Magyar Nemzet, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-01 / 230. szám

4 Kritika, Irodalomtörténet, Irodalomtörténeti Közlemények „Mint csírázó magban a fa és a gyümölcs, úgy készült benne, már hazatérése előtt, úgyszólván ,egész írói termése.” Lengyel Józsefről állapítja meg ezt — a Kritika szeptemberi számában megjelent tanulmányában — Major Ottó. „Az Igéző világa — teszi hozzá a szerző, aki már publikált részeket Lengyel naplójegyzeteiből — 1952-ben jelentkezik számkivetésében írott jegyzeteiben: a Vigasztalások könyve kockás füzetlapjain.” Kész volt a Kicsi mérges öregúr első fogalmazványa is, amely — Az Acta Sanctorum új fejezete címmel — „alighanem Sztálin halála után, a száműzetésből való szabadulása küszöbén keletkezett és érzelmes hangütésével, az előadás meghatott hangjával erősen különbözik meg a végső megformálás szenvtelen és tökéletes szépségétől. De pontos tükre a léleknek, s maga az agyonjavított kézirat eszményi terepe lehet a hozzáértő filológiának”. Az írói — és életterv tehát — „de motiválták is később hazai hatások (lásd: Hídépítők)” — Lengyel József viszszatértekor készen állott. „Ezért is valósulhatott meg oly hihetetlen gyorsasággal és írói biztonsággal.” Lengyel „a legiszonyatosabb tényeket is pontosan, hidegen, flauberti implassibilitével adja elő. De a szenvtelen elbeszélő hang mélyén — mint a föld szilárd kérge alatt a magmaindulat — láva lappang. Ez a kettősség adja Lengyel József elbeszéléseinek művészi karakterét, és sajátos légkörét, kegyetlen humanizmusát. Mert bár lelkében az értelem vezeti kézenfogva a szenvedélyt, az ő stílusa nem tud mosolyogni.” Major szerint Lengyel József „nem sorolható semminő irodalomtörténeti vagy akár történettudományos skatulyába, éppoly kevéssé, mint mondjuk Kassák Lajos vagy Károlyi Mihály. Nem véletlenül említem a két nevet. Élete utolsó évtizedeiben, melyeket hazájában töltött, az irodalomban és a politikában őhozzájuk érezte legközelebb magát.” 1918-ban ugyan szakított Kassákkal — „S még a bécsi emigráns években is borsot , tört egykori vezére orra alá” — Kassák utolsó éveiben újra mély barátság fűzte öszsze a két férfit. Kassák halálakor Lengyel „írta a legrövidebb, legkeményebb és legszebb megemlékezést”. A tanulságok között, amikor Lengyel József életútja figyelmeztet, ott szerepel az is, hogy „egy emberéletet egészében kell néznünk, és nem szabad sem éljük, sem másik szakaszát kiragadnunk, abszolutizálni és általánosítani”. Agárdi Péter, aki már több helyütt foglalkozott Fejtő Ferenc tanulmányírói munkásságával a harmincas években, az Irodalomtörténet új számában a fiatal Fejtő „elméleti és módszertani műhelyét” ismerteti. A szerző szerint múlhatatlan érdemei vannak Fejtőnek abban, hogy esszéiben és kritikáiban a marxista esztétika rekonstrukciós kísérleteire támaszkodott. „Mindenekelőtt népszerűsíti ezeket, ugyanakkor néhány kérdésben önálló hangsúlyokat is alkalmaz. 1934-ben — „a magyar szocialista szellemi életben az elkötelezettség és művészi hitel viszonyáról fölforrósodott vitákban” — egyértelműen kiáll a lukácsi értelemben használt pártosság mellett („ha nem is pontos az ő érveivel”), és tartalmas eszmecseréket folytat a „tendencia” agitátoraival szemben. Fejtő nézetei „láthatóan erősen emlékeztetnek József Attilának a harmincas évek elején derekán formiát öltő esztétikai felfogására”. S külön tanulságos, hogy a különböző polgári — de főleg szektás — nézetekkel vitatkozva, az igazi szocialista elkötelezettség példájaként gyakran merül fel József Attila költészete. A Korunk egyik 1934-es számában Fejtő igazi újításként üdvözli Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét, mint ami szakított egyrészt Beöthy Zsolték patetikus, másrészt Pintér Jenőék száraz, adathalmozó irodalomtörténet-írásával. Valódi szellemi teljesítményként üdvözli Szerb munkáját — „ezért ütközik módszertanával és értékrendjével”. Egyik kifogása, hogy Szerb — amikor alkalmazni kívánja a szociológiai módszert — „leegyszerűsíti a történelmet: egyházi, főúri, nemesi és polgári irodalomra tagolja nemzeti kultúránkat. Holott a Fejtő szerint helyes szociológiai — értsd: történelmi materialista — felosztás legfőbb szempontja, nem az osztály, hanem a társadalom egészének bizonyos rendje és szerkezete’.” (Fejtő vitába száll Szerbnek például azzal az állításával, hogy„a magyar vértől idegen a kapitalizmus”. Megkérdi: „talán a francia vértől nem idegen?”) 1938-ban — Féja Géza Régi magyarság című könyve kapcsán — Fejtő újra kifejti, amit 1934-es nagy tanulmányában (A szociális irodalomtörténet módszeréről) egyszer már kifejtett: „Sok mindenben dicséri, méltatja ezt a könyvet: irodalmi érzékenységét, plebejus indulatait, friss látásmódját Ugyanolyan lelkesen említi, mint Gaál Gábor. (S mindketten meg is tehetik ezt: erősen problematikussá majd csak a második, az 1941-es, átdolgozott kiadásban hangolódik a könyv szövege.)” Ugyanakkor — megelőzve Lukács és Révai ,e témával foglalkozó írásait is — a könyv kapcsán felveti, hogy a magyar irodalom történetét nem lehet csak magából a magyar társadalomból levezetni. „Éppúgy nem lehet, mint ahogy a magyar társadalom fejlődése se magyarázható önmagával, önmagában .. . Forradalom és etika kapcsolatával foglalkozik — Petőfi életében és művében 1848-ban — Balogh Ernő jegyzete az Irodalomtörténeti Közlemények új számában. Petőfi ebben az időben élesen vitázott, harcolt intézményekkel, de egyes emberekkel is. A jegyzet szerzője nem annyira azt vizsgálja, hogy mennyiben volt ebben vagy abban az esetben igaza, hanem a felfokozott vitakészségben testet öltött elvet. Én magammal akarok békében élni, nem a világgal. E mondat „kategoriális pontosságú” meghatározása érdekében különbséget kell tenni az erkölcsnek, mint történetileg kialakult társadalmi viszonynak két oldala: a legalitás és moralitás között. A legalitás — mint társadalmi objektivitásként létező erkölcsi követelmények rendszere — — azt jelöli, ami van. „A moralitás követelmények viszont azt fejezik ki, hogy az egyén miképp viszonyul a legalitás normáihoz.” Ugyanakkor „nem pusztán az erkölcsi követelmények szubjektív lenyomata”. A fejlett személyiség ítéleteiben, tetteinek motivációjában a saját meggyőződés lényegesen nagyobb szerepet kap, mint a szokások vezérelte emberek életvezetésében. A forradalom küszöbére érkezett Petőfi már olyan ember, aki — ha „vezérlő elveit, autonóm meggyőződését másképp már nem képviselheti, folyvást kész arra is, hogy a közvéleménytől, a külső követelmények és adottságok szférájától radikálisan függetlenedjen, vele szembeszálljon, mert megingathatatlanul bizonyos saját normáinak, eszményeinek végső igazságában”. (Ahogy azt világosan kifejti például Vörösmartyhoz című verse kommentárjában is.) Bár az elvont elvek kíméletlen uralma a konkrét emberi viszonyokon mindig félelmetes — „mert mindig magában hordozza a fanatizmus veszélyét” — Petőfi történelemszemléleti elvrendszere lehetővé, sőt, szükségszerűvé tette számára „olyan átfogó társadalmi eszmények képviseletét is, amelyek a pillanatnyi jelenben a távolabbi jövőt előlegezik, megteremtve így a moralitás álláspontjának ideológiai fedezetét”. A moralitás—legalitás viszonyát Petőfi erkölcsi tudatában „nemcsak az éles ellentét, hanem a vágyott harmónia élménye is jellemzi”. A. G. Milew Neimet A Titanic hajótörése Bemutató Párizsban „Áttetsző műanyaggal leterítve a színtér. Jégdarabok, amelyek között egy óceánjáró makettje. Egy üres akvárium, egy televízió-készülék, neoncsövek. A színpad majdnem üres és nagyon divatos” — írja a Le Monde arról az előadásról. A Titanic hajótöréséről, amelyet a párizsi Georges Pompidou Központban mutattak be az NSZK-beli Hans Magnus Enzensberger művéből. A könyv szabatosan és szisztematikusan írja le a katasztrófát, az utasok különböző osztályokba sorolását, a vacsoramenüket, a csónakok hiányát, a jéghegy hosszát, mintha katalógust készítene egy civilizáció szimbolikus süllyedéséről. A játék merőben más. Valaki áll, s minden indok nélkül leül a jégkockákra, vagy elnyújtózik a vízmedencében. Ajka mozog, de inkább csak mormolást, mint mondatokat hallani. Ez a halkság fesztelen és fölényes magatartásból ered, az evilági dolgok semmibevételéből. Időnként a férfit egy nő felváltja, aki ugyanannyira vagy még nehezebben érthető. Másfél óra múlva, ahogyan elkezdődött, úgy fejeződik be az előadás. „Jellemző aktuális szellemi állapotunkra mindez” — véli a Le Monde. — „A színházi munkában szokásos manapság, hogy vesznek egy nemdrámai szöveget, amelyet elemzenek, szétszednek, összeraknak. Száz és száz órát fordítanak a kollektív vitákra. De amikor az előadás napja elérkezik, már befejezettnek tekintik a munkát. A színész, a néző, minden felesleges már.” A Bácsi Egy kávéházi műfaj múltja és jelene A Bécsből érkezett Otto F. Beer professzor stílszerűen egy kávéházban adott találkát, sajnos, nem olyanban, ahol írók, költők és újságírók ülnek szivarfüstbe burkolódzva,' kéziratpapírok,' kefelevonatok között vitatkozva egymással. Ilyet ma már nem találunk Budapesten, igaz, az osztrák fővárosban is alig. Márpedig az irodalmi kávéházak elválaszthatatlanok attól a műfajtól, amelynek Beer professzor — maga is gyakorló hírlapíró és irodalomtörténész — a nyomába eredt, a Wiener Feuilleton, a bécsi tárcairodalom történetétől. E témáról tartott előadást a budapesti Osztrák Kulturális Intézetben, s látogatását meghosszabbította, színházba járt, hogy élményeiről osztrák és nyugatnémet lapokat tudósítson. — Hinné, hogy a feuilleton a francia forradalom szülöttje? — kérdezi a roppant szórakoztató anekdotákból kifogyhatatlan professzor. Egy párizsi lap irodalmi mellékletét nevezték így, s a név műfajjelöléssé vált. Az 1848-i bécsi forradalom is kitermelte a maga változatát, s ekkor alakult ki a tárca sajátos tördeléstechnikai megoldása, a vonal alatti elhelyezés is. A fellendülést az 1870- es — vagyis a kiegyezés utáni — évek liberális korszaka hozta meg, ekkor jelentek meg az első nagy feuilletonisták, akik a hangadó napilap, a Neue Freie Presse köré tömörültek, amelynek tárcarovatát hosszú ideig Theodor Herzl vezette. Otto F. Beer szavai nyomán hallgatója valósággal maga előtt látja a századvégi Café Griensteidlt, ahol Hermann Bahr a vezér, de asztalánál ott találhatjuk Schnitzler doktort, a fiatal Felix Saltent, Beer Hoffmannt, s egy Hofmannsthal nevű gimnazistát, aki tanulóként Loris álnéven kénytelen írni. Schnitzler és Karl Kraus lesz figyelmes egy másik éjjel-nappali törzsvendégre, a játékos bohémra, akit Peter Altenbergnek hívnak. Elküldik írásait az S. Fischer kiadónak, s ez meghozza a sikert. A fölfedezett jellemző stílusában kommentálja az esetet. ..Meg lettem, ami vagyok: potyázó.” Karl Kraust egyébként mindig ott találhatták a kávéházban, igaz, viszonya a többiekhez olykor csöppet sem volt felhőtlennek nevezhető. „Remek felliletonista lehetett volna — mondja Beer professzor —, de megvetette a tárca műfaját. Azt mondta róla,olyan, mintha kopasz fejen fésülnénk a fürtöket". De nemcsak antifeuilletonista volt, az egész sajtót nagyon gyűlölte.” A Monarchia összeomlása után új korszak kezdődött a műfaj történetében is, méghozzá szecesszióval: az expresszionista költők és írók, Franz Werfel, Robert Musil, Alfréd Polgár („a feuilleton koronázatlan királya”), Joseph Roth és még mások átvonultak a tízes évek divatos Central-kávéházából a Herrenhofba. („Polgár kiváló kritikus is volt, meg műfordító, az ő fordításában mutatta be a Theater in der Josephstadt Molnár Liliomját, s a darab ezzel indult meg a világhír útján. De a tárcához sosem lett hűtlen Polgár, amiért Molnár Ferenc így korholta: -Jó, akkor hát te leszel az egyméteres futás világbajnoka."” Ennek a pezsgő irodalmi életnek a náci Anschluss vetett véget. A legtöbb író emigrált, a többi elhallgatott vagy elhallgattatták. Ám a felszabadulás után sokan nyomban hazatértek, Friedrich Torberg például Amerikából, s nyomban a tárca felélesztéséhez fogtak. (Torberg „Rekviem egy főpincérért” címmel emlékezett meg a két világháború egyik ismert kávéházi alakjáról, Natek úrról. Natek, aki kiváló egészségnek örvendett, meg is kérdezte az egyik ismerős szerkesztőt: „Tessék mondani, a többi emigráns mikor tér vissza?”) Svájcból jött haza Hans Weigel, aki a Volkstheater melletti Raimund-kávéházban állította fel törzsasztalát. „Weigel hitt a feuilletonban, mindig tiltakozott az ellen, hogy a műfaj utolsó képviselőjének nevezzék, mert ő csak a következő. Kereste a tehetségeket, s ő fedezte föl a kortárs osztrák irodalom olyan alakjait, mint Ingeborg Bachmann vagy Milo Dór.” A feuilleton jövőjében Beer professzor is szilárdan hisz: „Higgye el, hogy ez a műfaj mindig újjáéled. Nemcsak nálunk, önöknél is. Hallom, az ön lapjában komoly hagyományai vannak a tárcának. Fogadja meg a tanácsomat, ánulják ezt a hagyományt. Érdemes.” (Józsa) Megjelent a MŰSZAKI ÉLET idei 20. száma! A TARTALOMBÓL AJÁNLJUK: Magyar műszerek a világűrben A gazdasági szakmérnökképzés reformja Árvíz a tetőn Az állami támogatás buktatói Ipari függetlenség Nemcsak műszakiakhoz szól a MŰSZAKI ÉLET! Péntek, 1982. október 1. Zenei világnap Nemzeti zenénk két nagyságának egymást követő centenáriuma úgyszólván fölöslegessé teszi, hogy a művészet ezen ágának jelentőségét külön, e célra rendelt naptári ünnepen — október elsején — említsük meg. A mi számunkra nemcsak ez a nap jelenti a zene kiemelt fontosságát, erre emlékeztet szinte az esztendő minden napja. Örömteljes és biztató jelenség, hogy Bartók születésének századik évfordulója nem zárult le végérvényesen az elmúlt évvel, amint remélhető, hogy az idei Kodály-évforduló végére sem tesz mindörökké pontot az 1982-es év utolsó napja. Hasonlóképpen elhúzódó ünneppé vált számunkra Haydn születésének idei — kétszázötvenedik — és Stravinskynak — századik — jubileuma. Mindkét zeneszerző elég ismert és népszerű nálunk ahhoz, hogy műveik ne csendüljenek ki végleg az évforduló elmúltával. Zenében tehát nem szűkölködünk, sőt, olykor valósággal a bőség ejt zavarba. Zenei életünk virágzó: legkisebb falvainkba is eljutott már a muzsika művelésének és hallgatásának lehetősége, gyermek és felnőtt számára egyaránt; hangversenyeink iránt országszerte hatalmas az érdeklődés; operakultúránkat világszerte nagy megbecsüléssel övezik; zenetanításunk messze földön híres; hanglemezgyártásunk sikerrel tört be a világpiacra; zeneműkiadásunk üzleti szempontból is előnyös vállalkozásnak bizonyult; előadóművészeinket és együtteseinket a művészeti tőzsdén magas árfolyamon jegyzik. Az ünnep számvetéséhez azonban hozzátartozik az érem másik oldalának felmutatása, gondjaink felsorolása is: a zenének otthont adó épületeink állagának tragikus helyzete, öszszefüggésben a számtalanszor — de nem elégszer — felpanaszolt hangversenyterem hiánnyal; hangszerállományunk aggasztó hiányosságaaz iskolai énektanítás csürgesztő elhanyagolása; a fiatl muzsikusok egyre nehezebb váló elhelyezkedési lehetősgei; a zenei könyv- és kétabehozatal ismert valutáis problémái. Mindezek közül ilán a legszomorúbb az, hoy Kodályra emlékezünk np mint nap, s eközben vésni hagyjuk élete munkáját: a zenei nevelés alapjainak bitosításáról megfeledkezünk. Szerencse, hogy a zenei világnap évente egybe esik ünnepi eseménysorozatunkká, a budapesti zenei hetek - s ezen belül a Korunk zaéje — gazdag választékot kaáló műsoraival, valamint nemzetközi érdeklődésre jogal számot tartó, periodikusa ismétlődő zenei versenyeikkel. Bárcsak hatékonyabb lene a hírverés és ezek a renezvények szélesebb körben ülnának nemzetközi eseményfefcé! Mert egyelőre főként a részvevők és nem a hallgtóság adja meg e fesztivál nmzetközi jellegét. De vessünk egy pilantást a világra, ahol a zene nemzetközi ünnepén mindenütt muzsika szól. Vajon nem túlságosan tág fogalom ez „mindenütt”? Megvannak-e valóban az egész világon a muzsikálás és a háborítalan zenehallgatás feltételei zenei világnapon? Nem kllene-e az évenkénti ünnepekt kezdeményező világszervezetnek, az UNESCO-nak kezdeményeznie, hogy legalább ezen a napon elhallgassanak a fegyverek az egész földkerekségen? E törekvés sikere nyomán pedig fokozatosan kialakíthatná a zenei vingévet. Pándi Mirianne ISA PL 0 Kétnapos osztrák—magyar Haydn-szímpozion kezdődik a liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán október 6-án, szerdán. A budapesti Osztrák Kulturális Intézettel közösen rendezett tudományos ülésszakon a két ország neves zenetudósai tartanak előadásokat a nagy zeneszerző művéről és annak fogadtatásáról, helyéről a világ zeneművészetében és szerzeményei utóéletéről. Az ülésszak fölötti védnökséget Ujfalussy József akadémikus, a főiskola rektora és dr. Arthur Agstner, az Osztrák Köztársaság budapesti nagykövete vállalta. Szavak sötétben címmel Ladányi Mihály műveiből előadóestet mutat be október 7-én, este fél 8 órakor, a Szkéné Színpadán Erdélyi György.♦ A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház október 16-án, este 10 órakor, magyarországi bemutatóként műsorra tűzi az Escurialt, a századunkbeli, francia nyelvű, belga szerző, Michel de Ghelderode színművét. A stúdióelőadást Balázs Ádám rendezi. A király szerepét Holl István, a bolondét pedig Kovács Gyula játssza. Távol-keleti vendégszereplésre utazott csütörtök reggel a Belügyminisztérum 46 tagú Duna Művesegyüttese. Tíz napig Mongóliában, majd tíz napig a Korea Népi Demokratikus Köztársaságban lép fel. rA színházak pénteki műsora Erkel Színház: Hoffmann meséi (10. bék. 1. ea., 7. — Nemzeti Színház: Döglött aknák (7) — Várszínház: Naplemente előtt (7) — Katona József Színház: Oresztész (7) — Józsefvárosi Színház: Ezek a kísértetek! (7) — Madách Színház: Makrancos hölgy (7) — Vígszínház: A sanda bohóc (7) — Pesti Színház: Deficit (7) — Fővárosi Operettszínház: Violetta (E. Latabár Kálmán bér. 1. ea., 7) — Thália Színház: Velúrzakó (7) — József Attila Színház: Pajzán históriák (7) — Radnóti Miklós Színpad: Hirdetés — Literatúra — Finom lelkek (7) — Mikroszkóp Színpad: Zűrhajó (de. fél 10). Hogyan? Tovább!! (fél 9) — Játékszín: Maugli (du. 3) — Pesti Vigadó Kamaratermében: Kedves hazug (8) — Vidám Színpad: Bubus (7) — Kis színpad: Végzetes játék (fél 8) — Állami Bábszínház a Jókai téren: Jancsi és Juliska (de. 10) — Rock Színház a MOM Müv. Központban: Sztárcsinálók (7) — Zeneakadémia: A Müncheni Baryton-trió hangversenye (Évszázadok muzsikája 2. fél 8) — Kálvin téri ref. templom: Karasszon Dezső orgonaestje (8) — Fővárosi Nagycirkusz: Vízicirkusz folu. fél 4 és este fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban.