Magyar Nemzet, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-06 / 156. szám

Kedd, 1982. július 6. Tanya eladó! Mintha vizes lenne előttünk az országút. Pedig rekkenő a hőség, seh­ol egy felhő, csak a pára vibrál a nap sugaraiban. És ahogy egy tócsához érünk, kámforrá lesz hirtelen, hogy százötven méterrel odébb megpillantsuk a következő dé­libábot. Kecskemét után, a ho­mokba fulladó országút men­tén, egy vastag törzsű jegenyé­re táblát akasztottak, hogy hirdesse minden arra járónak: TANYA ELADÓ! Befordulunk a földútra, a hepehupák között egy tengely­törést kockáztatunk A tanya épületének piszkosfehérje be­lemosódik a repce és a dudva sárgájába, zöldjébe. Impresz­­szionista tónusok homályosod­nak előttünk, csak ahogy kö­zelebb érünk, változik át a pil­lanat felszínes benyomása a nyers realizmusba. Omladozó vályogfalak, me­szelt bőrük alól kilóg a sárba dagasztott törek. Az udvart föl­verte a csalán, a nap laposan süt már, csendesen világítja meg az épületeket. A repce­föld felől édes-olajos szag ter­peszkedik szét. — Nézzünk körül. — Van itt egyáltalán vala­ki? — kérdezi csak úgy magá­tól­­. — Van itt valaki? — ismétli meg most már hango­sabban. — Dudálj! — javasol­ja hirtelen — nem szeretném, ha egy kutya megkergetne. Hosszasan tülkölök, ember neszezését nem hallani, csak az ólba zárt disznók izgatott röfögését. A szomszéd tanyán, lenet vagy öt kőhajításnyi, mozgás támad. Két-három alak, fordul a hang irányába. — Menjünk át — mondom —, hátha tudnak valamit a gazdáról. J. hosszasan mereng a távol­ba, ráérősen karba teszi kezét. — Már jönnek — mondja csendesen. Lassú, imbolygó léptekkel egy férfi közeleg a repceföl­­dön. Időnként lehajol, tép egy marékkal a repce között levő dudvából. Inge szabadon le­beg, mintha szárnya nőtt vol­na hirtelen. Egyre jobban ki­vehetők a vonásai. Őszes­ bo­rosta lyuggatta ki cserzett bő­rét. — Jóóóó napoot kííiíváááá­­nok! — kántálja elnyújtva, és mar tolja is előre a kezét. Le­kezelünk, hirtelen mellbe vág a belőle előgőzölgő nova. — A tanya a magáé? — Neeeem ... — mondja a férfi és imbolygó testen a fe­je egy másik pálya elipszisén mozog tovább. Savószínű te­kintete mozdulatlan, mint a befagyott tó. Sohasem láttam még ilyen szemet, ilyen tekin­tetet. — Mennyiért adják? — Hatvan a vége — mondja a férfi és látszik rajta, neki mindegy, mennyi az eleje és mennyi a vége. — Az Imre ezt mondta. — Az Imre ... — A Szeelvaaam­imre — mondja egy szuszra az érthe­tetlen nevet —, Békésszent­­andrááááson megtalálhat­­jááák, Rákóczi utcában, ja ... de nincs otthon. — Körbenézhetünk? — Tessssék — mondja a fér­fi és előremegy, hogy a dud­­vát a disznóknak szórja. Állunk az udvarban. Szem­ben a kút. Balra a ház, ki­csinyke ablakán nyirkos hűvös árad ki. Leselkedünk befelé az ablakon, amikor a férfi az ud­varra engedi a disznókat, és előre int. — Nézzék meg a házat. Megy, mutatni az utat. A nyári konyhában dohos szag löki tovább az embert. A szo­­baasztalon vaj és szalonna avasodik. A levegőt kavarva fölzavarjuk a legyeket. Jobb­ra fordulok, hogy bekukkant­sak a kisszobába, de az ember elém áll. — Ott én lakok! — mondja szégyenkezve, és vékony tes­tével próbálja eltakarni a földre tett nyavalyás matra­cot, a szerencsétlen dumnát. — Ezt nézzék! — mondja lelken­dezve és előre lép — most csi­nálta meg az Imre a szobát. — Rázza a kilincset, de az ajtó zárva. — Ejnye Imre — csörgeti tovább a kilincset — hogy a franc essen beléd! — mond a a kilincsnek. — Miért zártad be, Imre? — kérdezi fájdalma­san, mintha ezzel bizodalmát árulta volna el Imre. — Hát ott van ni —­kök dühödt tehetetlenséggel az üvegen ke­resztül a szobára. — Most lett készen, nemrég — mutatja a csupasz falakat. Végre ismét az udvaron va­gyunk. — Hej, Imre, Imre — csó­válja fejét a férfi és még min­dig nem tud megbocsátani a másiknak a zárt ajtó miatt. — Voltak már Imrénél? — kér­dezi, de meg sem várja a vá­laszt —, oda van Soltvadker­­ten. — Minek? — A szőlőbe. Solt a munka. Két hold szőlő. Ezt is azért ad­ja el. Aztán én is lemegyek Solt­vadkertbe. Ja .... van ott munka elég. — Mit fizet az Imre magá­nak ? — Jó haver ő nekem — mondja védekezőin a férfi, mintha megrémült volna sza­vaitól. — Száz forint és teljes ellátás naponta — hadonászik inas kezével. — De úgy értsék, hogy ebben az utolsó szál ci­garetta is benne van. — És a bor... — Ja . .. — ingatja a fejét, hiszen ez magától értetődő. — Benzin nélkül a motor sem megy, igaz-e? — mondja ön­magát bátorítva és igazolva is. — Hány litert iszik meg na­ponta ? — Kettőt — mondja a férfi, ezzel mintha eszébe juttattuk volna, mi is hiányzik életéből. A nyári konyha felé térül, pettyes bögrével fordul, amit nehéz, lila borral csurig tölt. Remeg a keze, remeg a bögre is, vihar támad benne, de azért a borból egy csepp nem sok, annyi sem megy pocsékba a földre. Lehunyt szemmel nagyot kortyol, és amikor az első hú­zás végigáram­lik testében, megborzong. Mintha ostorral ütöttek volna végig rajta. Ki­élvezte az alkohol minden cseppjének mámorát, végre itthagyhatja azt az átkozott, nyavalyás világot, ha nem is egyszer s mindenkorra, de a­ delírium örökkévalóságának­ másodpercére. — A múltkor is idejön az Imre — mondja a férfi még mindig csukott szemmel. — Hogy az isten...! Nyolc ko­csival. Aztán az Imre elment, mondta, pakoljam le a zsáko­kat, és rakjam meg a kocsit. Na, mondom, hogy az anyád...! Nem fogsz ki raj­tam — és a férfi nagynehezen fölnyitja mázsás pilláit. Nyel­ve szárazon és tehetetlenül fo­rog a szájában. Nyúlszájú vi­­gyor ragad ajkára, és ahogy beleerősít szavaival, megre­meg a teste. — Csak azértis megcsiná­lom ... összeszorítottam a fo­gam. Lepakoltam a tápot. Az­tán a többi zsákot vissza. Reg­geltől estig. Nem ittam egy kortyot sem, nem is ettem. Ci­garettára sem volt időm. Hogy a rohadás essen beléd, Imre! Jól van — mondja fenyegetőz­ve a férfi — még számolunk. — És látszik rajta, már régóta nem velünk beszél, halluciná­­ciójában Imrével perel... — Csöpögött a víz a hajam­ból — mondja és megmarkolja sörényét. Előrerántja fejét, és szaporán tépkedi haját, mint­ha libatoll lenne. Hogy előre­hajol, inge függönyként félre­­lebben. Bordás izmai kidom­borodnak bőre alól, ahogy a kukoricacsövek is a zsákban. Mögöttük sötét, lila foltok vál­nak láthatóvá. A férfi észre­veszi a kérdést a szememben. — Meleg volt — meséli. — Megraktam a nyolc kocsit. De az anyádat, Imre, nem hagytál itt ételt. A kenyér már pené­szes volt, mondom, az ember csak nem ehet penészes kenye­ret. A disznóknak adtam. Megfőztem vagy négy tojást, és azt ettem. Rögtön ki is ütött a karomon, az oldalamon. — A tojás...??? — Tudom én aztat — mond­ja a férfi. — A sógorom orvos. Ő mondta meg az anyámnak is, hogy rákos. Elhallgatunk. A halál nagy űr, s ahogy így letelepedett közénk, jobb nem beszélni ró­la. — Azóta vagyok én olyan tingli-tangli ember — töri meg a csöndet, és hosszú rókafejé­vel a levegőbe bök. — Mikor halt meg az any­ja? — Hatvankilenc esztendős korában. Négy éve. Pedig vit­tem én még szanatóriumokba is, de semmit sem érnek azok. Csak a pénzt nyelik. Meg­mondta a sógor is. Aztán ki­jöttem a tanyára. Imréhe. Ja ... — és ezt olyan ragasz­kodó gyűlölettel mondja, mintha csak az anyjáról be­szélne, aki daganatával kelle­metlenkedett fiának, aki így­­rombolta szét a gyermeki ra­gaszkodást és szere­tetet. — El­adunk itt mindent, uram! — mondja most már hirtelen­­pattogva, összeszedve magát. — A tanya eladó! Itt semmi sem az enyém . . . csak amit megeszek ... megiszok ... de lemegyünk Soltvadkertbe . . . ide száz kilométerre .. . tud­ja ... ott a szőlő ... majd ott. . . talán . . . hej, Imre, Imre­. .. — csóválja fejét a férfi, és a ket­tőjük titka, miért.­­ Boros István Ma­g Sorozni A foltos hattyú Kabarétréfák, ironikus írá­sok célpontja volt jó néhány évvel ezelőtt a Patyolat. Majd lassanként, sok-sok millió fo­rintos beruházás után, ki­egyensúlyozotta­bban folyt a munka, a vállalat megszűnt panaszforrás lenni. Azt hittük, örökre. És most itt van újra, ismét a Patyolat „van műso­ron”. Ki hitte volna, hogy visszatér, mint egy táncdal refrénje. Beszélnek róla, írunk róla, befolyásolja a társadal­mi közérzetet s igen sok bosz­­szúság forrása. Nemcsak azért, mert bizony­talan időre beszüntette a leg­népszerűbb szolgáltatást, a ki­lós és az expressz kilós mo­sást, de vállalja a jóval drá­gább piperemosást. Nemcsak azért, mert az ingek mosatásá­val tetozni kell, hogy egyes, kettes, netán iksz Patyolat­fiók fogadja-e a betérőt. Mert vagy betelt már az aznapi vállalás — ami csupán töredé­ke a régebbinek — vagy szü­netel, netán olyan hosszú a vállalási határidő, amit a ke­vés inggel rendelkezők képte­lenek kivárni. A legjobban az borzolja a kedélyeket, hogy minden lap­ban megjelennek a Patyolat hirdetései, miszerint „antilop kabátját, ballonját most tisz­títássá, ne tegye el piszko­san téli holmiját” — amivel egyet is értünk —, tehát: egy­felől kielégítetlen igény, más­felől pedig többletkapacitás jelentkezik. Az­ elsőnél „ most v­árik a"csúcs, részben a megnö­vekedett mennyiségű szállodai mosnivaló miatt, hiszen ha­zánkban most ..forog az ide­gen”, s a vállalat — állandóan csökkenő létszámával — kép­telen a követelményeknek megfelelni. A másik esetben viszont éppen az ellenkezője tapasztalható: a tisztítás holt­szezonja is ezekre a hónapok­ra esik, elébe kell hát menni, kínálattal serkenteni az igény­­bevételt. Május elseje óta folyik a re­ménytelennek látszó küzdelem — az eredmény egyenlő a nul­lával. Mi, a főváros lakosai viszont azt szeretnénk, ha nem kellene lemondani a háziasz­­szonyokat segítő és olcsóbb szogláltatást jelentő kilósruha mosásáról. Még akkor sem, ha ezért az eddiginél valamivel többet kellene fizetnünk. A Patyolat ugyanis az év első öt hónapjában ráfizeté­sessé vált, a mosási­ igények huszonöt százalékkal növeked­tek, a vállalat dolgozóinak száma viszont kereken száz­harminccal csökkent. Ráfizeté­sesen pedig egyetlen, vállalat sem dolgozik szívesen, meg kell tehát találni a módját, hogy a kilónként hétforintos veszteség megtérüljön vagy csökkenjen. Hogy a fogyasztói ár arányos emelésével, vagy az állami támogatás növelésével oldható-e meg a probléma, en­nek eldöntése nem a mi fel­adatunk. Mindenesetre az ed­diginél reálisabb kereslet-kí­nálat viszony kialakításával talán nem lennének döccenők, kihagyások ebben a rendkívül fontos szolgáltatásban. A vál­lalatnak is meg kellene tennie viszont a szükséges szervezési és egyéb intézkedéseket, hogy a dolgozók számára vonzóbbá tegye az eddigi hiába kínált munkahelyeket. Jogos társadalmi igény a szolgáltatások fejlesztése, ám munkaerő nélkül a gép sem dolgozik. Nemcsak a vállalat érdeke, hogy a tétlenségre kárhoztatott gépek mellé oda­­álljon valaki és újra termel­jen, hanem valamennyiünké, akik most nélkülözzük ezeket a szolgáltatásokat. No meg a fiókhálózaté, amelynek száz­­nyolcvan üzletéből hozzávető­leg tíz-tizenket­tő — munka­erő híján — lehúzott redőny­­nyel árválkodik. Valami már­ elkezdődött: a Patyolat dolgozóiból, eddig, hat gazdasági munkaközösség ala­kult, amelyekben a többlet­­munkára vállalkozók megta­lálják számításukat. Továb­biak megalakulása is segíthe­ti a kérdés megoldását. Mind­ez, amiről szót ejtettünk, nemcsak a Patyolat problémá­ja. A többi, tisztítással foglal­kozó Vállalatnál és szövetke­zetnél is ugyanez a gond, el­sősorban mégis a Patyolat fe­hér hattyúján ejt sötét folto­kat. A szakemberek szerint a csúcs (a mosási) bemenőben van, egy hónap múlva már javul a helyzet. Az őszi újabb csúcs beálltáig. Egy biztos: va­lamit tenni kell, hogy a legki­sebb jövedelműek számára is biztosítani tudják mielőbb ezt a nagyon szükséges, népszerű szolgáltatást. És ez már mind­nyájunk ügye, nemcsak a Pa­tyolaté! Fehér Rózsa A 8 + 1 REJTVÉNY, A TOURINFORM JELENTI című idegenforgalmi rejtvényújság helyes megfejtése a következő: Az ország legnagyobb kirándulóközpontja a festői szépségű Duna-kanyar. 15 000 FORINTOS KÜLFÖLDI UTAZÁSI UTALVÁNYT NYERT: Kautzky Józsefné, Budapest XIII., Róbert Károly körút 20., 1138. 20­10 FORINTOS BELFÖLDI UTAZÁSI UTALVÁNYT NYERTEK: Dajka Sándorné, Badacsonytomaj, Iskola utca 6., 8285. Varga Ferenc, Tata, Bacsó Béla utca 66., 2890. Sárvári Anita, Szombathely, Munkácsy Mihály utca 12., 9700. Horváth Lajosné, Budapest III., Zápor utca 55., 1032. Éberli Károly, Nagymaros, Bajcsy-Zsilinszky, út 9., 2626. Csizmadia János, Vasad, Kossuth utca 52., 2211. Nagy Zoltán, Balatonalmádi, Lenin út 19., 8220. Bulián Ferenc, Esztergom, Táncsics Mihály utca 1., 2500. Az utalványokat a nyerteseknek postán küldjük el. Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, idegenforgalmi szerkesztőség. ­ Munkában az akciócsoportok Felkészült a rendőrség a balatoni csúcsforgalomra Langyos szél borzolja a tó vizét, a naptár már júliust mu­lat. A Balatonnál csakúgy, mint az ország többi üdülőhe­lyén, főszezon van. A legna­gyobb az idegenforgalom a fő­város mellett a Balatonnál, különösképpen a déli partsza­kaszon, amelynek „fővárosa” Siófok. Állandó és ideiglenes lakóinak száma 25 ezer körül van, de most a hétvégeken csaknem százezerre növekszik a nyaralók száma. Érthető hát, hogy ezen a dél­előttöt­ a Siófokon a Városi és Járási Rendőrkapitányságra lá­togattunk el, amely Világostól Boglár határáig terjedő 47 ki­lométeres partszakaszt vigyáz­za. Ez a Balaton leglátogatot­tabb része: ezen a területen a főszezonban 300 ezren élvezik a nyaralás örömeit. Hatszáz SZOT- és vállalati üdülő, hét szálloda, 16 kemping, 25 ezer és 22 ezer hétvégi ház ötven­ezer fizetővendég-szoba várja az üdülni vágyó hazaiakat és külföldi turistákat. Mindebből következik, hogy a déli part bűnügyileg talán a Balaton legveszélyeztetettebb területe. A zsúfoltság sok min­denre rányomja bélyegét, így a közrendre és a közbiztonság­ra is. Szép számmal akadnak ugyanis olyan büntetett szemé­lyek, akik jó vadászterületnek tartják ezt. — Aggodalomra azonban nincs ok — mondja a Rendőr­­kapitányság vezetője, dr. Sza­bó István rendőr őrnagy — mert az elmúlt öt év távlatá­ban az itt történt bűncselek­mények száma 11 százalékkal csökkent. Ebben az ötéves idő­szakban az összbűnözés 58 szá­zaléka vagyon elleni volt, ezen belül 71 százalék a személyi tulajdon, 29 százalék pedig a társadalmi tulajdon kárára történt. Persze, tekintetbe kell ven­ni azt is, hogy a lopásokért gyakran felelősség terheli ma­gukat a károsultakat is. A strandokon, vagy pedig sze­mélygépkocsijukban sokan őrizetlenül hagyják értékeiket, sőt olykor pénztárcájukat is. Ezek szinte vonzzák a tolva­jokat. Még az alig néhány fo­rinttal a Balatonra lerándult fiatalokat is, akik ily módon alkalmi tolvajokká válnak. A fiatal- és gyermekkorúakat, akik szülői felügyelet nélkül csellengenek a parton, gyakran lejmolnak és csöveznek, a rendőrség Balatonszemesre, az ideiglenes állami intézetbe vi­szi. Ott szállást és kosztot kapnak, közben értesítik szü­leiket. Ha azok mégsem jelent­keznek — mert sajnos, ilyen is van —, pedagógus kíséri őket haza. Természetesen a nagy for­galom miatt megemelkedett a közlekedési bűncselekmények száma. 1977-ben 273, tavaly már 344 ilyen eset történt. Az elkövetők 77 százaléka ittas ál­lapotban vezette járművét. Az erőszakos bűncselekmények, amelyek gyakran zavarják a pihenő emberek nyugalmát, az összes bűncselekmények 10 százalékát teszik ki, és ezek­nek az eseteknek az indító oka is rendszerint az italozás.­­­ Miután tavaly az idegen­­forgalom ismét megnőtt a Ba­laton partján, némileg emelke­dett a gazdasági bűncselekmé­nyek száma, nevezetesen a vám- és devizabűntetteké. Per­sze rendőrkézre kerülnek a közveszélyes munkakerülők, és gyakran tartunk ellenőrzést az üzletekben és elárusítóhelye­ken. Tavaly csaknem 25 eset­ben indítottunk eljárást a vá­sárlók megkárosítói ellen. — Hogyan biztosítja a rend­őrség a nyaralók és turisták zavartalan nyaralását, ponto­sabban milyen eszközöket al­kalmaznak a bűncselekmények megelőzésére ? — A Somogy megyei és a Veszprém megyei Rendőr-fő­kapitánysággal, csakúgy, mint az előző években, összehangolt intézkedési tervet dolgoztunk ki a jogsértések megakadályo­zására — hangzik a válasz. — Akciócsoportunk együttműkö­dik a megyei akciócsoportok­kal. Más megyéből is érkez­nek nyomozók a mi terüle­tünkre, valamint rendőrtiszti főiskolások. De erősítést ka­punk a szombathelyi alapfokú rendőri iskolától is. Ez tekin­tettel a nagy forgalomra, ko­moly segítség ahhoz, hogy biz­tosítjuk a közrendet és köz­­biztonságot. Már eddig is több tucat olyan személyt sikerült elfogni, akik közül sokan a fő­városból rándultak le a Bala­tonra, bűncselekményeket kö­vettek el, illetve kíséreltek meg,­­hogy saját zsebükre ka­matoztassák a part menti csúcsforgalmat. Az akciócso­portok továbbra is állandóan és tervszerűen végzik az ellen­őrzéseket, persze anélkül, hogy a valóban üdülni szándékozó vendégek nyugalmát megza­varnák. Alig­­két hónapja megírtuk, hogy addig 88-an lelték halá­lukat az ország különböző vi­zeiben. Értesülésünk szerint, július 1-ig 11-en fulladtak a Balatonba. Ezeknek a tragikus eseteknek a zömét a felelőtlen­ség okozza. Az újabb szomorú balatoni vízbe fúlási statiszti­ka szolgáljon figyelmeztetésül, hogy nemcsak a folyókban, vízfolyásokban és bányagöd­­rökben, hanem a Balatonon is szigorúan be kell tartani és tartatni a fürdés és a vízi köz­lekedés szabályait. Balla Ödön 9

Next