Magyar Nemzet, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-21 / 169. szám

4 Szegény Avroszimov Ha föltámadna Dosztojev­szkij és ismét elkezdene regé­nyeket írni, alighanem éppen olyanokat írna, mint abház kollégája, Bulat Okudzsava. Írásaiban ezúttal is éjjelente történne minden, hősei most sem ismernék az alvást és a jó­zanságot, de félkegyelmű ne­­mesifjai együgyűbbnek mutat­koznának, mint a jó Miskin herceg, sátáni figurái viszont többértelműen, mondhatni, ki­finomultabban sátánkodnának, mint hajdanán. És persze, az idővel, jelennel és múlttal nem sokat törődő, miként ré­­gente sem. Azt sem bánná, ha regényeire rásütnék: történel­mietlen történelmi regények. Történelmi vágy sem, egyre megy, ha a szerző ki tudja fe­jezni bennük azt az életérzést, amely legjobban kínozza: az elsekélyesedett hit siralmas sivárságát. Bulat Okudzsava több, sike­res verseskötet után egy folyó­irat hasábjain jelentette meg első regényét, a Szegény Avro­­szimovot, amelyet cselekmé­nye, színtere szerint a törté­nelmi regény műfajába sorol­tak kritikusai. A történet ugyanis a dekabristák pőrével foglalkozik — formailag. A történelmi regény műfaji ka­tegóriájához híven el is verték a port a kritikusok rendesen az újdonsült prózaírón: szá­mos ponton eltér a dokumen­tálható történelmi valóságtól, nyelvezete pontatlan és törté­nelmietlen, meg egyáltalán ... Okudzsava azonban nem hagy­ta megzavarni magát. Tette, amit tennie rendeltetett, írta a cári időkről történelmietlen történelmi regényeit. A triló­giává bővült életmű harmadik kötete, a Dilettánsok utazása éppen a könyv magyar ünne­pén jutott el a magyar olva­sókhoz. A Szegény Avroszimov­ pedig egy hete jutott el a tévéné­zőkhöz Spiró György forgató­­könyve és Gát György rende­zése közvetítésével, tévéjáték formájában. A forgatókönyv­író és a rendező a szerzővel tart és nem a kritikusokkal. Módjával igyekeztek csak, hogy történelmi játéknak tessék az, ami a képernyőn megjelenik. A Péter Pál erőd hű mása he­lyett egy lovardában folyik a nevezetes per. Pétervári, rom­lott delnők helyett „diszkó-lá­nyok” élén múlatja hősünk, a bírósági írnok Avroszimov az időt, hogy kegyetlen munkahe­lyi tapasztalatait feledje, s nemzedékének vezető ifjúsági rétegével is alaposabban meg­­ismerkedhessék. Ezúttal rendjénvalónak ta­lálni a történelmietlen histo­­rizálást. A televízióra alkalma­zók nem tettek mást, csak annyit, amennyit az átírandó mű megkövetelt. Elmosták az időkülönbségeket, hogy szaba­don és kötetlenül ábrázolhas­sák az elgyávult hitet, az el­­korcsosodott eszmei és politi­kai tisztességet. Lovak vágtája és farkára festett leányzók or­cája mögül tűnik elő az Okud­zsava szerinti valamennyi le­hetséges ifjúi magatartás. Av­roszimov bávatag, lassú és hiá­bavaló eszmélése a becsület­re, majd társainál: a cinikus nemtörődömség, a karrierista igyekezet, az események szí­nét és fonákját is meglátó, de háborgó lelkiismerettel is a hivatalos rend parancsa szerint cselekvő ember figurája. Egyet­len, jelenetnek is alig mond­ható pillanatra fölvillan a bá­tor becsület mintája is. A sok­féle, hősködő férfi között egy nőalak képviseli ezt a fajta, ritka tartást, Görbe Nóra szép és tiszta megszemélyesítésével. Bábszínház ez a tévéjáték, a lehetséges, ifjonti politikai ma­gatartás-bábok színházának tá­ra. Szegényesebb, mint Okud­zsava világa, hiszen ott az egymásba kapaszkodó elbeszé­léskeretek, álmok és képzelet­ben folytatott hosszú párbeszé­dek gazdag és árnyalt képeket adnak arról, kiből miként vál­hatott az, akinek éppen akkor, amikor találkozik vele az ol­vasó, megmutatkozik. A tévé­játék szükségszerűen formálta, faragta, csonkította a regényt. Viszont így egységesebb és át­tekinthetőbb képletet tett köz­zé, mint maga Okudzsava a forradalomra képtelen, min­denkori ifjúi nemzedékről. Le­hetne bogarászni, mit volt kár elhagyni, mit volt fölösleges megváltoztatni a megírt törté­netből. Ez, adaptációkról szól­ván mindig hálás és szellemes­nek tetsző feladat. Azon is le­hetne élcelődni — ha az élce­lődés ideje éppen a Szegény Avroszimov című tévéjátékkal köszöntött volna be a televí­zióba —, hogy mely filmtör­téneti elődökhöz fordul Gát György, amidőn a filmnél sze­gényebb lehetőségű tévéjáték­eszközökkel a politikai gondol­kodás látványát igyekszik megszerkeszteni. Jancsó Mik­lós, úgy tetszik, jó időre rá­nehezedik stílusával és erede­ti képi világával az elvont gondolkodást „fotografáló” if­jú­ filmesekre. Gát György vál­lalja, s nem tagadja „jancsóiz­­musát”, és ha a nagy mestert nem is, annak örök szövetsége­sét, Hernádi Gyulát még bele is szerkeszti játékába a foly­tonosság és a rokonság kimu­tatása végett. Hernádi Gyula kiváló színész, olyan hadügy­minisztert formál, hogy láttán tán még a fegyvergyárosok is antimilitaristákká válnának, ha lennének effélék idehaza. Raj­ta kívül azonban mindenki if­jú ebben a játékban, a gyer­meki lelkű szolgát játszó Sol­ti Bertalan és dekabristák szi­gorú vezérét alakító Kun Vil­mos is. Az ifjúság igyekezete, rendteremtő és tisztánlátásra törekvő akarnoksága van je­len a nagyjából egyívású szí­nészek (Andorai Péter, Cser­halmi György, Máté Gábor, Csiszár Imre) és szerzők közös munkájában. Az ifjúság hite van jelen, hogy bemutassák, mily’ szörnyű és ártalmas is a hit nélküli ifjúság. Biztató tévéjáték tehát a Szegény Avroszimov, noha nincs egyetlen kockája sem, amely a reményteli jövőről vallana. Biztató, ha nem hagy­ják magukat megvéníteni­ a szerzők, Gát György és a töb­biek. Bulat Okudzsava min­denesetre nem hagyja.... Gondatlanságok Nyáron minden egyszerűbb — tartja a közhelyszólás. Nyá­ron minden felszínesebb — mondhatná a tapasztalat, fő­ként a televíziós. Felszínesebb a műsorrend, a bemondói mun­kakedv, de még a fordítói és riporteri gondosság is. A Postafiók 250, Takács Mária közönségszolgálati műsora (amelynek bevezető és össze­kötő szövegét aligha ellenőriz­te előre valaki, akkor ugyanis nem maradhatott volna benne oly sok tévesztés, zavar és csacskaság) szóra bírja egy új televíziós műsornak, a Lég­ék­nek a szerkesztőjét és majdani műsorvezetőjét, Rózsa Györ­gyöt. (Irgalmazzon az ég attól, hogy ez a műsor „összejöjjön”: mindazok az ostoba amerika­nizmusok állampolgárságot kapnak akkor nálunk is, ame­lyeket mind ez idáig bölcsen elítéltünk. Lesznek leghosz­­szabb bajuszú férfiak, legto­vább bömbölő csecsemők és legfáradhatatlanabbul táncoló ifjú párok. Akiben pedig ezen látványok és televíziós verse­nyek után marad majd még némi jó ízlés és emberiesség, kérdezhetik szomorúan, és A lovakat lelövik, ugye?) Rózsa György elmondja, hogy az öt­letet­­külföldről hozta — hon­nan hozta volna másonnan — és mesél, mesél a távoli legek­ről, lelkesen. Csak arról nem tesz említést, hogy meséje másnapján mindenki maga győződhetik meg arról, milyen is voltaképp’ egy Leg-szikon. (Milyen? Szörnyű.) Fő műsor­ként sugároz egyet ugyanis a televízió. A Kék fény helyenkénti felszínessége halálra rémiszt sok ezer szülőt, azokat, akik­nek nyolc-tízéves­ gyermekeik a Balaton partján táboroznak. Az ifjúságvédelemmel foglal­kozó műsor ugyanis „csak” azt felejti el tudtára adni rettene­tes képsorai mellett a nézők­­■ nek, hogyan hívták a­ kisfiú­kat,­ akiket holtan találtak meg a vízben. Sajnálni lehet­ne a szétrobbanással fenyege­tett telefonkábeleket, amelye­ket a kétségbeesett szülők ter­helték meg az adás idején, ha maradna sajnálat és részvét. De nem marad, mert vala­mennyi elhasználódik az ügyet­len ifjúságvédelem áldozatai­ra, gyermekekre és szüleikre. Sulyok Mária gyönyörű és keményszavú vallomását (cí­me: Mestersége színész) lefo­kozza a riporteri dadogás, nyö­gés és „magá”-zás, a művész nagyasszonyos szépségét szét­tördeli a gondatlan képvágás. Egyik hibát is, másikat is „ki lehetett volna küszöbölni”. El­felejtették. Vagy úgy gondol­ták: minek? Rossz a kérdés, úgy kellene föltenni: ki­nek? Nekünk mindnyájunk­nak. Nyáron is tisztes munkát érdemlő tévénézőknek. Arról talán már beszélni is kár, noha mégsem fölösleges, hogy Heinz Rühmann születés­napját három gyöngécske tévé­jelenettel köszöntötte a Ma­gyar Televízió, ámbár biztosan van raktáron jó és nemes Rühmann-film is. Az NSZK- ból hozott jeleneteket gyöngí­tette a szinkron is. No, nem Feleki Kamill magyar hangja, hanem a hibás fordítás. Rühmann, mint boldogtalan férj, elmeséli, hogy heti 90 márkát fizet felesége zene­óráiért. Majd később kiderül, ez havi hatszázharminc már­kát tesz ki. Mit tehet a néző, tátog. ő még kánikulai estén is úgy tudja: négyszer kilencven­háromszázhatvan ... Nedeczky Editnek és Wessely Ferencnek más erről a véleménye. Két­séges továbbá az is, hogy a protestáns templomban latin nyelvű szentenciákkal, a kato­licizmustól kölcsönkért szólá­sokkal teszik-e helyre az orgo­nát és az istenhitet. Ez a bűn azonban legalább föloldozást nyert a jelenet végén. Oly szépen hangzott Bach D-moll toccata-ja, akárha a tihanyi apátsági templomban játsza­nák ... , L. G. Világsztár a Budapest Sportcsarnokban Alig néhány hete, hogy Amanda Leart, a diszkó­­királynőnek kikiáltott, mély­­hangú csillagot üdvözölhettük Budapesten és máris itt az újabb zenei csemege. Ezúttal egy amerikai csoport, a Tal­­king Heads mutatja be tu­dását a magyar közönségnek. A zenekar nem ismeretlen a rockmuzsika hazai barátainak körében, sokan szeretik az el­ső hallásra is magával ra­gadó, bár kétségtelenül szo­katlan, bizarr zenéjüket. A Talking Heads az úgynevezett új hullám legjelesebb képvi­selői közé tartozik, lemezei milliós példányszámban fogy­nak szerte a világon. A jú­lius 25-én, a Budapest Sport­­csarnokban megrendezésre ke­rülő koncerten fellép még az ugyancsak amerikai Tom Tom Club és az egyre népszerűbb Rolls Frakció. Kecskeméten tartja ezekben a napokban 37. közgyűlését a Jeu­­nesses Musicales, az Ifjú Zeneba­rátok Nemzetközi Szövetsége. A mozgalmat 1940-ben alapította egy francia és egy belga zenebarát, de rendszeres működése csak a háború után indulhatott meg. Célja az élő zene népszerűsítése iskolákban,­­ egyetemeken dolgo­zó fiatalok­­körében, akik számára a Jeunesses Musicales nyitva áll, tekintet nélkül a politikai és gon­dolkozásbeli különbségekre. A szervezethez eddig öt világrész 36 országa csatlakozott, ezek közül több mint harminc küldte el de­legátusait Kecskemétre, s megfi­gyelőként jelen van számos továb­bi nemzet képviselője is. A moz­galmat a legtöbb helyen a kormá­nyok és a legkiválóbb zeneszerzők, előadóművészek támogatják. A Jeunesses Musicales fiatalok mil­lióit segítette hozzá a zene fölfe­dezéséhez és megszerettetéséhez. Létrehozta nemzetközi művészcse­­re-hálózatát, melynek keretében fiatal előadók szerepelhetnek szé­lesebb közönség előtt, s gyűjthet­nek tapasztalatokat más népek zenei kultúrájáról. Fiatal diákok amatőrök és leendő hivatásos mu­zsikusok szereplését teszik lehe­tővé a zenei táborok és nemzet­közi alkalmi zeneegyü­ttesek, köz­tük a Jeunesses Musicales világ­zenekara. A szervezet az UTN^^Cr' Nemzetközi Zenei Tanácsának is alapító tagja. A magyar Jeunesses Musicales szekció, az Ifjú Zene­barátok Magyarországi­­Szervezete 1965-ben alakult. Szávai Magda kezdeményezésé­*e, s azóta tevé­kenyen működik a fiatalok tan­terven kívüli zenei nevelésében. <j] Szerda, 1982. július 21. Vissza Matuzsálemhez Bemutató a Körszínházban WYNDHAMET, a századfor­­i duló leghíresebb angol színé­szét valaki megkérdezte, hogy mi a véleménye G. B. Shaw darabjairól. S a színész már akkor , így fogalmazta meg a közvélemény ítéletét: „Shaw művei csodálatos intellektuális tanulmányok, de nem színda­rabok!” Shaw ezen meg is sértődött, és amikor a Candi­­dának nagy sikere volt, egy, az író által szervezett matinén kiment a függöny elé, és fel­panaszolta a közönségnek. Mindenesetre Shaw egész élet­művének jellemzője volt ez a gondolkodásigény, amivel elemez, szétszed és összerak, ellenpontoz. Mindezt azért te­szi, hogy nézőjének bemutas­sa a polgári világ igazi való­ságát, tehát leleplezze annak képmutatásait, természetelle­nes, álerkölcs magatartás­­mintáit, és — mintegy a dol­gok fonákjának felvillantásá­val — rákényszerítse a közön­séget a gondolkodásra. Mert ars poeticája volt, hogy a drá­mai költő művészete nem is­mer más kötelességet, mint a tények igaz ábrázolását. Ő maga életműve két sark­kövének az 1903-ban írt Em­ber és felsőbbrendű ember című drámáját és az 1921-ben alkotott Vissza Matuzsálemhez című darabját tekintette. Eb­ből szokták azt következtetni, hogy Bernard Shaw számára a színház nem cél volt, ahol írói sikereket akart elérni, ha­nem lehetőség nézetei kifejté­sére. És — teszik hozzá — azok a művei élnek tartósan, amelyek nem engedelmesked­tek a módszernek, és ahol az elméletet a történés, a játék, a shaw-i szellemesség legyőz­te. Csakhogy Bernard Shaw minden műve — talán a szó­ban forgó Vissza Matuzsálem­hez címűt kivéve — mind a klasszikus, sőt a leghagyomá­nyosabb színpadi játék-építke­zés modorában íródott, Ibsen és Csehov játékrendszerében, természetesen a show-i egyé­niségjegyekkel súlyosbítva. A Cápa, sőt Übercápa, ahogy Ka­rinthy Frigyes nevezte a min­denkit kigúnyoló, véleményét mindenkinek szélsőségesen tud­tára adni akaró, Írországban született angolt — nagyon sze­rette a sikert. Vágyott rá, meg­harcolt érte, megszervezte ma­gának, majd büszkén élvezte. És amikor elért abba a korba, amikor az emberek már több dologra is gondolnak, mint élet, szerelem és dicsőség, te­hát úgy 65 éves korában, ak­kor elkezdett írni a halálról, melynek első stádiuma termé­szetesen az élet, még természe­tesebben a hosszú élet. HATTYÚDALÁNAK szánta, azt hitte, többé már semmi mást nem fog írni, és ezért mindent elmond benne, amit fontosnak tart az emberről, az ember fejlődési lehetőségeiről. Ez a Shaw életművében külön­­le­ges szerkezetű, méreteit te­kintve a görög trilógiákra em­lékeztető mű lett a Vissza a Matuzsálemhez. Teljes előadá­sa három estét venne igény­be, de nemigen próbálkozott vele még senki, egy sikertelen New York-i kísérlet óta. Ma­ga az író , „metabiológiai pen­­tateuch”-nak nevezi darabját, és azt mondja róla, hogy az Ember és a felsőbbrendű em­ber témáját veszi fel benne újra „kevésbé ragyogóan, de sokkal mélyebben: a teremtő evolúció témáját”. A mű a Paradicsomban az első ember­pár, Ádám és Éva, és a bibli­kus homályú Lilith, meg a bölcs-kísértő Kígyó felidézésé­vel kezdődik, és időszámítás után 31 920-ban végződik. Köz­ben öt részben vizsgálat alá veszi — időben ide-oda ugrálva — az emberi élet időtartamá­nak és az ember harmóniájá­nak, boldogulásának viszonyát. Tehát azt mondhatjuk, hogy egy sajátos shaw-i szempontú Az ember tragédiájával állunk szembe. Hiszen Shaw-t nem a teljesség érdekli, nem az, ho­gyan fejlődött és mivé válik majd az ember és az emberi­ség, és ennek milyen történe­lemfilozófiai tanulságai van­nak, hanem csak az, és kizá­rólagosan az, hogy a bibliá­ban felvetődött mesei lehető­ségnek, a hosszú életnek újra elnyerésével a közvetlen jövő­ben és a távoliban boldog lesz-e az egyén, vagy boldog­talan. A mű I. része A kez­detben, az Édenkertben játszó­dik, a II. rész, a Barnabás­­testvérek evangéliuma pár év­vel a háború után, a III. rész A dolog megtörténik címmel 2170 évvel időszámításunk után, a IV. rész Egy idősebb úriember tragédiája 3000 év­vel időszámításunk után, az V., utolsó rész pedig Ameddig a gondolat elér címmel a Krisztus születését követő 31 920 évben történne meg. E BIZARRUL képtelen el­méleti vizsgálódásnak színpadi formáját kísérelte meg Kazi­mir Károly az idén a Körszín­házban, egy estére összesűrít­ve és átdolgozva élvezhetővé tenni. Nem véletlen, hogy Shaw-nak ez a művét színhá­zi emberek soha elő nere vet­ték. A próbálkozásban benne rejlik a csőd — több okból. Tudniillik, ha a színpadra ál­lítás hű a szerzőhöz, úgy a három este is a túlhaladott vagy közhely-igazságok unal­mába fulladna, mert a rend­kívül szegényes cselekmény nem tudná legyőzni a terjen­gőséget. Ha viszont valaki a mű szellemi lényegének meg­mentése érdekében átszerkeszt­ve új darabot ír-formál e ter­jedelmes méretű show-i esz­mefuttatásból, akkor szükség­szerűen csak az eredeti il­lusztrációját, kivonatolt ké­peskönyvét nyújthatja át ne­künk. És ha ebben el is hang­zanak kulcsmondatai, bölcsel­­kedési alappillérei, mindezek érdektelenné üresednek, mert nem feszül mögöttük a jelene­tek eseménysorának feszült­ségtartalma. Mert fontos té­nyező az is, hogy Shaw felis­merései villámgyorsan be­épülnek a XX. század isme­retanyagába. Igazi, győztes, megvalósult forradalmak szel­lemisége tette őket ismertté, és igen gyakran túlhaladottá. Ami a felismerés döbbenetével hatott egykor, és élményt nyúj­tott egy felolvasóesten is — a hatékony drámai élmény je­lenléte nélkül is —, az ma már legfeljebb kortörténeti emlék, de élményre vágyó színházlá­togatónak csak ásításra inger­lő unalom. Ugyanakkor — s nem vala­mi egyensúlyteremtés kedvé­ért — fel kell hívni a figyel­met arra is, hogy a magyar színház kétszáz éves története folyamán nagyon sok olyan művet kihagyott, amely a vi­lágszínházban, a különböző nyelvterületeken jelentős ha­tásértékű, és amely a magyar színházat a maga sajátos gon­dolati rendszerével vagy játék­stílusával nem termékenyítet­te meg. Ezért figyelemmel kell kísérni, és mint kísérletet ér­tékesnek lehet tekinteni min­den olyan próbálkozást, amely a még nem ismertet beépíti a magyar színház szellemi erő­terébe. Persze ez igazából csak akkor eredmény, ha a mű és közönség találkozása élményt adóan sikeres. Kazimir Károly a Körszín­ház nyári műhelyében 24 év óta valami eredetit teresíített. Mindig újat keresett és talált, — hogy csak a tavalyi, magyar vonatkozású Lope de Vega­­darabot idézzük fel —, és min­dig művészileg értékeset kí­sérelt átnyújtani a kánikulá­ban is színházba beülő néző­nek. Ez a próbálkozás sor sok jelentős sikert teremtett már, és nagyszerű élményt adott a nézőknek. S értéke, színházi életünknek még akkor is, ha ez az idei kísérlet nem sike­rült. A FELDOLGOZÁS a Bar­nabás testvérek evangéliumá­ból keretjátékot formált, és a cselekmény hiányának pótlá­sára lenge nyári látványossá­gokat emelt a műbe. Mintha a világ egy más pontján, egy másik nyelvterületen operet­­tesítenék Az ember tragédiá­ját. De mert azokon, akik csi­nálják, ül valami bizonytalan­ság és talán fáradtság is, az egész ráadásul még unalmas­sá is sikeredik. Gondolati mélység és igazi látvány, show-i szellemesség és figye­lemre késztető jelenetsorok hí­ján elemeire esik szét az át­dolgozás. Egy-egy kiváló mű­vész felvillanásában, egy-egy játékrészben érződik a minő­ség, a szándék megvalósításá­nak komoly igénye, de az egész nem válik élvezhetővé. Az összefoglalt Shaw-mű — a gondolat és játék világos egy­ségével nem jut el a nézőhöz. Néha ezért mintha szenvedné­nek az előadás művészei: a karikatúraként is karakterisz­tikus Inke László, a pillanat varázsában is hiteles figurát teremtő Szirtes Ádám, a bá­josan tárgyilagos Drahota And­rea és az első emberpárt já­tékos-szkeptikusan előadó Ko­zák András és Esztergályos Cecília, az angol középosztály­beli külsejű Gór-Nagy Mária, a kínai főtitkárnak is kiváló Verebes Károly, a szobalány­ból miniszterasszonnyá válto­zó Schubert Éva, és Konrád Antal meg a két Barnabás testvér: Incze József és Vere­bes István. Márk Tivadar jel­mezei a múlt századvég angol úridivatjának és egy strand­fürdő alkalmazottainak hangu­latát idézték a múltban és je­lenben, a jövőben játszódó je­lenetek ruhái viszont­­ egy antik helyszínű operett jelme­zei. A strandfürdő, melynek sivár díszletkörnyezetét ifj. Rajnai György tervezte, adja a teljes előadás alaphátterét. A művet 1928-ban G. B. Shaw legnagyobb magyar nép­szerűsítője, Hevesi Sándor for­dította magyarra, szinte ma­gánszorgalomból, hiszen a mű előadására nem gondolhatott és az könyvalakban sem látott napvilágot. Pedig talán telje­sebb értékű lett volna, ha meg­leli helyét egy mai Shaw-élet a műkiadásban. Szalontay Mihály NAPLÓ Nagyszabású vállalkozásba kezdett a Szovjet Tudományos Akadémia Világirodalmi Inté­zete és a Nauka szovjet ki­adóvállalat: kilenc hatalmas kötetben jelenteti meg a világ­­irodalom történetét, az iroda­lom kezdetétől századunk öt­venes éveinek végéig. A ha­talmas munka előkészítésében számos szovjet tudományos in­tézet vett részt, főszerkesztője G. Berdnyikov, az akadémia világirodalmi intézetének igaz­gatója.♦ Madridban hétfőn a spanyol kulturális és az oktatási mi­niszter megnyitotta a költők VI. világkongresszusát. A Szombatig tartó kongresszuson öt kontinens négyszáz költője vesz részt. A Néprajzi Múzeum szak­emberei gazdaságtörténeti ki­állítás összeállításán dolgoz­­nak. A XIX. században és a XX. század elején a magyar paraszti gazdaságokban hasz­nálatos technikai eszközöket mutatja majd be az új idősza­kos kiállítás.♦ Balatonfüreden július 24-én rendezik meg a 157. Anna­­bált. A hagyományos bál, amely a reformkorban politi­kai tartalmat kapott, most, új tartalommal, hagyományőrző szereppel és folklór-bemutató­val nemzetközi eseménynek számít.♦ Kedden Bostonban életének 85. évében elhunyt Roman Jakobson, a világhírű orosz származású nyelvészprofesszor, a Harvard egyetem nyugal­mazott tanára. Jakobson a modern fonológia egyik meg­alapítója volt.♦ A Budapest Sportcsarnok­ban 3500 vendéget befogadó új részleget alakítanak ki komolyzenei hangversenyek megrendezésre. A nyitó kon­certet szeptember 19-én tart­ják, Verdi Requiemjével. Az Állami Hangversenyzenekart Ferencsik János vezényli. A színházak szerdai műsora Budai Parkszínpad! Fiesta Gita­­na de Sava spanyol együttes (fél 9) — Hilton Szálló: A néma leven­te (fél 9) — Rockszínház a Vö­rösmarty Műv. Központban. (Bp. VIII., Golgota u. 3.): Sztárcsinálók (7) — Zenélő udvar: Jandó Jenő zongoraestje (Zongorabérlet 1. 8) — Fővárosi Nagycirkusz: „Bűvös kör" (fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban.

Next