Magyar Nemzet, 1982. szeptember (38. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-21 / 221. szám
Kedd, 1982. szeptember 21. • Mammr Somot A Balaton gyógykezelése • Vízvédelem a déli parton A múlt év nyarán megkezdődött a Balaton, három évtizedre terjedő vízgazdálkodási fejlesztési programjának a végrehajtása, a Kis-Balaton szürőfunkciójának visszaállítását célzó hatalmas munka beindításával. A Zala folyón érkező szennyező anyagok feltartóztatására szolgáló hatalmas tározónak az első ütemben 1985-ig létrejövő medencéje 18 négyzetkilométer területű s 22 millió köbméter térfogatú lesz, és hosszabb tartózkodási időt nyújt majd a beleömlő vizek leülepedésére, megtisztulására. Az 1995-ig teljes nagyságában — 75 négyzetkilométer vízfelülettel — kiépülő kisbalatoni védőrendszer azonban kizárólag a Zala által szállított szennyezéseket lesz képes távoltartani üdülőtavunktól. A Zala a Balaton 5774 négyzetkilométer nagyságú teljes vízgyűjtőterületének csupán a feléről hordja be a tóba a különböző eredetű szennyezésekkel terhelt csapadékvizet, szükség van tehát a máshonnan származó vízminőségromlás elhárítására is. Elsősorban a déli parton beömlő vízfolyások szennyező hatásának kivizsgálása volt fontos feladat, hiszen e patakok, árkok, csatornák szerepe a Balaton vízgyűjtőjének egynegyedére terjed ki. A pécsi székhellyel működő Dél-dunántúli Vízügyi Igazgatóság 1975 óta havonta méri és vizsgálja a Balaton déli vízgyűjtőjéről származó felszíni vizek mennyiségét és minőségét, szennyezőanyagterhelésük származási helyét, hogy javaslatot tehessen a vízminőség javítását célzó feladatok elvégzésére. Ezeknek a vizsgálatoknak az eredményeit ismerteti a Vízügyi Közlemények legújabb füzetében Kaurek Róbert vegyészmérnök és Szappanos Ferenc mérnök, a DVI műszaki-gazdasági tanácsadója, illetve igazgatóhelyettese. A jelenlegi állapotok felvázolása mellett elemzik azokat a tevékenységeket is, amelyek a vízminőség alakulását befolyásolják, hogy meghatározzák a még mindig romló folyamat megfordítását elősegítő tennivalókat. A legfőbb szennyezők A Balaton déli vízrendszerét dombvidéki és síkvidéki gyűjtőterületekre tagolják a tanulmány szerzői. A dombvidéki területekről gravitációsan lefolyó vizeket külvizeknek, a lecsapolt berekterületekről származó és szivattyútelepekkel átemelt vizeket pedig berekvizeknek nevezik. A Balaton terhelése szempontjából a berekvizek sokkal ártalmasabbak, mint a külvizek. A teljes déli vízgyűjtőről a Balatont évi 50 tonna foszforban és 471 tonna nitrogénben mért növényi tápanyag terheli. Az összfoszfor 40 százaléka és az össznitrogén 20 százaléka a tisztító telepekre vezetett szennyvízből származik, a tápanyagterhelés nagyobbik része azonban területi szennyezésként a teljes déli vízgyűjtőből kerül a tóba. A legfőbb területi szennyező a mezőgazdaság. A Balaton déli vízgyűjtőjén 1971-ben hektáronként 204 kiló, 1980- ban pedig már 347 kiló műtrágyát használtak fel. A fajlagos felhasználás az országos átlagnál 15—20 százalékkal több, ugyanakkor a műtrágyázás hatékonysága elmarad az országos átlagtól — állapítják meg a kutatók. A déli vízgyűjtőről a Balatonba kerülő területi eredetű nitrogén- és foszforterhelések évente elérik a 380, illetve 30 tonnát. Ezek a mennyiségek a vízgyűjtőn évente kiszórt műtrágya hatóanyagoknak a nitrogénnél 4, a foszfornál pedig 0,5 százaléka, amelyek reális veszteségnek minősíthetők, s a területi eredetű tápanyagok akár egyedül a mezőgazdasági ágazattól is származhatnak. A déli vízgyűjtőn nagyüzemi sertéstelep 37 helyen, szarvasmarhatelep pedig 46 helyen működik, több mint 77 ezer állattal. A telepeken naponta 1082 köbméter hígtárgya keletkezik, de a vizsgálatot végezők véleménye szerint az üzemelő gazdaságok által megadott mennyiségnél több a létrejövő műtrágya. Sem a gyűjtési módjuk, sem az elhelyezendő terület megválasztása nem elégíti ki a vízi környezetvédelmi irányelveket. E téren mielőbb hathatós intézkedések szükségesek. A berki vizeket a nagy szervesanyag- és sótartalom jellemzi, ezzel okoznak jelentős terhelést a tónak. A Balaton vízminősége alapvetően a vízgyűjtőterületen folyó tevékenységtől függ. A tanulmány szerzői a területi vízgazdálkodási feladatok közül elsősorban azokkal foglalkoznak, amelyek egyértelműen a tó védelmét, illetve vízkészlet-gazdálkodásának a javítását szolgálják. Javaslataikban pedig arra törekednek, hogy legyenek azok fokozatosan megvalósíthatók, de már az első lépcsőben is hatásosak, és álljanak arányban a jelenlegi népgazdasági helyzettel. .4 szükséges tennivalók A Balatont leginkább az elsődleges szervesanyag-termelés fokozódása veszélyezteti A külső, emberi hatásra létrejövő eutrofizáció, az elnövényesedés — miként dr. Felföldy Lajos megállapítja — nem a víz öregedése, hanem a víz betegsége, amit a külső anyagok bejutásának megakadályozásával lehet gyógyítani. A pécsi kutatók vizsgálatai alapján a vízgyűjtőn és a parti sávban olyan műszaki, szervezési és hatósági intézkedéseket kell foganatosítani, amelyek eredményeként a tó összes oldott só terhelése 9721 tonnával, összes foszforterhelése 15 tonnával, szervetlen nitrogénterhelése pedig 168 tonnával csökkenjen évente. A szükséges teendők között első helyen áll a terület víztermelési, szennyvízelvezetési és szennyvíztisztítási teljesítőképességének összhangba hozása. A Boglárlelle térségéhez tartozó területen keletkező szennyvizeket tisztítás után idegen vízgyűjtőre kell vezetni. A Balatonkeresztúr térségében folyó előkészítő munkálatokat meg kell gyorsítani, a főművek kiépítése előtti átmeneti üzemmód javítana a jelenlegi helyzeten, összhangban a tervezett nagybereki tározókkal. A déli part egész hosszában szükséges a gyűjtőhálózat kiépítésének gyorsítása, vízközmű társulati szervezőben. A földvári szennyvíztelepről a teljesítőképességét meghaladó terhelést át kell vezetni Siófokra. A termelési szerkezet A mezőgazdaságból származó területi szennyezések csökkentése érdekében a táj termelési szerkezetét jobban alá kell rendelni a vízminőségvédelem követelményeinek. Ehhez ki kell dolgozni a sajátos vegyszer- és műtrágyahasználati rendszabályokat, valamint az alkalmazandó agrotechnikai eljárásokat. Gyorsítani kívánatos a vízgyűjtőszemlélet alapján készített , összetett talajrendezési terv megvalósítását. Ami a hígtrágyák kezelését illeti, az elszórt állattartó telepeket fel kell számolni, a kritikus helyeken a telepek vízöblítéses trágya eltávolítását meg kell szüntetni, víztakarékos technológiát kell bevezetni. A hígtrágyakezelés és -elhelyezés során előnyben kellene részesíteni a komposztálást. A kihordott hígtrágyát azonnal a talajba kell bedolgozni. A vízrendezés alapvető célja korábban a felszíni vizek minél gyorsabb levezetése volt. Ezt a módszert a mezőgaz- . dasági termelési és vízvédelmi szempontok miatt is meg kell változtatni — hangsúlyozzák nyomatékosan a pécsi kutatók. Nemcsak az elvezetésről, hanem a csapadék helyben tartásáról is gondoskodni kell. A vízlevezető hálózatot épp ezért alkalmas helyeken ki kell egészíteni a vízi visszptartért biztosító tározókkal. hordatéküleoítökk°l. A berekvizeknekközvetlenül a Balatonba vezetését meg kell szüntetni. a létesítendő tározókban legalább 60— 70 napos tartózkodási időt kívánatos biztosítani, mivel ennyi szükséges a növényi tápanyagok koncentrációjának legkisebbre csökkentéséhez Az elvégzett vizsgálatok szerint a Balatont nagymértékben terhelő berekvizek minősége megfelelő vátozási idő elteltével javítható. Tizenkét tározó A tervezett intézkedések közül kiemelt jelentősége van a Balaton déli vízgyűjtőjén tizenkét helyen létrehozandó, összesen 76 millió köbméter befogadó képességű tározó megépítésének. A kutatás végzői Marcali, Táska, Nagyberek, Buzsák, Lengyeltóti, Szőlőskislak, Kötcse, Szolád, Őszöd, Kereki, Kőröshegy és Endréd térségében javasolnak összesen 40 négyzetkilométer vízfelületű tározót. A déli vízgyűjtőn a tározásos vízminőség-szabályozás látszik a leghatékonyabbnak, amely egyúttal a Balaton vízutánpótlása szempontjából is fontos szerepet tölthet be. Viszonylag gyorsan építhetők, tehát időt lehet nyerni velük a tartósabb hatást nyújtó, de lényegesen drágább beavatkozások megvalósulásáig. A vizsgálatok szerint a Balaton felé folyó vizek bevezetési módját is meg kell változtatni. A jelentősebb vízhozamokat szállító patakok, csatornák torkolatánál a Balaton medrébe a nagyobb vízmélységekig vezetőműveket kellene építeni, ezáltal a — tározás ellenére is, főként árvizeknél — szennyezettebben befolyó víztömegek a mélyebb Balaton mederbe vezethetők, ahol az elkeveredés jobban bekövetkezik. A tanulmány szerzői úgy vélik, hogy a javasolt feladatok végrehajtása nem irreális célkitűzés, valamennyi teljesíthető. Ha a Balaton egyre súlyosbodó vízminőségi problémáját meg akarjuk oldani, törekedni kell arra, hogy a tó mesterséges eutrofizációját olyan szintre mérsékeljük, hogy a jelenlegi kedvezőtlen folyamatok megálljanak, illetve visszaforduljanak. Ha 1995-ig, a kis-balatoni tározó teljes nagyságban való üzembehelyezéséig a déli vízgyűjtőn is megtesszük az elengedhetetlenül szükséges intézkedéseket, akkor a század végére újból egészséges lesz a Balaton. Hogy így legyen, az nem a magyar vízügy kiváló munkásain múlik. Antalfy Gyula z Egyesületi vezetők az óhazában I. Magyarnak lenni... A kitántorgóktól és kivándorlóktól, a menekültektől és disszidensektől, a világgá futott emberektől „egy egész világ” választ el bennünket. Összeköt viszont, hogy a világ magyarságához tartozunk, együtt. Új közérzület, új közmegegyezés vezérel valamennyiünket egy közös szellemi haza megalapozásához. Útjaink — szükségszerűen — egymás felé vezetnek , közeledünk ... A Magyarok Világszövetsége, most első alkalommal, Nyugat-Európából, az Egyesült Államokból és Kanadából hívta egybe a szórványmagyarok tizenhat egyesületi vezetőjét, hogy a külországban élőkkel még az eddiginél is szorosabb és sokrétűbb kapcsolatot tudjunk tartani — változatlan alapelvekkel, módosuló módszerekkel a lehetőségek alakulásának függvényében —, a nehezedő külső feltételek ellenére is erősítve az együttműködés szálait. Mert. ..magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen."★ Kanada messze van. Százharmincezer az ottani magyarság száma. Torontóban hozzávetőlegesen 40 ezren élnek. Tar Mihály onnan látogatott haza, a világ másik végéről. Tökéletesen megőrzött, ízes magyarsággal beszél. — Főleg a torontói Németh László Társaságot képviselem, s azt az egyesületet, amelyet Kanadai Magyar Kulturális Társaság néven tartunk fönt. Fő feladatként megpróbáljuk a magyar kulturált értékeket továbbra is művelni, terjeszteni és a fiatalokba átültetni. A szervezet taglétszáma ugyan nem nagy, de azt hiszem, hogy összesen túlhaladja az 1200— 1500 főt. Ezenfelül sok ezer olyan pártolónk is van, akik összejöveteleinken boldogan és nagy örömmel vesznek részt, fáradhatatlanul segítik munkánkat. Hogyan értékeli ezt a mostani tanácskozást? — Meg vagyok győződve ar■ ról, hogy akik ezen az eszmei cserén részt vettek külföldiek és hazaiak egyaránt, megtalálták a hangot ahhoz, hogy mind a két oldal egy közös ügynek az érdekében támogassa egymást. Jó szívvel és jó emlékekkel megyek el innen. Olyan emberekkel találkoztam, akiket több mint harminc esztendeje ismerek, s ma ott ülnek azokon a fontos posztokon, amihez értenek is, s ahol a legnagyobb szükség van a rájuk. Ez az első eset, hogy egyesületi vezetők egybegyűltek. Nem késtünk el ezzel egy kicsit? — A hozzászólásomban is hangsúlyoztam, hogy ez az egész dolog a 24. órában kezdődik. Sajnos nagyon sok időt elvesztettünk, számtalan olyan lehetőséget mulasztottunk el, amikor közeledhettünk volna egymáshoz, s utólag ezt a lépésvesztést már nem lehet jóvátenni ... Ez a közeledés a mi részünkről őszinte, s az az érzésem, hogy a hazaiak részéről is, akikkel együtt beszélgettünk, mert voltaképpen nyílt beszélgetések formájában telt a tanácskozás. Miben áll a munkájuk lényege napjainkban? — Olyan kulturális összejöveteleket rendezünk, amelyek a magyar szellemi értékeket próbálják megőrizni. Voltak írók, költők, történészek,előadóiművészek, akik eddig hasznos előadásokat tartottak körünkben, s megerősítették hitünket. (így Lőrincze Lajos, Csoóri Sándor, Czine Mihály, aztán Sütő András, Farkas Árpád, Kányádi Sándor Erdélyből, Nagy János egyetemi tanár Debrecenből, Sinkovits Imre, Jancsó Adrienné, Marczis Demeter, Béres Ferenc ...) Azt hiszem, ez (átfogó) képet adhat arról, hogy valójában mit is végzünk. A régi nagy kivándorló nemzedék lassanként kihal, s a fiatalok meg elveszítik a Magyarországhoz kötődő szálakat. Hogyan lehet ezzel a „törvényszerűséggel” megbirkózni? Hiszen az idő, a szó szoros értelmében ellenünk dolgozik. . • — Igen, de megvan a lehetősége annak Kanadában, hogy küzdjünk ez ellen, mert vannak multikulturális törvények, amelyek biztosítják a nemzetiségek kulturális életének fennmaradását. Nekünk, azt hiszem, akiknek gyermekei Kanadában élnek, vagy ott fognak élni, az egyetlen feladatunk az, hogy utódainkba a magyar identitást áttápláljuk. Érezze az a gyermek, amikor majd az élet színterére kerül, s esetleg fontos beosztásba ,jul (mint sokan főleg állami, de magánvállalatoknál is), hogy támogatnia kell a magyar ügyet. Szerintem ez az egyedüli, amit tenni lehet az iskolákban, amelyek Torontóban is vannak, mind a katolikus, mind a református egyház részéről, meg a Magyar Ház kebelén belül is . . . Ők elplántálják a gyermekekben a meséken, játékokon keresztül, a magyar nyelv révén, az irodalom útján azt, amit lehet; a Kodály Együttes pedig táncban, dalban és zenében. A torontói Magyar Háznak van egy 150 fős Kodály Kórusa, amelyiknek Zidra Margit a vezetője, a tánccsoportnak pedig Dreisziger Kálmán. Ez a két csoport — az én megítélésem szerint — a Magyar Ház Arany János Iskolájával egyetemben az, amelyik talán a legjobb, a leghasznosabb munkát végzi. Távol áll tőlem, hogy másokról beszéljek, akiket nem ismerek, de meg vagyok győződve arról, hogy ilyen csoportok mindenütt vannak, ha nem is ilyen hatalmas taglétszámmal, de mindig és mindenhol akadnak lelkes magyar emberek, akik ezt a közösen megmozdított ügyet támogatják. De nem mindenki. Én azt hiszem, hogy a nem-támogatásnak is vannak mind a két oldalon hívei, ugyanúgy itthon, mint odakint. Milyennek ítéli meg a jelenlegi kapcsolatot? — Jónak tartom. Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy a hazaiaknak a hozzáállása és igyekezete — azokra a kulturális szervekre, illetve kulturális beosztású emberekre gondolok, akik ezt az ügyet előbbre próbálják vinni — őszinte és tisztességes. S ez a legfontosabb. . Mit jelent amindent megszépítös messzeségben magyarnak lenni, s miben nyilvánul meg a magyarságtudatuk? — Lehet, hogy nem olyan nehéz a kérdés, mint hiszi... Nekem például a magyarságot Ady, Móricz, József Attila, Veres Péter, Szabó Pál jelenti ... Az irodalmi kultúrhagyomány jelenti a magyarságot? — Nem. Az irodalmi kultúrán keresztül annak a megfogalmazása, amit talán — egy szóval — úgy lehetne összefoglalni, hogy hazafiság. S ebben sokkal több van, mint amit én ezenkívül el tudnék dadogni... De ha azt mondom, hogy a Németh László Társaság nem véletlenül született meg az emigrációban hat évvel ezelőtt, akkor azt hiszem, hogy ez sokkal több mindent árul el azok számára, akik nem ismerik a kinti magyar életet. Nagyon sok értelmes és jóindulatú ember van, akik ugyan kritikával illetik a hazaiakat bizonyos területen, de azt is jól tudják, hogy a magyarság azért mégiscsak itt él, ebben az országban, a Kárpát-medencében, s ha ennek a magyarságnak a sorsáról beszélünk, vagy sorsának a még jobbra fordulásáról — hogy ezt a kifejezést használjam —, akkor azt csak az a nép, az a nemzet, amelyik itt van, ezen a talpalatnyi földön, csak az tudja elősegíteni. — Az én nemzedékem ezekben a kérdésekben nagyon vegyes érzéseket táplálgatott, mert nem mindenkinek ugyanazt jelentette a haza fogalma. Ha az ember az egyiket kérdezte meg, hogy mit jelent neki a haza, akkor lehet, hogy éppenséggel nemzeti kokárdás volt, a másik meg egy halkabb szavú magyar, aki többre nézett egy József Attila-költeményt, vagy egy Németh László-tanulmányt mindennél, és a harmadik, lehet, hogy csak táncolni akart, de valamilyen módon kifejezésre juttatta, hogy ő odatartozónak érzi magát. Én azt szoktam mondani, amikor művészeink ellátogatnak hozzánk, s megjelennek körünkben, hogy a magyar írók, a magyar költők, a magyar kultúra érté-kes gyönavszemeit hozták el nekünk, annak az országnak a szellemi manvarszont, amelyből tulajdonképpen származunk. S ear-egy estre hatszáz érdeklődő is elybemújlik, hogy meghallgassák az üzenetet. A fiatalokon ez nőként csapóruk le? Hogy az előző nemzedékek annyifélék voltak, annyifélét akartak? — A fiatalokon ez — az én meggyőződésem szerint — úgy csapódik le, hogy ők túlteszik magukat azokon az ellentétes problémákon, amelyek az idősebbek körében, vagy a maguk évfolyamaiban nyomasztóan fölvetődnek. A fiatalokat nem nagyon érdekli az, hogy az öregek milyen ellentéteket szítottak egymás között. Ha nem is beszélnek már magyarul, de magyarul akarnak érezni, magyarul táncolnak, magyar dalokat énekelnek, és ez — azt hiszem — a legjobb példája annak, amiről én valójában beszélek. Nem véletlen az, hogy amikor a magyar fiatalok hazajönnek, igen jól érzik magukat. Boldogan látogatnak „haza”. Ha nem érdekelné őket a nép, nem kötődnének hozzá, nem éreznék az identitásukat, akkor miért jönnének ide? Elmehetnének Kaliforniába, Argentínába, a világ bármelyik tájára . .. Ez nem csak nosztalgia az apák földje iránt? — Nem hiszem, hogy nosztalgia lenne, mert nagyon sok példa mutatja más nemzetiségek részéről is a féktelen ragaszkodást: már a harmadik vagy negyedik ukrán generáció nő fel idegenben, s ma is vallják, hogy ők ukránok, vagy a szlovákok, a hollandok, vagy a németek . .. Ezek érdekes tünetek. A multikulturális törvények nálunk nem véletlenül születtek meg, s az állam a törvényeken keresztül jóindulatúan támogatja ezeket a próbálkozásokat, a bevándorlók népi hagyományainak és kultúrájának fenntartására, megőrzésére. Kurtz Beli*