Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
Szombat, 1983. január 15. Magyar Nemzet Közvetítők A gazdagság egyaránt vonz és elbizonytalanít. A Hét évszázad magyar verseit lapozgatva jó érzés bóklászni a magyar költészet változatos tájain, ismerős költőket és verseket olvasva meglepetéseket felfedezni. Csaknem háromszáz költő — a magyar líra színe-java — szerepel a három kötetben, két és fél ezernél több verssel. Ennyi az, amit értő válogatók maradandó érvényűnek, napi forgatásra méltónak ítéltek. És a legújabb termés? Egy-egy Szép versek kötetben félszáznál több költő művei sorakoznak. A folyóiratokat nem is említettük még. A Látóhatár több tucat kiadványból szemelgeti ki hónapról hónapra a fontosnak tartott alkotást — nemcsak verset. Játsszunk tovább a számokkal, anélkül, hogy bárkit is elriasztani kívánnánk. Magyarországon 1981-ben hivatásos kiadóknál 4139, nem hivatásosaknál 3771 mű jelent meg. Tudományos és szépirodalmi, ismeretterjesztő és ifjúsági, néhány száz szakember érdeklődésére számot tartó munka éppúgy, mint százezrek olvasmánya. Természetesen senki sem kívánja, kívánhatja, hogy minden olvasni vágyó mindent elolvasson, de épp a könyvbarát az, aki időnként rádöbben: az élet véges, az olvasni érdemes művek sora szinte végtelen. A már klaszszikusnak minősülő munkák is könyvtárnyi mennyiséget tesznek ki, mindegyre újakkal bővülve. (S még nem szólunk az újraolvasás gyönyörűségéről, a naponta bele-belelapozást érdemlő kötetekről. És filmekről, képzőművészeti alkotásokról, zeneművekről hasonló statisztikák és fohászok szólhatnának.) Könnyen fordul szentenciába az elmélkedés: közvetítők kora a miénk. Hiszen, ha értékek sokasága csábít az egyik oldalon, a másikon meg napi munkát, jövedelem-kiegészítő erőfeszítést, és csip-csup ügyeket ró ránk az élet, akkor mérhetetlenül megnő azoknak a szerepe, akiknek az a dolguk, hogy — hivatásszerűen — a választást könnyítsék meg. Hogy az esetlegességek, álértékek, divatok bozótjában a szellemi kilátók felé kalauzoljanak. Pedagógusok és bölcs ismerősök, könyvtárosok és írástudók, tollforgatók és tévészemélyiségek felelőssége. Ha átélik is ennek fontosságát, sok embernek még így is csak a másodlagosság jut: befogadói élmény helyett a műről hallott ismeret, a közlő élménye. Újabb labirintusba tévedhetünk, ha a közvetítők felkészülését, felkészültségét firtatjuk, s itt derül ki a másodlagosság. Régi vita egyik érvére emlékeztetve: jövendő tanárok kötelező olvasmányainak és szakirodalmának oldalszámát elosztották a tanulmányi idő alatt rendelkezésre álló órák számával, s kimutatták: az előírt anyag puszta elolvasásához a nap teljes 24 órájára szükség lett volna. Csoda-e, hogy vizsgák táján a könyvtárakban hiánycikké lett a 100 híres regény és sok máskivonatoló munka. Bevett gyakorlat az olvasmányok egymás , közti felosztása, s a szerzett ismeret kicserélése is. Közvetítők kora a miénk. Ám ez nem feledtetheti, az értékekről szerzett tudás nem pótolhatja az eredeti mű élvezetét. A forrásról, nem elég hallani, vizét időnként ízlelni is érdemes. Közvetítőnek és eligazító szóra várónak egyaránt. (marafkó) Kassa Kiskunfélegyháza és Kistelek között két civilruhás rendőrnyomozó lépett be a gyorsvonat a kocsi folyosójára. Nehézfiú, mivel közvetlenül az ajtó mellett állt és a kint elfutó kopár, sanyarú téli tájat, a havatlanságtól rosszkedvű buckákat nézte, először azt hitte róluk, hogy a büfékocsiból helyükre tartó útitársak és a folyosó falhoz lapulva helyet akart adni elvonulásukra, ám ők továbbhaladás helyett benyitottak a fülkébe, ahonnan ő az imént jött csak ki a bágyasztó meleg miatt, és a magukról adott tömör tájékoztatás után az igazolványokat kérték benthagyott fülketársaitól. Nehézfiú természetesen nyomban abbahagyta a tájatbámulást, hátat is fordított a szántóföldeknek és a száraz gyümölcsösöknek, s egy pillanatig azon tűnődött, nem kellene-e neki is bent ülnie a helyén, nincsen-e valami rendellenes abban, hogy a fülke meneti lányának háttali, folyosó felőli ülésén, az ő helyén most csak kedvenc folyóirata, a Tiszafái — csodák csodája lehetett kapni a Nyugati nagy újságárus standján — fekszik. Aztán elmosolyodott persze. ..Micsoda atavizmus — gondolta — az ember meglát két nyomozót és mindjárt bűntudatossá válik.” A fülkének rajta kívül még három utasa volt. Mellette, menetiránynak ugyancsak háttal egy szakállnövesztést csak mostanában megkezdő, kissé pocakos, szürke kötött pulóveres fiatalember ült. Ő volt a legújabb felszálló, a párocskát váltotta föl, akik öszszebújva sutyorogtak Kecskemétig, úgyhogy Nehézfiú a lány vagy asszony arcát egy pillanatig sem látta, mert a kabátban utazó párja teljesen ráborult és eltakarta. A pocakosodó fiatalember örökkön izgett-mozgott. Minduntalan keresett valamit, kirakta zsebeit az előtte kihúzható asztallapocskára, visszarámolt, a bőröndjéből elemózsiát szedett elő, kibontotta, beleharapott, visszagyűrte, újságot vett elő, de bele se nézett. Nem volt éppen kellemes jelenség. Vele szemben, ugyancsak az ablaknál egy ellentétes magatartásé, harminc és negyven közötti férfi hűlt be félválllal a sarokba. Már amikor Nehézfiú a Nyugatin benyitott a fülkébe, a térdén tartotta azt a szokatlan tipográfiájú, és láthatóan lepedő méretű, a Magyarországon használatosaknál finomabb és fehérebb papiros újságot, amiből Kistelekig mozdulatlanul és szenvtelenül, senkire sem nézegetve keresztrejtvényt fejtett. Öltözéke világoskék farmeröltöny volt. Mind a nadrág, mind a felsőrész szorosan ráfeszült a testére. Nehézfiú ezt a kényelmetlen páncélzatba bújást legalább annyira rejtélyesnek találta, mint a kék farmeros a keresztrejtvény keresztkérdéseit. A harmadik útitárs szomorú jelenség volt. Kopott, félretaposott, pasztát régen látott cipő, eredeti színeit már emléknyomokban sem őrző, talán barna nadrág és több vegyes elemet tartalmazó felsőruházat, azaz pepita nyakú ing, szürkés pulóver, rajta mellény kötött és posztó anyagok kombinációjából, maga mellé gyűrve ezenfelül még egy zakó és felakasztva egy háromnegyedes kabát. Mintha egész ruhatárát itt hordaná ez az ember. Nehézfiúnak az volt a benyomása. A korát is nehezen lehetett megállapítani ennek az embernek, éppen úgy lehetett harmincöt mint ötvenéves. Maga és a fülkefal között szabadon hagyott egy jó arasznyi helyet. Doboz Szimfóniáját és gyufáját tartotta ott bal keze ügyében. Nem ok nélkül. Jobbja ugyanis gipszben volt. Éppen az alkarja, keze feje és csuklója. A gipsz már jócskán el volt koszolódva és fölül kikandikáló ujj-hátai sötétlilák és duzzadtak voltak Nem nézett senkire és nem is volt kíváncsi senkire ez a borostás, bús férfi, de sokat cigarettázott. Rágyújtásai körülményesek, a helyzetéhez képest azonban flották voltak: a gyufásdobozt már ng tudta fogni a gipszkötésből kimeredő ujjaival. Az igazoltatást a legbenső, dekoncentrált fiatalemberen kezdte a kis köpcös, inkább agronómusnak, mint nyomozónak látszó hatósági férfi. Az aktus úgy látszik jó hatással volt erre a fiatalemberre: figyelmesen megnézte magának azt a nyomozót is, amelyik belépett a fülkébe s azt is amelyik egy futó pillantás után továbbhaladt és egyetlen céltudatos mozdulattal benyúlt a személyi igazolványáért. Nehézfiú az előzmények alapján több perces keresgélésre és ebből fakadó feszültségre számított, s önkéntelenül nyúlt belső zsebe és irattárcája felé, hogy vajon nem maradt-e véletlenül eme tömött holmi az indulás előtt átcserélt másik öltönyében. Nem. Eközben odabent folytatódott a dolog. Persze, megintcsak nem egészen úgy, ahogy várni lehetett. A szakfarmeros például éppen csak, hogy letette a vastagra hajtogatott újságot a térdéről és minden érdeklődés nélkül szemlélte az előtte folyó műveletet, de semmi készséget nem mutatott a saját igazolványának felmutatására. Csak akkor mozdult meg, amikor őt személy szerint is felszólította a razziázó. Akkor is komótosan, nyugodtan, kimérten cselekedett, egy csuklószíjas kis kézitáskát vett föl maga mellől az ülésről, kicsatolta és több más iratféleséggel együtt egy zöldes színű útlevelet húzott elő. Ezalatt a gipszes kezű már javában serénykedett. Mégpedig felszólítás nélkül. Idegesnek ható mozdulatokkal szinte kirázta maga mellé gyűrt zakóját és egy csomó boríték és papírdarab közül valami szokatlan, egy lapból álló, átlósan csíkozott igazolványfélét és mellé egy kicsit már koszos, stencilezett, és egyes rovataiban kézírással kitöltött negyedívet szedett elő és nyújtott át a nyomozónak. Az röviden kérdezett tőle valamit, mire ő igennel válaszolt és az ügy ezzel már be is fejeződött ..Börtönből szabadult?” ötlött fel Nehézfiúban, de sok ideje a tűnődésre nem volt, mert a rejtvényes végre előkotorta az útlevelét — illetve csak ekkor derült ki, hogy neki útlevele van —, és azt aztán a detektív olyan elmélyült figyelemmel böngészte, hogy arra lehetett számítani, ebből az igazoltatásból pattan ki az esemény. Csakhogy nem pattant ki semmi. Az átvizsgálás után az útlevél visszakerült tulajdonosa kezébe és a fülkeajtó behúzatott. „Most jövök én!” — gondolta Nehézfiú. Ám ez volt ezen a napon a legnagyobb csalódása, mondhatni pofára esése. A köpcös nyomozó úgy ment el mellette, mintha ott sem lett volna. „Hát én mért nem vagyok gyanús?” — fortyogott magában és mintegy válaszképpen végignézett magán. Minthogy találkozója volt útban, ha nem is éppen esti, de a hétköznapinál valamivel emeltebb volt az öltözéke — és merőben konzervatív. Könnyű szövetből készült, vasalt, világos öltöny, fehér ing, nyakkendő, az orrán pedig pápaszem. Csak állt kissé megzökkenten és Szegedig már be sem ment a fülkébe. Úgy érezte, bent, az igazoltatották, a más öltözékűek nincsenek rost valami jó véleménnyel róla. Csurka István MnwNíTOt Fák A diófa, amire gyerekkoromban oly sokszor másztam fel, hogy tetejéről elkószáljon a tekintetem egész a távoli hegyekig, ma is ott van az udvarunkban. Tuskókra aprítva, ötven éven át gyengítette az idő, míg egy kora őszi szélvihar a tornácra döntötte diót már csak elvétve termő koronáját. Száradó fánál alig van számomra szomorúbb látvány. Nem hiányzik a csupaszon kókadó ágak bánatából a szépség sem, torokszorító, szívszomorító szépség. Sose mászott, már csak végvonaglásukban megismert fákról is eszembe jut ifjúkori képük, látom vastag, rügytől duzzadó ágait, a zöld lombokon átszűrődő fény szemet nyugtató játékát. A fák nélkülözhetetlenek. Belátta ezt rég az ember, s ahogy irtásukról, ugyanúgy pótlásukról is maga gondoskodik. Irtani egyre inkább már csak ésszel irt — bár a fák barátja nehezen barátkozik meg e szótársítással —: a beteget, s fejlődni, élni tovább már képtelent segíti át a túlvilágra, s nyomában nem hagy űrt, hanem facsemetékkel népesíti be a kopárságot. Fák nőnek a síkon, a pusztaságban is, fákat ültet minden évben a falvak, városok népe. Csemetéket, melyek árnyat sokszor csak az unokáknak adnak. Fásítási akciókat hirdet meg évről évre most már a népfront, a szakminisztérium és ez a felhívás mindig nyitott fülekre talál. Mert létező, eleven igényre épít, az emberben örökké benne élő, legfeljebb néha mélyre szorult vágyat kelt életre. Az akcióban 1982-ben, Magyarországon csaknem 200 000 fát ültettek el. Ha megkérdeznék, kevesen vallanák be nyíltan, legjobb barátaik egyike: a fa. Pedig sokan vannak (sokan vagyunk),akik az életet elképzelni sem tudják, elképzelni sem szeretnék nélküle. Kivágott fasorok méltatlan sorsán aggódók akadályozzák meg a következő halálraítéltek pusztulását, vagy ha már elkéstek, újra fát ültetnek a helyükbe. Klóragyűjtemények, iskolaerdők, arborétumok nőttek ki néhány év alatt sokfelé az országban. A régi ház kertjében nagybátyám gondosan nyírja a kerek bukszust és a ritkászöld tuját. Az öreg diófa helyén már hajlongnak a szélben az új fa gyönge ágai... — Előbb igazolják magukat. A Kék Fény is mondta, legyünk óvatosak ... (Várnai György rajza) .1 . Próbatétel HAT VAGY HÉT éve egy csendes nyári estén történt, hogy svájci illetőségű rokonom Jean-Pierre B. hirtelen feltámadó kíváncsiságának engedve belenézett egy pesti kukába. „Fantasztik!...” szisszent fel, s ijedten csapta vissza a kuka fedelét. Mivel hangja és mozdulata nagy meghökkenést fejezett ki, én is a kukába néztem, elkészülve a legrosszabbra, hogy a szemét közé netán egy halott csecsemő került. A rothadt káposztalevelek halmán azonban csak egy cipó volt, rézegszegetlen, kétkilós kenyér. Jean-Pierre döbbenetét ez a látvány okozta, takarékos, már-már fösvény — de mindenképpen svájcias — lelkülete ettől rendült meg. Rokonom az idő tájt amúgy is sok jelét adta ingatagságának; a tőkés világ gazdasági nehézségeit — mint svájci polgár és kisvállalkozó — a saját vállán érezte súlyosodni, mígnem e roppant teher alatt öszszeroppant, s a hallucináció és üldöztetés határán járó ideges tünetekkel ispotályba került, ahol csak hosszú ideig tartó kezeléssel tudták rendbehozni. A kialakuló recesszióra ő, mint egyén, depresszióval felelt, lelkében előlegezte, átélte a bukást. Túlzón és betegesen reagált egy társadalmi folyamatra, jobban mondva: szorongását kivetítette, s aztán az így létrejött rémes látványtól halálra vált. Esete majdhogynem mulatságos: Svájcban készült fel éhínségre, Neuchatel-kantonban rettent meg a nyomortól. Jókedvünk mélyén azonban csöppnyi gyanú motoszkált: ha ezen mulatunk, nem önmagunkon mulatunk-e? A borzongás, amely Jean- Pierre esendő lelkét annak idején megérintette, azóta világméretű hidegrázássá változott, a szorongás, amelynek veleje az elkövetkezőktől való félelem, társadalmak jellemzője lett: beleszövődött érzelmekbe, gondolatokba, politikába, kultúrába, államközi kapcsolatokba. A lehangoltság és az erőszak ikertestvérek. A történelem tanúsítja, hogy az emberiség rosszul tűri a szorongást, s a melankóliát. A kór, amelynek tünetei a gazdaságban jelentkeznek először, hirtelen kiterjedhet a társadalom valahány építményére, s máris veszélybe kerülnek alapvető emberi jogok és érdekek. Az osztálytársadalmakban ugyanis a hatalom — természete szerint — mesterséges és erőszakos megoldást keres vagy az erőszak jegyében változik. A MINDENT TUDÓ és mindenben tévedő gonosz erőszak — amely néha jó szándékból is kicsírázható— nagy áldozatok, olykor embermilliók élete árán valóban elvezethet a megújulásig, hiszen az emberiség története folytonos megújulás. Ám a megújult nép és társadalom a múltba pillantva undorral gondol az erőszaktevőkre, a politikus elme perig fogadkozik, hogy mindez többé nem ismétlődhet. Itt, ezeken a hasábokon jó néhányszor olvashattunk a közelmúltban ..fekete lyukakról”, ..ózonburokról”, „az ember kozmikus felelősségéről”. Nekem mindig is az volt az érzésem, nem kell a felelősséget oly messze, a galaktikában keresni, hiszen itt van a nyakunkon, s ha befogadjuk, a szívünkben. A haza iránti felelősségről beszélek, mint közelségről, de jobb, ha még csendesebbre fogom a szót: saját magunkról. Huszonhat nyugodt év múla el felettünk, párját ritkító időszak a magyar történelemben, mivel állandóság jellemezte. Ez idő alatt az ember elveit nem kényszerült más elvekre cserélni, akinek erkölcse volt, megőrizhette: emberölőnyi ideje már, hogy jó a jó, és rossz a rossz. Politikánk változatlan — hangzott el sokszor, megnyugtatóan, már-már egyhangúan, mégis, e változatlan elviségben jelentős változások mentek végbe, új létmódok keletkeztek és életformák pusztultak el, kialakult egy sajátos, csak mireánk jellemző társadalom, amelyben jól vagy roszszul, de otthonosan élhet az ember. Ebben az otthonosságban politikusok, szociológusok, írók, művészek, újságírók, nem egyszer szóvá tették, hogy nagy anyagiasságában befelé fordul a lélek. Az egyén gazdagodik ugyan, de jelleme sivárul. A javak felhalmozása közben fütyül hazára, világra, galaktikára, az eszmék, elvek, erkölcsök hidegen hagyják, a kultúra lepereg róla. Akik mélyebbre akartak ásni, szóvá tették, hogy ebben az anyagias világban az embert már az sem érdekli, hol él, milyen hazában, milyen módszerekkel „kormányozzák”, milyen légkörben, miféle demokráciában, milyen szabadságban szerzi meg a megszerezhetőt., csak azzal gondol, hogy birtokába vegye mindazt, ami neki — úgymond — kijár. OTTHONOS állandóságunkban észre sem vettük, hogy minden nagy változás, amely ebben a változatlan elviségű korszakban végbement áldozatokkal járt. A szocialista mezőgazdaság létrehozása millók megszokott létmódját dúlta fel, az iparosodás ismét milliókat vitt új életformába; egy átmeneti emberfajta alakult ki, tömeg, amely nek majd minden tagja egy kieső áldozatnak is tekinthető, mert nem részesül a kultúrából, vagy éppen ő maga látszik bűnösnek, mivel érdeklődése, igénye sincs. Mégis, a létező eredmények, megvalósulások tudatában nyugodtan mondhatjuk: jó cél határozta meg cselekedeteinket és eszközeinket megválogattuk. úgy tettünk mindent, ahogy tennünk kellett, s büszkék lehetünk rá, hogy meg mertük tenni. A gazdagodás, változás, előrejutás, megtorpanás közben az otthonos állandóság legszebb erénye mégis a szorongás nélküli élet. Sok tökéletlenséget, ferdeséget ment és feledtet ez az állapot, s talán ezzel magyarázhatjuk hibáinkat taliszékaniságunkat és lassúságunkat is. Mi hát az, amit féltenünk és őriznünk kell a világ szorongattatásának idején? Mi az, amiben sok nációnál, mint nemzet és közösség, különbek vagyunk? Mi az, amire gazdasági erőfeszítéseink mellett és közben múlhatatlanul figyelnünk kell, s többet kell tennünk érte, mint eddig bármikor? A szövetség, amelyről oly sok szó esett, felhőtlenebb napokban. Most bocsáttatik kemény próbára minden erkölcsi, elvi, ideológiai tartalom, amit ez a kifejezés magában foglal. A közeli felelősség, amelyről fentebb beszéltünk, ebben a szövetségben nemcsak az ország vezetőit terheli, hanem mindannyiunkat. Mindannyiunkat, de őket is. Felelősek a bizalomért, a hitért, hogy ez a bizalom az elmúlt emberöltő alatt kikezdhetetlenné szilárdult, hogy ez az elégedettség és politikai egyetértés, amely oly hosszú ideje jellemzi az emberek döntő többségét, nem tűnhet el pusztán anyagi okok miatt. A kölcsönös bizalom most biztosítékká válhat, hogy e nehéz időkben sem csorbulnak emberi jogok és érdekek. E BIZTOSÍTÉKOKRA tekintve hinnünk kell, hogy eszméink, amelyeket demokráciáról, hazafiságról, kultúráról, erkölcsről, szabadságról, a bírálat jogáról, emberi méltóságról vallunk, változatlanok maradnak, nem válnak tilalmassá, nem ferdülnek el, a járható út keresése nem válik előítéletes bűnbakkereséssé, sőt az elkövetkező próbatétel szilárdabbá és egyértelműbbé teszi elveink gyakorlatát. Így aztán, ha mulatunk a neurotikus lélek vagy a neurotikus korszak vad bakugrásain és kényszerképzetein , nem önmagunkon mulatunk majd. Kristóf Attila