Magyar Nemzet, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-14 / 268. szám

üldözött tiszántúli prédiká­torok s nyájajuhásit dunántúli számadók hű fiaként őrizte, őrizi a kezére bízott nyájat Illyés Gyula, a nemzet költő­jének elhivatottságával hir­detve a megtartó igét az iro­dalom szószékéről: Szétszóratván, ős lápokba vonult hite­ konok község hű papjaiként (hát azzal áld, amivel ver az Úr!) temnplomtalanul, palesztalanul (s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég) kell osztanom úrvacsoráit s igét! (Számadó) Az ige, a megtartó szó ha­talma hogyisne érdekelhette volna őt közelről, hiszen tudta jól, hogy a prédikátor ősök forgatta Károl­i-biblia igéi nemcsak eszméket hordoztak, hanem összetartók is lettek a Mohács után három országra hullott, szétbarangolt nyájnak az anyanyelv akkor fölfede­zett hatalmával. A so­k ország­ra hullott XX. századi ma­gyarságnak épp ilyen őrizete s megtartója akart ő lenni — s lett is — műveivel, szavai megtartó hatalmával. S Illyés Gyula nemcsak nagy művésze, de tudós értője is közös kin­csünk titkainak, híven az ál­tala leírt igékhez: „emberi létünkben, szerzett tulajdo­naink közt alig van szemtebb, mint a nyelv”. . Azt, hogy az anyanyelv gondjait mennyire szívén vi­seli, magam először akikor fe­deztem föl, máskor még érett­ségiző diákként iskolai bálvá­nyomnak, Kosztolányi Dezső­nek kötetbe gyűjtött írásait sorra megszereztem.. A soro­zat első kötete mindjárt az Erős várunk, a nyelv volt, s a templomi áhítatú cím alatt ez állt: „Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta: Illyés Gyula.” S a bevezető szavait — ame­lyeket a nagy nyelvművész­­nyelvművelőről írt — önma­gáb­ól is írhatta volna: „Ugye volt a nyelv, mesterségének eszköze. Látni való, hogy elő­ször csak a munka pillanatnyi szünetedben vette szemügyre, s köszörült rajta egyet, akár vésőjén az asztalos. De csak­hamar felfedezte azt a titkos viszonyt, amely az eszköz és a műve dolgozandó anyag közt van, majd azt a még rejtel­mesebbet, amely az eszköz és az alkotó között van, amidőn a nyelv szinte munkatárs: se­gít, tanácsot ad, ötletet súg és elenőriz.” Homérosz szerint az istenek a hasonlókat egymáshoz vezé­relik: nem lehet véletlen, hogy Illyés Gyula magáb­a vállalta a nagy nyelvművész hátraha­gyott művei tíz kötetének sajtó alá rendezését, őrá is illik az, amit költőtársáról mondott: „Magyarosan nyugodt volt, s franciásan könnyed és fölé­nyes, izmos, és — mintegy en­nek udvarias leplezéséül — vilá­gfias, tréfából már-már negédes. Úgy írt magyarul, ahogy a legjobb franciáik fran­ciául, a legjobb angolok ango­lul.” Magyarság és európaiság példás összhangját teremtették meg — kis híján azt irtaná, hogy szintézisét, ha nem ép­pen ő írta volna idézett elő­szavában : „Jobb társaságban attitűdöt, vagy szintézist épp úgy nem mond az ember, mint nahkasztlit.” A „purizmus” is a világosság eszköze volt mindkettejük számára. („Pu­rista elsősorban a gondolatok­ban volt s csak azután, kö­vetkezésképpen a szavakban” — írta Kosztolányiról.) A franciás könnyedség, a latin világosság s az a bizo­nyos „szabatos egyszerűség” azonban csak egyik stim­áris eszményük volt: „a legmaga­sabbra tört: a gondolat és ér­zelem legtökéletesebb, leg­művészibb kifejezésére” — írta köttőtársáról, s ezt is írhatta volna önmagáról. A klasszikus Kosztolányi­­kötet óta Illyés Gyula nyelvé­szeti írásai is kötetnyire sza­porodtak, eligazítást keresve s nyújtva benne nyelvünk újabb fél századáról. De kötetekre, könyvtárnyira nőttek versei, drámái, regényei, műfordításai, tanulmányai is. „A géniusz szorgalom” — vallotta Goethé­vel, s könyvtárnyi műve is igazolja ezt. Ő maga ezt így fogalmazta meg egyik nyilat­kozatában: „Az én igazi dol­gom a versírás. Született szor­galmam hajt csak arra, hogy mást is csináljak.” Szinte a lehetetlennel birkó­zik az, aki ebből a fejedelmi gazdagságú életműből akarja most — habárcsak a legfonto­sabb nyelvi gondolatokat és nyelvi kincseket kiemelni: a nyelvművelőt és a nyelvművész Illyés Gyulát bemutatni. Hi­szen csak az idevágó művek, címek felsorolása is megint­het egy tanulmányt, s fölér­het egy ünnepi köszöntővel. Pró­báljuk meg mégis a lehetet­lent. Rázzuk meg, csak úgy fel­­kézzed csodafáját, hogy hull máris az árgirusi kincs, terít­ve, élőnkbe: bászli, böszme, cupa, csiszi-csoszi, egyebugya, gügye, gyagya, ketle-kotla, rüszü, süke-bóka — s mindez csak egyetlen műből, annak is egyetlen oldaláról, s egytől egyig a szellemi fogyatékosság, idétlenség megnevezéseként a Tilvé-tevőik Gazdánéjának szá­jából. De hát akad itt más túl a dunai szó is garmadával, mint a „csutás zsák, a­z ará­nyos ('erőszakos, zsarnok’) asz­­s­zony”, a tutyi (’mamusz’), a tücskérezik ('ténfereg', 'lopja az­ időt’) — hogy csak néhá­nyat ragadjunk ki megint. S a versekben is akad — mérték­kel — tájszó, hiszen Illyés Gyula írta meg azt is, hogy „A versnek valamivel keményebb, igényesebb magatartása, szű­rője van...”) — Persze táj­szavakat elsősorban a paraszti életet festő epikában s lírában lelhetünk, de belopja tanul­mányai nyelvébe ás olykor, mint például Herdernek és Adynak szóló válaszába: ,J Ady Endre] édesanyja maga fejte a tehenet, monyászott tikot.” Van aztán, mikor nem is tud­juk eldönteni Schillerrel: a nyelv költ-e maga („Die Spra­­che selbst dichtet”), vagy min­den csinját-bínját ismerő köl­tője: „kapa csesszen", „föl­­morran s ugrik ura mellé” [az ebi­ futkál („mint palánk-maró eb”), „félküllös” udvaronc”, „Gyömködik térddel [a szé­nát]” stb. S nem zárkózott be a maga szűkebb hazája dunántúli táj­­nyelvébe: figyelt a többi or­szágrész nyelvjárására is, akár­csak az országjáró Csokonai. A dési Anna — Orosz Anna — ízes beszédében Erdély erejét fedezi föl, a nyelvi erőt is; mily szép, hangtanilag ki mon­­dattanilag egyaránt hű tükre az ő szójárása az erdélyi ma­gyar nyelvnek a Hunok Páris­­ban oldalain: „Ennyi Erdély­ben sincs madár.” Vagy: „a körte szotgosodott meg!... — Ki kell bontsam.” S amit az író hozzáfűz: „mondta olyan lányos komolysággal s az alá­rendelt mellékmondat olyan erdélyiességével, hogy a völgy­ben valahol ismét­lés érző­dött.” S nem — vagy nem pusz­tán­ — demokrata hitvallása okán merít két marokkal a népnyelv kincséből, hanem azért, mivel itt fedezi föl a teremtő nyelvet, a termésara­nyat, a nyelv géniuszát amely oly közeli rokon a költők gé­niuszával: „Miért jó a nép nyelve? Nem azért mert he­lyes, vagy szabályos, amiért teremtő-erejű. (Minden nyelvi -►éltével védés- vagy -elírás-" voltaképpen előrelépés, ha te­remtő-erejű.) Mikor helyes a dráma nyelve? Ha teremt” S Illyés Gyula teremt a drá­ma nyelvében is, a Dózsa Györgyben, történelmi pa­­raszttragédiájában, talán leg­­pazarlóbb bőséggel. A régi és a népi itt szinte s­zétválaszthatatlanul egybe­esik: böllér, coki­, dúc ('osz­lop'), fehércseléd, göböly, laf­fog (lóg’), nyanya, paszul ('bab'), szelemen, szódé ('mo­hó, falánk’), tönköly, ('búza­­fajta'), tüsző (’nadrágszíj, öv’), tyúkfi stb. S ide tartoznak a régi nyelvben a mainál tömöt­tebben virágzó szemléletes for­dulatok, s­zólások is, minit az egy füst alatt, egymás hegyén­­hátán, isten öccse, ország-vi­lág előtt, ráncba szed, rájár a rúd, szemet vet rá, szőrén-szá­lán eltűnik, tisztesség ne essék szólván stb., továbbá az olyan ősi nyelvi szerkezetek (egyéb műveiben is), min­t a szemünk­­láttaként, „nem-enyém va­gyon”, „hite­ konok község”, „élebátorított farkasok”, „szét­kaszabolta magyar nyelv”. A régi századok ízét hozzák a latin eredetű szavak is, ami­lyen a bandérium, cellárius, disputa, juss, medicina, oriens. („Ami a spanyol királynénak az aranytermő új világ, az lesz itt a mesés oriens a szemesek­nek”), „perzsia-függöny”, vi­kárius stb. Mint Arany János, ő sem „a szavak egérfarkába” kapasz­kodott, akikat a mondatokat tartotta a nyelvi rengeteg megtartó, jellegadó s jelleg­őrző törzsökéinek, s nem pusz­tán a germanizmusoktól félt, hanem nyelvünk egészének — törzsökének — a­ndogermani­­zálódásától; ezért írta 19­33- ban: „Ki tud még magyarul? Ki ismeri meg a magyar nyelv szellemét, képzeletét, külön alkatát, mely jogot ad néki, hogy megmaradjon? Egy-két magyar nyelvtani szabállyal máris idegen nyelven beszé­lünk. A nyelv nem szavakban él, hanem izomzatában, mely a szavakat rendezi. Szavunk még volna, de fordulatunk, kifejezésünk, melyben a nyelv csillog, az már alig. ... Nyel­vében él a nemzet? Hát akkor rémülhetünk csak meg iga­zán.” Az az író írta le ezt, aki két évtizeddel később így el­mélkedett A nép nyelvéért, a nép színházáért című írásé­ban: „Minden jó mondat egy csiszolás azon, amivé az em­beriség válhat. (A hatásos rossz mondat: karcolás.) A jó mon­dat természetesen nem más, mint egy jó gondolat megcá­folhatatlannak tetsző, telitalá­lat-szerű előadása. A jó mon­dat így örök nevelő.” S mát nyújthatnánk át ko­szorúként születése ünnepén annak a költőnek, aki azt írta önmagáról az anyanyelvének szánt koszorúban: nem léphet föl oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne, ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vomagló ajkad, fölnevelő édesanyám. Az örök magyar nyelv, a halhatatlan anyanyelv mit ad­hat legméltóbb koszorúként 80. évét betöltő fiának, nyája­­juhász Számadójának? Az Összegyűjtött versek kö­tetében a Koszorúval szem­közti oldalon át a Számadó: őszül hajam, mélyülnek a redők. Több egyre köröttem a fiatal Vakoskodván érzek szomjú erőt, legyek a legmesszebbré tó magyar. Lappangó juhász-számadós gond susogja, nem mehetsz még, munka vár, őriznem kell egy nem­esnyém vagyont. Rám néz egy jégverés­csöpülte nyáj. A „nem mehetsz még” pa­rancsa, a „munka vár” hite tartsa még nagyon sokáig kö­zöttünk — legmesszebb ható szemére-szavára figyelő fiúk között — a Számadót­ kívánjuk mindnyájan ünnepén. Szilágyi Ferenc Számadó Illyés Gyula 80. születése napjára /////////A''' mSt////'. A harmonikus fejlődés főbb kérdései az élelmiszer-termelésben Udovecz Gábor tanulmánya Már maga a cím is figye­lemfelkeltő, s talán nemcsak az agrárberkekben járatosak számára, az agrártudományok iránt érdeklődőknek — de mindazoknak, akik számon tartják hazai mezőgazdasá­gunk immár világszerte ismert eredményeit. Érthető kíváncsi­sággal az iránt: a nagyüzemi gazdálkodás imponáló teljesít­ményei mellett még manap­ság is megférnek a kérdések, a gondok, a megoldandó fel­adatok? Évtizedekkel a kezdet nehézségei, a sikerekkel teli felívelés esztendői után, oly­kor már-már — nem csekély nemzeti elfogultsággal — akár­ha a csúcson érezvén magun­kat? " Udovecz Gábor könyve — bárha áttételesen — még ezekre a ki nem mondott kér­désekre is keresi a választ. A világgazdaságba illeszkedő nemzetgazdaságot vizsgálva áttekinti az elmúlt tizenöt év fejlődési szakaszainak zökke­­■ nőit, azokat a mozzanatokat, melyek hatásmechanizmusuk­kal meghatározzák nagyüzemi mezőgazdaságunk jelenlétét, s előrevetítik jövőjét. Talán nem véletlen, hogy a szerző stílusjegyeinek egyik legjellemzőbbje a harmónia— diszharmónia ellentétpárnak, fogalomnak gyakori haszná­lata, az elemzések során csak­úgy, mint az összegzések al­kalmával. Mintha a fejlődési folyamatokat vizsgálva szün­telen tolla alá igyekezne a klasszikus, görög tétel, mely szerint ’ „diszharmóniából szü­letik a legszebb harmónia”. S ez biztatást ad az élet egyéb területén is csakúgy, mint a vonatkozó szakirodalom, ez esetben a közgazdasági fogan­­tatású agrárkérdéskörök szem­léletekor is. Az élelmiszer-gazdaság szer­ves illeszkedése népgazdasá­gunk egészéhez, amilyen ter­­mésztes dolog, napjainkban még nem teljes egészében hiánytalan. Egyedi arányta­lanságok a szerző által vizs­gált időszakban itt is, ott is jelentkeztek. Egyrészt az ipari eredetű termelőeszközök ára, beszerzési módja, termelési színvonala okozhat zökkenő­ket, másrészt az élelmiszer­­termelésben uralkodó ár-, ér­ték- és érdekeltségi viszonyok tisztázatlansága idézhet elő aszinkront az optimális illesz­kedés feltételeinek megterem­tésekor. S ha ez így túl tudo­mányosan hangzik is, gondol­junk mindennapi bosszúsá­gaink forrása: a különböző­képpen csomagolt, ám mégis gyakran csepegő tejeszacskók­ra, melyeknél hol a fólia mi­lyensége, hol a forrasztás mód­ja okoz bosszúságot. Vagy em­lékezzünk a nyaranta sok vi­tát megélt, és olykor fonnya­­dásig „utaztatott” zöldségre­­gyümölcsre, netán a hét végi és hét eleji nagyvárosi kenyér­mizériákra, ahol bizony, a sü­tés idejét jelző címke s a fris­­seség nem mindig fedik egy­mást a vásárló megelégedésé­re. A szerző megítélése szerint, általában az érdekek, az ér­dekeltségi rendszerek tisztá­zatlansága amúgy is több rész­területen béklyója a harmoni­kus munka, a tisztes eredmé­nyek elérhetésének. Helyes­nek tartaná, ha a feltáratlan tartalékok, az erőforrások ér­tékelésekor, maguknak a moz­gósítható erőforrásoknak nem tulajdonítanánk valamiféle normatív, parciális hozadékot. Nagyobb jelentőséget lát az erőforrások átlagos hozadéká­nak és költségének összeveté­sében, mely egyenesen rávilá­gít arra a jelenségre, amikor a tágabb közösség — a nép­gazdaság egésze — és a szű­kebb — a vállalati érdek — ütközik. Mert, amíg a mező­­gazdaságban a felhasználható tiszta jövedelem­ nagysága tel­jes egészében az erőforrások színvonalától függ, addig­­ az élelmiszeriparban már kirí­vóan laza a kapcsolat a fel­használható tiszta jövedelem és az erőforrások között. Ért­hető hát, hogy egymásra hat­va, ám ritkán azonos érdekelt­ségi szférán belül mozgva, el­lentétes helyzeteket produkál. A könyv taglalja a nap­jainkban oly gyakran emlege­tett termelési szerkezet opti- Már a könyv címe is ke­mény, kifejezi, hogy csak meg­határozott és behatárolt terü­leten van ma a magyar ipar­nak mozgáslehetősége. A leg­fontosabb kérdés, hogy a kényszerhelyzetben tett lépé­sek minél hamarabb kivezes­senek a beszorítottságból. Fo­dor László munkáját úgy ítél­hetjük meg, hogy a gazdaság múltját, jelenét, jövendő pers­pektíváit ismerő szakember­nek nem hoz vadonat­új, vi­lágrengető felfedezéseket, de pontos adatokkal és elemző logikával szakszerűen föltárja az eddig történtek részleteit, s megszabja a nyolcvanas évek teendőinek fő vonalait. A lényeg: a hetvenes évek­ben lezárult a magyar ipar fej­lesztésének intenzív szakasza, az új munkahelyek tömeges létrehozásának időszaka. De az intenzív fejlesztésre való át­térés időszakának elejére nem alakultak ki a gyorsabb előre­lépés előfeltételei. Ez önmagá­ban még nem jelentett volna áthághatatlan gátat, a már meglevő ipar hatékonyságá­nak, rugalmasságának növelé­sével be lehetett volna hozni azt a hátrányt, amivel elma­radtunk a nemzetközi követel-­­ményektől. De mint ismeretes, a hetvenes évtizedben gyöke­resen megváltozott a világgaz­dasági helyzet, ez felszínre hozta valamennyi hibánkat és nehezen alkalmazkodtunk az új viszonyokhoz. Azt viszont tudomásul kell venni, hogy a nyolcvanas évtizedben is együtt kell élnünk az új kö­rülményekkel, szigorúbb felté­telekkel, magasabb minőségi követelményekkel, s ez nem könnyű. A szerző világos okfejtéssel, a történtek értelmezésével ve­zeti végig az olvasót több mint harminc év gazdasági változásain. Az 1950—1970 kö­zötti extenzív fejlődési sza­kaszról kimutatja: a bőségesen rendelkezésre álló eleven munka, s a beruházási politi­ka nem kellő következetessége a nemzetközi élvonaltól elma­radt ipari struktúrát hozott létre. A mennyiségi jellegű, gyors ütemű termelésbővítés időszakában a rekonstrukciók elmaradtak, fokozatosan csök­kentek az egységnyi állóesz­közre jutó nemzeti termelés, s az élőmunka hatékonysága. A hatvanas évtizedben az év­ről évre fokozódó külgazda­sági nyitás hatásai egyre köz­vetlenebbül és erőteljesebben érték iparunkat. Az intenzív szakasz kezdete egybeesik az akkor „újként” jellemzett 1998-as irányítási rendszer bevezetésével. Ez az első időszakban kedvező ten­denciákat mutatott. Már a IV. ötéves tervben két feladat tük­röződött: a dinamikus gazda­sági növekedés, valamint a re­konstrukció és modernizálás igénye. Fokozatosan nőtt a dollárelszámolású piacokról a gépbehozatal, s ezt a tenden­ciát az 1973-as világgazdasági változások sem állították meg. Egy-két esztendővel az olajár­­robbanás után is túlléptük a tervezett beruházási kereteket is, s az évtized közepén már világossá vált, hogy a gazda­ság saját működésének tőke­igényét sem tudja fedezni. Ekkor kezdődött a szelektív fejlesztés, az ipari rekonstruk­ mális kialakításának módoza­tait, a modellálás lehetőségét, hasznát, módozatait. S a mo­dellálás matematikai megkö­zelítésével élve egyenletrend­szereken át is bemutatja e",fe­­bek közt a termőföld-­­ a munkaerőmérlegeket, fel a a figyelmet a modell kor* -a feltételeire is, mint tény Több lépésben analizál­ exportlehetőségeket, a lési potenciál és a szelek* s kérdésköreit, s ugyanakkor nem mulasztja el vizsgáini az importkiváltás és a beruházás­­igényesség egymásra hatását, kölcsönösségét a számok, az objektív valóság tükrében. (Akadémiai) B. I. ciók sora. A cél egy olyan át­fogó korszerűsítés volt, amely a meglevő kereteket képessé teszi az új viszonyok elviselé­sére. Fodor László részleteiben — ágazatonként, helyenként üzemenként — elemzi a meg­tett lépéseket, de végső kö­vetkeztetése, hogy még most is csak viszonylag ritkán talál­kozni új, korszerű, versenyké­pes termékek megjelenésével. Ilyen körülmények között lépett át a magyar ipar a nyolcvanas évekbe. Jól megfo­galmazott gazdaságpolitikai célokkal, amelyeknek lényege a népgazdasági egyensúly ja­vítása, a hatékonyság fokozá­sa, s a termelési struktúra alapvető, további korszerűsíté­se. Az adott gazdasági hely­zetben, a még mindig neheze­dő külső viszonyok közepette, olyan iparpolitikát kell foly­tatni, amelyik az export növe­lésével, az import csökkenté­sével, a hazai felhasználás mérséklésével teremti meg az elengedhetetlen egyensúly-vi­szonyokat. Egy sor központi program irányozza elő a leg­fontosabb ágazatok fejleszté­sét — csak példaként: a gyógy­szer-, intermedier- és nö­­vényvédőszer-gyártás, az al­katrészek és részegységek ter­melésének növelése, a mikro­elektronikai program, s má­sok. A végrehajtás érdekében további vállalati rekonstruk­ciók kezdődtek és az egyes ágazatok adottságaiknak meg­felelően több-kevesebb siker­rel — a kelleténél, s a kívána­tosabbnál lassabban —, de kezdenek alkalmazkodni a ki­alakult helyzethez. Nehezíti a kibontakozást, hogy a külső és belső feltételek a nyolcvanas években korlátozzák a növeke­dés dinamikáját, a beruházási lehetőségek bővülését, az egész felhalmozási tevékenységet. A további fejlődés előfelté­teleit pontosan körvonalazza a mű, meghatározza mit kelle­ne tenni. Olyanokat, mint a bázisérdekeltséggel szemben a minőségi tényezők és a jöve­delemszerző képesség elisme­rése. A hitelezés olyan krité­riumrendszere, amelyik lehe­tővé teszi a stratégiai felada­tok megoldását. A vállalatok, s az egész népgazdaság inno­vációs készségének fokozása. Legfőbb aktuális gazdaságpo­litikai céljaink pontos körül­határolásának egyetlen szép­séghibája, hogy nem ad fele­letet a „hogyan ?”-ra. De ez nyilván nem a szerző hibája. A mű tanulmányozása talán hozzásegíti a szakembereket, irányítókat ahhoz, hogy a gya­korlati életben adják meg a szükséges feleletet. (Kossuth) F. A. Lépéskényszerben a magyar ipar Fodor László könyve ÚJ KÖNYVEK STATISZTIKAI KIADÓ, Budapest satisztikai évkönyve 1981 Csongrád megye statisztikai év­könyve 1981 Életszínvonal és gazdasági hát­tere (1979—1981) Háztartás-statisztika 1981 Időmérleg — Részletes adatok I—II. Komárom megye statisztikai év­könyve 1981 Mezőgazdasági összeírás a gyep­gazdálkodásról 1981 Szolnok megye statisztikai év­könyve 1981 Vadgazdálkodás — Vadászat Veszprém megye statisztikai év­könyve 1981

Next