Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

Szombat, 1983. január 15. Magyar Nemzet Közvetítők A gazdagság egyaránt vonz és elbizonytalanít. A Hét évszá­zad magyar verseit lapozgatva jó érzés bóklászni a magyar költészet változatos tájain, ismerős költőket és verseket olvasva meglepetéseket felfedezni. Csaknem háromszáz költő — a ma­gyar líra színe-java — szerepel a három kötetben, két és fél ezernél több verssel. Ennyi az, amit értő válogatók maradandó érvényűnek, napi forgatásra méltónak ítéltek. És a legújabb termés? Egy-egy Szép versek kötetben félszáznál több költő művei sorakoznak. A folyóiratokat nem is említettük még. A Látóhatár több tucat kiadványból szemelgeti ki hónapról hónapra a fontosnak tartott alkotást — nemcsak verset. Játsszunk tovább a számokkal, anélkül, hogy bárkit is el­riasztani kívánnánk. Magyarországon 1981-ben hivatásos ki­adóknál 4139, nem hivatásosaknál 3771 mű jelent meg. Tudo­mányos és szépirodalmi, ismeretterjesztő és ifjúsági, néhány száz szakember érdeklődésére számot tartó munka éppúgy, mint százezrek olvasmánya. Természetesen senki sem kívánja, kívánhatja, hogy minden olvasni vágyó mindent elolvasson, de épp a könyvbarát az, aki időnként rádöbben: az élet véges, az olvasni érdemes művek sora szinte végtelen. A már klasz­­szikusnak minősülő munkák is könyvtárnyi mennyiséget tesz­nek ki, mindegyre újakkal bővülve. (S még nem szólunk az újraolvasás gyönyörűségéről, a naponta bele-belelapozást ér­demlő kötetekről. És filmekről, képzőművészeti alkotásokról, zeneművekről hasonló statisztikák és fohászok szólhatnának.) Könnyen fordul szentenciába az elmélkedés: közvetítők kora a miénk. Hiszen, ha értékek sokasága csábít az egyik oldalon, a másikon meg napi munkát, jövedelem-kiegészítő erőfeszítést, és csip-csup ügyeket ró ránk az élet, akkor mérhetetlenül meg­nő azoknak a szerepe, akiknek az a dolguk, hogy — hivatás­szerűen — a választást könnyítsék meg. Hogy az esetlegessé­gek, álértékek, divatok bozótjában a szellemi kilátók felé ka­lauzoljanak. Pedagógusok és bölcs ismerősök, könyvtárosok és írástudók, tollforgatók és tévészemélyiségek felelőssége. Ha át­élik is ennek fontosságát, sok embernek még így is csak a má­­sodlagosság jut: befogadói élmény helyett a műről hallott isme­ret, a közlő élménye. Újabb labirintusba tévedhetünk, ha a közvetítők felkészülé­sét, felkészültségét firtatjuk, s itt derül ki a másodlagosság. Régi vita egyik érvére emlékeztetve: jövendő tanárok köte­lező olvasmányainak és szakirodalmának oldalszámát elosztot­ták a tanulmányi idő alatt rendelkezésre álló órák számával, s kimutatták: az előírt anyag puszta elolvasásához a nap teljes 24 órájára szükség lett volna. Csoda-e, hogy vizsgák táján a könyvtárakban hiánycikké lett a 100 híres regény és sok más­­kivonatoló munka. Bevett gyakorlat az olvasmányok egymás , közti felosztása, s a szerzett ismeret kicserélése is. Közvetítők kora a miénk. Ám ez nem feledtetheti, az érté­kekről szerzett tudás nem pótolhatja az eredeti mű élvezetét. A forrásról, nem elég hallani, vizét időnként ízlelni is érdemes. Közvetítőnek és eligazító szóra várónak egyaránt. (marafkó) Kassa K­iskunfélegyháza és Kiste­lek között két civilruhás rendőrnyomozó lépett be a gyorsvonat a kocsi folyosójára. Nehézfiú, mivel közvetlenül az ajtó mellett állt és a kint elfutó kopár, sanyarú téli tá­jat, a havatlanságtól rosszked­vű buckákat nézte, először azt hitte róluk, hogy a büfékocsi­ból helyükre tartó útitársak és a folyosó­ falhoz lapulva helyet akart adni elvonulásukra, ám ők továbbhaladás helyett be­nyitottak a fülkébe, ahonnan ő az imént jött csak ki a bá­­gyasztó meleg miatt, és a ma­gukról adott tömör tájékozta­tás után az igazolványokat kérték benthagyott fülketár­saitól. Nehézfiú természetesen nyomban abbahagyta a tájat­­bámulást, hátat is fordított a szántóföldeknek és a száraz gyümölcsösöknek, s egy pilla­natig azon tűnődött, nem kel­­lene-e neki is bent ülnie a he­lyén, nincsen-e valami rendel­lenes abban, hogy a fülke me­­neti l­ányának háttali, folyosó felőli ülésén, az ő helyén most csak kedvenc folyóirata, a Tiszafái — csodák­ csodája le­hetett kapni a Nyugati nagy újságárus standján — fekszik. Aztán elmosolyodott persze. ..Micsoda atavizmus — gon­dolta — az ember meglát két nyomozót és mindjárt bűntu­datossá válik.” A fülkének rajta kívül még három utasa volt. Mellette, menetiránynak ugyancsak háttal egy szakállnövesztést csak mostanában megkezdő, kissé pocakos, szürke kötött pulóveres fiatalember ült. Ő volt a legújabb felszálló, a pá­rocskát váltotta föl, akik ösz­­szebújva sutyorogtak Kecske­métig, úgyhogy Nehézfiú a lány vagy asszony arcát egy pillanatig sem látta, mert a kabátban utazó párja teljesen ráborult és eltakarta. A poca­kosodó fiatalember örökkön izgett-mozgott. Minduntalan keresett valamit, kirakta zse­beit az előtte kihúzható asztal­lapocskára, visszarámolt, a bő­röndjéből elemózsiát szedett elő, kibontotta, beleharapott, visszagyűrte, újságot vett elő, de bele se nézett. Nem volt éppen kellemes jelenség. Vele szemben, ugyancsak az ablaknál egy ellentétes maga­tartásé, harminc és negyven közötti férfi hűlt be félválllal a sarokba. Már amikor Nehéz­fiú a Nyugatin benyitott a fül­kébe, a térdén tartotta azt a szokatlan tipográfiájú, és lát­hatóan lepedő méretű, a Ma­gyarországon használatosak­nál finomabb és fehérebb pa­piros­ újságot, amiből Kiste­lekig mozdulatlanul és szenv­­telenül, senkire sem nézeget­ve keresztrejtvényt fejtett. Öl­tözéke világoskék farmeröl­­tön­y volt. Mind a nadrág, mind a felsőrész szorosan rá­­feszült a testére. Nehézfiú ezt a kényelmetlen páncélzatba bújást legalább annyira rejté­lyesnek találta, mint a kék far­­meros a keresztrejtvény ke­resztkérdéseit. A harmadik útitárs szomorú jelenség volt. Kopott, félreta­posott, pasztát régen látott ci­pő, eredeti színeit már emlék­nyomokban sem őrző, talán barna nadrág és több vegyes elemet tartalmazó felsőruhá­zat, azaz pepita nyakú ing, szürkés pulóver, rajta mellény kötött és posztó anyagok kom­binációjából, maga mellé gyűrve ezenfelül még egy zakó és felakasztva egy háromne­gyedes kabát. Mintha egész ruhatárát itt hordaná ez az ember. Nehézfiúnak az volt a benyomása. A korát is nehe­zen lehetett megállapítani en­nek az embernek, éppen úgy lehetett harmincöt mint öt­venéves. Maga és a fülkefal között szabadon hagyott egy jó arasznyi helyet. Doboz Szimfóniáját és gyufáját tar­totta ott bal keze ügyében. Nem ok nélkül. Jobbja ugyan­is gipszben volt. Éppen az al­karja, keze feje és csuklója. A gipsz már jócskán el volt ko­szolódva és fölül kikandikáló ujj-hátai sötétlilák és duzzad­tak voltak Nem nézett senkire és nem is volt kíváncsi senki­re ez a borostás, bús férfi, de sokat cigarettázott. Rágyújtá­sai körülményesek, a helyze­téhez képest azonban flották voltak: a gyufásdobozt már n­­g tudta fogni a gipszkötés­ből kimeredő ujjaival. Az igazoltatást a legbenső, dekoncentrált fiatalemberen kezdte a kis köpcös, inkább agronómusnak, mint nyomo­zónak látszó hatósági férfi. Az aktus úgy látszik jó hatás­sal volt erre a fiatalemberre: figyelmesen megnézte magá­nak azt a nyomozót is, ame­lyik belépett a fülkébe s azt is amelyik egy futó pillantás után továbbhaladt és egyetlen céltudatos mozdulattal be­nyúlt a személyi igazolványá­ért. Nehézfiú az előzmények alapján több perces keresgé­lésre és ebből fakadó feszült­ségre számított, s önkéntelenül nyúlt belső zsebe és irattárcá­­ja felé, hogy vajon nem ma­radt-e véletlenül eme tömött holmi az indulás előtt átcse­rélt másik öltönyében. Nem. Eközben odabent folytató­­dott a dolog. Persze, megint­­csak nem egészen úgy, ahogy várni lehetett. A szakfarmeros például éppen csak, hogy le­tette a vastagra hajtogatott újságot a térdéről és minden érdeklődés nélkül szemlélte az előtte folyó műveletet, de semmi készséget nem mutatott a saját igazolványának felmu­tatására. Csak akkor mozdult meg, amikor őt személy sze­rint is felszólította a razziázó. Akkor is komótosan, nyugod­tan, kimérten cselekedett, egy csuklószíjas kis kézitáskát vett föl maga mellől az ülésről, ki­csatolta és több más iratféle­séggel együtt egy zöldes színű útlevelet húzott elő. Ezalatt a gipszes kezű már javában serénykedett. Mégpe­dig felszólítás nélkül. Ideges­nek ható mozdulatokkal szinte kirázta maga mellé gyűrt za­kóját és egy csomó boríték és papírdarab közül valami szo­katlan, egy lapból álló, átlósan csíkozott igazolványfélét és mellé egy kicsit már koszos, stencilezett, és egyes rovatai­ban kézírással kitöltött ne­gyedívet szedett elő és nyúj­tott át a nyomozónak. Az rö­viden kérdezett tőle valamit, mire ő igennel válaszolt és az ügy ezzel már be is fejeződött ..Börtönből szabadult?” ötlött fel Nehézfiúban, de sok ideje a tűnődésre nem volt, mert a rejtvényes végre előkotorta az útlevelét — illetve csak ekkor derült ki, hogy neki útlevele van —, és azt aztán a detek­tív olyan elmélyült figyelem­mel böngészte, hogy arra le­hetett számítani, ebből az iga­zoltatásból pattan ki az ese­mény. Csakhogy nem pattant ki semmi. Az átvizsgálás után az útlevél visszakerült tulaj­donosa kezébe és a fülkeajtó behúzatott. „Most jövök én!” — gondolta Nehézfiú. Ám ez volt ezen a napon a legna­gyobb csalódása, mondhatni pofára esése. A köpcös nyomo­zó úgy ment el mellette, mint­ha ott sem lett volna. „Hát én mért nem vagyok gyanús?” — fortyogott magában és mint­egy válaszképpen végignézett magán. Minthogy találkozója volt útban, ha nem is éppen esti, de a hétköznapinál vala­mivel emeltebb volt az öltözé­ke — és merőben konzervatív. Könnyű szövetből készült, va­salt, világos öltöny, fehér ing, nyakkendő, az orrán pedig pá­paszem. Csak állt kissé meg­­zökkenten és Szegedig már be sem ment a fülkébe. Úgy érezte, bent, az igazol­tatották, a más öltözékűek nincsenek r­ost valami jó véleménnyel róla. Csurka István MnwNíTOt Fák A diófa, amire gyerekko­romban oly sokszor másztam fel, hogy tetejéről elkószál­jon a tekintetem egész a tá­voli hegyekig, ma is ott van az udvarunkban. Tuskókra aprítva, ötven éven át gyen­gítette az idő, míg egy ko­ra őszi szélvihar a tornácra döntötte diót már csak el­vétve termő koronáját. Szá­radó fánál alig van számom­ra szomorúbb látvány. Nem hiányzik a csupaszon kókadó ágak bánatából a szépség sem, torokszorító, szívszomo­­rító szépség. Sose mászott, már csak végvonaglásukban megismert fákról is eszem­be jut ifjúkori képük, látom vastag, rügytől duzzadó ágait, a zöld lombokon át­szűrődő fény szemet nyugta­tó játékát. A fák nélkülözhetetlenek. Belátta ezt rég az ember, s ahogy irtásukról, ugyanúgy pótlásukról is maga gondos­kodik. Irtani egyre inkább már csak ésszel irt — bár a fák barátja nehezen barát­kozik meg e szótársítással —: a beteget, s fejlődni, él­ni tovább már képtelent se­gíti át a túlvilágra, s nyo­mában nem hagy űrt, hanem facsemetékkel népesíti be a kopárságot. Fák nőnek a sí­kon, a pusztaságban is, fá­kat ültet minden évben a falvak, városok népe. Cseme­téket, melyek árnyat sokszor csak az unokáknak adnak. Fásítási akciókat hirdet meg évről évre most már a nép­front, a szakminisztérium és ez a felhívás mindig nyitott fülekre talál. Mert létező, eleven igényre épít, az em­berben örökké benne élő, legfeljebb néha mélyre szo­rult vágyat kelt életre. Az akcióban 1982-ben, Magyar­­országon csaknem 200 000 fát ültettek el. Ha megkér­deznék, kevesen vallanák be nyíltan, legjobb barátaik egyike: a fa. Pedig sokan vannak (sokan vagyunk),­­akik az életet elképzelni sem tudják, elképzelni sem szeretnék nélküle. Kivágott fasorok méltatlan sorsán ag­gódók akadályozzák meg a következő halálraítéltek pusz­tulását, vagy ha már elkés­tek, újra fát ültetnek a he­lyükbe. Klóragyűjtemények, iskolaerdők, arborétumok nőttek ki néhány év alatt sokfelé az országban. A régi ház kertjében nagybátyám gondosan nyír­ja a kerek bukszust és a rit­­kászöld tuját. Az öreg dió­fa helyén már hajlongnak a szélben az új fa gyönge ágai.­­.­­. — Előbb igazolják magukat. A Kék Fény is mondta, legyünk óvatosak ... (Várnai György rajza) .1 . Próbatétel HAT VAGY HÉT éve egy csendes nyári estén történt, hogy svájci illetőségű rokonom Jean-Pierre B. hirtelen feltá­madó kíváncsiságának enged­ve belenézett egy pesti kuká­ba. „Fantasztik!...” szisszent fel, s ijedten csapta vissza a kuka fedelét. Mivel hangja és mozdulata nagy meghökkenést fejezett ki, én is a kukába néz­tem, elkészülve a legrosszabb­ra, hogy a szemét közé netán egy halott csecsemő került. A rothadt káposztalevelek halmán azonban csak egy ci­pó volt, rézegszegetlen, kétki­­lós kenyér. Jean-Pierre döb­benetét ez a látvány okozta, takarékos, már-már fösvény — de mindenképpen svájcias — lelkülete ettől rendült meg. Rokonom az idő tájt amúgy is sok jelét adta ingatagsá­gának; a tőkés világ gazdasági nehézségeit — mint svájci pol­gár és kisvállalkozó — a saját vállán érezte súlyosodni, míg­nem e roppant teher alatt ösz­­szeroppant, s a hallucináció és üldöztetés határán járó ideges tünetekkel ispotályba került, ahol csak hosszú ideig tartó kezeléssel tudták rendbehozni. A kialakuló recesszióra ő, mint egyén, depresszióval fe­lelt, lelkében előlegezte, átél­te a bukást. Túlzón és betege­sen reagált egy társadalmi fo­lyamatra, jobban mondva: szorongását kivetítette, s aztán az így létrejött rémes látvány­tól halálra vált. Esete majd­hogynem mulatságos: Svájc­ban készült fel éhínségre, Neuchatel-kantonban rettent meg a nyomortól. Jókedvünk mélyén azonban csöppnyi gyanú motoszkált: ha ezen mulatunk, nem önmagun­kon mulatunk-e? A borzongás, amely Jean- Pierre esendő lelkét annak idején megérintette, azóta vi­lágméretű hidegrázássá válto­zott, a szorongás, amelynek veleje az elkövetkezőktől való félelem, társadalmak jellem­zője­ lett: beleszövődött érzel­mekbe, gondolatokba, politiká­ba, kultúrába, államközi kap­csolatokba. A lehangoltság és az erőszak ikertestvérek. A történelem ta­núsítja, hogy az emberiség rosszul tűri a szorongást, s a melankóliát. A kór, amelynek tünetei a gazdaságban jelent­keznek először, hirtelen kiter­­jedhet a társadalom valahány építményére, s máris veszélybe kerülnek alapvető emberi jo­gok és érdekek. Az osztálytár­­sadalmakban ugyanis a ha­talom — természete szerint — mesterséges és erőszakos meg­oldást keres vagy az erőszak jegyében változik. A MINDENT TUDÓ és min­denben tévedő gonosz erőszak — amely néha jó szándékból is kicsírázhat­ó— nagy áldozatok, olykor embermilliók élete árán valóban elvezethet a megújulásig, hiszen az embe­riség története folytonos meg­újulás. Ám a megújult nép és társadalom a múltba pillant­va undorral gondol az erő­szaktevőkre, a politikus elme per­ig fogadkozik, hogy mind­ez többé nem ismétlődhet. Itt, ezeken a hasábokon jó néhányszor olvashattunk a kö­zelmúltban ..fekete lyukakról”, ..ózonburokról”, „az ember kozmikus felelősségéről”. Ne­kem mindig is az volt az ér­zésem, nem kell a felelősséget oly messze, a galaktikában ke­resni, hiszen itt­ van a nya­kunkon, s ha befogadjuk, a szívünkben. A haza iránti fe­lelősségről beszélek, mint kö­zelségről, de jobb, ha még csendesebbre fogom a szót: saját magunkról. Huszonhat nyugodt év múla el felettünk, párját ritkító idő­szak a magyar történelemben, mivel állandóság jellemezte. Ez idő alatt az ember elveit nem kényszerült más elvekre cserélni, akinek erkölcse volt, megőrizhette: emberöl­őnyi ideje már, hogy jó a jó, és rossz a rossz. Politikánk változatlan — hangzott el sokszor, meg­nyugtatóan, már-már egyhan­gúan, mégis, e változatlan elviségben jelentős változások mentek végbe, új létmódok ke­letkeztek és életformák pusztul­tak el, kialakult egy sajátos, csak mireánk jellemző társa­dalom, amelyben jól vagy rosz­­szul, de otthonosan élhet az ember. Ebben az otthonosság­ban politikusok, szociológusok, írók, művészek, újságírók, nem egyszer szóvá tették, hogy nagy anyagiasságában befelé fordul a lélek. Az egyén gaz­dagodik ugyan, de jelleme si­várul. A javak felhalmozása közben fütyül hazára, világra, galaktikára, az eszmék, elvek, erkölcsök hidegen hagyják, a kultúra lepereg róla. Akik mé­lyebbre akartak ásni, szóvá tették, hogy ebben az anya­gias világban az embert már az sem érdekli, hol él, milyen hazában, milyen módszerek­kel „kormányozzák”, milyen légkörben, miféle demokráciá­ban, milyen szabadságban szerzi meg a megszerezhetőt., csak azzal gondol, hogy bir­tokába vegye mindazt, ami ne­ki — úgymond — kijár. OTTHONOS állandóságunk­ban észre sem vettük, hogy minden nagy változás­, amely ebben a változatlan elviségű korszakban végbement­ áldo­zatokkal járt. A szocialista mezőgazdaság létrehozása mil­lók megszokott létmódját dúl­ta fel, az iparosodás ismét milliókat vitt új életformába; egy átmeneti emberfajta ala­kult ki, tömeg, amely ne­k majd minden tagja egy kieső áldozatnak is tekinthető, mert nem részesül a kultúrából, vagy éppen ő maga látszik bű­nösnek, mivel érdeklődése, igénye sincs. Mégis, a létező eredmények, megvalósulások tudatában nyugodtan mondhatjuk: jó cél határozta meg cselekedetein­ket és eszközeinket megválo­gattuk. úgy tettünk mindent, ahogy tennünk kellett, s büsz­kék lehetünk rá, hogy meg mertük tenni. A gazdagodás, változás, elő­rejutás, megtorpanás közben az otthonos­ állandóság leg­szebb erénye mégis a szoron­gás nélküli élet. Sok tökélet­­lenséget, ferdeséget ment és feledtet ez az állapot, s talán ezzel magyarázhatjuk hibáin­kat t­aliszékan­iságunkat és lassúságunkat is. Mi hát az, amit féltenünk és őriznünk kell a világ szo­­rongattatásának idején? Mi az, amiben sok nációnál, mint nemzet és közösség, különbek vagyunk? Mi az, amire gaz­dasági erőfeszítéseink mellett és közben múlhatatlanul fi­gyelnünk kell, s többet kell tennünk érte, mint eddig bár­mikor? A szövetség, amelyről oly sok szó esett, felhőtlenebb na­pokban. Most bocsáttatik ke­mény próbára minden erköl­csi, elvi, ideológiai tartalom, amit ez a kifejezés magában foglal. A közeli felelősség, amely­­ről fentebb beszéltünk, eb­ben a szövetségben nemcsak az ország vezetőit terheli, ha­nem mindannyiunkat. Mindannyiunkat, de őket is. Felelősek a bizalomért, a hitért, hogy ez a bizalom az elmúlt emberöltő alatt kikezd­­hetetlenné szilárdult, hogy ez az elégedettség és politikai egyetértés, amely oly hosszú ideje jellemzi az emberek dön­tő többségét, nem tűnhet el pusztán anyagi okok miatt. A kölcsönös bi­zalom most bizto­sítékká válhat, hogy e nehéz időkben sem csorbulnak em­beri jogok és érdekek. E BIZTOSÍTÉKOKRA tekint­ve hinnünk kell, hogy eszméink, amelyeket demokráciáról, ha­­zafiságról, kultúráról, erkölcs­ről, szabadságról, a bírálat jo­gáról, emberi méltóságról vallunk, változatlanok marad­nak, nem válnak tilalmassá, nem ferdülnek el, a járható út keresése nem válik előítéletes bűnbakkereséssé, sőt az elkö­vetkező próbatétel szilárdab­bá és egyértelműbbé teszi el­veink gyakorlatát. Így aztán, ha mulatunk a neurotikus lélek vagy a neu­rotikus korszak vad bakugrá­sain és kényszerképzetein , nem önmagunkon mulatunk majd. Kristóf Attila

Next