Magyar Nemzet, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-05 / 233. szám

8 Műveletlenek vagyunk? MŰVELT, MŰVELETLEN, félművelt, specialista, szakbar­bár — mind olyan kifejezések, melyekkel naponta találko­zunk. Mi az értelmük? Nehe­zen tudnánk megfogalmazni. Ki számít ma — a XX. század utolsó előtti évtizedében, a so­kat emlegetett információrob­banás korában — művelt em­bernek Magyarországon vagy másutt a világban? Az akadé­mikusok? Az értelmiségiek? Az orvos, a mérnök, a jogász, a pedagógus, az újságíró, a művész? Az érdeklődő, újság­olvasó munkás a maga nyolc általános plusz szakiskolai végzettségével és szakmai ta­pasztalatával? Vajon művelet­lennek kell-e tartanunk az időjárást, talajviszonyokat, termelési módokat, piaci szin­tű közgazdaságtant, ezek ösz­­szefüggéseit jól ismerő, némi technikai tudással is felvérte­zett falusi parasztembert, ha ma sem futotta neki többre a hat eleminél vagy a régi pol­gári iskola egy-két osztályá­nál? Volt gimnáziumi tanárom véleménye szerint legművel­tebb — minden kétséget kizá­róan — az érettségiző 18 éves fiatal, mert ő egy ugyanazon pillanatban a legtöbb féléből a legtöbbet tudja, így igaz. A maturandus ért a matemati­kához, ismeri az irodalmat, látja a történelmi események összefüggéseit, legalább egy idegen nyelvet „beszél” (majd­nem) középfokon, de a legfon­tosabb érettségi tantárgyakon kívül jól eltájékozódik a leg­különfélébb fizikai, kémiai, biológiai, földrajzi, műszaki fogalmak között. De igaza van-e csakugyan? Hiszen ugyanaz a gimnáziumi tanuló manapság velünk együtt tanulgatja — nem a gimnáziu­mok tantervi anyagából — a környezetszennyezés, innová­ció, külpiaci egyensúly, kódo­lás, programnyelv, nagyhatal­mi stratégia, empátia, stb. fogalmakat; nem biztos, hogy tudja, mivel foglalkozik az ökológia, ökonómia, radiomet­­ria, halogén metallurgia, fel­hőfizika, műhold-meteorológia vagy a szociálpszichológia tu­dománya, nem beszélve az egyéb rész, határ és allkalma­­zott tudományok hosszú sorából, sőt azokról, amelyek éppen ke­letkezőben vagy kialakulóban vannak. Könnyen lehetséges, hogy a fiatal és sokirányú tu­dására jogosan büszke érettsé­giző fiatal még­sem olyan művelt, mint volt tanárom ál­lította. Ám, ha így van, művelt-e a már régen a specializáció szűk ösvényére lépett mérnök, or­vos, közgazdász, színész vagy újságíró? Le tudja-e még ve­zetni a gömb felszínét vagy térfogatát? Tudja-e, mit mond ki Pauli­ elve vagy mikor volt a Szociáldemokraták Magyar­­országi Pártjának megalaku­lása? Nem álszerénység elis­mernünk, hogy akármelyi­künket, bármelyik pillanatban és szemrebbenés nélkül, egy jószándékú vizsgáztató is el tudná buktatni a ma érvény­ben lévő érettségi tárgyak nyolcvan százalékából. Ennek alapján még félműveltnek sem mondhatnánk magunkat. Ta­lán valljuk is be: reményte­lenül műveletlenek vagyunk, de ha még nem — hát leszünk nemsokára. AZ ELMÚLT HÓNAPOK­BAN, megbízásból, egyik re­gionális akadémiai bizottság tagjainak leveleit olvasgattam. Ezek a hosszabb-rövidebb írá­sok, tanulmányok egy tervbe vett kísérleti gimnázium leen­dő tantervére tettek — saját szakterületüknek megfelelő — javaslatot. A fenti­ ajánlások­ban mintegy hetven — külön­böző szakterületeken tevékeny­kedő — szakember 6640 úgy­nevezett tartalmi egységet (tényt, adatot, fogalmat, sza­bályt, törvényt, ítéletet, össze­függést, gyakorlati-gondolko­dási műveletet) javasolt meg­tanulásra. Ennek 68,2 százalék­­ka a természettudományok, 23,1 százaléka a társadalom­­tudományok köréből került ki, 4,1 százaléka a művészetek, 3,2 százaléka az emberi kom­munikáció, 0,8 százaléka az „emberismeret”, 0,7 százaléka a technika és műszaki isme­retek területét érintette. Ter­mészetesen, nem az iméntiek szerinti tág kategóriákban. Húsznál is több különböző szakterület jutott itt szóhoz a nyelvtudománytól kezdődően a számítástechnikán, fizikán, bio­lógián, kémián, geológián, pa­leontológián, mezőgazdaságon, erdészeten, környezetvédelmen, irodalmon, történelmen, épí­tészeten át a filozófiáig. A vá­laszadóknak feladatuk szerint a minimális követelményeket kellett megfogalmazniuk, ame­lyeket a mai, még inkább a holnapi gimnáziumnak taníta­ni kellene. Első pillantásra a majd hét­ezer szaktudományos kifejezés kissé ijesztőnek tűnik. Az is. Különösen, ha hozzátesszük, hogy jó­­ részük akár valame­lyik tankönyv fejezetcíme is lehetne, olyan széles kapcsola­tokat fog át. Ha csupán ezt vennénk észre, már most meg­jósolhatjuk: a jövő érettségi­zője és majdani szakembere épp olyan műveletlen lesz majd, mint mi vagyunk. A ja­vasolt ismerethalmaznak pon­tosan annyi nyoma marad, mint mostani agysejtjeinkben a húsz-harminc évvel ezelőtti tananyagnak. SZERENCSÉRE, a megismert anyagnak akad másféle tanul­sága is. A szakemberek közül mindahány a könyvtárakat, a lexikonok, szakirodalmi forrá­sok használatát alapvetőnek tartja. Az erre halmozódó me­moriter tananyagnál számuk­ra is fontosabb a szilárd alap­ismeretekre épülő lényeglátás, az összefüggések felismerése, az önálló gondolkodás, a véle­ménynyilvánítás bátorsága és képessége, a gyakorlati alkal­mazás. Figyelemre méltó ellentmon­dások. Tükrözik az alakuló korszerű műveltségeszmény és az oktatási reformok dilem­máit is. Megfigyelhettük, hogy míg a szakember nem szíve­sen mondana le saját szakte­rülete szempontjából oly fon­tosnak vélt tényekről, fogal­makról, összefüggésekről, azt is látja, hogy mindezek meg­tanítása az eddiginél is erő­sebb túlterhelést okoz, tehát igyekszik érvényesíteni a sze­lekció és integráció követel­ményét és lehetőségeit is. Lé­nyegi fogalmak, átfogó össze­függések ismétlődtek nagy gyakorisággal. Egy kevés fan­táziával akár évmilliárdokat átívelő fejlődési folyamatok rajzolhatók meg a kezdeti „ős­robbanástól” jelen korunk ter­mészeti és társadalmi valósá­gáig. A fizikus elemi részekről, autómodellekről beszél, a ve­gyész az anyag kémiai fejlő­dését követi az elemek harmo­nikus sorozatán keresztül a legbonyolultabb molekuláig, a biokémikus az élettelen és az élő anyag átmenetét kutatja, végig kíséri a biológiai evolú­ciót az ember megjelenéséig és még annál is tovább. A csilla­gászat kozmikus méretekben mutatja be ezt a hatalmas fo­lyamatot, hogy aztán az ún. földtudományoknak átadva a stafétabotot, itt a kis Földün­kön találkozzék az anyag fej­lődésének iménti vonulatával. Az alkalmazott tudományok a természet és a társadalom egységét hangsúlyozzák. És nincs javaslat, mely rá ne mu­tatna eme érintkezés napjaink­ban legérzékenyebb, legfor­róbb pontjára: a környezet­szennyezésre és környezetvé­delemre. EGYIK TANULMÁNYÁBAN Marx György azt írta, hogy nincs ma olyan pallérozott el­me, mely egy időben át tudná fogni a szaktudományok ösz­­szességét, de megtanulhat köz­lekedni közöttük. Hogyan? Úgy, ha hidakat építünk a tu­dományágak egyik és másik területe közé. A javaslatok alapján ilyen ,,hidak” lehetné­nek az alaptudományok érint­kezési pontjain kifejlődő ha­tártudományok és alkalmazott tudományok. Az oktatás szá­mára hasznosnak mutatkoz­nak a lényegi analógiák, me­lyek segítségével a látszólag legtávolabbra eső területek is kapcsolatba hozhatók. Köve­telmény lesz a modellalkotás, mely egyúttal a matematikai gondolkodásnak és tevékeny­ségnek is fontos eleme. Bizo­nyára nem véletlen, hogy a kialakítandó gondolkodási mű­veletek sorában oly erős hang­súlyt kaptak az osztályozás, rendszerezés, rendszerszemlé­let, komplex gondolkodás ki­fejezések. Mit bizonyítanak az előbbi hivatkozások? Azt, hogy mű­velt emberfő­l az egyre ára­dó, az exponenciálisan szapo­rodó, megtanulhatatlan infor­mációk ellenére — mégis csak lehetséges. Ehhez az kell, hogy a szaktudományokban szét­aprózott, az oktatásban tan­tárgyakra szabdalt ismeret­­anyagot egységes lét- és fejlő­déstudománynak tekintsük. Módszereinkben meghatározó legyen a totalitás elve mind­két irányban: horizontálisan és történelmi módon, és az egyén a maga szubjektivitásá­val felismerje helyét a rop­pant természeti és társadalmi mozgásokban, megtanulásuk­ban a legmesszebbre menőkig érdekeltté legyen téve. Az ok­tatásnak minden pontjában,él­­ményszerűnek és probléma­centrikusnak kell lennie. MŰVELETLENEK VA­GYUNK? Egy bizonyos terüle­ten még mindig annak tarthat­juk magunkat. A tanterv-ja­­vaslatok számadataiból rögtön szembetűnő volt a tematikus aránytalanság, amely részben az azonos témához küldött le­velek számából adódott. A tu­dománynak volt olyan terüle­te, mely 10—12 levéllel képvi­seltette magát, míg a másik legfeljebb eggyel vagy egyet­len eggyel sem. Ez az arányta­lanság némileg tompítható, ha kiszámítjuk az egy levélre ju­tó ún. tartalmi egységek szá­mát, de a legkörmönfontabb matematikai bűvészkedéssel sem festhető színesre az a fe­hér folt, amelyet egyetlen tu­dományterület elhanyagoltsá­VÉGRE­­ sóhajtottam, ami­kor elolvastam Zsolt Róbert cikkét a Magyar Nemzet szep­tember 4-i számában az isko­lai sport, illetve testedzés hiá­nyáról. Végre valaki talpára állította a magyar sport nagy kérdését. Észrevételeihez két dolgot szeretnék hozzáfűzni. Az egyik, hogy iskoláink je­lentős részéből nem csupán a tornaterem, a sportpálya, az uszoda — sőt a játékra alkal­mas udvar — hiányzik, ha­nem a szakedző is. Magát az iskolát — mint gyermekneve­léssel foglalkozó intézményt — tanulóinak sportolása egysze­rűen nem érdekli — hacsak nem érnek el kiugró ered­ményt, avagy nem csinálnak valami botrányt. A másik, hogy noha a legfőbb ideje len­ne mindezzel szembenézni, a gyors és hatékony megoldás anyagi fedezetének előterem­tésére aligha van a közeljövő­ben remény. Mivel iskolai sportlehetőség — különösen úszásban — gya­korlatilag nincs, a tizenéves gyerekek (és szüleik) mind­untalan válaszút elé kerülnek: vagy lemondanak a sportról, vagy elhanyagolják a tanulást, az önképzést, a családi életet, a játékot. Vagyis sok mindent, ami a gyermekkor pótolha­tatlan örömeit adja, s ami egyszer jóvátehetetlenül hiá­nyozni fog. Elvileg sok mindent kapnak cserébe: edzettséget, a győze­lem örömét, a közös siker él­ményét és így tovább. Valójá­ban minderre sötét árnyékot vet a siker mindenáron való hajszolása. A versenyszerű sportnak természetesen a si­ker adja az értelmét, a kér­dés csak az, meddig szabad ezen a téren elmenni? Meddig szabad az egyre erősebb anya­gi érdekeltségnek előtérbe to­lakodnia? Meddig engedhet­jük sportoló gyermekeink sze­mélyiségét — akinek nagy ré­széből természetesen sohasem lesz élsportoló — torz irányba fejlődni? Jól tudom, egy vi­lágjelenségről van itt szó, előbb-utóbb azonban szembe kell néz­ni azzal, hogy az egye­sületek régen nem sportembe­reket nevelnek a szó eredeti gn mutat. Ez pedig az ember­rel, az egyén társas kapcsola­taival, közösségi viszonyaival foglalkozó emberismeret tudo­mánya. Hankiss Elemér a Diagnózisok c. könyvében írja, hogy az iskolarendszer s az ál­taluk közvetített tudományok „kifelé fordítanak”,­ a világ­mindenség, a távoli korok felé, és nem segítik az embert elég­gé egy ugyanilyen fontos te­rületen, önmaguk és közvetlen emberi környezetük megisme­résében. Nos, az emberrel fog­lalkozó tudományok területé­ről mindössze egyetlen tanterv­javaslat érkezett, az is a szo­matikus nevelés köréből. Mi lehet az oka? Nem a té­ma súlytalansága, és nem ér­dektelenség. Nincs olyan tan­tervi ajánlás, amely előnyt ne biztosítana a nevelésnek, az iskola jellemformáló munkájá­nak, a közösségi tudat kiala­kításának, a viselkedéskultúra fejlesztésének. A javaslattevők saját szakterületük rovására írtak szocialista erkölcsről és életmódról, az élet, értelméről és realitásáról, az egyén és a világ viszonyáról, az egészsé­ges életszemlélet kritériumai­ról, életcélokról és életmodel­­lekről, példaképekről és a köz­vélemény szabályozó szerepéről. Az emberismeret tantárgya, ha bevezetnénk, valóban alap­vető hiányt pótolna. De nem tudná pótolni azt, ami tankönyvekből nem tanít­ható. A szeretet, megértés, tü­relem, tolerancia képessége csak a legközvetlenebb, leg­személyesebb társas kapcsola­tainkban, a barátságban, sze­relemben, házasságban és csa­ládban sajátítható el, még­pe­dig minél előbb, a legérzéke­nyebb és legfogékonyabb élet­szakaszban, a kisgyermekkor­ban. Fontos dolog, hogy ismerjük a világot, fejlődésének történe­tét. De lehet-e igazán művelt az érzelmi analfabéta? — Miksa Lajos értelmében — ha ugyan egy­általán nevelnek. A TIZENÉVES SPORTOLÓ gyerekek több időt töltenek edzőikkel, mint egy-egy taná­rukkal — és néha, mint a szüleikkel. Az edzők és sport­vezetők tehát igen erős hatást gyakorolnak egyéniségük, élet­­szemléletük kialakulására. Fe­lelősségük ezért igen nagy. Nagy egyrészt a sport vonat­kozásában. Már az is kérdé­ses, hogy a jelenleg uralkodó szemlélet, amely csak és majdnem kizárólag az edzési idő növelésével tudja elkép­zelni az eredményesebb mun­kát, helytálló és fenntart­ható-e? Elgondolkoztató to­vábbá, vajon a magyar spor­tolók sok váratlan — lélektani okokkal magyarázott — ku­darca nem nevelési kérdések­re vezethető-e vissza? Ám a sportoló gyerekek nem csupán sportolók lesznek, hanem­, ál­lampolgárok is, akiknek vi­selkedése és gondolkodása — mivel számuk egyre nő — je­lentős tényezője lesz egész jö­­vőnknek. Nem vagyok a kérdés szak­értője, nem tudom, ki lesz és lehet edző. Csak a vízilabda­­sport utánpótlásával foglalko­zó edzőket ismerem némileg, s ennek alapján elmondha­tom: az összkép majdnem olyan riasztó, mint amit Zsolt Róbert vázolt néhány éve a labdarúgóedzők iskolázatlansá­gáról, képzetlenségéről. A ne­velői szerepre jelentős részük egyszerűen alkalmatlan. Al­kalmatlan emberileg és al­kalmatlan fölkészületlensége miatt. Szeretném letenni, a főesküt, hogy egyetlen eredményes sportolótól sem sajnálok sem­mit, amit kemény és áldoza­tos munkájáért kap. A társa­dalomnak azonban sokkal job­ban oda kellene figyelnie az ezzel kapcsolatos elosztásra is. Mivel nálunk nincsenek gaz­dag mecénások, minden jutta­tás a közvagyonból történik, akárki adja is. Így aztán jo­gos a töprengés, hogyan és miből tudhat ugyanazért a tel­jesítményért az egyik egyesü­let sokkal nagyobb fizetést, lakást és még ki tudja, mit ad­ni, mint­ a másik? Még inkább jogos lesz, ha a nehezebb gaz­dasági viszonyok között job­ban meg kell fontolni a ren­delkezésre álló pénz felhasz­nálását. Tragikus lenne, ha az élsportolók juttatását az után­pótlás nevelésére fordított ösz­­szegek rovására növelnék. Elismeréssel kell megállapí­tani, hogy míg az oktatásügy szinte egyáltalában nem vette tudomásul az életmód változá­sának a gyermeki mozgásigény fokozódásával járó következ­ményét, egyesületeink jelen­tős része igen nagy erőfeszí­téseket tett az utánpótlási „bá­zis” kiszélesítésére. Például vízilabdában húsz évvel ez­előtt az OB I-es egyesületek­nek általában csak két csapata volt, mintegy húsz játékossal, ma viszont ugyanott nyolc­tíz csapat százhúsz-százötven játékosát foglalkoztatják. Saj­nos a létesítmények száma megközelítően sert­­bővült és nőtt ennek arányában. A sportvezet­és pedig nem , né­zett kellő gonddal szembe e fejlődés személyi követelmé­nyeivel. A JÓ EDZŐK HIÁNYA per­sze azzal is összefügg, hogy az egyesületek anyagi okokból gyakran arra kényszerülnek, hogy az „olcsó” (alacsony fi­zetésű) edzőket keressék a fölkészültek és rátermettek helyett. Ennél sokkal nagyobb baj azonban, hogy a nevelés igénye általában föl se merül. Azáltal, hogy a sport aránylag sok ember számára vált meg­élhetési — illetve pénzkereseti — lehetőséggé, és sok edzőre, játékvezetőre, bíróra, vezetőre van szükség, eléggé érthetően, sok olyan ember is befészkel­te magát a sportéletbe, akit ebben csak az olcsó és kényel­mes pénzforrás érdekel, maga a sport alig, az ember — il­letve gyerek — egyáltalában nem. A borzasztó ebben az, hogy már az ifjúsági, a serdülő, sőt az úttörő gyerekek is mindun­talan arról hallanak: ez vagy az a játékvezető ebből vagy abból az anyagi érdekből, sze­mélyi kötöttségből, illetve el­lenszenvből ítél így vagy úgy. Nemegyszer itt is mindenféle anyagiakról szólnak a gyanú­­sítgatások — noha gyakran csak rossz felkészültségről, emberi alkalmatlanságról van szó. A játékvezetők nevelői fe­lelősségéről, arról, hogy tevé­kenységükhöz a gyanú árnyé­kának sem szabad fűződnie, sportkörökben mintha szó se esnék. Ugyanígy gyanú árnyé­kolja be majd minden szövet­ségi kapitány válogatási gya­korlatát, amin nincs is mit csodálkozni, ha például arra gondolunk, hogy az úszásban a magyar bajnokságon elért eredmény már csak azért sem játszhatott szerepet az év leg­nagyobb versenyére szóló vá­logatásban, mert befejezése után került sor rá! „HOMOKBÓL VÁRAT?” — kérdezte igen szemléletesen Zsolt Róbert. A baj csak az, hogy történész létemre a vár fogalmát a feudalizmushoz kötöm, és a feudális szellemet összeegyeztethetetlennek tar­tom korunkkal. Pedig kétség­telenül van valami a magyar sportéletben a falakkal és bástyákkal körülkerített várak zártságából. S ezen bizony sürgősen változtatni kellene. Csak a közvélemény — a sajtó, rádió, televízió — kriti­kus jelenléte terelhetné el a gyanút a versenyek, mérkőzé­sek tisztaságáról. Csak a köz­figyelem húzhatná ki a talajt az olyan pletykák alól, mint amit legutoljára az uszodában hallottam. Eszerint éppen most, amikor a többi sportág­ban nagy erőfeszítéseket tesz­nek, hogy minél fiatalabb kor­osztályokat vonjanak be a baj­nokságok rendszerébe, a vízi­labdában az egyik vezető ön­kényes elképzelése következté­ben meg fogják szüntetni az úttörőbajnokságokat. Abban a hitben írom ezt, hogy mindez ostoba pletyka, és azért, hogy szemléltessem az ilyen kérdé­seknek a közvélemény kizárá­sával történő megoldásában rejlő veszélyeket. Mert az út­törőbajnokság megszüntetését ma az érdekelteken kívül sen­ki nem venné észre, néhány év múlva azonban az egész sportág­­fizetne érte. S ha joggal kívánjuk a köz­vélemény nagyobb beleszólá­sát, kívánjuk mellé a közvéle­mény határozottabb és sokol­dalúbb támogatását is. Például abban, hogy a nevelés kérdé­se kellő súlyt kapjon a sport­­mozgalomban és kellő önzet­len támogatást azoktól, akiket fölkészültségük képessé tesz a gyakorlati megoldások kidol­gozására. Taxner-Tóth Ernő Sportkérdések Maon Nemzet Kedd, 1982. október 5. Közérzetünk hátteréhez HASZNOS ÉS MEGSZÍVLE­LENDŐ gondolatokat vetett fel Turgonyi Júlia augusztus 20-i számukban, közéletünk javításának érdekében. Fon­tosnak és időszerűnek tartom ezt a témát, s a magam ta­pasztalatai alapján egy másik oldalról közelíteném meg. Nagyon sok ember él közöt­tünk, aki ha akarna, sem tud­na másképp gondolkodni, mint közösségi emberként. Szemé­be ötlenek a hibák, a külön­böző negatív jelenségek, lát­ja a közösségért való cselek­vés szükségét és lehetőségét. De amikor tenni próbál elle­ne, bizony magára marad. Hol bolondnak, hol épp fölöslege­sen izgágának nézi a többség ma azt a kisebbséget, amelyik megpróbál féket vetni olya­noknak, mint a gondatlan sze­metelés, az esztelen pazarlás, a trehányság, nemtörődömség, a közízlést sértő nyilvános trá­gárkodás, a sokakat zavaró fö­lösleges hangoskodás, és sok egyéb. De magára hagyják az ilyen közéleti buzgalmú embert még a vele egyetértők is, olyasfé­le legyintéssel, hogy: igaza van, de kár ugrálni, úgysem változik semmi... S ebben, sajnos, van egy nagy adag igazság. A javító szándék általában nem kapja meg a megfelelő támogatást az illetékes „Hivataltól”; az ese­tek egy részében még az a „Hatóság” sem veszi komolyan ezt a tevékenykedést, amelyik a megbízást adta rá, társadal­mi munkaként. Érezteti ezt Turgonyi Júlia, s érezzük vele sokan: a létre­hozott társadalmi szervezetek, közéleti fórumok működése gyakran formális. Persze, hogy akkor a tenniakarásból előbb­­utóbb legyintés lesz: beletörő­dés abba, hogy úgysem lehet csinálni semmit. Csak egy példát! A nyár ele­jén sokat cikkeztünk a Bala­ton gondjairól. De nem sok üdülőhely van, ahol a taná­csok megszervezték volna (pe­dig megyei tanácsi határozat van rá) azt az önkéntes mun­katársi gárdát a nyaralótulaj­donosokból, amelyik a csend­re és rendre ügyeljen­­, mert van köztük olyan lokálpatrió­ta jócskán, mint amilyen a vá­lasztott, vagy hivatásos taná­csi dolgozók és vezetők közt , ahol működnek is ilyen meg­bízott társadalmi aktívák, kri­tikus esetekben nemegyszer épp megbízójuk, a helyi tanács hagyja őket cserben. De tovább megyek. A hibák feltárása, esetleg az okok ke­resése, formális marad a fele­lősök megjelölése nélkül. Pe­dig ez mintha kiment volna a divatból. Nos, ha valamennyien felelősek vagyunk a köznek a magunk és mások munkájára való fokozottabb odafigyelés­sel, akkor a közösséget károsí­tó­ esetekről ne csak a ténye­ket tudjuk meg. Nyíltság és egyéni felelősség nélkül a köz élete nem válhat valóságos közéletté. Dr. Deme Lászlóné Káptalanfüred

Next