Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-23 / 19. szám
Vasárnap, 1983. január 23. Kevés kiegészítéssel, hitelesen Középkori oltáraink helyreállítása Késő középkori szárnyas oltáraink kiállítását az elmúlt év vége felé nyitották meg a Magyar Nemzeti Galériában. Az egykori trónteremben felállított műkincsek kiegészítik a régi magyar művészet korábbi bemutatóit, megvalósult az a rendezői elképzelés, mely egymásra épülő, egymáshoz kapcsolódó tárlatokkal teszi követhetővé a látogatók számára művészetünk stíluskorszakait, kibontakozását. A trónterem előtti folyosón néhány hétig a restaurálás egyes állomásait bemutató dokumentumkiállítás volt látható. Az állagmegóvás, konzerválás, helyreállítás évekig tartó folyamatáról beszéltünk Mojzer Miklós művészettörténésszel, a régi magyar osztály vezetőjével. — Hogyan lettek múzeumi darabok a templomi oltárokból, vallási tárgyból miként váltak kiállítási tárggyá? Ez bizonyára alapvetően befolyásolta a velük való bánásmódot is. — A XIX. századi Európában általános jelenség volt, hogy középkori templomi tárgyak kerültek a múzeumok birtokába. Ha a folyamat okait keressük, a gyűjtői szándékkal és egy megváltozott magatartással találkozunk. A múzeumok azért vásárolhatták meg a becses darabokat, mert az egyház lemondott róluk, minthogy nem tudta megfelelően restaurálni a középkor alkotásait. Különösképp áll eza magyarországi oltárokra, melyeket gyakran annyira átfestettek, átdolgoztak, hogy eredeti szépségükből alig maradt meg valami. Vásárlások útján jött létre a XIX. századi Magyarország több múzeuma és hasonló módon, szép számban kerültek középkori oltárok a nagy, budapesti közgyűjteményekbe, a Nemzeti, az Iparművészeti és a Szépművészeti Múzeumba, valamint Esztergomba. 1934—37 között egyesítették a fővárosi, állami múzeumok középkori anyagát, ez a megnövekedett gyűjtemény került 1973-ban a Magyar Nemzeti Galériába. Előtörténet — Középkori oltárainknak ez tehát a múzeumi előtörténete. Milyen volt a folytatás? Nem restaurálták, nem is állították ki legalább a legszebb, legépebb darabokat? — De igen. Jó mesterekkel néhány oltárt megjavíttattak, ám ez a tisztes munka korántsem jelentett mai fogalmaink szerint sikeres restaurálást. Ne marasztaljuk el azonban igazságtalanul jószándékú elődeinket. A múzeumi technológiának, a tudományos képzésnek nálunk akkor még nem volt olyan alapja, hogy szakszerűen meg lehetett volna oldani ezt a bonyolult műveletet. Hozzá kell tennem, hogy külföldön is kevés helyen volt meg a lehetőség. A restaurálás titkait legközelebb Bécsben lehetett ellesni. Először a húszas években mutatták be az esztergomi Keresztény Múzeum, valamint az Iparművészeti és a Nemzeti Múzeum tulajdonában levő oltárok egy részét. Azóta generációk nőttek fel anélkül, hogy kiállításon láthatták volna e műkincseket. Ennek elsősorban technikai okai voltak. A gyűjtemények , már említett egyesítése után nem volt mód az oltárok felállítására. Aztán közbeszólt a háború. A restaurálással is csak az ötvenes években kezdtek el komolyabban foglalkozni. Időközben fejlődtek a műtárgyvédelem technikai eszközei és ez a folyamat a mai napig tart. A magyar muzeológia mindent megtett azért, hogy behozza elmaradását. Ma már van lehetőségünk arra, hogy tanulmányozhassuk a szomszédos országok és a nagy nyugat-európai gyűjtemények hasonló darabjait. Ahhoz, hogy dönteni tudjunk a megóvás, a szükséges kiegészítések kérdésében, nem elég az anyagok, eszközök, a másutt használatos eljárások ismerete. Ismernünk kell a kor vonatkozó emlékeit is. Sokat jelentett, hogy a hatvanas évek közepétől a Képzőművészeti Főiskolán is megváltozott, a kor színvonalához zárkózott fel a táblaképrestaurátorok képzése. Erre annál inkább nagy szükség volt, mert ennyire rongált műtárgyegyüttes alig akadt az európai múzeumokban; igaz, ennyire teljes és gazdag gyűjtemény is viszonylag kevés van. Kopogtatással és hallgatózással — A restaurálás tudományos és művészeti, egyben technológiai, ipari kérdés is. Megoldásukra felkészült-e a galéria? — Igen. Bár ez nem jelenti azt, hogy az összes technikai eszköz a rendelkezésünkre áll. Igaz, erre nincs is szükség; a fizikai jellegű vizsgálatok egy részét másutt is el tudjuk végeztetni. Így például állandó kapcsolatban vagyunk a Kriminalisztikai Intézettel, ahol az infravörös vizsgálatokat csináltatjuk. A bonyolult eljárásokra azonban nincs mindig szükség. Orvosi hasonlattal élve, nemegyszer igen jól boldogulunk a kopogtatással és a hallgatózással. A restaurálás sok vonásában egyébként is hasonlít a humán gyógyászatra. Beavatkozás előtt pontos diagnózist kell adni a beteg műtárgyról: milyen fára festették s a fa milyen állapotban van. Tudni kell azt is, milyen a festése, milyen anyagokkal dolgoztak az egykori mesterek és milyen technológiákat alkalmaztak. Ismerni kell a stílusukat is, mert csak így dönthető el, mit javítottak ki régen és melyek az újabb átfestések. Azt is meg kell állapítani, mi maradt meg eredetiben, nehogy a restaurálással épp ezen változtassanak valamit. Az eszközök: a röntgen, az ultraibolya és a lumineszcenciás eljárás. Ezek kirajzolják a műtárgy csontozatát, az átfestéseket. Ennél jóval többet mutat ki az infravörös vizsgálat, mert felfedi az eredeti rajzot, illetve a szabad szemmel nem látható vonalakat, amelyek elhalványultak az idők folyamán. Hasonlóképp fontos a vegyelemzés is, találkoztak a restaurátorok olyan festékréteggel, ami a rákent lakk hatására, az évszázadok alatt lejátszódó kémiai folyamatok következményeként, színt változtatott. — A vizsgálatok elvégzése után konzílium határoz a beavatkozás módjáról — folytatta az osztályvezető. — Nehezebb a dolgunk, ha a hordozó anyag maga szorul konzerválásra. Sajnos, van annyira rossz állapotban levő darabunk, amelyet fel se lehet állítani. Ezt is megőrizzük, de sose lesz belőle kiállítási tárgy. Volt olyan esetünk is, hogy egészen az alapozásig le kellett festenünk a fát, és volt olyan is, hogy a festett felületről két réteg átfestést is el kellett távolítanunk. Türelemjáték Mindez türelemjáték, lassú munka. A liptószentmáriai főoltár egyetlen, körülbelül egy négyzetméternyi szárnyára az asztalosmunka és a fakonzerválás nélkül körülbelül kétezer munkaórát fordítottak; a földszinti kiállítóteremben látható a XV. századi oltárnak legalább három, hasonló állapotú táblája volt. — Hogyan értékelik a külföldi szakemberek magyar kollégáik munkáját? — Általában elismerik, de még elég kevés vélemény érkezett hozzánk ahhoz, hogy érdeme szerint beszélhessünk az értékelésről. Amiben azonban bíráltak bennünket, az az eredeti lakkréteg megóvása, illetve az új lakkok minősége. Úgy találták, hogy esetenként túl fényes lakkot használtunk , és a szükségesnél több réteget vittünk fel. Olyan gond ez, amelynek megoldási nehézségével mi is tisztában vagyunk. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy eredeti lakkozást csak nagyon ritkán és akkor is inkább csak nyomokban találtunk. — Végül is, mennyire tekinthetők hát hitelesnek a helyreállítások? Mennyire őrizték meg a vélt vagy valóban eredeti állapotot? — Nyugodt a lelkiismeretünk. Restaurálásaink megközelítik a cseh és a szlovák restaurálások élvonalát, hozzátéve, hogy ott ezek a tárgyak templomokban vannak és abszolút hitelesnek számítanak. Legtöbb oltárunknál az eredeti állapotot tártuk fel, és csak ha szükség volt, alkalmaztunk kiegészítéseket. Ezeket azonban jól látható módon megkülönböztettük az eredetitől. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy a hitelességet néha látható vagy láthatatlan pótlásokkal tudjuk csak elérni. Az 1520-ban készült leibici Meterda oltár predelláján aranyozott, faragott dísz van, mely hiányosan maradt meg. A faragás mögött a kor szokása szerint mélykék, matt felület volt, de a festéket nem fatáblára, hanem papírra vitték fel és azt ragasztották a faragvány mögé. Ebből az eredeti papírból csak fecnik maradtak meg. Hogy pótoljuk a hátteret, mi is az eredetinek megfelelő festékkel dolgoztunk, de papír helyett vékony falapot használtunk és azt tettük az aranyozott dísz mögé. Ez például kiegészítés. De ha nem élünk vele, lyukas maradt volna az oltár predellája. Minden ilyen megoldásnak az a feltétele, hogy az eredeti hasonló hatást adjon, attól mégis elkülönüljön és bármikor el lehessen távolítani. Nem hiszem, hogy a fennmaradt és feltárt régi oltárok bemutatását kevesebb kiegészítéssel és hitelesebben meg lehetett volna oldani. Sárvári Márta Magyar Nemzet ! Szeutindludiji Szabó epéjét (14.) párt is sír A németek tőlük telhetően körülfogták Pozsonyt, és várakoztak. Várták, hogy Álmos úr serege megnyitja előttük az országot, s várták, hogy kirobban az az általános felkelés Kálmán király ellen, amely nélkül esztelenség lett volna benyomulni Magyarországra. De sem sereg nem érkezett, sem követ Álmos úrtól, hogy a késedelmet megmagyarázza. A gyepűn átküldött kémek teljes nyugalomról számoltak be: a szokásosnál erősebb magyar seregrészek az ország belsejébe vezető utak mellett álltak, védekezésre készen, de mindenféle támadó szándék nélkül. Maga a császár is megtekintette hajóról a pozsonyi várat, amely büszkén terpeszkedett a várhegyen, és bevehetetlennek látszott. Hírvivő érkezett viszont a morváktól. Szvatopluk herceg kénytelen felhagyni a magyar határvidék dúlásával, mert Boleszló király lengyel hadaival hátba támadta Morvaországot. — Persze, Boleszló Kálmán szövetségese — dörmögte Henrik. — Éppen a kellő pillanatban támad. Ez a furcsa magyar, ez az Álmos pedig hallgat. Meglehet, hogy a király megtudta tervét, és csírájában elfojtott minden mozgolódást. Most mit tegyünk? — nézett dühösen tanácsadójára, aki eredetileg is ellenezte a magyarországi hadjáratot. Gebhardt püspök elnézően mosolygott. — Szerencsére még semmi jóvátehetetlen nem történt. Mindössze egy hónapja léptük át a határt, és nem jutottunk messze. Tudtommal egyetlen magyart sem öltünk még meg. Hogy a csehek mit csináltak, és mihez fognak kezdeni ezután, ahhoz semmi közünk. Ami közünk volt, azt letagadjuk. Követeket küldünk, félreértésre hivatkozunk, és megerősítjük a békét. Nem kötünk békét, hiszen még ki sem tört a háború, nem igaz? A császár elmosolyodott. Az udvari urak megkönnyebbülten felsóhajtottak. Mihelyt kikötött a hajó, gazdag ajándékokkal útnak indították a békekérő követeket. Jákó mesternek vágtató futár vitte a hírt, s az alig akart hitelt adni a futár szavainak. — Hát megbolondult a német, hogy hadat indít, majd alig több, mint egy hónap múltán békeajanálatot tesz? — fakadtki a király előtt. — Majd Lőrinc érsek tárgyal velük — mosolygott a király. — Jó lenne valamit kivenni még tőlük, ha így fordult a dolog. Földet vagy aranyat. — De hát mi történt — kérdezte Jákó, akit ez egyszer cserben hagytak kémei. ’— Minden bizonnyal Borfoszló megtette, amire kértem: megtámadta a morvákat. Most majd kétfelől megszorongatjuk Szvatoplukot, meg az öccsét, Ottót. Nem bújhatnak Henrik palástja alá. — És Álmos úr? — Ha eljön, kegyesen fogadjuk. — És királyi őrizet alá vonjuk? Kálmán eltűnődött. Fekélyes lábszárát vakargatta. — Azt mondtam, kegyesen fogadjuk. Nincs okunk, hogy ellene tegyünk. Nyugton maradt, és Henrik most visszakozik. Többé nem fog hinni öcsénknek. Nem. Jákó. Semmi olyasmit nem teszünk, ami gyengeségünk jeleként számíthatna. És azt akarom, hogy tőlem értesüljön arról, hogy Henrik a béke megerősítését javasolja. Látni akarom az arcát. Álmos úr nagy nehezen szánta el magát az Indulásra: vigasztalan, késő őszi eső áztatta a földet, járhatatlan sártengerré változott minden út. Hatalmas sárkoloncokat vonszolt a lovak patája, s az emberek csizmája is. — Ebből sem lesz vadászat! — dohogott Vata úr, prémes süvegét szinte az orráig húzva. — Mire Fehérvárra érünk, berozsdáll a kardom! — A királyi hajtók fel fogják hajtani a vadat, ne félj! — Csak mink is köztük ne legyünk! — kémlelte aggodalmasan a környéket Vata, minden pillanatban várván, hogy a király zsoldosai rájuk törnek, mielőtt elérnék a székvárost. Csakhamar fel is tűnt egy kisebb csapat, amelynek vezetője alázattal üdvözölte Álmos urat, kézesókkal, mely királyi hercegnek jár, de melyet a király emberei az utóbbi évtizedben egyre ritkábban adtak meg. Álmos úr el is kapta kezét, mint kit kígyó mart meg, s bámulva pillantott Vatára. — Mézzel kenik az ostort — dörmögte emez, s még halkabban hozzátette: — majd jobban gyűlnek rá a hangyák. — Mire gyűlnek, a hangyák? — kérdezte Álmos úr. — A sebre, amit az ostor vág. Nemsokára a székváros fala alá értek, Vata bámulva csodálta a tornyokkal cifrázott, két-három ember magas falakat, amelyek tetején őrszemek járkáltak. Kürtszó harsant, a kapuőrség kitárta a kaput. — Ezt akartad megostromolni? — kérdezte Álmos úr suttogva Vatától? — A mi hadainkkal, amelyek még egy földvár előtt is megtorpannának? Vata dühösen pislogott. — Az ember erősebb, mint a fal. A falat is ember csinálta — felelte, és maga is érezte, hogy ez üres szó csak. Ezeket a falakat csak több hónapos ostrommal, kőhajító gépekkel, faltörőkkel, s legfőképp kiéheztetéssel lehetne bevenni. A király azonnal fogadta testvérét, s olyan nyájas volt, mint talán még soha. Ettől Álmos meglehetősen zavarba jött, szánalmasan téblábolt, dadogott, minden biztonságérzetét elvesztette. Ha ez csapda volt, akkor a világ legkülönösebb csapdája. Mármár restellni kezdte mindazt, amit Kálmán ellen tett, s néhány kupa bor elfogyasztása után minden gyanakvása elszállt. Kálmán nem tud semmit. Vata szokása ellenére keveset ivott, s éberen, komoran szemlélte a nagy vidámságot. „Talán méreggel...?” — villant fel előtte a lehetőség. Feltűnés nélkül minden étekből vett, amellyel Álmos urat kínálták, hátha felismeri ízéről, illatáról azt, amely talán a mérget tartalmazza. Jákó mester alig palástolt jókedvvel figyelte. Vatát, akinek becsületes ábrázatára valósággal kiültek gondolatai. Odasúgott valamit az asztalnoknak, aki erre még több tálat irányított Álmos úr elé. Vata sóhajtozva kóstolgatta sorra az ételeket, bajusza zsírosan, petyhüdten lógott, mint a beteg patkány farka. Másnap, a vadászat hajnalára elállt az eső. Bölényre indultak, a Bakony rengetegébe. Vata úr puffadt hassal, rosszkedvűen poroszkált ura mögött. „Talán most... nyitva kell tartani a szemünket. Egy rossz irányba kilőtt nyílvessző, egy sebtébe elhajított dárda, vagy egy bölény elé ugró ló .. .” A király nem vadászott, csak rövid vadásztőr és íj volt nála, a rövidebb fajtából, mely nagyvadra való vesszőt nem tud kilőni. Kálmán szerette nézni a bölényvadászatot, de izmainak ereje nem volt elegendő ahhoz, hogy a dárdát szemébe vagy szívébe vágja, márpedig a bölényt csupán megsebezni igen veszedelmes tévedés lett volna. Már felhangzott a hajtók ütemes kiáltozása, az ágak recsegése. Először az apróbb vad tört elő, nyulak és rókák, amelyek közös veszedelmükben egymásra sem hedferítettek, majd néhány sáros, összetapadt szőrű vaddisznó. A vadászmester intésére néhány ember a vaddisznók után rúgatott, s kettőt elejtettek lóhátról, dárdájukat felülről belevágva az állatokba — Jó lesz a húsuk az udvari népnek. Éles figyelmeztető kiáltás harsant. Csörtetve kitört az első bölény, fejét leszegve, átgázolva sűrű bozóton, olyan sebességgel, mely meghazudtolta hatalmas súlyát. A király és kísérete kitört a kitörés irányából, s átengedte a vadat a bölényvadászoknak. Álmos úr úgy irányította lovát, hogy hátulról és oldalról érje utol a bölényt, amikor a sűrűből kitört egy másik, még nagyobb állat, amely anélkül, hogy körülnézett volna, a király és az őt körülvevő urak csoportja felé rohant. Kálmán kétségbeesetten megsarkantyúzta lovát, de az a fújtató bölénytől megriadva felvágta fejét, s levetette a királyt, aki elejtette íját, s rövid tőrét előrenyújtva várta a bölény támadását. A szétrebbent lovasok megpróbáltak a király és a bölény közé kerülni, de a távolság túl nagy volt ahhoz, hogy idejében odaérjenek. Álmos volt a legkedvezőbb helyzetben, s a pillanat tört része alatt átvillant rajta, íme a véletlen, mely neki juttaja a koronát. De most nem a királyt, hanem édes bátyját látta, s gondolkodás nélkül, térdének erős nyomásával odaugratta lovát, s rövid lándzsáját harsogó vadászkiáltással, minden erejét beleadva a döfésbe, a bölény púpja alá vágta. Az állat néhány lépést még tovább ment, kirántva a lándzsa nyelét Álmos kezéből, majd a király előtt megroggyant, térdre esett. A kegyelemdöfést Kálmán adta iseg. (Folytatjuk.) Múltbéli szellemek Eötvös Loránd az ingáról Eötvös Loránd (1848—1919) a legismertebb magyar fizikus. Nevét maradandóvá tette a folyadékok felületi feszültségére vonatkozó Eötvös-törvény éppúgy, mint a geodéziában oly jól bevált ingája. Eötvös félelmetesen pontos ingakísérleteinek egyik sorozatával azonban nem a föld mélyét kívánta feltárni, hanem választ próbált adni arra az évszázados kérdésre, hogy vajon egy test súlyos és tehetetlen tömegének mérőszáma azonos-e, vagy sem. Az azonosságra utaló első hipotézis Newtontól ered, de a még megfelelő kísérleti eszköz híján — adós maradt a válasszal. Eötvös viszont választ adott Newton „költői” kérdésére. Hogy hogyan, ezt illusztrálja az alábbi érdekes beszámoló, amelyet 1890-ben tett közzé Eötvös az Akadémiai Értesítőben. A szövegben szereplő „nehézség” kifejezés mögött rejtezik a ma használatos gravitáló vagy súlyos tömeg fogalma, míg a tehetetlen tömeget a szövegben egyszerűen tömegnek nevezi Eötvös. Az alábbi leírt kísérlet „híre” maradandóvá lett, hiszen negyedszázaddal később Einstein is hivatkozott rá, miután kidolgozta általános relativitáselméletét. Einstein azonban már nemcsak a mérőszámok azonosságát állította, hanem egy általánosabb fogalommal, a mezőkkel „operált”, feltételezvén a gravitációs és a tehetetlenségi mező ekvivalenciáját. Csavarodási mérlegeimben a vékony platinadrótra akasztott 25—50 centiméter hosszú mérlegrúd végeire különböző, egyenként körülbelül 30 gramm súlyú testeket erősítettem. A rudat a meridiánra merőlegesen állítván, állását egy vele mozgó és egy másik, az eszköz szekrényéhez erősített tükör segítségével pontosan meghatároztam. Aztán az eszközt szekrényestől 180 fokkal elforgattam úgy, hogy az a test, amely előbb a rúd keleti oldalán volt, most a nyugati oldalra jutott és viszont, s újból meghatároztamm a rúd állását az eszközhöz. Ha a két oldalon alkalmazott testek nehézségei különböző irányúak volnának, a rudat tartó drót csavarodásának kellene bekövetkeznie. Ilyen azonban nem mutatkozott akkor, ha az egyik oldalon állandóan alkalmazott, sárgarézgolyóval együtt a másik oldalon üveg, parafa vagy antimonit kristályok voltak felfüggesztve, pedig a nehézség irányában 160 000 másodpercnyi eltérésnek már az első percben biztosan észlelhető csavarodást kellett volna léteesíteni. Megvizsgáltam ezután különösen azt is, hogyan áll a dolog a levegőre vonatkozólag. Levegőben mozgó testekre a levegő felhajtó erőt gyakorol, mely a kiborított levegő nehézségével egyenlő, s vele ellentett irányú. Ezért, ha a levegő nehézségének iránya más volna, mint egyéb anyagoké, akkor a fent leírt kísérletekben ennek is a drót megcsavarodásában kellene nyilvánulnia. Természetes, hogy e csavarodás nem a levegőben úszó test súlyával, hanem csak a kiszorított levegőnek súlyával lenne arányos. A végből, hogy ez lehetőleg nagy legyen, a rúd egyik végén üres üveggolyót alkalmaztam, melynek térfogata 120 köbcentiméter, súlya pedig 30 gramm volt, úgyhogy a levegő felhajtó ereje ennek körülbelül 1/200 részével volt egyenlő. Nagy elővigyázat volt szükséges arra, hogy ezen aránylag nagy térfogatú testre a levegő áramlása és a sugárzás zavaró befolyásait kizárjam és a mérlegrudat biztos egyensúlyba hozzam. Csak a fizikai intézet nyugodt pincéjében éjjel és azáltal sikerült ez, hogy az egyensúlyi helyzeteket fotografáló eszközökkel határoztam meg. Csavarodást ez esetben sem észleltem, úgyhogy eltérést Newton tételétől még a Bessel méréseinél több mint négyszázszor pontosabb kísérleteim sem mutatnak. Bátran állíthatok annyit, hogy ha egyáltalán van különbség a különböző anyagú, de egyenlő tömegű testek nehézségei között, úgy ez a különbség a sárgaréz, üveg, antimonit és parafára vonatkozólag egy húszmilliomodnál, sárgaréz és levegőre vonatkozólag peig egy százezrednél bizonyára kisebb. Közzétette: Gazda István