagyis to­lósúlyos tizedes mérleg —, ami az ember képzeletében e szó hallatára felötlik. A mér­leg a súly- illetve tömegmé­rés olyan eszköze lett az utóbbi években, amely ma már a gyártási, technológiai folyamatokba épülve a kilo­grammok és tonnák megálla­pításánál jóval többet tud. Egy kohászati üzemben infor­mációt ad arról, milyen se­bességgel, mennyi acél jut az öntőformákba, egy takar­mánykészítő üzemben vezérli a keverék összeállítását, vagy éppen egy kórházi intenzív osztályon kíséri figyelemmel a betegek súlyának változá­sát. Vagyis annyiban ugyan mérleg, hogy megméri­k vala­minek a súlyát , szolgálta­tásait, feladatait tekintve azonban sokkal inkább egy bonyolult műszerrendszer. Így aztán a Metripond több mint tíz évvel ezelőtt — együttműködve a Méréstech­nikai Központi Kutató Labo­ratóriummal, majd a Műszer­ipari Kutatóintézettel — hoz­zákezdett az ipari elektroni­kus mérlegek kifejlesztésé­hez. A mérleghidak, élek és elágyak szerepét erőmérőcel­lák, a tolósúlyok és mutatók funkcióját pedig elektronikus kompenzátorok vették át. Ez számos lehetőséget kínált a mért adatok feldolgozására. Vezérlési, szabályozási felada­tok megoldására. Ha például valamilyen­­ ömlesztett anya­got kell kimérni, akkor az adagoló mérleg és az ehhez kapcsolódó vezérlés ellenőrzi, zárva van-e a tartály alja, működik-e a csigahajtás, fut-e a motor — vagyis az egész rendszer. Csakhogy: az így összeállí­tott mérlegrendszerek nagy­részt egyedi tervezésűek vol­tak. Igaz ugyan,­­hogy az alapelemeket univerzálisan tudták használni, de a vezér­lési és automatikai áramkörö­ket az esetek többségében mindig az adott igényekhez igazodva kellett elkészíteni. Ha aztán utólag kiderült, hogy a vevő „nem ilyen lo­vat" akart — vagyis más pa­raméterek, más vezérlések kellettek volna —, akkor jö­hetett az áttervezés, az átépí­tés, az utólagos barkácsolás. S az is előfordult, hogy már ele­ve azt kellett mondani: ilyen feladatot nem tudunk megol­dani. Saját magát tanítja Ekkor jöttek a mikropro­cesszorok. A gyufásdoboznál kisebb áramköri elem 28 vagy 40 kivezetés segítségével kap­csolódik a külvilághoz, a kép­ernyős kijelzőkhöz, az adat­­beviteli billentyűkhöz. A mikroprocesszor ugyanis nem más, mint egy hagyományos, régi típusú számítógép köz­ponti egysége, összeadóművel, regiszterekkel — csak éppen kicsiben. És ami a legfonto­sabb: programozható. Mégpedig bármire. Az or­vostechnikában például arra, hogy a laboratóriumban elké­szítse a beteg kvalitatív és kvantitatív vérképét, fehér­­vérsejtszámmal, cukortarta­lommal, pl-s-értékkel — töb­bek között ezeket ,.tudja” a Medicor mikroprocesszoros laborautomatája —, a mér­legtechnikában pedig arra, hogy a mért értékek feldolgo­zásával szinte az egész tech­nológiai folyamat vezérlésé­nek lelkévé váljon. Nézzük, mit sikerült produ­kálnia a Metripondnak ezen a területen, azóta, hogy hat-hét évvel ezelőtt — ugyancsak a MIKI-vel együttműködve — elkezdték kóstolgatni a mik­roelektronikát. A MÁV Szom­bathelyi Járműjavítóban pél­dául átadtak egy olyan moz­donykerék-terhelésmérőt, amely ellenőrzi az egyes ke­rekekre jutó súly arányos el­osztását, kiszámolja, s egyben jelzi és rögzíti is az eltérése­ket. Ennek alapján lehet az­tán beállítani a mozdony „fu­tóművét” , aminek közleke­désbiztonsági jelentőségét nem kell nagyon kiszínezni. Egy másik példa: az Ózdi Kohá­szati Üzemekben a koksz ada­­golására csináltak egy ned­vességkorrekciós tartálymér­leget. Ha a koksz vizes, ned­ves, nyilván más a súlya, s egy mégoly pontos mérleg sem segíthet abban, hogy túl­adagolják — tehát pazarolja­nak —, vagy a szükségesnél is kevesebbet töltsenek be, ami viszont a technológia kárára mehet. Beépítettek tehát egy nedvességmérő szondát, s a mikroprocesszor mindig en­nek alapján számítja ki, mennyi legyen az optimális adag. A debreceni Gabonaforgal­mi és Malomipari Vállalat ré­szére készített takarmányke­verő mérleg ezeknél is többet tud — lévén öntanulós rend­szerű. Nem elég, hogy a ti­zenkét komponensből, a be­táplált recept szerint önállóan elkészíti az állatok­ részére a „koktélt”, de olyan részletek­re is tud figyelni, mint az adagoló nyílások zárása után még a levegőben levő anyag súlya, vagyis az utánhullás. Ezt az első méréseknél érzé­keli, majd ezt követően eny­­nyivel csökkenti a kiadott mennyiséget. Teszi mindezt természetesen a mikroprocesszor segítségé­vel — csakúgy, mint a már említett kórházi ágymérleg, a művese-állomásokon, trau­matológiai osztályokon alkal­mazható Uroflow-Cystometer vagy az inkubátor mérleg, amely a koraszülöttek súlyát, fejlődését kíséri figyelemmel. Mégpedig oly módon, hogy az apróságokat nem kell kivenni a számukra biztonságot je­lentő, steril környezetből. Öntés, elektronikáival A Metripondból származó mikroprocesszoros berende­zések — hasonlóan más mik­roelektronikai rendszerekhez — teret kapnak a nemzetközi kereskedelemben is. Míg kor­szerű technika mind széle­sebb körű meghonosításának legfontosabb, általános érvé­nyű kérdéseiről a KGST kedden, Budapesten kezdődő 38. ülésén lesz majd szó, a mérleggyáriak már a gyakor­lati megvalósítás részletein dolgoznak. Az elkövetkező öt évben több mint száz olyan, kohászati üzemekben szüksé­ges darumérleget gyártanak és szállítanak a Szovjetunió részére, amelyek mikropro­cesszorok alkalmazásával ké­szülnek. Ezek a mérlegek in­telligenciájuk, taníthatóságuk következtében alkalmasak lesznek arra, hogy az öntőüst, az önt­és súlyát folyamatosan ellenőrizzék, kiszámítsák az öntés sebeségét, a mért ada­tokat — számítógépes feldol­gozás céljaira — a daruhídról továbbítsák a földre. Vagyis pontosan illeszkedjenek a technológiai folyamatba, egy­szerűsítsék a berendezés keze­lését, s biztosítsák a jó minő­séget. A még oly titokzatos­nak tűnő mikroprocesszorok u­gyanis ilyen kézenfekvő dol­gok megoldásánál jelentenek, egyre nehezebben nélkülözhe­tő segítséget. Weyer Béla / Azt beszélik.,, Kenyér-nosztalgia Sokan emlékeznek nagy­anyáik pirosra sült, hatalmas kenyerére, amiből népes csa­ládja számára ötöt-hatot sü­tött egyszerre? Hogy csinál­ta, nem tudom, de jó ízű, foszlós, ízes volt még a hét utolsó napján is! Igaz, hogy azt a kenyeret nem szállították, helyben ke­rült fogyasztásra, a hűvös kamra polcán állt glédában, amíg meg nem szegték. Aki a közelmúltban látta a Sütőipari Vállalat termék­­bemutatóját, önkéntelenül is a nosztalgiával emlegetett házi kenyérre gondolt. A ropogós héjú, fehér kenyércsoda mel­lett kínálta magát a szögle­tes sajtoskenyér (most ez a sláger!), a­ barna rozscipő, az egészséges táplálkozást segítő Bakony, ez a rostdús kenyér­fajta, a tizenhárom fajtá­ból, húszféle, formában, nagy­ságban különböző, szebbnél­­szebb kenyér. Csakhogy ezek a mutatós kenyerek, mire a vevők elé kerülnek, behorpad­nak, összenyomódnak, legtöbb­ször már nem is emlékeztet­nek arra, ahogyan a kemen­cékből kivették őket! Nem is beszélve az előre sütés ma­nipulációiról, amikor a cím­kén ugyan­aznapi a dátum, de maga a kenyér már bizony kissé elöregedett... Aggasztó munkaerőhiánnyal küzd a sütőipar: pontosan ezer ember hiányzik ahhoz, hogy ideálisan megoldhassa felada­tát. Ki adja ma péknél? a gyerekét? Igen kevesen. Pe­dig ezt a nehéz, de szép szak­mát ma már jól fizetik! A magas átlagbér mellett a fél évtől öt évig szerződők mar­kát nyolc-tizennégyezer forint külön jutalom áli évente, az évek számának növelésével külön prémium jár a jó mun­kát végzőknek, minőségi dí­jazást kapnak ezenfelül ott, ahol ezt kiérdemlik. A Gazdasági Bizottság két­­ízben is foglalkozott az ága­zattal és ebben az ötéves terv­ben kétszer annyi állami tá­mogatást kapott a sütőipar a bérezésre és prémiumokra, mint az előző tervperiódusban. A nagy munkaerőhiány miatt így is csupán túlórázással és nyugdíjasok bevonásával, va­lamint különböző szervezési intézkedésekkel tudják elérni, hogy a sütőipar a tizenhat órán belül sütött kenyerét még frissnek tekintsék. Valamivel kevesebb a panasz a kenyér minőségére, amióta megkezdő­dött a konténeres szállítás. Ma még csupán a rendelt meny­­nyiség egynegyedét szállít­ják így a boltokba. A re­keszes szállítás ugyanis a fő­­bűnös abban, hogy nyomott, horpadt, elformálódott a ke­nyér zöme! A főváros 3280 élelmiszer­­boltjában naponta háromszáz­­ötvenezer kiló kenyeret vásá­rolunk, valamivel csökkent az ■egészséges táplálkozás jegyé­ben a kenyérfogyasztás. A ki­jelölt péküzletek — csupán néhány van ilyen — harminc­nyolcféle pékterméket kap­hatnak, ha rendelnek. A ke­reskedelemnek fontos szerep jut a minőség ellenőrzésében: ne vegyék át a kifogásolha­tó pékárut! Ezt kívánja tő­lük vásárlóik érdeke. F. R. ­-----É­S EZERMESTER „ SKIL MÁRKASZERVIZ Címe: Budapest VII., Káldy Gy. utca 11. Használt barkácsgépek javítása, karbantartása, vétele, eladása és kölcsönzése. Tel­efon: 226 -663

Next