Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-16 / 13. szám
8 Kalendárium Gáli István válogatott elbeszélései Megdöbbentő olvasói élmény — még ha a könyv valamennyi írását ismerhettük korábbról —: a kötet utolsó darabja Pályám emlékezete alcímet viseli, mintha a fiatalon, tragikus hirtelen eltávozott, Kossuth-díjas Gáli István megsejtette volna, hogy válogatott novelláinak gyűjteménye már az író végleges távollétében lát napvilágot. Van ebben az írásban valami keserű összegezés és férfiasan nyílt vallomás az ifjúkorról, a pályakezdés, a pálya kiteljesedésének korszakáról, a katonai szolgálatról és a tatabányai munkáscsaládról, amelyek alapélményei meghatározták Gáli István írói sorsát. A Magos fiúban és a Magos családban nem lehet nem fölismerni az író alakját és családi kapcsolatait, ily módon az elbeszélések széles, kemény rajzolatú képet alkotnak, amely a Magos család három nemzedékének történetét foglalja egybe. Családregény a XX. századból, egy munkáscsalád regénye novellákban elbeszélve, s mégis olyan egységbe ötvözve, mintha nem novellacímek, hanem fejezetszámozás választaná el őket egymástól. Egy zilált kor kellős közepébe helyezi az író határőrszolgálatra bevonuló önmagát. A látóhatáron a harmadik világháború baljós díszletei, az emberiség közérzetét a hidegháború borzolja. Magyarországon ehhez a személyi kultusz pattanásig feszült időszaka járul, aminek hangulata, mint bénító kígyóméreg járja át a társadalmat. A ciklus Vaskor címmel foglalja össze az ország összes középiskolájából kicsapott kiskatona feszes epizódjait. A kétkét és fél évtizedes türelemjáték, a gyémántcsiszolók aprólékos munkájához hasonló írói tevékenység a Vaskor novelláin érződik legerőteljesebben. Érthető. A történéssel majdnem egy időben született zsengéket az író szigorú kontrollérzéke, igényessége sodorgatta a végső, forma felé. A katonaláda fedelén körmölt ujjgyakorlatokból ez a műgond hozta ki az érett műveket, amelyek végül is elvezettek a Kossuth-díjral jutalmazott, regényben és filmben egyaránt nagy sikert ara Hol a haza? Stefka István műve a nemzetiségekről Tanulmánykötetnek vagy riportok összefogott csokrának nevezzük-e a könyvet? Mindkettőnek az ötvözete. Egy-egy fejezete alapos kutatást igénylő munka, ezek mellett riportok sorakoznak, tények és dokumentumok. Stefka István a magyarországi nemzetiségek életével foglalkozik ebben a kötetében, amelynek alapját az Egy hazában című rádióadások műsora alkotja. A nemzetiségi kérdés ma már feszítő jelenség nemcsak a soknemzetiségű Duna-völgyében, de egész Európában. Probléma Franciaországban, Spanyolországban, Belgiumban, Angliában. Ahol ezt a gondot másod- vagy harmadrangú kérdésként kezelik, ahol nem adják meg a kisebbségnek a többség jogát, és elnyomják vagy megfosztják jogaitól a más nemzetiségűeket, ott ez az állapot akadálya lehet a fejlődésnek és a békétlenség, nyugtalanság magját hinti szét. Magyarország nem nemzetiségi állam, eltérően a szomszédos államok többségétől. Hazánkban alacsony a nemzetiségek száma, még a félmilliót sem éri el. (Ugyanakkor hárommillió magyar, vagy még ennél is több magyar anyanyelvű ember él a szomszédos szocialista országokban. A nyugati diaszpórát is ideszámítva, „minden ötödik magyar ajkú ember számára létezési kérdés, sorskérdés a megmaradás, a fennmaradás, az anyanyelv őrzésének kérdése, az államszervező, a többségi népekkel, a más ajkú emberekkel kiépített és kiépítendő viszonya” — írja a szerző.) Ismert szakértőkkel is beszélgetett Stefka a nemzetiségi kérdésről, arról főleg, belső ügynek tekintik-e, illetve annak tekinthető-e nemzetiségekkel való foglalkozás. A válasz erre: Magyarországon belső ügyként kell ezzel foglalkoznunk. Van egy hivatkozás is az ENSZ kisebbségvédelmi szemináriumára, amelyet Jugoszláviában, Ohridban rendeztek meg. A tanácskozás összefoglalójának 90. pontja ezt állapítja meg: „Törvényszerű a származási országok gondoskodása a más országokban élő kisebbségek sorsáról, s annak nem szabad a belügyekbe való be nem avatkozásra hivatkozással azt akadályozni, különösen olyan esetekben, amikor tagadják a nemzeti vagy etnikai kisebbség létét, amikor nem teljesítik a nemzetközi egyezményekből származó kötelezettségeket, vagy ha erőszakos asszimilációs politikát folytatnak.” Ez számunkra, magyarok számára alapvető politikai kérdés, hiszen — mint Illyés Gyula éppen a Magyar Nemzetben megfogalmazta: „Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű: a húszmilliós egésznek mintegy tizenhat-tizennyolc százaléka . . Magyarországon a nemzetiségi politika szerves része a párt programjának, s a XI. kongresszus a nemzetiségi politikát, mint a szövetségi politika fontos részét jellemezte. Kádár János beszámolójában kiemelte: „A nemzeti összefogás fontos eleme a hazánkban élő nemzetiségiek állampolgári egyenjogúsága. A Hazánkban élő nemzetiségiek egyenrangú állampolgárokként vesznek részt az egész népet átfogó építőmunkában. Az államigazgatás és a közélet fórumain szabadon használhatják anyanyelvüket, ápolhatják nemzeti kultúrájukat, s minden támogatást meg is kapnak hozzá. Pártunk azt vallja, hogy a lenini nemzetiségi politika érvényesítése nélkülözhetetlen feltétele a szocialista ország belső szilárdságának ugyanúgy, mint a szocialista országok összeforrottságának, a népek barátságának. Arra törekszünk, hogy a hazánkban élő német, szlovák, délszláv, román és más nemzetiségek, valamint a szomszédos országok magyar nemzetiségű lakossága hidat alkossanak országaink között.” A hazánkban élő nemzetiségiek szabadon, gyakorolják anyanyelvüket, élik tajátus kulturális életüket, iskoláik, óvodáik vannak, anyanyelvükön intézhetik ügyes-bajos dolgaikat. A legutóbbi választásokon 16 nemzetiségi országgyűlési kértviselőt választottak meg és 2340 a helyi tanácstag. Ugyanakkor 70 tanácselnök és 40 megyei tanácstag vállalt közéleti megbízatást. Hasznosan tevékenykednek a nemzetiségiek a Hazafias Népfrontban is. Minden nemzetiségnek van hetilapja, a rádió pécsi, szolnoki, miskolci és győri stúdiója nemzetiségi műsort sugároz, s a televíziónak is van nemzetiségi adása. Működnek nemzetiségi pedagógiai főiskolák, egyre gazdagabbak a báziskönyvtárak, mindez azt bizonyítja, hogy Magyarországon a nemzetiségek valóban élhetnek jogaikkal. Stefka István külön fejezetben foglalkozik könyvében a néphagyományok, múzeumok, mesterségek, a műemlékek gondjaival. Műve hasznos és szép vállalkozás, mert elősegíti a nemzeti önvizsgálást is. (Szépirodalmi) Illés Sándor Ma$arpinz(‘l KÖNYVESPOLC tott fő műhöz, A ménesgazdához. Gall István Tatabányán született, abban a bányászközségben, amely a két háború között a legtöbb gondot okozta a hatalom urainak. A szereplők nemcsak névről, de vonásaikról, szokásaikról, sorsukról ismerősek. Könnyű lett volna ezeket a hősöket a munkásmozgalom drapériái előtt ábrázolni, mint holtpi dobogón, ahogy több, a mozgalmat háttérként használó irodalmi alkotás tette —, de az író ezúttal is Gáli István, akinek igényességéről, írói hitelre történő alkotómódszeréről már szólottunk. Azt a Tatabányát már hiába keresnek, amelyet az író ábrázolt, csak utcatöredékek, egy-egy félig beomlott kanálisdarabka, s néhány kolóniabeli ház emlékeztet rá. Ezt a régi, harcos Tatabányát mentette át a könyv lapjaira Gáli István, a szülőváros iránt érzett gyöngéd érzésekkel, megértő rokonszenvvel a szereplők cselekvései, magatartása iránt. A tizenkilences kommunista apa, szertelen baloldaliságával, úrgyűlöletével, amely majdnem a halálba kergette — irodalmunk apaképeinek egyik legszebb, legmarkánsabb alkotása. S a többi „öreg” kommunista, a nyilas rémuralom végnapjai, s a felszabadulás első hetei ennek a nehéz, bonyolult időszaknak olyan rajzát adják a kiváló író jóvoltából, hogy az olvasónak nincs más dolga, mint belélegezeni az írások levegőjét, s nyomban otthon van a dacos, ellenálló, gyanakvó városban. Emberábrázolás, korfestés, tájrajz. — úgy tetszik az író egyforma virtuozitással kezeli nyersanyagát, keveri színeit — még ha oly kevés is néha a szín, mint egy fakó tusrajzon. A drámák itt nagyobb léptékűek, mint a határon, tágabb és szabadabb légtérben zajlanak, mélyebb a történelmi hátterük, mint a határőrszolgálat idején, a fegyelem szorításában. A kiskatona előtt nem nyílik meg minden ajtó, tapasztalatlanul következtet jelekre és jelenségekre, de gyorsan és ösztönösen eligazodik közöttük. Tatabányán otthon van, az embereket gyökerükig ismeri és osztályozza, esendő gyöngeségeik és tisztességük szerint, de a végjátékban már a gyöngédséget, a részvétet is felcsillantja. S egy súlyos zárókő az impozáns építményben. A kalandos sorsú, a kincstári kényelembe süppedő, özvegyi magányra ítélt apa vasárnapi vitája a süldő mérnök fiával, a tegnapi hősök szembesítése a holnapi kilátásokat cinikus aggodalommal és türelmetlen dühvel szemlélő fiatalokkal. Az elbeszélésgyűjteményt a már említett írás zárja le, amely a Pályám emlékezete al.címet viseli. Bele kell törődnünk, hogy ez a könyv, amely egy írói korszakot volt hivatva lezárni, egy alkotói életet zárt le, s posztumusz alkotás lett már megjelenése előtt. (Szépirodalmi) Baróti Géza Lorenz Stoer: Geometrikus tájképek — illusztráció A manierizmus című kötetből (Gondolat) Vasárnap, 1983. január 16. A régi belváros Gyönyörű könyv A régi belváros: öröm ránézni, öröm végiglapozni, öröm megkísérelni a régi házak fölismerését. Rudolf Alt, Jacob Alt, Cari Schwindt, Sebastian Rusenstingl, Josef Kuwasseg, Slawikowski Ádám, Walzel, Ludwig Robbock, Höschl József, Paul, Wasquez — ha nem tévedek, kivétel nélkül — XIX. század: metszetem, nyomarám. Egy ismerős ismeretlen, kicsit barokk, de inkább klasszicista jellegű város képét látjuk — igen szép nyomdai kivitelben. Elismerésre méltó Szegleth Károly borító- és kötésterve, dicséretesek Bakos Margit reprodukciói, dicséretes Szedlák György műszaki szerkesztő és a Kossuth-nyomda munkája. A Pestet szerető ember elragadtatott lelkesedése azonban csak addig tart, míg a könyvben, mint műalkotásban gyönyörködik, amíg csak a képeit nézegeti. Pereházy Károly kusza szövegét azonban nem szabadna elolvasni. Építészettörténeti ismereteit nem vonom kétségbe, mivel nélkülözöm hozzá a kellő fölkészültséget. A szerző azonban nem tudott megbirkózni azzal a nehézséggel, hogy az adott terjedelembe nem lehet belesűríteni Pest egész történetét — a városnév eredetének (a szerző beállításágánál jóval vitatottabb) kérdésétől művelődéstörténeti érdekességek fölvillantásán keresztül napjaink új középületeinek a leírásáig. Éppen ezért el kellett volna döntenie, hogy mire összpontosítja a figyelmét. S a képanyag szinte magától értetődően kínálja föl az összpontosítás témáját. Ennek ellenére a tanulmány jobbik része a város történetének összefoglalása a XVIII. századig. Noha ebben is vannak vitatható aránytalanságok, az igazi zűrzavar ezután kezdődik. Fölbomlik a tárgyalás eddig tartó időrendje, a szerző hol előre szalad, hol visszalép. Választhatná rendező elvül a különböző építészeti stílusok megjelenését, választhatná a térképet vagy a közölt képeken láthatókat. A szerző azonban nem követi az építészeti stílusok pesti kibontakozásának rendjét. Noha a régi belvárosnak több egykorú térképe fennmaradt, ezek egyikét sem közli. A képeket pedig mintha nem is látta volna tanulmánya megírása előtt. A könyvben látható régi épületek jelentős részéről szava sincs vagy csak fölsorolásokban említi őket. Ha már térképet nem közöl, legalább megmondaná, hogy a tárgyalt vagy a megemlített épületek hol, mai néven melyik utcában találhatók, gyakran azonban erről is megfeledkezik. Az voltaképpen érdekes, amit a város köztéri szobrairól elmond, de ugyanúgy nem kötődik a városkép leírásához, ahogy a cégtáblák ismertetése is teljesen ötletszerűen bukkan föl a kötet vége felé. Súlyosabb bajok vannak a művelődéstörténeti érdekességekkel: ezekkel kapcsolatban ugyanis nem csupán elmondásuk helye és szükségessége vitatható, de a tévedések sem hiányoznak, így például Kulcsár István — több más dicséretes vállalkozása mellett — nem volt a Tudományos Gyűjtemény kiadója; mivel Fáy András 1818 és 1823 között vidéki birtokán gazdálkodott, nehezen képzelhető el, hogy Kalap utcai házában került „először” szóba az 1821-ben megjelent Aurora kiadásának a terve. A térkép mellett az időt sem kedveli a szerző. Arról, hogy a császári csapatok 1848-ban is bevonultak Pestre, elfelejt említést tenni (mint ahogy március tizenötödikéről is elfeledkezik, pedig ennek ürügyén szólhatna a Pilvax régen lebontott épületéről és a Landerer-nyomda házáról is). Ezzel szemben részletesen ismerteti a város 1849-es elfoglalását követő eseményeket, majd ezután szól Hentzi tábornok városromboló ágyúzásáról, noha e maradandó nyomokat hagyó büntető akcióra természetesen korábban került sor. Előbb beszél Feszi Frigyes „nagyszerű” Vigadójáról, aztán ismerteti a Pollack-féle Redoutban lezajlott eseményeket, majd ugyanabban a mondatban viszszatér ismét a Vigadóhoz. Ezután — noha a „régi belvároshoz” elég kevés köze van, ha a „régi” a képeken látható kort — egy mondatba kerül a KMP 1918-as nagygyűlése, a Turul Szövetség megalakulása, Imrédy mozgalmának elindítása és a Történelmi Emlékbizottság előadásai a Vigadó épületében. Ki tudja, miért kell — itt — részletesen szólni arról az építészetileg nem túl jelentős házról, ahol Vitkovics Mihály vagy Fáy András lakott, amikor nem jut hely például az Angol királyné vagy a Károlyi-palota részletesebb ismertetésére. Pedig az előbbiben, amiről azt sem tudjuk meg, hogy hol volt, hosszú ideig lakott Deák Ferenc; az utóbbiban pedig Bártfay László, a talán legfontosabb pesti „irodalmi szalon” házigazdája. Bosszantó hiányossága a könyvnek az, hogy a régi pesti városházáról, az egykor híres pesti Német Színházról, a Grassalkovich-palotáról és még sok más eltűnt szép belvárosi épületről nincs, vagy alig van mondanivalója. Azokról sem, amelyek szerencsésen megmaradtak, mondjuk az „angol kisasszonyok” templomáról, a Szerb templomról vagy a pálosok könyvtáráról . . . Megtudjuk viszont, kik tervezték legújabb, semmiképpen sem „régi” középületeinket a mai belvárosban. Az védhető, hogy a szerző a „régi belvárosnak” a mai belváros területét tekinti, tehát beleérti az egykori Lipótvárost is. Az is, hogy az 1837- ben megnyílt és rég lebontott Nemzeti Színház kedvéért ezt a határt is átlépi, de akkor vajon miért mellőzi a Nemzeti Múzeum épületét? És a kérdések még hosszan folytathatók lennének. Rendkívül sajnálatos, hogy ez a gyönyörű kis könyv, amely aránylag olcsó is, ilyen bosszantóan gyenge szövéssel jelent meg. (Képzőművészeti) T. T. E. Ai ÚJ KÖNYVEK CORVINA KIADÓ: Artner Tivadar: Ló és lovas a mű•Vészetben Borsos Béla: Magyar vadász lőportartók Kenneth Clark: Leonardo da Vinci Dónak! Braider: Színek és fények — El Greco életregénye Frank János: Román György Raymond Cogniat: Sisley Mangáné Heil Olga: Dési Huber István Kovalovszky Márta: Bokros Birman Dezső KOSSUTH KIADÓ: Dymphna Cusack: Hőhullám Berlinben — Fekete villám Cserhalmi Imre: Történelmi kulcsátvétel Jobb minőséget kevesebb anyagból! V. I. Lenin — Jegyzetek Marx és Engels levelezéséből Marx — Engels művei — 45. kötet