Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-16 / 13. szám

8 ­ Kalendárium Gáli István válogatott elbeszélései Megdöbbentő olvasói élmény — még ha a könyv vala­mennyi írását ismerhettük ko­rábbról —: a kötet utolsó da­rabja Pályám emlékezete alcí­met viseli, mintha a fiatalon, tragikus hirtelen eltávozott, Kossuth-díjas Gáli István meg­sejtette volna, hogy váloga­tott novelláinak gyűjteménye már az író végleges távollé­tében lát napvilágot. Van eb­ben az írásban valami kese­rű összegezés és férfiasan nyílt vallomás az ifjúkorról, a pá­lyakezdés, a pálya kiteljese­désének korszakáról, a kato­nai szolgálatról és a tatabá­nyai munkáscsaládról, ame­lyek alapélményei meghatá­rozták Gáli István írói sor­sát. A Magos fiúban és a Magos családban nem lehet nem fölismerni az író alak­ját és családi kapcsolatait, ily módon az elbeszélések széles, kemény rajzolatú képet alkot­nak, amely a Magos család három nemzedékének történe­tét foglalja egybe. Családre­gény a XX. századból, egy munkáscsalád regénye novel­lákban elbeszélve, s mégis olyan egységbe ötvözve, mint­ha nem novellacímek, hanem fejezetszámozás választaná el őket egymástól. Egy zilált kor kellős köze­pébe helyezi az író határőr­szolgálatra bevonuló önmagát. A látóhatáron a harmadik vi­lágháború baljós díszletei, az emberiség közérzetét a hideg­háború borzolja. Magyaror­szágon ehhez a személyi kul­tusz pattanásig feszült idősza­ka járul, aminek hangulata, mint bénító kígyóméreg jár­ja át a társadalmat. A cik­lus Vaskor címmel foglalja össze az ország összes közép­iskolájából kicsapott kiskato­­na feszes epizódjait. A két­­két és fél évtizedes türelem­­játék, a gyémántcsiszolók ap­rólékos munkájához hasonló írói tevékenység a Vaskor no­velláin érződik legerőteljeseb­ben. Érthető. A történéssel majdnem egy időben született zsengéket az író szigorú kont­­rollérzéke, igényessége sodor­­gatta a végső, forma felé. A katonaláda fedelén körmölt ujjgyakorlatokból ez a mű­gond hozta ki az érett mű­veket, amelyek végül is el­vezettek a Kossuth-díjral ju­talmazott, regényben és film­ben egyaránt nagy sikert ara­ Hol a haza? Stefka István műve a nemzetiségekről Tanulmánykötetnek vagy ri­portok összefogott csokrának nevezzük-e a könyvet? Mind­kettőnek az ötvözete. Egy-egy fejezete alapos kutatást igény­lő munka, ezek mellett ripor­tok sorakoznak, tények és do­kumentumok. Stefka István a magyarországi nemzetiségek életével foglalkozik ebben a kötetében, amelynek alapját az Egy hazában című rádió­adások műsora alkotja. A nemzetiségi kérdés ma már feszítő jelenség nemcsak a soknemzetiségű Duna-völ­­gy­ében, de egész Európában. Probléma Franciaországban, Spanyolországban, Belgium­ban, Angliában. Ahol ezt a gondot másod- vagy harmad­rangú kérdésként kezelik, ahol nem adják meg a kisebb­ségnek a többség jogát, és el­nyomják vagy megfosztják jo­gaitól a más nemzetiségűeket, ott ez az állapot akadálya le­het a fejlődésnek és a békét­lenség, nyugtalanság magját hinti szét. Magyarország nem nemzeti­ségi állam, eltérően a szom­szédos államok többségétől. Hazánkban alacsony a nemze­tiségek száma, még a félmil­liót sem éri el. (Ugyanakkor hárommillió magyar, vagy még ennél is több magyar anyanyelvű ember él a szom­szédos szocialista országok­ban. A nyugati diaszpórát is ideszámítva, „minden ötödik magyar ajkú ember számára létezési kérdés, sorskérdés a megmaradás, a fennmaradás, az anyanyelv őrzésének kérdé­se, az államszervező, a többsé­gi népekkel, a más ajkú em­berekkel kiépített és kiépíten­dő viszonya” — írja a szerző.) Ismert szakértőkkel is be­szélgetett Stefka a nemzetiségi kérdésről, arról főleg, be­lső ügynek tekintik-e, illetve an­nak tekinthető-e nemzetisé­gekkel való foglalkozás. A válasz erre: Magyarországon belső ügyként kell ezzel fog­lalkoznunk. Van egy hivatko­zás is az ENSZ kisebbségvé­delmi szemináriumára, ame­lyet Jugoszláviában, Ohridban rendeztek meg. A tanácskozás összefoglalójának 90. pontja ezt állapítja meg: „Törvény­­szerű a származási országok gondoskodása a más országok­ban élő kisebbségek sorsáról, s annak nem szabad a bel­­ügyekbe való be nem avatko­zásra hivatkozással azt aka­dályozni, különösen olyan esetekben, amikor tagadják a nemzeti vagy etnikai kisebb­ség létét, amikor nem teljesí­tik a nemzetközi egyezmé­nyekből származó kötelezett­ségeket, vagy ha erőszakos asszimilációs politikát folytat­nak.” Ez számunkra, magya­rok számára alapvető politikai kérdés, hiszen — mint Illyés Gyula éppen a Magyar Nem­zetben megfogalmazta: „Euró­pa legnagyobb nemzeti kisebb­sége magyar anyanyelvű: a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százalé­ka . . Magyarországon a nemzeti­ségi politika szerves része a párt programjának, s a XI. kongresszus a nemzetiségi po­litikát, mint a szövetségi poli­tika fontos részét jellemezte. Kádár János beszámolójában kiemelte: „A nemzeti összefo­gás fontos eleme a hazánkban élő nemzetiségiek állampolgá­ri egyenjogúsága. A Hazánk­ban élő nemzetiségiek egyen­rangú állampolgárokként vesz­nek részt az egész népet átfogó építőmunkában. Az államigaz­gatás és a közélet fórumain szabadon használhatják anya­nyelvüket, ápolhatják nemze­ti kultúrájukat, s minden tá­mogatást meg is kapnak hoz­zá. Pártunk azt vallja, hogy a lenini nemzetiségi politika érvényesítése nélkülözhetetlen feltétele a szocialista ország belső szilárdságának ugyan­úgy, mint a szocialista orszá­gok összeforrottságának, a né­pek barátságának. Arra törek­szünk, hogy a hazánkban élő német, szlovák, délszláv, ro­mán és más nemzetiségek, va­lamint a szomszédos országok magyar nemzetiségű lakossága hidat alkossanak országaink között.” A hazánkban élő nemzetisé­giek szabadon, gyakorolják anyanyelvüket, élik tajátus kulturális életüket, iskoláik, óvodáik vannak, anyanyelvü­kön intézhetik ügyes-bajos dolgaikat. A legutóbbi válasz­tásokon 16 nemzetiségi or­szággyűlési kértviselőt válasz­tottak meg és 2340 a helyi ta­nácstag. Ugyanakkor 70 ta­nácselnök és 40 megyei tanács­tag vállalt közéleti megbíza­tást. Hasznosan tevékenyked­nek a nemzetiségiek a Haza­fias Népfrontban is. Minden nemzetiségnek van hetilapja, a rádió pécsi, szol­noki, miskolci és győri stúdió­ja nemzetiségi műsort sugá­roz, s a televíziónak is van nemzetiségi adása. Működnek nemzetiségi pedagógiai főisko­lák, egyre gazdagabbak a bá­ziskönyvtárak, mindez azt bi­zonyítja, hogy Magyarországon a nemzetiségek valóban élhet­nek jogaikkal. Stefka István külön fejezet­ben foglalkozik könyvében a néphagyományok, múzeumok, mesterségek, a műemlékek gondjaival. Műve hasznos és szép vállalkozás, mert elősegíti a nemzeti önvizsgálást is. (Szépirodalmi) Illés Sándor Ma$ar­pinz(‘l KÖNYVESPOLC tott fő műhöz, A ménesgaz­­dá­hoz. Gall István Tatabányán szü­letett, abban a bányászköz­ségben, amely a két hábo­rú között a legtöbb gondot okozta a hatalom urainak. A szereplők nemcsak névről, de vonásaikról, szokásaikról, sor­sukról ismerősek. Könnyű lett volna ezeket a hősöket a mun­kásmozgalom drapériái előtt ábrázolni, mint holtpi dobo­gón, ahogy több, a mozgal­mat háttérként használó iro­dalmi alkotás tette —, de az író ezúttal is Gáli István, aki­nek igényességéről, írói hitel­re történő alkotómódszeréről már szólottunk. Azt a Tata­bányát már hiába keresnek, amelyet az író ábrázolt, csak utcatöredékek, egy-egy félig beomlott kanálisdarabka, s né­hány kolóniabeli ház emlékez­tet rá. Ezt a régi, harcos Tatabányát mentette át a könyv lapjaira Gáli István, a szülőváros iránt érzett gyön­géd érzésekkel, megértő ro­­konszenvvel a szereplők cse­lekvései, magatartása iránt. A tizenkilences kommunista apa, szertelen baloldaliságával, úr­gyűlöletével, amely majdnem a halálba kergette — irodal­munk apaképeinek egyik leg­szebb, legmarkánsabb alkotá­sa. S a többi „öreg” kom­munista, a nyilas rémuralom végnapjai, s a felszabadulás első hetei ennek a nehéz, bo­nyolult időszaknak olyan raj­zát adják a kiváló író jó­voltából, hogy az olvasónak nincs más dolga, mint belé­­legezeni az írások levegőjét, s nyomban otthon van a da­cos, ellenálló, gyanakvó város­ban. Emberábrázolás, korfestés, tájrajz. — úgy tetszik az író egyforma virtuozitással keze­li nyersanyagát, keveri színeit — még ha oly kevés is né­ha a szín, mint egy fakó tusrajzon. A drámák itt na­gyobb léptékűek, mint a ha­táron, tágabb és szabadabb légtérben zajlanak, mélyebb a történelmi hátterük, mint a határőrszolgálat idején, a fe­gyelem szorításában. A kis­­katona előtt nem nyílik meg minden ajtó, tapasztalatlanul következtet jelekre és jelen­ségekre, de gyorsan és ösz­tönösen eligazodik közöttük. Tatabányán otthon van, az embereket gyökerükig ismeri és osztályozza, esendő gyön­­geségeik és tisztességük sze­rint, de a végjátékban már a gyöngédséget, a részvétet is felcsillantja. S egy súlyos zá­rókő az impozáns építmény­ben. A kalandos sorsú, a kincstári kényelembe süppedő, özvegyi magányra ítélt apa vasárnapi vitája a süldő mér­nök fiával, a tegnapi hősök szembesítése a holnapi kilá­tásokat cinikus aggodalommal és türelmetlen dühvel szem­lélő fiatalokkal. Az elbeszélésgyűjteményt a már említett írás zárja le, amely a Pályám emlékezete al­­.címet viseli. Bele kell törőd­nünk, hogy ez a könyv, amely egy írói korszakot volt hivat­va lezárni, egy alkotói éle­tet zárt le, s posztumusz al­kotás lett már megjelenése előtt. (Szépirodalmi) Baróti Géza Lorenz Stoer: Geometrikus tájképek — illusztráció A manierizmus című kötetből (Gondolat) Vasárnap, 1983. január 16. A régi belváros Gyönyörű könyv A régi bel­város: öröm ránézni, öröm végiglapozni, öröm megkísé­relni a régi házak fölismerését. Rudolf Alt, Jacob Alt, Cari Schwindt, Sebastian Rusens­­tingl, Josef Kuwasseg, Slawi­­kowski Ádám, Walzel, Ludwig Robbock, Höschl József, Paul, Wasquez — ha nem tévedek, kivétel nélkül — XIX. század­: metszetem­, nyomarám. Egy ismerős­ ismeretlen, kicsit ba­rokk, de inkább klasszicista jellegű város képét látjuk — igen szép nyomdai kivitelben. Elismerésre méltó Szegleth Károly borító- és kötésterve, dicséretesek Bakos Margit rep­rodukciói, dicséretes Szedlák György műszaki szerkesztő és a Kossuth-nyomda munkája. A Pestet szerető ember elra­gadtatott lelkesedése azonban csak addig tart, míg a könyv­ben, mint műalkotásban gyö­nyörködik, amíg csak a képeit nézegeti. Pereházy Károly ku­sza szövegét azonban nem sza­badna elolvasni. Építészettör­téneti ismereteit nem vonom kétségbe, mivel nélkülözöm hozzá a kellő fölkészültséget. A szerző azonban nem tudott megbirkózni azzal a nehézség­gel, hogy az adott terjedelem­be nem lehet belesűríteni Pest egész történetét — a városnév eredetének (a szerző beállítá­ságánál jóval vitatottabb) kér­désétől művelődéstörténeti ér­dekességek fölvillantásán ke­resztül napjaink új középüle­teinek a leírásáig. Éppen ezért el kellett volna döntenie, hogy mire összpontosítja a figyel­mét. S a képanyag szinte ma­gától értetődően kínálja föl az összpontosítás témáját. Ennek ellenére a tanulmány jobbik része a város történeté­nek összefoglalása a XVIII. századig. Noha ebben is van­nak vitatható aránytalanságok, az igazi zűrzavar ezután kez­dődik. Fölbomlik a tárgyalás eddig tartó időrendje, a szerző hol előre szalad, hol visszalép. Választhatná rendező elvül a különböző építészeti stílusok megjelenését, választhatná a térképet vagy a közölt képe­ken láthatókat. A szerző azon­ban nem követi az építészeti stílusok pesti kibontakozásá­nak rendjét. Noha a régi bel­városnak több egykorú térké­pe fennmaradt, ezek egyikét sem közli. A képeket pedig mintha nem is látta volna ta­nulmánya megírása előtt. A könyvben látható régi épüle­tek jelentős részéről szava sincs vagy csak fölsorolások­ban említi őket. Ha már tér­képet nem közöl, legalább megmondaná, hogy a tárgyalt vagy a megemlített épületek hol, mai néven melyik utcá­ban találhatók, gyakran azon­ban erről is megfeledkezik. Az voltaképpen érdekes, amit a város köztéri szobrai­ról elmond, de ugyanúgy nem kötődik a városkép leírásához, ahogy a cégtáblák ismertetése is teljesen ötletszerűen buk­kan föl a kötet vége felé. Sú­lyosabb bajok vannak a mű­velődéstörténeti érdekességek­kel: ezekkel kapcsolatban ugyanis nem csupán elmondá­suk helye és szükségessége vi­tatható, de a tévedések sem hiányoznak, így például Kul­­csár István — több más dicsé­retes vállalkozása mellett — nem volt a Tudományos Gyűj­temény kiadója; mivel Fáy András 1818 és 1823 között vi­déki birtokán gazdálkodott, nehezen képzelhető el, hogy Kalap utcai házában került „először” szóba az 1821-ben megjelent Aurora kiadásának a terve. A térkép mellett az időt sem kedveli a szerző. Arról, hogy a császári csapatok 1848-ban is bevonultak Pestre, elfelejt em­lítést tenni (mint ahogy már­cius tizenötödikéről is elfeled­kezik, pedig ennek ürügyén szólhatna a Pilvax régen le­bontott épületéről és a Lande­­rer-nyomda házáról is). Ezzel szemben részletesen ismerteti a város 1849-es elfoglalását kö­vető eseményeket, majd ez­után szól Hentzi tábornok vá­rosromboló ágyúzásáról, noha e maradandó nyomokat hagyó büntető akcióra természetesen korábban került sor. Előbb beszél Feszi Frigyes „nagysze­rű” Vigadójáról, aztán ismer­teti a Pollack-féle Redoutban lezajlott eseményeket, majd ugyanabban a mondatban visz­­szatér ismét a Vigadóhoz. Ez­után — noha a „régi belvá­roshoz” elég kevés köze van, ha a „régi” a képeken látható kort — egy mondatba kerül a KMP 1918-as nagygyűlése, a Turul Szövetség megalakulása, Imrédy mozgalmának elindí­tása és a Történelmi Emlék­bizottság előadásai a Vigadó épületében. Ki tudja, miért kell — itt — részletesen szólni arról az épí­tészetileg nem túl jelentős házról, ahol Vitkovics Mihály vagy Fáy András lakott, ami­kor nem jut hely például az Angol királyné vagy a Káro­lyi-palota részletesebb ismer­tetésére. Pedig az előbbiben, amiről azt sem tudjuk meg, hogy hol volt, hosszú ideig la­kott Deák Ferenc; az utóbbi­ban pedig Bártfay László, a talán legfontosabb pesti „iro­dalmi szalon” házigazdája. Bosszantó hiányossága a könyvnek az, hogy a régi pesti városházáról, az egykor híres pesti Német Színházról, a Grassalkovich-palotáról és még sok más eltűnt szép bel­városi épületről nincs, vagy alig van mondanivalója. Azok­ról sem, amelyek szerencsésen megmaradtak, mondjuk az „angol kisasszonyok” templo­máról, a Szerb templomról vagy a pálosok könyvtárá­ról . . . Megtudjuk viszont, kik tervezték legújabb, semmi­képpen sem „régi” középüle­teinket a mai belvárosban. Az védhető, hogy a szerző a „régi belvárosnak” a mai belváros területét tekinti, te­hát beleérti az egykori Lipót­várost is. Az is, hogy az 1837- ben megnyílt és rég lebontott Nemzeti Színház kedvéért ezt a határt is átlépi, de akkor vajon miért mellőzi a Nem­zeti Múzeum épületét? És a kérdések még hosszan folytat­hatók lennének. Rendkívül sajnálatos, hogy ez a gyönyörű kis könyv, amely aránylag olcsó is, ilyen bosszantóan gyenge szövéssel jelent meg. (Képzőművészeti) T. T. E. Ai ÚJ KÖNYVEK CORVINA KIADÓ: Artner Tivadar: Ló és lovas a mű­•Vészet­ben Borsos Béla: Magyar vadász lő­portartók Kenneth Clark: Leonardo da Vin­ci Dónak! Braider: Színek és fé­nyek — El Greco életregénye Frank János: Román György Raymond Cogniat: Sisley Mangáné Heil Olga: Dési Huber István Kovalovszky Márta: Bokros Bir­­man Dezső KOSSUTH KIADÓ: Dymphna C­usack: Hőhullám Ber­linben — Fekete villám Cserhalmi Imre: Történelmi kulcs­átvétel Jobb minőséget kevesebb anyag­ból! V. I. Lenin — Jegyzetek Marx és Engels levelezéséből Marx — Engels művei — 45. kötet

Next