Magyar Nemzet, 1982. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-21 / 221. szám

Kedd, 1982. szeptember 21. • Mammr Som­ot A Balaton gyógykezelése • Vízvédelem a déli parton A múlt év nyarán megkez­dődött a Balaton, három évti­zedre terjedő vízgazdálkodási fejlesztési programjának a végrehajtása, a Kis-Balaton szürőfunkciójának visszaállí­tását célzó hatalmas munka beindításával. A Zala folyón érkező szennyező anyagok fel­tartóztatására szolgáló hatal­mas tározónak az első ütem­ben 1985-ig létrejövő meden­céje 18 négyzetkilométer terü­letű s 22 millió köbméter tér­fogatú lesz, és hosszabb tar­tózkodási időt nyújt majd a beleömlő vizek leülepedésére, megtisztulására. Az 1995-ig teljes nagyságá­ban — 75 négyzetkilométer vízfelülettel — kiépülő kis­­balatoni védőrendszer azonban kizárólag a Zala által szállí­tott szennyezéseket lesz képes távoltartani üdülőtavunktól. A Zala a Balaton 5774 négy­zetkilométer nagyságú teljes vízgyűjtőterületének csupán a feléről hordja be a tóba a különböző eredetű szennyezé­sekkel terhelt csapadékvizet, szükség van tehát a más­honnan származó vízminőség­­romlás elhárítására is. Első­sorban a déli parton beömlő vízfolyások szennyező hatásá­nak kivizsgálása volt fontos feladat, hiszen e patakok, ár­kok, csatornák szerepe a Ba­laton vízgyűjtőjének egyne­gyedére terjed ki. A pécsi székhellyel műkö­dő Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság 1975 óta havonta méri és vizsgálja a Balaton déli vízgyűjtőjéről származó felszíni vizek mennyiségét és minőségét, szennyezőanyag­terhelésük származási helyét, hogy javaslatot tehessen a víz­minőség javítását célzó fel­adatok elvégzésére. Ezeknek a vizsgálatoknak az eredményeit ismerteti a Vízügyi Közlemé­nyek legújabb füzetében Kau­­rek­ Róbert vegyészmérnök és Szappanos Ferenc mérnök, a DVI műszaki-gazdasági ta­nácsadója, illetve igazgató­­helyettese. A jelenlegi állapo­tok felvázolása mellett elem­zik azokat a tevékenységeket is, amelyek a vízminőség ala­kulását befolyásolják, hogy meghatározzák a még min­dig romló folyamat megfordí­tását elősegítő tennivalókat. A legfőbb szennyezők A Balaton déli vízrendsze­rét­ dombvidéki és síkvidéki gyűjtőterületekre tagolják a tanulmány szerzői. A domb­vidéki területekről gravitáció­san lefolyó vizeket külvizek­­nek, a lecsapolt berekterüle­­tekről származó és szivattyú­­telepekkel átemelt vizeket pe­dig berekvizeknek nevezik. A Balaton terhelése szempont­jából a berekvizek sokkal ár­talmasabbak, mint a külvizek. A teljes déli vízgyűjtőről a Balatont évi 50 tonna fosz­forban és 471 tonna nitrogén­ben mért növényi tápanyag terheli. Az összfoszfor 40 szá­zaléka és az össznitrogén 20 százaléka a tisztító telepekre vezetett szennyvízből szárma­zik, a tápanyagterhelés na­gyobbik része azonban területi szennyezésként a teljes déli vízgyűjtőből kerül a tóba. A legfőbb területi szennye­ző a mezőgazdaság. A Balaton déli vízgyűjtőjén 1971-ben hektáronként 204 kiló, 1980- ban pedig már 347 kiló mű­trágyát használtak fel. A faj­lagos felhasználás az orszá­gos átlagnál 15—20 százalékkal több, ugyanakkor a műtrágyá­zás hatékonysága elmarad az országos átlagtól — állapítják meg a kutatók. A déli vízgyűj­tőről a Balatonba kerülő te­rületi eredetű nitrogén- és foszforterhelések évente elérik a 380, illetve 30 tonnát. Ezek a mennyiségek a vízgyűjtőn évente kiszórt műtrágya ható­anyagoknak a nitrogénnél 4, a foszfornál pedig 0,5 százalé­ka, amelyek reális veszteség­nek minősíthetők, s a területi eredetű tápanyagok akár egyedül a mezőgazdasági ágazattól is származhatnak. A déli vízgyűjtőn nagyüzemi sertéstelep 37 helyen, szarvas­marhatelep pedig 46 helyen működik, több mint 77 ezer állattal. A telepeken naponta 1082 köbméter hígtárgya ke­letkezik, de a vizsgálatot vége­­­zők véleménye szerint az üzemelő gazdaságok által megadott mennyiségnél több a létrejövő műtrágya. Sem a gyűjtési módjuk, sem az elhe­lyezendő terület megválasztása nem elégíti ki a vízi környe­zetvédelmi irányelveket. E té­ren mielőbb hathatós intézke­dések szükségesek. A berki vizeket a nagy szervesanyag- és sótartalom jellemzi, ezzel okoznak jelen­tős terhelést a tónak. A Balaton vízminősége alap­vetően a vízgyűjtőterületen folyó tevékenységtől függ. A tanulmány szerzői a területi vízgazdálkodási feladatok kö­zül elsősorban azokkal foglal­koznak, amelyek egyértelműen a tó védelmét, illetve vízkész­let-gazdálkodásának a javítását szolgálják. Javaslataikban pe­dig arra törekednek, hogy le­gyenek azok fokozatosan meg­valósíthatók, de már az első lépcsőben is hatásosak, és álljanak arányban a jelenlegi népgazdasági helyzettel. .4 szükséges tennivalók A Balatont leginkább az el­sődleges szervesanyag-terme­­lés fokozódása veszélyezteti A külső, emberi hatásra létrejö­vő eutrofizáció, az elnövénye­­sedés — miként dr. Felföldy Lajos megállapítja — nem a víz öregedése, hanem a víz betegsége, amit a külső anya­gok bejutásának megakadá­lyozásával lehet gyógyítani. A pécsi kutatók vizsgálatai alap­ján a vízgyűjtőn és a parti sávban olyan műszaki, szer­vezési és hatósági intézkedé­seket kell foganatosítani, amelyek eredményeként a tó összes oldott só terhelése 9721 tonnával, összes foszforterhe­lése 15 tonnával, szervetlen nitrogénterhelése pedig 168 tonnával csökkenjen évente. A szükséges teendők között első helyen áll a terület víz­­termelési, szennyvízelvezetési és szennyvíztisztítási teljesítő­képességének összhangba ho­zása. A Boglárlelle térségéhez tartozó területen keletkező szennyvizeket tisztítás után idegen vízgyűjtőre kell vezet­ni. A Balatonkeresztúr térsé­gében folyó előkészítő mun­kálatokat meg kell gyorsíta­ni, a főművek kiépítése előtti átmeneti üzemmód javítana a jelenlegi helyzeten, összhang­ban a tervezett nagybereki tá­rozókkal. A déli part egész hosszában szükséges a gyűjtő­hálózat kiépítésének gyorsítá­sa, vízközmű társulati szerve­zőben. A földvári szennyvíz­­telepről a teljesítőképességét meghaladó terhelést át kell vezetni Siófokra. A termelési szerkezet A mezőgazdaságból szárma­zó területi szennyezések csök­kentése érdekében a táj ter­melési szerkezetét jobban alá kell rendelni a vízminőségvé­­delem követelményeinek. Eh­hez ki kell dolgozni a sajátos vegyszer- és műtrágyahasz­­nálati rendszabályokat, vala­mint az alkalmazandó agro­technikai eljárásokat. Gyorsí­tani kívánatos a vízgyűjtő­­szemlélet alapján készített , összetett talajrendezési terv megvalósítását. Ami a hígtrá­gyák kezelését illeti, az elszórt állattartó telepeket fel kell számolni, a kritikus helyeken a telepek vízöblítéses trágya­­ eltávolítását meg kell szün­tetni, víztakarékos technoló­giát kell bevezetni. A hígtrá­gyakezelés és -elhelyezés so­rán előnyben kellene részesí­teni a komposztálást. A ki­hordott hígtrágyát azonnal a talajba kell bedolgozni. A vízrendezés alapvető cél­ja korábban a felszíni vizek minél gyorsabb levezetése volt. Ezt a módszert a mezőgaz- . dasági termelési és vízvédelmi szempontok miatt­ is meg kell változtatni — hangsúlyozzák nyomatékosan a pécsi kutatók. Nemcsak az­ elvezetésről, ha­nem a csapadék helyben tar­tásáról is gondoskodni kell. A vízlevezető hálózatot épp ezért alkalmas helyeken ki kell egészíteni a vízi visszptar­­té­rt biztosító tározókkal. hor­­datéküleoítökk°l. A berekvi­­zeknek­­közvetlenül a Bala­tonba vezetését meg kell szün­tetni. a létesítendő tározókban legalább 60— 70 napos tartóz­kodási időt kívánatos biztosí­tani, mivel ennyi szüksé­ges a növényi tápanyagok koncentrációjának legkisebbre csökkentéséhez Az elvégzett vizsgálatok szerint a Balatont nagymértékben terhelő berek­vizek minősége megfelelő vá­­tozási idő elteltével javítható. Tizenkét tározó A tervezett intézkedések kö­zül kiemelt jelentősége van a Balaton déli vízgyűjtőjén ti­zenkét helyen létrehozandó, összesen 76 millió köbméter befogadó képességű tározó megépítésének. A kutatás végzői Marcali, Táska, Nagy­berek, Buzsák, Lengyeltóti, Szőlőskislak, Kötcse, Szolád, Őszöd, Kereki, Kőröshegy és Endréd térségében javasolnak összesen 40 négyzetkilométer vízfelületű tározót. A déli víz­gyűjtőn a tározásos vízminő­ség-szabályozás látszik a leg­hatékonyabbnak, amely egyút­­tal a Balaton vízutánpótlása szempontjából is fontos szere­pet tölthet be. Viszonylag gyorsan építhetők, tehát időt lehet nyerni velük a tartósabb hatást nyújtó, de lényegesen drágább beavatkozások meg­valósulásáig. A vizsgálatok szerint a Ba­laton felé folyó vizek beveze­tési módját is meg kell vál­toztatni. A jelentősebb vízho­zamokat szállító patakok, csa­tornák torkolatánál a Balaton medrébe a nagyobb vízmély­ségekig vezetőműveket kelle­ne építeni, ezáltal a — táro­zás ellenére is, főként árvi­zeknél — szennyezettebben befolyó víztömegek a mélyebb Balaton mederbe vezethetők, ahol az elkeveredés jobban bekövetkezik. A tanulmány szerzői úgy vélik, hogy a javasolt felada­tok végrehajtása nem irreá­lis célkitűzés, valamennyi tel­jesíthető. Ha a Balaton egyre súlyosbodó vízminőségi prob­lémáját meg akarjuk oldani, törekedni kell arra, hogy a tó mesterséges eutrofizációját olyan szintre mérsékeljük, hogy a jelenlegi kedvezőt­len folyamatok megálljanak, illetve visszaforduljanak. Ha 1995-ig, a kis-balatoni tározó teljes nagyságban való üzembehelyezéséig a déli víz­gyűjtőn is megtesszük az el­engedhetetlenül szükséges in­tézkedéseket, akkor a század végére újból egészséges lesz a Balaton. Hogy így legyen, az nem a magyar vízügy ki­váló munkásain múlik. Antalfy Gyula z Egyesületi vezetők az óhazában I. Magyarnak lenni... A kitántorgóktól és kiván­dorlóktól, a menekültektől és disszidensektől, a világgá futott emberektől „egy egész világ” választ el bennünket. Össze­köt viszont, hogy a világ ma­gyarságához tartozunk, együtt. Új közérzület, új közmegegye­zés vezérel valamennyiünket egy közös szellemi haza meg­alapozásához. Útjaink — szük­ségszerűen — egymás felé ve­zetnek , közeledünk ... A Magyarok Világszövetsé­ge, most első alkalommal, Nyugat-Európából, az Egyesült Államokból és Kanadából hív­ta egybe a szórványmagyarok tizenhat egyesületi vezetőjét, hogy a külországban élőkkel még az eddiginél is szorosabb és sokrétűbb kapcsolatot tud­junk tartani — változatlan alapelvekkel, módosuló mód­szerekkel a lehetőségek alaku­lásának függvényében —, a nehezedő külső feltételek elle­nére is erősítve az együttmű­ködés szálait. Mert. ..magyar­nak lenni nehéz, de nem lehe­tetlen."★ Kanada messze van. Száz­harmincezer az ottani magyar­ság száma. Torontóban hozzá­vetőlegesen 40 ezren élnek. Tar Mihály onnan látogatott haza, a világ másik végéről. Tökéletesen megőrzött, ízes magyarsággal beszél. — Főleg a torontói Németh László Társaságot képviselem, s azt az egyesületet, amelyet Kanadai Magyar Kulturális Társaság néven tartunk fönt. Fő feladatként megpróbáljuk a magyar kulturált értékeket továbbra is művelni, terjesz­teni és a fiatalokba átültetni. A szervezet taglétszáma ugyan nem nagy, de azt hiszem, hogy összesen túlhaladja az 1200— 1500 főt. Ezenfelül sok ezer olyan pártolónk is van, akik összejöveteleinken boldogan és nagy örömmel vesznek részt, fáradhatatlanul segítik munkánkat. Hogyan értékeli ezt a mos­tani tanácskozást? — Meg vagyok győződve ar­­■ ról, hogy akik ezen az eszme­­i cserén részt vettek külföldiek­­ és hazaiak egyaránt, megtalál­ták a hangot ahhoz, hogy mind a két oldal egy közös ügynek az érdekében támogassa egy­mást. Jó szívvel és jó emlé­kekkel megyek el innen. Olyan emberekkel találkoztam, aki­ket több mint harminc eszten­deje ismerek, s ma ott ülnek azokon a fontos posztokon, amihez értenek is, s ahol a legnagyobb szükség van a rájuk. Ez az első eset, hogy egye­sületi vezetők egybegyűltek. Nem késtünk el ezzel egy ki­csit? — A hozzászólásomban is hangsúlyoztam, hogy ez az egész dolog a 24. órában kez­dődik. Sajnos nagyon sok időt elvesztettünk, számtalan olyan lehetőséget mulasztottunk el, amikor közeledhettünk volna egymáshoz, s utólag ezt a lé­­pésvesz­tést már nem lehet jó­vátenni ... Ez a közeledés a mi részünkről őszinte, s az az érzésem, hogy a hazaiak ré­széről is, akikkel együtt be­szélgettünk, mert voltaképpen nyílt beszélgetések formájá­ban telt a tanácskozás. Miben áll a munkájuk lé­­nyege napjainkban? — Olyan kulturális összejö­veteleket rendezünk, amelyek a magyar szellemi értékeket próbálják megőrizni. Voltak írók, költők, történészek,­­elő­adóiművészek, akik eddig hasznos előadásokat tartottak körünkben, s megerősítették hitünket. (így Lőrincze Lajos, Csoóri Sándor, Czine Mihály, aztán Sütő András, Farkas Árpád, Kányádi Sándor Er­délyből, Nagy János egyetemi tanár Debrecenből, Sinkovits Imre, Jancsó Adrienné, Mar­­czis Demeter, Béres Ferenc ...) Azt hiszem, ez (átfogó) képet adhat arról, hogy valójában mit is végzünk. A régi nagy kivándorló nem­zedék lassanként kihal, s a fiatalok meg elveszítik a Ma­gyarországhoz kötődő szálakat. Hogyan lehet ezzel a „törvény­­szerűséggel” megbirkózni? Hi­szen az idő, a szó szoros ér­telmében ellenünk dolgozik. . • — Igen, de megvan a lehe­tősége annak Kanadában, hogy küzdjünk ez ellen, mert van­nak multikulturális törvények, amelyek biztosítják a nemze­tiségek kulturális életének fennmaradását. Nekünk, azt hiszem, akiknek gyermekei Kanadában élnek, vagy ott fog­nak élni, az egyetlen felada­tunk az, hogy utódainkba a magyar identitást áttápláljuk. Érezze az a gyermek, amikor majd az élet színterére kerül, s esetleg fontos beosztásba ,jul (mint sokan főleg állami, de magánvállalatoknál is), hogy támogatnia kell a ma­gyar ügyet. Szerintem ez az egyedüli, amit tenni lehet az iskolákban, amelyek Torontó­ban is vannak, mind a kato­likus, mind a református egy­ház részéről, meg a Magyar Ház kebelén belül is . . . Ők elplántálják a gyermekekben a meséken, játékokon keresztül, a magyar nyelv révén, az iro­dalom útján azt, amit lehet; a Kodály Együttes pedig tánc­ban­, dalban és zenében. A to­rontói Magyar Háznak van egy 150 fős Kodály Kórusa, amelyiknek Zidra Margit a vezetője, a tánccsoportnak pedig Dreisziger Kálmán. Ez a két csoport — az én meg­ítélésem szerint — a Magyar Ház Arany János Iskolájával egyetemben az, amelyik talán a legjobb, a leghasznosabb munkát végzi. Távol áll tő­lem, hogy másokról beszéljek, akiket nem ismerek, de meg vagyok győződve arról, hogy ilyen csoportok mindenütt vannak, ha nem is ilyen ha­talmas taglétszámmal, de min­dig és mindenhol akadnak lel­kes magyar emberek, akik ezt a közösen megmozdított ügyet támogatják. De nem minden­ki. Én azt hiszem, hogy a nem-tám­ogatásnak is vannak mind a két oldalon hívei, ugyanúgy itthon, mint oda­kint. Milyennek ítéli meg a jelen­legi kapcsolatot? — Jónak tartom. Határozot­tan meg vagyok győződve ar­ról, hogy a hazaiaknak a hoz­záállása és igyekezete — azok­ra a kulturális szervekre, il­letve kulturális beosztású em­berekre gondolok, akik ezt az ügyet előbbre próbálják vinni — őszinte és tisztességes. S ez a legfontosabb. . Mit jelent a­­mindent meg­­szépítös messzeségben magyar­nak lenni, s miben nyilvánul meg a magyarságtudatuk? — Lehet, hogy nem olyan nehéz a kérdés, mint hiszi... Nekem például a magyarságot Ady, Móricz, József Attila, Veres Péter, Szabó Pál je­lenti ... Az irodalmi kultúr­hagyo­­mány jelenti a magyarságot? — Nem. Az irodalmi kultú­rán keresztül annak a megfo­galmazása, amit talán — egy szóval — úgy lehetne össze­foglalni, hogy hazafiság. S ebben sokkal több van, mint amit én ezenkívül el tudnék dadogni... De ha azt mon­dom, hogy a Németh László Társaság nem véletlenül szü­letett meg az emigrációban hat évvel ezelőtt, akkor azt hiszem, hogy ez sokkal több mindent árul el azok számára, akik nem ismerik a kinti ma­gyar életet. Nagyon sok értel­mes és jóindulatú ember van, akik ugyan kritikával illetik a hazaiakat bizonyos terüle­ten, de azt is jól tudják, hogy a magyarság azért mégiscsak itt él, ebben az országban, a Kárpát-medencében, s ha en­nek a magyarságnak a sorsá­ról beszélünk, vagy sorsának a még jobbra fordulásáról — hogy ezt a kifejezést használ­jam —, akkor azt csak az a nép, az a nemzet, amelyik itt van, ezen a talpalatnyi földön, csak az tudja elősegíteni. — Az én nemzedékem ezek­ben a kérdésekben nagyon vegyes érzéseket táplálgatott, mert nem mindenkinek ugyanazt jelentette a haza fo­galma. Ha az ember az egyi­ket kérdezte meg, hogy mit je­lent neki a haza, akkor lehet, hogy éppenséggel nemzeti ko­­kárdás volt, a másik meg egy halkabb szavú magyar, aki többre nézett egy József At­­tila-költeményt, vagy egy Né­meth László-tanulmányt min­dennél, és a harmadik, lehet, hogy csak táncolni akart, de valamilyen módon kifejezésre juttatta, hogy ő odatartozónak érzi magát. Én azt szoktam mondani, amikor művészeink ellátogatnak hozzánk, s meg­jelennek körünkben, hogy a magyar írók, a ma­gyar kö­l­­tők, a magyar kultúra érté-­­kes gyönavszemeit hozták el nekünk, annak az országnak a szellemi manvarszont, amelyből tulajdonképpen szár­mazunk. S ear-egy estre hat­­száz érdeklődő is elybemújlik, hogy meghallgassák az üzene­tet. A fiatalokon ez nőként csa­­póru­k le? Hogy az előző nem­zedékek annyifélék voltak, annyifélét akartak? — A fiatalokon ez — az én meggyőződésem szerint — úgy csapódik le, hogy ők túlteszik magukat azokon az ellentétes problémákon, amelyek az idő­sebbek körében, vagy a maguk évfolyamaiban nyomasztóan fölvetődnek. A fiatalokat nem nagyon érdekli az, hogy az öregek milyen ellentéteket szítottak egymás között. Ha nem is beszélnek már magya­rul, de magyarul akarnak érezni, magyarul táncolnak, magyar dalokat énekelnek, és ez — azt hiszem — a legjobb példája annak, amiről én va­lójában beszélek. Nem vélet­len az, hogy amikor a ma­gyar fiatalok hazajönnek, igen jól érzik magukat. Boldo­gan látogatnak „haza”. Ha nem érdekelné őket a nép, nem kötődnének hozzá, nem éreznék az identitásukat, ak­kor miért jönnének ide? El­mehetnének Kaliforniába, Ar­gentínába, a világ bármelyik tájára . .. Ez nem csak nosztalgia az apák földje iránt? — Nem hiszem, hogy nosz­talgia lenne, mert nagyon sok példa mutatja más nemzetisé­gek részéről is a féktelen ra­gaszkodást: már a harmadik vagy negyedik ukrán generá­ció nő fel idegenben, s ma is vallják, hogy ők ukránok, vagy a szlovákok, a hollan­dok, vagy a németek . .. Ezek érdekes tünetek. A multikul­turális törvények nálunk nem véletlenül születtek meg, s az állam a törvényeken keresztül jóindulatúan támogatja ezeket a próbálkozásokat, a beván­dorlók népi hagyományainak és kultúrájának fenntartására, megőrzésére. Kurtz Beli*

Next