Magyar Nemzet, 1982. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-13 / 189. szám

4 Forrás: Párttörténeti Közlemények Az elmúlt években egyre többet tudhattunk meg, s mind árnyaltabb véleményt alkothattunk arról a néhány igen tanulságos évtizedről, amely az 1867-es kiegyezést­­követte.­ De ez az új tudás — s a vele járó szemléletváltozás­sal együtt — úgy tűnik, még mindig nem vált a magyar közgondolkodás részévé, s ha erről az időszakról esik szó, még ma is kísért sok régi beidegződés. Tudományos pub­likációk és történelmi kézi­könyvek egész sora bizonyítot­ta: a dualizmus kora a modern Magyarország megteremtésé­nek kulcsfontosságú időszaka volt. Még akkor is, ha a kiegyezés kompromisszum volta és az ebből fakadó ellentmondások eleve meghatározták e régió további sorsát. Olyan kor volt ez, amelyben a magyar gazda­ság és társadalom egyaránt gyökeresen átalakult. A magyar „Gründerzeit” sok kis egzisztenciát elsodort, ma­ga alá temetett. Másokat fel­emelt és vagyonhoz, társadal­mi pozícióhoz juttatott. A régi rend képviselői, a volt feudális társadalom hagyományos osztályai csak akkor tudták átvészelni e rohanó, napról napra új arcot öltő korszakot, ha képesek voltak­ az alkal­mazkodásra. Volt céhmesterek és céhlegények kisiparossá, magánvállalkozóvá, akár jó­módú nagypolgárrá is válhat­tak, ha futotta tehetségükből, vállalkozókedvükből, tőkéjük­ből. A bi­rtoktalan nemesség is megőrizhette korábbi társa­dalmi pozícióját, presztízsét, ha hivatalt vállalt vagy ..be­nősült”. De ha nem tudta el­játszani a történelem által rá­osztott, szerepet, óhatatlanul kihullott az idők rostáján. A magyar-­ dzsentri­­ polgári társadalomba való beilleszke­déséről, az új idők logikájához való idomulásáról. Gyulaitól Babitsig, Mikszáthtól Móriczig számos briliáns elemzés született. Íróink egyik legfőbb érdeme az volt, hogy nem a kórboncnok szenvtelenségével közelítettek e témához, hanem a dzsentri iránti megértéssel. A gúny, az irónia sosem szo­­­­­rította teljesen háttérbe azt a részvétet, amelyet e pusztulás­ra ítélt társadalmi réteg sorsa iránt éreznie kellett mindazok­nak, akik tanúi voltak e ré­teg szívós élniakarásának. Var­ga Csaba a Forrás júliusi szá­mában Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival című re­gényét elemezve arra figyel­meztet, hogy ne pusztán poli­tikai pangfietnek, a dzsentri elleni vádiratnak tekintsük a Mikszáth-regényt, hiszen ha csali, ez lenne, ma már aligha vennénk le a könyvespolcról. A dzsentri fiú esete a polgár­­lánnyal azért olyan élvezetes olvasmány ma is, mert jóval több a történelmi középosztály kifigurázásánál. A korábbi se­matikus — ma már mosolyt fakasztó — értelmezések, az egysíkú politikai magyaráza­tok sem fedik el a regény való­di gazdagságát és az író eredeti szándékát : azt, hogy tablót fessen saját koráról, dzsentri­ről és polgárról egyaránt. Noszty Feri , valóban a dzsentri fiúk léha, könnyelmű — az akkori értékrend szerint Sikeres — életét élte, de Mik­száth ábrázolja hőse felismert és megkerülhetetlen kiszolgál­tatottságát is. ..Nincs más vá­lasztása se­ a korabeli társada­lomban, se a regényben, köl­csönökkel fenntartani magát addig, amíg egy polgárlány s annak vagyona megmenti.” Igaz.­ Noszty Feri meg sem kí­sérli, hogy valamilyen polgári foglalkozás után nézzen. De a korabeli társadalmi viszonyok és normák ezt nem is teszik számára lehetővé. Így nem te­het mást, mint azt, hogy áru­ba­­bocsátja társadalmi státu­sát, alkura lép a­ polgársággal. A polgárság adja a pénzt, a nemesség a társadalmi rangot. Az egyesség mindkettejük ér­deke. A korabeli közfelfogás­ban a Nosztyak kutyabőre és a Tóth Mihályok vagyona azo­nos értéket képvisel. S ha a regényben az említett paktum mégsem jön létre, az inkább azon múlik, hogy Tóth Mihály nem tipiku­s polgár. Ha az len­ne, akkor nem hagyná ott Amerikát és a polgári pályá­ját egy magyarországi földbir­tok kedvéért, s akkor nem tagadná meg a dzsentri fiútól lánya kezét, hanem követné a báró Kopereczkyék példáját. Utópikus hős tehát, akit mint­ha Széchenyi Szekfű által idealizált eszméi irányítaná­nak. Olyan eszmék, ám enek­nek már nincs helye a kiegye­zés utáni kor Magyarországán. Igaz, a 67 utáni nemzedék — Szekfű Gyula „Három nemzedék”-éből a második — sem akart kevesebbet, mint a példaképének számító reform­kori első. Ez a generáció még­is hanyatlást jelentett az előző nemzedékhez képest. Még ak­kor is, ha a nemzedék vezér­alakjai: Arany László, Rákosi Jenő, Vajda János, Dóczy La­jos, Pulszky Ágost, Beöthy Leó, Szontágh Gusztáv, Hun­­falvy Pál és mások egyéni ké­pességeiket tekintve egyetlen korábbi nemzedéknél sem vol­tak gyengébbek. S hogy e má­sodik nemzedék szellemi tel­jesítményét mégis alig-alig ismerjük, azt nem csupán az első nemzedék óriásainak az utókorra vetülő árnyéka okoz­za — mint a Forrás cikkírója véli — inkább az, hogy e ge­neráció már egyfajta kényszerpályára szorult, élettere jóval szűkebb volt reformkori elődeinél. E második nemzedék csak azt a pályát járta be, amelyet be­járhatott. Számára a forrada­lom már történelem volt, s a ■kiegyezést is „készen kapta”. Akkor­ lépett a történelem po­rondjára, amikor a kapitaliz­mus első komoly megtorpaná­sát élte át. Mindez nyomot hagyott gondolkozásán is. Az 1848 utáni felemás törté­nelmi fejlődés — mint ezt a Párttörténeti Közlemények leg­utóbbi számában Erényi Tibor tanulmánya bizonyítja — ki­hatott a magyarországi mun­kásmozgalom alakulására is. Amíg máshol a forradalmi de­mokratikus irányzatok általá­ban megelőzték a szocialista, szociáldemokrata mozgalmak létrejöttét, nálunk e forradalmi demokratikus irányzatok a hatvanas évekre lehanyatlot­tak és többnyire a liberaliz­musba torkolltak. Az 1840-es és 50-es magyar forradalmi demokratáinak túl­nyomó többsége — talán csak az egy Táncsics Mihályt kivé­ve — már nem élte meg az 1870-es éveket, s akik életben voltak, azok is — mint a ta­nulmányban olvasható — meg­alkuvásra kényszerültek. Mi­vel a hazai ipar fejlődése üte­mét tekintve messze elmaradt az ipari forradalom bölcsőjé­ben tapasztalhatótól, nálunk sem a chartizmusnak, sem a trade-unionista jellegű szervez­kedésnek nem voltak meg a gazdasági és társadalmi alap­jai. Így azután érthető módon az Osztrák—Magyar Monarchia munkásmozgalmára legerőtel­jesebben a németországi szo­cialista irányzatok — elsősor­ban Lassalle és Kautsky — hatottak, már csak azért is, mert az újonnan kialakuló szakmunkás réteg is zömében német eredetű­ volt. A német mintát követő magyarországi munkásmozgalom — mint a szerző tanulmányában bizo­nyítja — a XIX. század folya­mán csak kevés megértést ta­núsított a hazai polgári átala­kulás legfontosabb feladatai iránt, illetve azok az áramla­tai, amelyek a földkérdést vagy a nemzeti kérdést napi­rendre tűzték, többé-kevésbé fel is hígították kezdeti szo­cialista céljaikat, s eltávolod­tak a városi munkásság to­vábbra is német mintához, iga­zodó politikai mozgalmától. V. K. Magyar Nemzet Tom Paine, avagy a jósan és­ Bemutató Egerváron TIZENNYOLCADIK SZÁ­ZADI, angol születésű, ameri­kai forradalmi demokrata po­litikus, publicista és gondolko­dó az a Thomas Paine, akit Paul Foster szövevényes, tér­ben és időben száguldozó mű­ve megidéz. Kezdődik és vég­ződik egy nyomorszálláson, New Yorkban, az 1809. eszten­dőben, amikor a lázítás és ha­zaárulás miatt körözött hős meghal. Átkelése Amerikába, vissza Angliába, azután Fran­ciaországba. Megszületnek munkái: A józan ész és Az em­ber jogai. Végbemegy az ame­rikai függetlenségi háború, majd a nagy francia forrada­lom, hol a fegyver, hol a fog­ság hányattatását hozva. A halál foglalatában az­ élet, mindezt voltaképp a felvilá­gosítást követő őrmesternek mondják el, aki semmit sem silabizál ki Tom Paine zilált sorsából. A história valóban kusza, kapkodó. „Mindig azt kíséreltem meg, hogy hézagokkal, lyukakkal írjak, mint ahogyan Henry Moore szobrain is lyukak van­nak. Kell, hogy darabjaimon más elemek is át tudjanak áramlani. A lyukak lélegzet­vételnyi szünetek, szabad te­ret biztosítanak a színész és a rendező kreativitásának ... A színház csoportmunka” — írja Paul Foster, aki az Off-Off Brodway, a La Mama, a kísér­leti színházi közönség szerző­je, szabálytalan társulathoz tar­tozik, tehát szertelen szöveg­könyveket ír. Az a meghök­kentő a Tom Paine, avagy a józan ész még egyenetlen be­mutatóján, hogyan hajlítja magához a rendhagyó Paul Fostert a rendteremtő Ruszt József. SEMMI SEM GÁNCSOL­HATJA EL e színrevivőt, hogy a viszonylatokat felvázoló szín­padi rendszerét szokása sze­rint ne alkossa meg. Nemhogy a színmű,­de még a színhely sem akadályozhatja, hiszen az egervári várudvar néző- és já­tékterét is szépen átszerkesz­tette, „munkára fogta” még a falmaradványokat is, például ide támaszkodnak a színészek, innen tekintenek szembe a közönséggel a ruszti tételké­pekben, így a nyitó és záró­képben. Azt kívánja Paul Foster, a szereplő eredeti személyiségé­vel érkezzen, sőt, be is mu­tatkozzon a tulajdon nevén. Azután bebújik a szerep bő­rébe. Azt kívánja Ruszt Jó­zsef, a szereplő már színész­ként lépjen be. Azután felve­szi a szerep vonásait is. Egy­szer sem tüstént toppan be az ábrázolt alak, mindkétszer kés­lekedik, de az első esetben messzebbről, még az életből jön, míg a másodikban köze­lebb, már a színházban van. S Foster ellenére, ez most így is van. Egy színész játsszon több szerepet, az induló zalaeger­szegi együttesből: Császár Gyöngyi, Deák Éva, Egerváry Klára, Fekete Gizi, Forgács Tibor, Gyürki István, Kvintus Konrád, Nádházi Péter, Szal­ma Tamás tölt be sokszoros tisztet. A játékmód jóvoltából Paul Fosternél ezeket a sze­repeket semmi sem, míg Ruszt Józsefnél az a szublimált sze­mélyiség kötné össze, amelyik mindegyikben megvan, aho­gyan ez nemegyszer megtör­tént a rendező kecskeméti kor­szakában, nemcsak egy-egy előadásra, hanem egész elő­adássorozatra nézve is. S Ruszt ellenére, ez most mégsincs így. Egy szerepet játsszon két szí­nész; Tom Paine megkettőző­dik önmagára és hírnevére, em­beri és eszményi énjére. Az egyik fakó arcszínű, penge­éles profilú, fiatalon deresedő férfi, Rácz Tibor szolgálatkész személyében, aki fehér inget, fekete nadrágot, fehér haris­nyát, csatos cipőt visel. A má­sik pedig egészséges, napbar­nított fiatalember. Nemcsák Károly szenvedélyesebb sze­­replésében, akin nincsen más, csak patyolat ágyékkötő. Mint­ha megcserélődne lassanként külső képük, az egyik felve­szi azt, amit a másik levet, hogy annak nem marad más, csak egy vörös lepel, mint tó­ga a néptribunnak. Illik ez Fosterhez is. Rüszthöz is, hoz­zá olyannyira, hogy könnyen meglehet, e munkásságban máskor is, a személyek „földi” sorsát majd „égi” alteregók szemlélik. Amint közös óhajra, most így is van. AZ ÓHATATLAN, hogy a színrevitel stílusába ne szű­rődjenek be a színmű sajátos­ságai. Például az a gyerme­kesség, amit a sakkjátszma, a bábállítás és jó néhány jele­net megkíván, s amit inkább a fiatalok játékossága pártfo­gol, semmint a rendezői sze­mélyiség. És szükségeltetik most komikum is, szókimondás is. Ez Amerika. 1982. VII. 28. — mondották a premier napján. A jelenidejűség mellett, vállal­ták az amerikai, az angol, a francia földet is, a Szabadság­szoborral, a lobogókkal, a da­lokkal. Kész fenve készülnek a forradalomra a Marseillaise­­zel, szárnyaló és suttogó han­gon az Internacionáléval is, az égre léggömböket eresztve. S magyar népdalokkal is. Táncot jár Tom Paine, lassú, mind­egyre gyorsuló léptekkel. Egy hajdanvolt értelmiségi, aki vé­gül az italba felejtkezett, nincs sírja, nincs becsülete. Bogácsi Erzsébet NAPLÓ Csütörtökön Salgóbányán megnyílt a III. országos ama­tőr pop-rock zenei tábor. A tíznapos táborba meghívott együttesek — a budapesti Axe, a Somogy megyei Inversio Jazz Group, a Baranya me­gyei Minaret és SK, a Veszp­rém megyei Sky, a Komárom megyei Onyx, a Bács-Kiskun megyei Dokk, a Heves megyei Pótkerék és a Nógrád megyei Front, valamint a GM '75 — z­enei továbbképzését élvonal­beli muzsikusok irányítják. A tábor művészeti vezetője Vic­­tor Máté. A III. országos ama­tőr pop-rock zenei tábor au­gusztus 21-én a Salgótarjáni Torna Club stadionjában kon­certtel ér véget. A Csók István Galériában csütörtökön megnyílt Kádár János Miklós festőművész ki­állítása.♦ Portrék címmel fogadja csü­törtöktől a látogatókat Varga Imre szobrászművész kiállítá­sa a Visadó Galériában. Tizen­hat többségében már ismert,­­rvn­teményben veny szabad­téren felállított mű tekinthető meg a kiállításon, amely szep­tember 9-ig tekinthető meg. Megkezdődött a segesvári vár restaurálása. A műemlék mintegy negyven épületét újít­ják fel.♦ Hazaérkezett csütörtökön olaszországi vendégszereplésé­ről a Magyar Állami Opera­ház Zenekara. Az együttes Martina Franca városban au­gusztus 7-én és 9-én Busoni Turandot című operájának elő­adásán működött közre. 8-án pedig mint a Budapesti Fil­harmóniai Társaság zenekara önálló, nagy sikerű koncertet adott. Műsorukon Vivaldi Pic­­colóversenye, Richard Strauss II. kürtversenye, Kodály Ga­­lántai táncok című kompozí­ciója és Mendelssohn Skót szimfóniája szerepelt. A ssíniusiak pénteki műsora randál Parks/.ínofldi Riói karne­vál (fél 6) — Hilton Szálló: Per­­i solesi­ingoperák (fél 1) — Mátyás­­templom: H­aák Judit, orgona­jtsVe — Marion vásár: A Ma­­j gyer Állami rt­o­m sversen vésnék a r­au­s versen­ye (7. esőnap: le/én) — Fővárosi Nagycirkusz: Bűvös kor (du. fél 4 és fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. Pén­tek, 1992. augusztus 13. Zongoraművek A száz évvel ezelőtt született Igor Stravinskynak állít méltó emléket az a lemez, amelyen Ránki Dezső a komponista zon­goradarabjaiból mutat be né­hányat. Stravinsky egyik leg­ismertebb művének, a Petrus­­kának-­ a szerző készítette át­iratában a négy jelenetből álló zenekari burleszknek három tétele szólal meg. Amint az 1935 novemberében tartott elő­adásában a művész elmondta: az 1921 nyarán készült átirat­nál az a szándék vezette, hogy ..a zongoravirtuózoknak meg­lehetősen nagyszabású darabot adjak, amellyel bővíthetik mo­dern repertoárjukat, és amely lehetőséget ad technikájuk csillogtatására.” Nos, az Artúr Rubinsteinnek ajánlott három tétel Ránki Dezsőnek is jó al­kalmat kínál fén­yes tehetsége, ragyogó virtuozitása újabb bi­zonyítására. A következő, Pia­­no-Rag Music című kompozí­cióban — amelyet a szerző ugyancsak Rubinsteinnek ajánlott — fölfigyelhetünk ar­ra, hogy a dzsessz ritmusvilá­gával is kísérletező Stravinsky művészete milyen közel áll eh­hez a sok irányban tájékozó­dó zongoristához. Hasonlóan izgalmas előadásmódban szó­lal meg az 1940-ben kompo­nált, alig négyperces időtar­tamú Tangó, amely ráadás­­számként is roppant hatásos lehet. A lemez másik oldalán két jelentékeny Stravinsky-kom­­pozíció hallható: a Szerenád A-ban és a Szonáta, amelyek­nek keletkezési idejük 1925., illetve 1924. A lemez tasakján olvasható előadási idő láttán föltűnhet, hogy a Szerenád A- ban című mű négy tétele egyenként alig éri el a hár­om percet. Ennek az a magyaráza­ta, hogy egy hanglemezcéggel kötött szerződésében a kompo­nista olyan mű írására vállal­kozott, amelynek egy-egy té­tele ráfér a lemez egyik olda­lára: ez akkoriban mindössze hárompercnyi zenét jelentett. Ez a Stravinskyra is jellemző alkalmazkodóképesség­­ — amely miatt a mai ifjabb ze­neszerző nemzedékek képvi­selői bizonyára felháborodá­­suknak adnának kifejezést — ezúttal is remekművet terem­tett. Életrajzában a szerző el­mondta, hogy a darab címe ,,a tizennyolcadik századi Nacht­­musik utánzása, amely általá­ban hercegi pártfogók megbí­zásából született, különböző ünnepi alkalmakra, és — akár­csak a szvit — meghatározat­lan számú darabokból állt". A mű címeit is — amelyek egyéb­ként nem mindig pontosan fe­dik a zenei tartalmat és han­gulatot — a szerző adta. Ránki Dezső a Hymne, a Ro­­manza, a Rondoletto és a Ca­­denza finala tételek közül kü­lönösképpen a harmadik részt játssza virtuóz technikai tu­dással, ug­yanakko­r a szerte­lenségekre csábító játékmód veszélyeit is kikerülve. Hason­lóan biztos stílusérzékkel szó­laltatja meg Stravinsky neo­klasszikus korszakának egyik legmaradandóbb alkotását, a Szonátát, amelyben sok moz­zanat őrzi Bach hatását. A zob­­­goraművész mély beleérző ké­pességgel kereste meg ezt a kapcsolatot, amely a három­ti­­teles Szonátában különösen a tempójelzés nélküli harmadik részre jellemző. Ami a tempó­kat illeti, érdekes megfigyelni, hogy Ránk­ Dezső gyorsa­bban adja elő a műveket, mint ami­lyen időtartamok Eric Walter White Stravinsky-köny­vében olvashatók. Igaz, a könyv ada­­tai csak tájékoztató jellegűek, de azért arra is utalnak, hogy korunkban a játéktechnika fejlődésével arányosan való­színűleg fölgyorsultak a tem­pók is. Barokk, klasszikus és ro­­mantikus művek szólalnak meg azon a lemezen, amelyen másik fiatal pianistánk, Jandó Jenő néhány népszerű zongo­radarabot játszik. Händel, Mo­zart, Beethoven, Weber, Men­delssohn, Chopin, Liszt és Grieg ismertebb alkotásai Jan­dó előadásában nemcsak a mű­vész kiváló tehetségéről tanús­kodnak, hanem a kompozíciók alapos ismeretéről is. Termé­szetesen a muzsikus úgy igye­kezett összeállítani a műsort, hogy azok interpretálása köz­ben kitűnjék játékának hajlé­konysága, bravúros billen­tés­­technikája és művészetének­ virtuóz jellege. Ez a szándék a legtöbb esetben érvényesül is, főképpen az olyan mutatós és hatásos darabokban, mint amilyen Liszt Rigoletto-para­­frázisa, XV. rapszódiája (a közismert Rákóczi-induló föl­dolgozása), vagy két kisebb Grieg-mű, a Lírai darabok cí­mű ciklus részletei­, A tavasz­hoz és A törpék menete. Amennyire tiszteletre méltó vállalkozás Jandó Jenőé, an­­­nyira merész is.­ Mert­ jutalom­­játékként a Nagy magyar elő­adóművészek című lemezcik­­lusba aligha illeszthető bele, ezt ugyanis a harmincéves mű­vész életkora nem indokolja.­­ Ahhoz viszont korai még a kia­­­advány, hogy Hantiéitól — akinek művészetét ezúttal nem sikerült sallangtalanul meg­szólaltatnia — Lisztig áttekin­tést adjon egy sok sikert elért, de bizonyára újabb fejlődési és érési szakaszokon átmenő előadói pályáról. A megjegy­zés természetesen csak „hic et nunc” érvényes; 10—15 évvel ezelőtt bizonyára kitörő öröm­mel fogadtunk volna egy ilyen kitűnő színvonalon készült le­mezt. Ma azonban — neve utol­sósorban Jandó Jenőnek,­ és nemzedékének köszönhetően —­ annyira el vagyunk kényez­tetve jó zongoristákkal, hogy egy új lemezen a ragyogó csil­logás mellett bátrabban kér­jük számon a különféle zenei stílusokban való­ nagyobb­­el­mélyedést is. Gábor István SÖRGYÁRI CAPRICCIO Színes csehszlovák film Rendezte: JIRI MENZEL Bajos, szellemes és mulatságos történet, némi kacér erotikával­­ é/ Menzel új Alkotása, amely J. MR­A BAL nálunk is megjelent regénye nyomán készült. /Az 1981. évi Csehszlovák Nemzeti Fesztivál nagydíjasa./. A MŰVÉSZ és a PUSKIN mozi műsorán

Next