Magyar Nemzet, 1982. október (38. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-05 / 233. szám
8 Műveletlenek vagyunk? MŰVELT, MŰVELETLEN, félművelt, specialista, szakbarbár — mind olyan kifejezések, melyekkel naponta találkozunk. Mi az értelmük? Nehezen tudnánk megfogalmazni. Ki számít ma — a XX. század utolsó előtti évtizedében, a sokat emlegetett információrobbanás korában — művelt embernek Magyarországon vagy másutt a világban? Az akadémikusok? Az értelmiségiek? Az orvos, a mérnök, a jogász, a pedagógus, az újságíró, a művész? Az érdeklődő, újságolvasó munkás a maga nyolc általános plusz szakiskolai végzettségével és szakmai tapasztalatával? Vajon műveletlennek kell-e tartanunk az időjárást, talajviszonyokat, termelési módokat, piaci szintű közgazdaságtant, ezek öszszefüggéseit jól ismerő, némi technikai tudással is felvértezett falusi parasztembert, ha ma sem futotta neki többre a hat eleminél vagy a régi polgári iskola egy-két osztályánál? Volt gimnáziumi tanárom véleménye szerint legműveltebb — minden kétséget kizáróan — az érettségiző 18 éves fiatal, mert ő egy ugyanazon pillanatban a legtöbb féléből a legtöbbet tudja, így igaz. A maturandus ért a matematikához, ismeri az irodalmat, látja a történelmi események összefüggéseit, legalább egy idegen nyelvet „beszél” (majdnem) középfokon, de a legfontosabb érettségi tantárgyakon kívül jól eltájékozódik a legkülönfélébb fizikai, kémiai, biológiai, földrajzi, műszaki fogalmak között. De igaza van-e csakugyan? Hiszen ugyanaz a gimnáziumi tanuló manapság velünk együtt tanulgatja — nem a gimnáziumok tantervi anyagából — a környezetszennyezés, innováció, külpiaci egyensúly, kódolás, programnyelv, nagyhatalmi stratégia, empátia, stb. fogalmakat; nem biztos, hogy tudja, mivel foglalkozik az ökológia, ökonómia, radiometria, halogén metallurgia, felhőfizika, műhold-meteorológia vagy a szociálpszichológia tudománya, nem beszélve az egyéb rész, határ és allkalmazott tudományok hosszú sorából, sőt azokról, amelyek éppen keletkezőben vagy kialakulóban vannak. Könnyen lehetséges, hogy a fiatal és sokirányú tudására jogosan büszke érettségiző fiatal mégsem olyan művelt, mint volt tanárom állította. Ám, ha így van, művelt-e a már régen a specializáció szűk ösvényére lépett mérnök, orvos, közgazdász, színész vagy újságíró? Le tudja-e még vezetni a gömb felszínét vagy térfogatát? Tudja-e, mit mond ki Pauli elve vagy mikor volt a Szociáldemokraták Magyarországi Pártjának megalakulása? Nem álszerénység elismernünk, hogy akármelyikünket, bármelyik pillanatban és szemrebbenés nélkül, egy jószándékú vizsgáztató is el tudná buktatni a ma érvényben lévő érettségi tárgyak nyolcvan százalékából. Ennek alapján még félműveltnek sem mondhatnánk magunkat. Talán valljuk is be: reménytelenül műveletlenek vagyunk, de ha még nem — hát leszünk nemsokára. AZ ELMÚLT HÓNAPOKBAN, megbízásból, egyik regionális akadémiai bizottság tagjainak leveleit olvasgattam. Ezek a hosszabb-rövidebb írások, tanulmányok egy tervbe vett kísérleti gimnázium leendő tantervére tettek — saját szakterületüknek megfelelő — javaslatot. A fenti ajánlásokban mintegy hetven — különböző szakterületeken tevékenykedő — szakember 6640 úgynevezett tartalmi egységet (tényt, adatot, fogalmat, szabályt, törvényt, ítéletet, összefüggést, gyakorlati-gondolkodási műveletet) javasolt megtanulásra. Ennek 68,2 százalékka a természettudományok, 23,1 százaléka a társadalomtudományok köréből került ki, 4,1 százaléka a művészetek, 3,2 százaléka az emberi kommunikáció, 0,8 százaléka az „emberismeret”, 0,7 százaléka a technika és műszaki ismeretek területét érintette. Természetesen, nem az iméntiek szerinti tág kategóriákban. Húsznál is több különböző szakterület jutott itt szóhoz a nyelvtudománytól kezdődően a számítástechnikán, fizikán, biológián, kémián, geológián, paleontológián, mezőgazdaságon, erdészeten, környezetvédelmen, irodalmon, történelmen, építészeten át a filozófiáig. A válaszadóknak feladatuk szerint a minimális követelményeket kellett megfogalmazniuk, amelyeket a mai, még inkább a holnapi gimnáziumnak tanítani kellene. Első pillantásra a majd hétezer szaktudományos kifejezés kissé ijesztőnek tűnik. Az is. Különösen, ha hozzátesszük, hogy jó részük akár valamelyik tankönyv fejezetcíme is lehetne, olyan széles kapcsolatokat fog át. Ha csupán ezt vennénk észre, már most megjósolhatjuk: a jövő érettségizője és majdani szakembere épp olyan műveletlen lesz majd, mint mi vagyunk. A javasolt ismerethalmaznak pontosan annyi nyoma marad, mint mostani agysejtjeinkben a húsz-harminc évvel ezelőtti tananyagnak. SZERENCSÉRE, a megismert anyagnak akad másféle tanulsága is. A szakemberek közül mindahány a könyvtárakat, a lexikonok, szakirodalmi források használatát alapvetőnek tartja. Az erre halmozódó memoriter tananyagnál számukra is fontosabb a szilárd alapismeretekre épülő lényeglátás, az összefüggések felismerése, az önálló gondolkodás, a véleménynyilvánítás bátorsága és képessége, a gyakorlati alkalmazás. Figyelemre méltó ellentmondások. Tükrözik az alakuló korszerű műveltségeszmény és az oktatási reformok dilemmáit is. Megfigyelhettük, hogy míg a szakember nem szívesen mondana le saját szakterülete szempontjából oly fontosnak vélt tényekről, fogalmakról, összefüggésekről, azt is látja, hogy mindezek megtanítása az eddiginél is erősebb túlterhelést okoz, tehát igyekszik érvényesíteni a szelekció és integráció követelményét és lehetőségeit is. Lényegi fogalmak, átfogó összefüggések ismétlődtek nagy gyakorisággal. Egy kevés fantáziával akár évmilliárdokat átívelő fejlődési folyamatok rajzolhatók meg a kezdeti „ősrobbanástól” jelen korunk természeti és társadalmi valóságáig. A fizikus elemi részekről, autómodellekről beszél, a vegyész az anyag kémiai fejlődését követi az elemek harmonikus sorozatán keresztül a legbonyolultabb molekuláig, a biokémikus az élettelen és az élő anyag átmenetét kutatja, végig kíséri a biológiai evolúciót az ember megjelenéséig és még annál is tovább. A csillagászat kozmikus méretekben mutatja be ezt a hatalmas folyamatot, hogy aztán az ún. földtudományoknak átadva a stafétabotot, itt a kis Földünkön találkozzék az anyag fejlődésének iménti vonulatával. Az alkalmazott tudományok a természet és a társadalom egységét hangsúlyozzák. És nincs javaslat, mely rá ne mutatna eme érintkezés napjainkban legérzékenyebb, legforróbb pontjára: a környezetszennyezésre és környezetvédelemre. EGYIK TANULMÁNYÁBAN Marx György azt írta, hogy nincs ma olyan pallérozott elme, mely egy időben át tudná fogni a szaktudományok öszszességét, de megtanulhat közlekedni közöttük. Hogyan? Úgy, ha hidakat építünk a tudományágak egyik és másik területe közé. A javaslatok alapján ilyen ,,hidak” lehetnének az alaptudományok érintkezési pontjain kifejlődő határtudományok és alkalmazott tudományok. Az oktatás számára hasznosnak mutatkoznak a lényegi analógiák, melyek segítségével a látszólag legtávolabbra eső területek is kapcsolatba hozhatók. Követelmény lesz a modellalkotás, mely egyúttal a matematikai gondolkodásnak és tevékenységnek is fontos eleme. Bizonyára nem véletlen, hogy a kialakítandó gondolkodási műveletek sorában oly erős hangsúlyt kaptak az osztályozás, rendszerezés, rendszerszemlélet, komplex gondolkodás kifejezések. Mit bizonyítanak az előbbi hivatkozások? Azt, hogy művelt emberfől az egyre áradó, az exponenciálisan szaporodó, megtanulhatatlan információk ellenére — mégis csak lehetséges. Ehhez az kell, hogy a szaktudományokban szétaprózott, az oktatásban tantárgyakra szabdalt ismeretanyagot egységes lét- és fejlődéstudománynak tekintsük. Módszereinkben meghatározó legyen a totalitás elve mindkét irányban: horizontálisan és történelmi módon, és az egyén a maga szubjektivitásával felismerje helyét a roppant természeti és társadalmi mozgásokban, megtanulásukban a legmesszebbre menőkig érdekeltté legyen téve. Az oktatásnak minden pontjában,élményszerűnek és problémacentrikusnak kell lennie. MŰVELETLENEK VAGYUNK? Egy bizonyos területen még mindig annak tarthatjuk magunkat. A tanterv-javaslatok számadataiból rögtön szembetűnő volt a tematikus aránytalanság, amely részben az azonos témához küldött levelek számából adódott. A tudománynak volt olyan területe, mely 10—12 levéllel képviseltette magát, míg a másik legfeljebb eggyel vagy egyetlen eggyel sem. Ez az aránytalanság némileg tompítható, ha kiszámítjuk az egy levélre jutó ún. tartalmi egységek számát, de a legkörmönfontabb matematikai bűvészkedéssel sem festhető színesre az a fehér folt, amelyet egyetlen tudományterület elhanyagoltsáVÉGRE sóhajtottam, amikor elolvastam Zsolt Róbert cikkét a Magyar Nemzet szeptember 4-i számában az iskolai sport, illetve testedzés hiányáról. Végre valaki talpára állította a magyar sport nagy kérdését. Észrevételeihez két dolgot szeretnék hozzáfűzni. Az egyik, hogy iskoláink jelentős részéből nem csupán a tornaterem, a sportpálya, az uszoda — sőt a játékra alkalmas udvar — hiányzik, hanem a szakedző is. Magát az iskolát — mint gyermekneveléssel foglalkozó intézményt — tanulóinak sportolása egyszerűen nem érdekli — hacsak nem érnek el kiugró eredményt, avagy nem csinálnak valami botrányt. A másik, hogy noha a legfőbb ideje lenne mindezzel szembenézni, a gyors és hatékony megoldás anyagi fedezetének előteremtésére aligha van a közeljövőben remény. Mivel iskolai sportlehetőség — különösen úszásban — gyakorlatilag nincs, a tizenéves gyerekek (és szüleik) minduntalan válaszút elé kerülnek: vagy lemondanak a sportról, vagy elhanyagolják a tanulást, az önképzést, a családi életet, a játékot. Vagyis sok mindent, ami a gyermekkor pótolhatatlan örömeit adja, s ami egyszer jóvátehetetlenül hiányozni fog. Elvileg sok mindent kapnak cserébe: edzettséget, a győzelem örömét, a közös siker élményét és így tovább. Valójában minderre sötét árnyékot vet a siker mindenáron való hajszolása. A versenyszerű sportnak természetesen a siker adja az értelmét, a kérdés csak az, meddig szabad ezen a téren elmenni? Meddig szabad az egyre erősebb anyagi érdekeltségnek előtérbe tolakodnia? Meddig engedhetjük sportoló gyermekeink személyiségét — akinek nagy részéből természetesen sohasem lesz élsportoló — torz irányba fejlődni? Jól tudom, egy világjelenségről van itt szó, előbb-utóbb azonban szembe kell nézni azzal, hogy az egyesületek régen nem sportembereket nevelnek a szó eredeti gn mutat. Ez pedig az emberrel, az egyén társas kapcsolataival, közösségi viszonyaival foglalkozó emberismeret tudománya. Hankiss Elemér a Diagnózisok c. könyvében írja, hogy az iskolarendszer s az általuk közvetített tudományok „kifelé fordítanak”, a világmindenség, a távoli korok felé, és nem segítik az embert eléggé egy ugyanilyen fontos területen, önmaguk és közvetlen emberi környezetük megismerésében. Nos, az emberrel foglalkozó tudományok területéről mindössze egyetlen tantervjavaslat érkezett, az is a szomatikus nevelés köréből. Mi lehet az oka? Nem a téma súlytalansága, és nem érdektelenség. Nincs olyan tantervi ajánlás, amely előnyt ne biztosítana a nevelésnek, az iskola jellemformáló munkájának, a közösségi tudat kialakításának, a viselkedéskultúra fejlesztésének. A javaslattevők saját szakterületük rovására írtak szocialista erkölcsről és életmódról, az élet, értelméről és realitásáról, az egyén és a világ viszonyáról, az egészséges életszemlélet kritériumairól, életcélokról és életmodellekről, példaképekről és a közvélemény szabályozó szerepéről. Az emberismeret tantárgya, ha bevezetnénk, valóban alapvető hiányt pótolna. De nem tudná pótolni azt, ami tankönyvekből nem tanítható. A szeretet, megértés, türelem, tolerancia képessége csak a legközvetlenebb, legszemélyesebb társas kapcsolatainkban, a barátságban, szerelemben, házasságban és családban sajátítható el, mégpedig minél előbb, a legérzékenyebb és legfogékonyabb életszakaszban, a kisgyermekkorban. Fontos dolog, hogy ismerjük a világot, fejlődésének történetét. De lehet-e igazán művelt az érzelmi analfabéta? — Miksa Lajos értelmében — ha ugyan egyáltalán nevelnek. A TIZENÉVES SPORTOLÓ gyerekek több időt töltenek edzőikkel, mint egy-egy tanárukkal — és néha, mint a szüleikkel. Az edzők és sportvezetők tehát igen erős hatást gyakorolnak egyéniségük, életszemléletük kialakulására. Felelősségük ezért igen nagy. Nagy egyrészt a sport vonatkozásában. Már az is kérdéses, hogy a jelenleg uralkodó szemlélet, amely csak és majdnem kizárólag az edzési idő növelésével tudja elképzelni az eredményesebb munkát, helytálló és fenntartható-e? Elgondolkoztató továbbá, vajon a magyar sportolók sok váratlan — lélektani okokkal magyarázott — kudarca nem nevelési kérdésekre vezethető-e vissza? Ám a sportoló gyerekek nem csupán sportolók lesznek, hanem, állampolgárok is, akiknek viselkedése és gondolkodása — mivel számuk egyre nő — jelentős tényezője lesz egész jövőnknek. Nem vagyok a kérdés szakértője, nem tudom, ki lesz és lehet edző. Csak a vízilabdasport utánpótlásával foglalkozó edzőket ismerem némileg, s ennek alapján elmondhatom: az összkép majdnem olyan riasztó, mint amit Zsolt Róbert vázolt néhány éve a labdarúgóedzők iskolázatlanságáról, képzetlenségéről. A nevelői szerepre jelentős részük egyszerűen alkalmatlan. Alkalmatlan emberileg és alkalmatlan fölkészületlensége miatt. Szeretném letenni, a főesküt, hogy egyetlen eredményes sportolótól sem sajnálok semmit, amit kemény és áldozatos munkájáért kap. A társadalomnak azonban sokkal jobban oda kellene figyelnie az ezzel kapcsolatos elosztásra is. Mivel nálunk nincsenek gazdag mecénások, minden juttatás a közvagyonból történik, akárki adja is. Így aztán jogos a töprengés, hogyan és miből tudhat ugyanazért a teljesítményért az egyik egyesület sokkal nagyobb fizetést, lakást és még ki tudja, mit adni, mint a másik? Még inkább jogos lesz, ha a nehezebb gazdasági viszonyok között jobban meg kell fontolni a rendelkezésre álló pénz felhasználását. Tragikus lenne, ha az élsportolók juttatását az utánpótlás nevelésére fordított öszszegek rovására növelnék. Elismeréssel kell megállapítani, hogy míg az oktatásügy szinte egyáltalában nem vette tudomásul az életmód változásának a gyermeki mozgásigény fokozódásával járó következményét, egyesületeink jelentős része igen nagy erőfeszítéseket tett az utánpótlási „bázis” kiszélesítésére. Például vízilabdában húsz évvel ezelőtt az OB I-es egyesületeknek általában csak két csapata volt, mintegy húsz játékossal, ma viszont ugyanott nyolctíz csapat százhúsz-százötven játékosát foglalkoztatják. Sajnos a létesítmények száma megközelítően sertbővült és nőtt ennek arányában. A sportvezetés pedig nem , nézett kellő gonddal szembe e fejlődés személyi követelményeivel. A JÓ EDZŐK HIÁNYA persze azzal is összefügg, hogy az egyesületek anyagi okokból gyakran arra kényszerülnek, hogy az „olcsó” (alacsony fizetésű) edzőket keressék a fölkészültek és rátermettek helyett. Ennél sokkal nagyobb baj azonban, hogy a nevelés igénye általában föl se merül. Azáltal, hogy a sport aránylag sok ember számára vált megélhetési — illetve pénzkereseti — lehetőséggé, és sok edzőre, játékvezetőre, bíróra, vezetőre van szükség, eléggé érthetően, sok olyan ember is befészkelte magát a sportéletbe, akit ebben csak az olcsó és kényelmes pénzforrás érdekel, maga a sport alig, az ember — illetve gyerek — egyáltalában nem. A borzasztó ebben az, hogy már az ifjúsági, a serdülő, sőt az úttörő gyerekek is minduntalan arról hallanak: ez vagy az a játékvezető ebből vagy abból az anyagi érdekből, személyi kötöttségből, illetve ellenszenvből ítél így vagy úgy. Nemegyszer itt is mindenféle anyagiakról szólnak a gyanúsítgatások — noha gyakran csak rossz felkészültségről, emberi alkalmatlanságról van szó. A játékvezetők nevelői felelősségéről, arról, hogy tevékenységükhöz a gyanú árnyékának sem szabad fűződnie, sportkörökben mintha szó se esnék. Ugyanígy gyanú árnyékolja be majd minden szövetségi kapitány válogatási gyakorlatát, amin nincs is mit csodálkozni, ha például arra gondolunk, hogy az úszásban a magyar bajnokságon elért eredmény már csak azért sem játszhatott szerepet az év legnagyobb versenyére szóló válogatásban, mert befejezése után került sor rá! „HOMOKBÓL VÁRAT?” — kérdezte igen szemléletesen Zsolt Róbert. A baj csak az, hogy történész létemre a vár fogalmát a feudalizmushoz kötöm, és a feudális szellemet összeegyeztethetetlennek tartom korunkkal. Pedig kétségtelenül van valami a magyar sportéletben a falakkal és bástyákkal körülkerített várak zártságából. S ezen bizony sürgősen változtatni kellene. Csak a közvélemény — a sajtó, rádió, televízió — kritikus jelenléte terelhetné el a gyanút a versenyek, mérkőzések tisztaságáról. Csak a közfigyelem húzhatná ki a talajt az olyan pletykák alól, mint amit legutoljára az uszodában hallottam. Eszerint éppen most, amikor a többi sportágban nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy minél fiatalabb korosztályokat vonjanak be a bajnokságok rendszerébe, a vízilabdában az egyik vezető önkényes elképzelése következtében meg fogják szüntetni az úttörőbajnokságokat. Abban a hitben írom ezt, hogy mindez ostoba pletyka, és azért, hogy szemléltessem az ilyen kérdéseknek a közvélemény kizárásával történő megoldásában rejlő veszélyeket. Mert az úttörőbajnokság megszüntetését ma az érdekelteken kívül senki nem venné észre, néhány év múlva azonban az egész sportágfizetne érte. S ha joggal kívánjuk a közvélemény nagyobb beleszólását, kívánjuk mellé a közvélemény határozottabb és sokoldalúbb támogatását is. Például abban, hogy a nevelés kérdése kellő súlyt kapjon a sportmozgalomban és kellő önzetlen támogatást azoktól, akiket fölkészültségük képessé tesz a gyakorlati megoldások kidolgozására. Taxner-Tóth Ernő Sportkérdések Maon Nemzet Kedd, 1982. október 5. Közérzetünk hátteréhez HASZNOS ÉS MEGSZÍVLELENDŐ gondolatokat vetett fel Turgonyi Júlia augusztus 20-i számukban, közéletünk javításának érdekében. Fontosnak és időszerűnek tartom ezt a témát, s a magam tapasztalatai alapján egy másik oldalról közelíteném meg. Nagyon sok ember él közöttünk, aki ha akarna, sem tudna másképp gondolkodni, mint közösségi emberként. Szemébe ötlenek a hibák, a különböző negatív jelenségek, látja a közösségért való cselekvés szükségét és lehetőségét. De amikor tenni próbál ellene, bizony magára marad. Hol bolondnak, hol épp fölöslegesen izgágának nézi a többség ma azt a kisebbséget, amelyik megpróbál féket vetni olyanoknak, mint a gondatlan szemetelés, az esztelen pazarlás, a trehányság, nemtörődömség, a közízlést sértő nyilvános trágárkodás, a sokakat zavaró fölösleges hangoskodás, és sok egyéb. De magára hagyják az ilyen közéleti buzgalmú embert még a vele egyetértők is, olyasféle legyintéssel, hogy: igaza van, de kár ugrálni, úgysem változik semmi... S ebben, sajnos, van egy nagy adag igazság. A javító szándék általában nem kapja meg a megfelelő támogatást az illetékes „Hivataltól”; az esetek egy részében még az a „Hatóság” sem veszi komolyan ezt a tevékenykedést, amelyik a megbízást adta rá, társadalmi munkaként. Érezteti ezt Turgonyi Júlia, s érezzük vele sokan: a létrehozott társadalmi szervezetek, közéleti fórumok működése gyakran formális. Persze, hogy akkor a tenniakarásból előbbutóbb legyintés lesz: beletörődés abba, hogy úgysem lehet csinálni semmit. Csak egy példát! A nyár elején sokat cikkeztünk a Balaton gondjairól. De nem sok üdülőhely van, ahol a tanácsok megszervezték volna (pedig megyei tanácsi határozat van rá) azt az önkéntes munkatársi gárdát a nyaralótulajdonosokból, amelyik a csendre és rendre ügyeljen, mert van köztük olyan lokálpatrióta jócskán, mint amilyen a választott, vagy hivatásos tanácsi dolgozók és vezetők közt , ahol működnek is ilyen megbízott társadalmi aktívák, kritikus esetekben nemegyszer épp megbízójuk, a helyi tanács hagyja őket cserben. De tovább megyek. A hibák feltárása, esetleg az okok keresése, formális marad a felelősök megjelölése nélkül. Pedig ez mintha kiment volna a divatból. Nos, ha valamennyien felelősek vagyunk a köznek a magunk és mások munkájára való fokozottabb odafigyeléssel, akkor a közösséget károsító esetekről ne csak a tényeket tudjuk meg. Nyíltság és egyéni felelősség nélkül a köz élete nem válhat valóságos közéletté. Dr. Deme Lászlóné Káptalanfüred