Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-23 / 19. szám
Vasárnap, 1983. január 23. sor 1 járt Regényt vegyenek! — Jó napot kívánok! — ...pót! Mi tetszik? — Hoztam egy regényt. — Mint? — Egy regényt. Megírtam és most azért jöttem el ide, mert szeretném kiadatni. — Itt? — Miért, ez nem kiadó? — De igen, csak hát ... És mondja, az a harom papír ott magánál, az a kézirat? — Igen. — És mit is akart az előbb? — Egy szerkesztővel vagy lektorral szeretnék beszélni... Meg szeretném itthagyni neki a kéziratot. — Hát kérem, ez nem megy csak úgy! — Miért, hogy megy? — Először is, tessék várni! Vajon Heinrich Böllnek is mindig így kell várakoznia? — jutott eszébe a kaján gondolat Hilke Rosenboomnak, a Stern című hamburgi magazin riporterének a Kiepenheuer & Witsch kiadó előszobájában. A várakozás oka: az újságírónő arra „vetemedett”, hogy kísérletet tesz regényírói babérok megszerzésére. Hóna alá csapott egy halom kéziratpapírt, és sorra járta vele a kiadókat. Nem sok szerencsével. De nézzük sorjában. Kiepenhaueréknál tehát egyelőre csak a várakozás jutott osztályrészéül. A titkárnő ugyanis — igencsak megütközvén az ötleten, hogy valaki csak úgy beállítson egy kiadóhoz a regényével — ezt az egyet tudta ajánlani. Végül mégiscsak előkerült egy másik hölgy is. Nevét nem tudni, mert bár az álruhás „szerző” udvariasan bemutatkozott, ő még csak nem is viszonozta. Feltehetően azért, mert annyira meg volt döbbenve ekkora illetlenség láttán. Véleményét nem is titkolta: „Hát ez így nem megy, kérem. Csak úgy, minden további nélkül ide beállítani ... Ilyen még nem fordult elő.” A megütközés, a csodálkozás más kiadóknál sem maradt el. A müncheni Hanser-Verlag előszobájában például órákig csodálhatta a Stern munkatársnője a vitrinekben elhelyezett régi kéziratokat: ezeket, úgy látszik, mégis sikerült valahogy „eladni”. Az ő művére viszont itt sem várt más sors: kívánsága, hogy szeretne egy szót váltani valamelyik lektorral — sajnos — teljesíthetetlen maradt. De legalább azt felajánlották, hogy hagyja ott a kéziratot. Nem úgy, mint az ugyancsak müncheni Bertelsmannházban. A telefonhívásra meglehetősen megütközve válaszolták: honnan veszi, hogy szükségük van kéziratra? A kiadó háziszerzőkkel dolgoztat, oktatták ki, s nagyon megkérték: tekintsen el attól, hogy bevigye a kéziratot. Ha nagyon akarja, hát beküldheti... A várva-várt személyes találkozás egy lektorral tehát itt is elmaradt. S elmaradt a salzburgi Residenznél is. Bár a hosszas üldögélés-várakozás után először itt csillant fel a remény, valaki szóba állt a ,,szerző”-vel. Igaz, hogy csak a kiadó sajtófőnöke, de mégis ő volt az első ember, aki kíváncsi volt a nevére, a címére, s arra, miről is szól állítólagos regénye. Mindezt gondosan pontosan feljegyezte, aztán legépelte — miközben a regény cselekményét hallgatva még elismerő megjegyzésekre is tellett tőle —, majd ezzel búcsúzott: értesíteni fogják. Mikor? Majd. Ezzel az ígérettel biztatták Hilke Rosenboomot a frankfurti Suhrkamp, a bécsi Zsolnay, a zürichi Diogenes és a hamburgi Rowohlt kiadónál is.* Igaz, hogy ezeknél már nem a sajtófőnök vagy nem valamelyik lektor. A mindenkori portás. De végül csak sikerült a hőn óhajtott találkozás egy lektorral is. A darmstadti Luchtsrhand kiadó szerkesztője hoszszas könyörgés után kötélnek állt, s beletörődött, hogy két percet az önjelölt írónőre szánjon. De ez a találkozó sem nézta meg a happy endet. Az épület bejáratánál sehol egy portás, a leendő irodalmi titánoknak már azzal is bizonyítaniuk kell képességeiket, hogy megtalálják-e emberüket, avagy órákig bolyonganak a folyosón. A találkozó rendkívül udvarias keretek között zajlott le. A lektor úr barátságosan mosolyogva végighallgatta az „írónőt”, majd a polcokra mutatott, telis-tele kéziratokkal, melyeket neki mind-mind el kellene olvasnia. Érthető hát, hogy nincs ideje, vélte, de azért nem csapott be minden ajtót a szerző előtt: jelentkezni fog, mondta. Persze nem szabad csodálkoznia, ha akár fél évig sem hall majd felőle semmit — nézett az órájára. A kialkudott két perc letelt... (n. b.) Vannak figurák irodalmi köztudatunkban,amelyek csaknem minden olvasó fejében azonos fizimiskával, ugyanabban az öltözetben, egyforma gesztusok kíséretében jelennek meg. Ne intézzük el ezt a megállapítást azzal az egyszerű következtetéssel, hogy nyilvánvalóan a remek írói ábrázolás, a mesterien „megrajzolt".A portré hív elő egyazon képet valamennyi olvasóban. Az azonos vonásokban megjelenő figura titka, az illusztrációban rejlik. Akadnak ugyanis szép számmal olyan könyvek, amelyeket azonos kiadásban élvez végig több generáció, így tudjuk sokan hajszálra egyformának Piroskát, Maxot és Moritzot, néhány Verne-hőst, Micimackót, Az ember tragédiájából Ádámot és Évát, vagy Don Quijote-t. Ez utóbbi lapozgatása volt ihletője az előbbi gondolatsornak. Ekkor jöttem rá, hogy immár száz esztendeje a hazánkba kerülő német vagy magyar Bon Quijote-k bizony egyformák. Gustave Dóré grafikus teremtménye eggyé lett Cervantesével. A tragikomikusan zord arc, a szikár termet, a páncél esetlensége, az, hogy maradéktalanéul azonosítani tudjuk az elképzelt figurát a rajzzal, Dóré tehetségét dicséri. Pedig nem volt nagy művész. Ám e tént mit sem változtat azon, hogy az illusztráció művelőinek legjobbjai közt tartsa őt számon a művészettörténet. Igazi tehetsége a beleérző képessége volt. Az illusztrálásra, ábrázolásra lég- Örökifjú Dóré alkalmasabb részeket ragadtatodott, de fantáziáját soha meg a műből, az adottságok nem kötötte meg. E hajlandóhoz, konkrétumokhoz ragaszsága és élénk képzelete szerint választotta ki az illusztrálandó műveket is, hiszen a Cervantes-regényen kívül rajzolt képeket Dante Isteni színjátékához, Münchhausen báró kalandjaihoz, La Fontaine meséihez, és a Bibliához is. Romantikus volt, a pokol borzalmait és a Paradicsom gyönyöreit élvezettel, igazi szenvedélytől fűtötten ábrázolta. Ez egyben népszerűségének titka is. A szélsőségekre hajlamos képzelőerővel, sok vonallal telerajzolt képek az irodalmi élmény hatására valóságos életre kelnek az olvasmányban. " Grafikái festői hatásra törekszenek, a többségükben fametszeteken megjelenő illusztrációk azonban önálló alkotásként nem állják meg helyüket.' Dóré az alkalmazott művészetek iskolapéldájává vált azzal, ahogyan az eredeti, műből kibontotta, számunkra is láthatóvá varázsolta a figurákat. Képein sok a romantikus túlzás. A szélvihar tombol, a szegény nyomorban tengődik, a gazdag zsírosan dúskál a jóban. Érzelmesek ezek a képek, s ezért érzékletesek is. Segítenek az irodalmi műnek. Eszközei közé tartozik a hatásos beállítás, a fények játékos alkalmazása, a változatosság. Aki e stílust olvasmányaiban kedveli, Dóré rajzait sem utasítja el, sőt szeretettel, meglóduló fantáziával időzik el képei felett. A francia grafika e jó tehetségű mesterembere ma száz esztendeje halt meg. h. é. Don Quijote, ahogy Gustav Ioré mindnyájunk számára megálmodta Magyar Nemzet * 14 A JUBILÁLÓ REDOUTE A mai Vigadó helyén állt Redoute-épületet 150 évvel ezelőtt, 1833. január 13-án nyitották meg fényes bállal, amelyen 1828-an vettek részt. Építője Pollack Mihály volt, aki 1828-ban kapott megbízást József nádortól az olasz ridotto-szóból , amely kettős jelentése szerint maskarás táncmulatság és véderőmű — franciává lett Redoute-palota elkészítésére. 1849. májusáig, amidőn az osztrák Hentzi generális ágyúi a budai várból rommá lőtték, a nagyterem számos jelentős zenei és politikai esemény színhelye volt. Ebben a palotában, amely August Tekusch osztrák utazó könyve szerint Európának művészeti célokat szolgáló egyik legszebb alkotása, már kezdetben olyan hírességek muzsikáltak, mint teljes zenekarával az idősebb Johann Strauss, Joseph Lanner, a keringőkirály, Henry Vieuxtemps, a világhírű hedegyvirtuóz. Ha jelentőségét a televízió filmsorozata nem is domborította ki kellőképpen, mi ne feledkezzünk meg arról, hogy Liszt Ferenc 1839. december 27-én itt adta külföldi útja után első pesti hangversenyét a pest-budai árvízkárosultak javára. Az ezt követő több koncertje után — amidőn két fellépése jövedelméből megalapította a Pestbudai Hangászegyesületet, a későbbi Nemzeti Zenede elődjét — 1846-ban zongorázott ismét e „tündérhajlék”-ban, ahogyan Toldy Ferenc írta ez épületről. Vörösmarty szavai — „hírhedett zenésze a világnak” — akkor váltak igazán valóra, amidőn Liszt Ferenc, mint művész, pedagógus, a Zeneakadémia elnöke, zeneszerző és karmester sorsa az 1865-ben újjáépült Vigadóéval csaknem két évtizeden át szorosan összefonódott. Több fontos társadalmi esemény mellett történelmi jelentőségűvé akkor vált e Duna-parti palota, amikor 1848. július 2-án, Kossuth Lajos, Széchenyi István és Deák Ferenc szónokoltak benne. Három nap múlva itt nyílt meg az országgyűlés, amelynek 1848. július 11-i ülésén mondotta el híres megajánlási beszédét Kossuth. 200 ezer újoncot és 42 millió forintot kérve a nemzettől a szabadságharc céljaira. (Hentzi generális bombázásának is ez volt a fő oka — az elrettentés és a bosszú.) Tizenhat év múlva, 1865. január 15-én Feszi Frigyes tervei alapján ismét fényes bállal nyílt meg az épület, amely hosszas nyelvészkedési viták után Czuczor Gergely, valamint Arany János folyóirata, a Koszorú javaslatára a Vigadó elnevezést kapta. Ez a korábbinál nem kevésbé díszes — bár elrendezése, beosztása, rossz akusztikája miatt sok bírálatban részesült —, sok nevezetes freskóval, szoborral ékesített palota 1944-ig a magyar zenei életben rendkívül fontos szerepet töltött be. Jószerivel nem volt olyan híres magyar és külföldi muzsikus, aki ne szerepelt volna e hatalmas , teremben. Itt zajlott le egyebek között Brahms B-dúr zongoraversenyének bemutatója 1881-ben. Gustav Mahler I. szimfóniájának premierje pedig — az azóta elhagyott ötödik tétellel — 1889- ben; mindkettőn a híres zeneszerzők közreműködésével. A nagymúltú épület, amelyet a második világháború végén a bombázások csaknem teljesen megsemmisítettek, hosszas huzavona, halasztgatás után 1980. március 12-én nyílt meg újjáépítve. Terme ma már lényegesen kisebb befogadóképességű, mindössze 630 személyes, de azért az utóbbi időben olyan művészek is szerepeltek benne, mint Liszt Ferenc méltó követőiként Czifra György — aki egy Lisztéhez hasonló gesztussal zenei célokraajánlotta föl koncénje jövedelmét — és Szvjatoszlav Richter. tg. M Bécsi zenebarátok Épp egy esztendővel ezelőtt — húszéves fennállása alkalmából — az Osztrák Irodalmi Társaságról emlékeztünk meg, egy olyan irodalompártoló egyesületről, amely rengeteget tett azért, hogy írók-költők és közönségük egymásra találjon Ausztriában, sőt, hogy Bécsben egyáltalán létrejöjjön (pontosabban újjáéledjen) az irodalmi közönség, amely 1938-as sokkja után két évtizedig nem tudott magához térni. „Azok a művelt bécsiek, akiknek könyvespolcain nemcsak klasszikusok, hanem kortársak művei is ott sorakoztak — fogalmazta meg keserűen Hilde Spiel írónő —, az Anschluss után eltávoztak Bécsből (vagy éppen az árnyékvilágból). A zene mindig vonzotta az osztrákokat, de könyvekkel is barátkozni — erre hevesüknek volt hajlamuk. Nos, 1961 óta azért sok minden megváltozott, s nem utolsósorban éppen a Wolfgang Kraus vezette társaság kezdeményezéseinek hatására. A jelenkori osztrák irodalom nagy nevei ma már jól ismertek messze a szomszédos ország határain kívül is. Ami változatlan, az az osztrákok zene iránti vonzódása, szeretete, s erre a közelmúltban egy jubileum is ráirányította a figyelemet. Százhetven éve alakult meg ugyanis a Bécsi Zenebarátok Társasága, amely napjainkban több mint 6300 tagot számlál. Hármas cél vezette a társaság alapítóit: hangversenyeket akartak rendezni, zenei gyűjteményt létrehozni, valamint egy konzervatóriumot tehetséges muzsikusok képzésére. Ez utóbbi néhány éven belül, 1816-ban kezdte meg működését a császári főváros első nyilvános zeneiskolájaként, s igen hamar nagy hírnévre tett szert. Leghíresebb tanáraként talán Anton Brucknert említhetnénk, míg egyik legjelesebb hallgatója Gustav Mahler volt. A konzervatórium valósággal vonzotta a fiatal zenészeket, de azért majd egy évszázadig eltartott, míg ezek száma anynyira megnőtt, hogy a társaság önerőből már nem tarthatta fenn az intézményt. Az osztrák állam vette át vezetését 1909-ben, utódja a bécsi Zene- és Képzőművészeti Főiskola lett, amely gondosan ápolja a konzervatórium hagyományait. A másik két feladatkört azonban a társaság — amely ma is független magánegyesület — mindmáig töretlenül ellátja. Bécs első kerületében, a belváros szélén, a Karlsplatzon áll az az épület, melyet Theophil Hansen tervei alapján építtetett a társaság (mivel a Tuchlaubenen álló régi székház a múlt század hatvanas éveire már szűknek bizonyult). A négyemeletes Musikvereingebaude szabadon áll a téren, középső része egy emelettel magasabb a szárnyaknál. Építője basilika jellegűnek álmodta meg, stílusába pedig antik, építészeti elemeket vegyített. A főbejárat a mellette álló Művészházra (Künstlerhaus) nyílik, a szárnyakat pedig körben terrakotta párkánydíszítmények ékítik. Ebben található a Grosser Musikvereinsaal, a világ egyik leggazdagabb hagyományokkal rendelkező hangversenyterme. (A hazai közönség is jól ismerheti: itt rendezik ugyanis minden újévkor a Strauss-matinét.) A terem — amelynek akusztikáját összehasonlíthatatlannak tartják — Brahms, Bruckner, Mahler, Schönberg nem egy ősbemutatójának adott otthont. A gazdag díszítése miatt aranyteremnek is nevezett Grosser Musikvereinsaal kisebbik társát, amelyet Clara Schumann zongorakoncertjével nyitottak meg, ma általában Brahms-teremként emlegetik. E két „hangász szálában” rendezi a Bécsi Zenebarátok Társasága bérleti hangversenyeit. A bérlettulajdonosok igen hűek a hangversenyekhez, s nemegyszer előfordul, hogy egy-egy sorozat valamennyi jegyét ők veszik meg — az alkalmi hangversenylátogatók bánatára. Az Aranyteremben rendszeresen föllépnek a bécsi filharmonikusok, de kibérli több más zenekar is, miként hanglemezfelvételek és filmforgatások sem ritkák itt. Ugyanebben a karlsplatzi épületben található a társaság archívuma: eredeti saját kezű partitúrák, kották, levelek, továbbá zenei könyvek, dokumentumok, képek, hangszerek és más emlékek páratlanul gazdag gyűjteménye, amelyet nem egy zeneszerző és muzsikus hagyatéka is gazdagított. Nemegyszer oldott meg már értelmezési problémákat, hogy a művészek a hangversenyteremből átballagtak az archívumba és az eredeti kottakéziratot hívták segítségül. A gyűjtemény egyébként sem volt már: a két Musikvereinsaalban gyakran csendülnek fel már-már elfelejtett zenedarabok, melyek kottáit az archívum őrzi. (j. gy.) JEVTUSENKO FILMET RENDEZ . A tóparti kis házak ablakai — fehér papírokkal beragasztva — akárcsak 1941 nyomasztó őszén. A vízhez egy fiú sétál oda, kezében akvárium, s az aranyhalakat a tóba bocsátja. Népfölkelők csapata: némelyiküknél a hátizsák helyett házislapacsot, írógépet, lekvárosüveget látni. A statiszták ismert írók, újságírók — valamennyien Jevgenyij Jevtusenko barátai. Moszkvában ugyanis új film forgatása kezdődött, a címe Óvoda. Jevtusenko nem először vesz részt filmezésben, de a mostani eset különleges: ő írta a forgatókönyvet , amely tavaly jelent meg az Iszkussztvo Kino című folyóiratban — és maga is rendezi a filmet. A költő-rendezőt már a forgatást megelőzően hasznos tanácsokkal látta el Szergej Bondarcsuk. Jevtusenko nem tagadja, hogy a film tizennégy éves főhőse, aki az evakuálás során apa és anya nélkül kerül el a távoli, szibériai Zima nevű állomásra — önéletrajzi fogantatású figura. Alakítóját, Szerjozsa Guszakot, a 123-as számú moszkvai általános iskola tanulóját nem minden ingadozás nélkül választotta ki a szerepre. Jevtusenkót először elbizonytalanította, hogy a fiú túlságosan magabiztos, aztán rájött, hogy emögött határozott jellem rejtőzik. A megjelent forgatókönyvön némi kurtításokat kellett végrehajtani, elmaradt többek között az a részlet, amelyben a főhős, Zsenya apját egy német tiszt vallatja. A forgatás közben készült műhelybeszélgetés során a Lityeraturnaja Gazeta munkatársának)Jevtusenko elmondta, hogy időközben látta a Mephistót, s a főszereplő Brandauer játéka egyszerűen magával ragadta, ezért arra gondolt, más formában mégisvisszahozná a fenti jelenetet. Jevtusenko emlékezett azokra a történetekre, amelyeket a Jasznaja Poljana-i Tolsztojmúzeum munkatársaitól hallott. A háború alatt, amikor a községet elfoglalták a németek, a megszállók az író dolgozószobájában, a családi fényképek mellé Hitler-fotókat lógattak. Esténként sorsot húztak, hogy aznap ki alszik az író díványán, majd távozás után szuronnyal felaprították a fekvőhelyet. Jevtusenko arra gondolt, hogy a vallatási jelenetet Tolsztoj házában forgatnák le. Ezért levelet írt Klaus Maria Brandauernak, beszámolva a Mephistóban nyújtott alakításáról szerzett mély benyomásairól, s egyben mellékelte a forgatókönyv vallatási jelenetét. Ha sikerülne megnyerni a bécsi színészt, akkor ez az epizód visszakerülne a filmbe. Ugyanezen műhelybeszélgetésben Jevtusenko kifejtette nézeteit a költészet és filmművészet „vérrokonságától”. Utalt Dovzsenkóra, aki már Puskin Poltavájának bizonyos részeiben montázs-módszereket vett észre. E két művészeti ág — Jevtusenkót idézve — rokon „az egyesíthetetlen egyesítésének lehetőségében is”. A filmben is döntő szerepet játszanak a ritmus-törvények, mindkettőben lehetséges a líra és epika elegyítése. Van az Óvoda forgatókönyvében egy jelenet, amely roppant jellemző a korra: egy különc sakkozóról van szó, aki nem érti — bár a front Moszkvához közeleg, de ő ezt kellőképp nem érzékeli —, miért nem akad sakkpartnerre, aki hajlandó lenne vele egy partit játszani. Az epizódszerepet Jevtusenko eredetileg Innokentyij Szmoktunovszkijnak szánta, de a színész elfoglaltsága miatt úgy döntött, maga játssza el. Ha röpke időre is — az író-rendező tehát színészként is szerepel a filmben. A színészi feladat — mint már említettük — nem jelent, majd különösebb újdonságot a jeles költő számára. Két esztendővel ezelőtt ugyanis, éppen a nyári, moszkvai nemzetközi filmfesztivál kezdetére készült el az a nagy lélegzetű életrajz-film, amely az űrkutatás tudományát megalapozó orosz tudósnak, Ciolkovszkijnak állított emléket. Ciolkovszkij, az álmodozó, ismeretlen világokat felfedezni akaró makacs embert — Jevtusenko alakította akkor. (mó) 51