Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-03 / 1. szám
Hétfő, 1983. január 3. Magyar Nemzet Petőfiről franciául száz éve A száz év hajszálnyi költői túlzás: Madame Adam — leánynevén Juliette Lamber — ugyanis 1884 tavaszán töltött két hetet az általa oly nagyra becsült magyarok hazájában, de már része volt a budapesti írók és Művészek Társasága fényes sikerű párizsi kirándulásának előkészítésében is az előző évben. Az igazságnak tartozunk annyival, hogy a korábban lelkes görögbarát — „fihellén” — párizsi hölgy érdeklődése hazánk iránt nem egészen a „Puszta” romantikájának szólt — bár módjával ez is belejátszott: 1879-től tizenkét éven át szerkesztette a köztársasági és liberális szellemű Nouvelle Revue-t, s lelkes támogatója volt az 1870— 71-i porosz—francia háború veszteségei után a „revanche”nak. Ehhez a szlávbarát és németellenes politikához remélt szövetségest a kiegyezéssel szemben álló magyar ellenzékben. Reményeit párizsi szalonjának magyar emigránsai táplálgatták: Türi István és Irányi Dániel is megfordult ott többek közt, s az írónő jól ismerte a Párizsban alkotó Munkácsyt, Lisztet és találkozott Kossuth-tal is. Hazánk iránti vonzalmának szép jele volt tevékeny szerepe a szegedi árvízkárosultak javára rendezett párizsi operai ünnepély megszervezésében. A párizsi emigráns magyarok keltették föl érdeklődését, s a hazai ellenzéki 48-asok szervezték meg utazását, úgyhogy 1884. március 21-én indult el Párizsból kéthetes magyarországi útjára. Budapesten találkozott Pulszkyval, Jókaival, Gyulaival, s az utóbbiaknak, Petőfi pápai barátjának s Szendrey Júlia sógorának nem kis része lehetett abban, hogy könyvében több helyen is szól a Világszabadság költőjéről, s nyersfordításban verseit is bemutatja (bár éppen az Egy gondolat bánt engemet.. . hiányzik közülük). Mit lehet kéthetes itt-tartózkodás után írni egy több mint háromszáz oldalas könyvben „a magyarok hazájá”-ról? Madame Adam nem tisztán útirajzot írt a La Patrie Hongroise lapjain, illetve az ezt megelőző cikksorozatban, hanem egyéb tudósításokat is közölt: a parlamentről, a nagybirtokosokról, a nemzetiségekről, a 48-as szabadságharcról stb. Az utóbbiról szólva emlékezik meg először a költőről (akit Victor Hugó már versbe is foglalt — Alexandra néven: a fordított magyar szórend, illetve „névrend” folytán keresztnevét vélvén családnevének) : „A győzelmek és vereségek e váltakozásában Petőfi, a nagy költő, Bem apó ,kedves fia’ eltűnt. A pesti tizenkét pont egyik aláírója, mint törzskari kapitány folyton harcolt és folyton énekelt. Petőfi, aki még majdnem gyermek volt, imádta hazáját, és lelkesedetten énekelte. Rég veri már a magyart a teremtő. Azt sem tudja, milyen lesz a jövendő? Lesz-e még ezen a földön jó napja? így hordozunk sok századon sebet. Keblünk soha be nem gyógyulhatott Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk.” (Madame Adam könyvének magyar fordítása már 1885- ben megjelent A magyarok hazája címmel, annak kissé régies fordítását idézzük.) S olvashatjuk könyvében — rímtelen tükörfordításban — A hazáról több versszakát is. Olykkor felhervadt a babér A magyaroknak homlokán. Hazám oly reg voltál te nagy, hogy Nagysápod híre r*ak mise talán. Mar rép néni túrtam s íme mnpt Pillámon ciry könny/renjjrde/: Magyar nép, vájjon v hajnalodnak. Vagy alkonyodnak harmatzsoppj** ez? Idézi a szabadság költőjét, aki már 1814-ben készül a szent háborúra s huszonkét évesen hősi haláláról álmodik: „1844-ben Petőfi igy énekel: felhős az ég hazámon. Alighanem lesz vész; Csak hadd legyen, nem bánom. Lelkem reája kész. 1845-ben huszonkét éves korában a költő ekképp jósolja meg halálát: S ha ledőlök ekkor paripámról. Ajkaimat egy csók zárja be. A te csókod, te szép szabadság, te Égi lények legdicsőbbike!” S idézi a „magyar Marseillaise‘'-t, a Nemzeti dal-t, amely címében is a francia „air national”-t követi: „És a költő ezt felelteti a magyarokkal: esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk )•’ A magyar fordító ezt a jegyzetet csatolta az idézett versrészletekhez: „A t. olvasót bizonyára érdekelni fogja, hogy Petőfi versei mikép hangzanak a francia fordításban, és ezért jegyzetben reproducálni fogjuk minden versidézetnél a szöveget, melyet a szerzőnő afrancia közönségnek bemutat: orts jurons „ He n' etre plus eselavéil” De előkerül a költő neves költészete akkor is, mikor az írónő Mezőhegyestől Szentesig beutazza „a Pusztá"-t, az Alföld tengersík vidékét: „A tanyák, melyeket mindenütt számos szélmalom környez, épületcsoportjaikkal megannyi falucskát képeznek. A tárgyak ismétlődése sajátszerű bűverőt gyakorol, mint egy százszor hallott dallam vagy egy újból elmondott édes szó. A síkság ott terül el, mindig önmagához hasonlóan nemes Szépségével, harmonikus körvonalaival. A csöndes téteken a világosság egyre változik, váratlan meglepetéseket nyújt,va,melyek minduntalan elbűvölik a szemet. A Morgana-tündér uralkodik a pusztán csalóka kénéivel. Olykor nagy vízfeltünetekat vélünk látni, melyekre két nap veti sugarait, hol meg óriási városok tűnnek fel a láthatáron. Az árnykép tovalebben. ízénél jobban közeledünk: a táj előtere mind a r ezüstszilike, míg a háttér zöld és a láthatár fekete. Petőfire gondolok. A puszta az ő birodalma. Gyönyörűen énekelte meg. Eszembe jutnak szép versei: C’ est tai que j’aime, a Puszta, — Image de l’infini, Paradis de moharne.” ... stb. Vagyis: Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, és szabadság, te vagy lelkem istensége! Majd így folytatja: „Petőfi gyűlöli a hegyeket, a hó koszorúzza óriásokat, melyek az égbe hágnak. Azt még elismeri, hogy szívesen nézzük a szőlőlepte szelíd halmokat, de szépnek csak a síkság szép előtte, melyen a gabona érik.” – idézi hozzá Az Alföld strófáit. Végül a Disznótorban elmés kezdősorai is fölhangzanak francia fordításban a pompás magyar vendéglátás okán: „A tortákat mák- és dióval készítik és sáfránt is használnak; de a fő fűszer a ,paprika’, a piros bors ... Hogy olvasóimat előkészítsem merész mondanivalómra, idézem Petőfi versét a disznótorról : Nyelvek és fülek! csend Figyelem! Szám fontos beszédre Emelem. .Attention, oreilles et vous, langue, silence: — sur un sujet trés important j’éléve la voixl’ Pompásak a nagy, sörtés szürke disznók, melyeket csordaszámra láthatunk Mezőhegyesen. Azok, melyeket a tanyák közül a fekete földön látunk, egész feketék, mintha a földből bújtak volna ki, bizonyos ördöngős, félelmetes benyomást tesznek az idegenre.” A nyugati, polgáriasodott ország újságírónője — jobb híján — antik olvasmányainak patriarchális világába keres párhuzamot az alföldi disznópásztorokhoz: „A mezőhegyesi kanászok Euméos nagy méltóságára emlékeztetnek. Fehér köpenyt, magasszárú csizmát viselnek, kezükben hosszú bot van, mely a csordások furkóihoz és a juhászok kampóihoz hasonlít. Egyikük letér az útról és hozzánk jön . . . Nagy botjára támaszkodva közeledik: komolyan és lassan megy, mint az antik alakok. Jobb kezét az egyik lóra teszi: azt kívánja nekem, hogyisten hozott legyen Magyarországban, és Szerencsésen jussak vissza a szép Franciaországba". Köszönetet mondok és viszont azt kívánom neki, hogy csordájával boldoguljon. Ő meghajtja magát és így válaszol: .Jó kívánsága az isten segedelmével meg lesz hallgatva, tekintetes asszony, mert az idegen, aki szereti az országot, melyet meglátogat, szerencsét hoz neki.’ Csakugyan Útinkéban vagyok. Euméos beszélhetett-e volna másként” (A „fehér köpeny” az egykori fordítót terheli, múlván akanászok szülőről van itt szó.) Szilveszter táján lírai hangulatú történet felelevenítésével emlékezünk Petőfire. Azzal a történettel, mely Petőfi Sándor 1844—45—46. évi isaszegi útjainak talán legkedvesebb epizódja. Emlékét a költő, a Barna menyecskének című költeményében hagyta örökül. Barna menyecskének szeme közé néztem. Az én szemem fénye elveszett egészen. Én teremtem, ugyan hogy is teremhet már Olyan sötét szemnéhetlyott fényes sugár! Nem kellek, ugye bár, nem kellek én neked? Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget. Megyek hát, megyek ... ha árokba esem is. Habár az árokban nyakamat szegem is! Az irodalomtörténet 1845- ben jelöli meg Petőfi gödöllői és péceli látogatását. Az isaszegi hagyomány , is. 1845-re, mégpedig az őszi hónapokra teszi az előbb idézett költemény létrejöttét. Csakhogy — az irodalomtörténeti adatokkal ellentétben — nem Pécelt, hanem határozottan Isaszeget tartja a vers születési helyének. Az isaszegi Rákóczi út 12. számú ház helyén egykor Wizner Mór földesúri árendás vendégfogadós háza volt. Petőfi többször is megfordult ezen a helyen. A roskatag, sárfalú öreg házat 1938-ban a helyi önálló iparosság vásárolta meg, s az életveszélyes épületet lebontották, bár irodalomtörténeti műemlékként inkább renoválni kellett volna. Helyén az iparosok székháza épült fel, mely a felszabadulástkövetően az isaszegi MSZMP pártszervezet székháza lett. A Falumúzeum relikviái között szerencsésen megmaradt a régi Wizner-fogadó fényképe, melyet 1938-ban Maksi József asztalosmester készített. Így nemcsak gondolatban, hanem szemléltető módon is felidézhetjük azt a helyet, melynek egyik kecskelábú asztalánál Petőfi „szeme fényéről” olyan kedves verset írt. Az ihletet adó gondolatot a csapláros lányának — Wizner Mariskának —, a későbbi péceli menyecskének „fényes sugarú sötét szemeitől” kaphatta itt, ebben a barátságos fogadóban. A Wizner-házban öröklés jogán laktak az öreg Lusztig Mórék, kiknek tanyájuk volt az isaszegi határban és vegyeskereskedési üzletük az egykori vendégfogadó épületében. Az öreg Lusztig néni és lányuk, Lusztig Teréz — 55 éves korában — regénybe illő kedves visszaemlékezéseket beszéltek el Petőfi isaszegi tarra, persze másról is tudott volna beszélni a mezőhegyesi „Euméos”, ha kérdezték volna — s ha a tolmács mindent lefordított volna, ahogy sok megszívlelendő dolgot írt Madame Adam pl. a szlávok és magyarok kapcsolatáról is. De hát ezúttal nem útirajza egészét akartuk méltatni, csupán Petőfiről, költészetéről szóló híradásait, amelyek — mint említettük — eredetileg a Nouvelle Revue hasábjain láttak Világot. Petőfi költészetét Juliette Lamber előtt másfél évtizeddel már sokkal részletesebben bemutatta Charles Louis Chassin a Brüsszelben s Párizsban kiadott Le poéte de la révolution című fordításkötetben, s 1871-ben H. Desbordes-Valmore, és Mezőkövesdi Ujfalvy Krisztina is fordított tőle a Poésies Magyares oldalain. Madame Adam — Juliette Lamber — érdeme, hogy — némi háttérfajzzal — ismét felhívta a figyelmet egy világnyelven a szabadság és a nemzeti fejetlenség meg nem alkuvó költőjére, akkor, amikor már ittanak — 1882-ben avatták föl Duna-parti emlékművét — kezdett szoborrá, üres emlékké merevedni. Szilágyi Perem u tózkodásairól. Mindezt nagynéniüktől, a Pécelen lakó Wizner Mariskától kapták örökül. Mariska már egy fiatal péceli kereskedő jegyese volt, amikor Petőfi Sándor megismerte az isaszegi fogadós lányát. A családtagok által őrzött hagyomány szerint egy őszi napon (és nem június— júliusban) a költő ismét betért a vendégfogadóba, de Wizner Mariskát már nem találta ott, mert férjhez ment Pécelre. Ekkor a fogadó asztalán mtg'í)'trf''(”\recüll' ’.íBálná” 'menyecskének” címkéit Vértdfl' kérésére Hajdú Márton kisbíró lóháton vitte át a közeli Pécelre Mariskának a még friss költeményt. A családi emlékek tanúsága szerint tehát az Isaszegi fogadó söntésének asztalán láttak napvilágot a kedves sorok és nem Pécelen. Valószínűleg így is történt vagy történhetett. Pécelen akkor sem, és azóta sem tudja senki, ki volt az a menyecske, akihez Petőfi a verset írta. A költeményből is egy váratlan látogatás emléke villan fel, amikor a költőnek sietős volt az útja, tovább kellett mennie és nem találta ott a keresett fiatal menyecskét. De kicsendül a sorokból, hogy Wizner Mariskával az ismeretség csupán társalgási alapon állott és nagyon korrekt volt. Lusztig Teréz határozottan állította, hogy nagynénje halála után Petőfi Sándortól származó, Wizner Mariskához címzett két darab levelet kaptak a hagyatékból, melyet a régi iratokkal együtt ládába zárva tartottak a padláson. Sajnos, ezek az iratok — több más értékes tárggyal együtt — a szabadkémény okozta padlástűzben elégtek. Ezt a történetet hallotta és őrizte meg, az isaszegi múzeum vezetője, a ma 82 éves Szathmáry Zoltán is. Lusztig Teréz és az unokák is megkérdezték a 80 évet már meghaladt idős asszonyt, beszélje el ismeretségét Petőfivel, s mondja meg — ha tudja —, miért nem tett említést Isaszegről a költő? Az egykori fiatal menyecske, Wizner Mariska, elmondotta, hogy a Petőfivel való társalgás mindig elgondolkoztató és egy életreszóló élmény maradt számára. Isaszegről pedig azért nem írt, „mert akkoriban igen sokat szomorkodott, sok ellensége is volt, s nem akarta, hogy betyárokkal való cimborálás vádjával illessék.” Így maradt fenn az ősz matróna emlékében fiatalságának kedves története: Petőfi versbe öntött hódolata a barna menyecske szép szemei előtt. Dr. Kovássy Zoltán Üzenet a Barna menyecskének Z7%&g/ Magyar emlékek Törökországban Nagy örömmel olvastam lapjuk október 9-i számában a Magyar utcák Törökországban című Fülep Ferenccel készített beszélgetést, annál is inkább, mert törökországi utazásaim során alkalmam volt megnézni mindazokat a helyeket és emlékeket, amelyek bujdosó nagyjainkról máig fennmaradtak. Most, amikor jóleső érzéssel vettem tudomásul a rodostói Rákóczi- és a kutalyai Kossuth-emlékházak múzeummá történő átalakítását, illetve újjárendezését, szeretnék a cikkhez néhány személyes élményből fakadó kiegészítést fűzni. A ma Rákóczi-múzeumnak nevezett épület illetőleg az ezen a helyen állt régi faház a fejedelem ebédlőháza volt. Ugyanennek az utcának a másik végén volt Rákóczi lakóháza és vele szemben a kápolna, ahová a bujdosók misét hallgatni jártak. Ez a két épület 1971. szeptemberében leégett. Helyükön semmi nem jelzi a Rákóczival és a bujdosókkal való kapcsolatot. Egy pár soros emléktábla nem kerülne sokba, és egyúttal a magyar zarándokokat is helyesen tájékoztatná. A Rákóczi-ház alig két négyzetméteres kamrácskája. Mikes Kelemen dolgozószobája Rodostóban nem ez az egyetlen hely, amely Mikes emlékét őrzi. Mikes Kelemen sírja a mai Hadsereg Házának (Orduevi) nevezett épület kékjenek nyugati sarkánál volt Ezt a helyet azonban nem jelzi semmi, és néhány év múlva talán már az sem lesz, aki a sír helyét megmutassa. Az átrendezés előtti Rákóczimúzeumban volt egy kopjafa, amelyet háromszéki diákokfaragtak és hoztak el 1970- ben két tanáruk vezetésével Zágonból, Mikes szülőfalujából. Milyen szép és egyben stílusos lenne a hűséges íródeák sírjának helyét székely kopjafával megjelölni. A Rákóczi-múzeumban ott függ Thököly Imre, valamint Zrínyi Ilona képmása is. De mi van a Thökölyre vonatkozó nicomediai emlékekkel? Nicomedina (mai török nevén Izmit) főutcáját 1906-ig, Thököly hamvainak hazaszállításáig Thököly Imre sugárútnak hívták. Ma Sirri Pasa sugárút, s a régi névre még néhány soros felirat sem emlékeztet. Thököly sírjának helyét még jelzi a város által kiadott tőlük turista térkép, de megtalálni ma már nem olyan könynyű. Az egykori temető helyén most sportpálya van. Az egyik öltöző sarkánál zöldellő fák takarják a nyughelyét. Felirat: emléktábla sehol. A Nicomedia történetének írójától — Avnicztürétől — kapott tájékoztatás szerint a városi tanács többször is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Thököly emlékét megörökítse, de ennek megvalósítása magyar érdeklődés hiánya miatt elmaradt. Dr. Szabó Páp Lóránt Új térképeink Abból az alkalomból, hogy megjelent a (tudomásom szerint) első Tisza-térképünk, néhány gondolatot tartok szükségesnek elmondani vízi „és hegyi kari s t.a. térképeinkről.. ” örvendetes, hogy Végre van évezős térképünk a Tisza egy szakaszáról (Tuzsér és Dombrád között), eddig ugyanis csak autós térképpel lehetett szép folyónkat járni. Néhány ünneprontó megjegyzést kell azonban tennem. A térképjelek magyarázatai között kizárólag a vendéglátóipari és kereskedelmi egységek jelzései szerepelnek, bizonyára azért, mert a kiadás Afész-gondozásban készült. Ezek az információk is igen hasznosak a vízitúrázók számára, semmi sem indokolja azonban, hogy emellett egyetlen vízi, hajózási szimbólumot sem magyaráz meg a térkép. Ennél nagyobb hiba, hogy a hátoldal is kereskedelmi reklámokkal van tele, ellentétben a Duna-térképekkel, ahol mindkét oldal a folyót ábrázolja, így a mappa mindössze 30 km-nyi szakaszt tartalmaz, amely egy félnap alatt megjárható. Mivel ilyen rövid időre valószínűleg kevesen mennek a Tisza ezen kevéssé megközelíthető szakaszára, a térkép használhatósága igen korlátozott. Ára viszont 20 forint. Ha a 30 km-nyi hosszt összevetjük a Tisza magyarországi szakaszának mintegy 600 km-ével, könnyen kiszámítható, hogy a folyó teljes térképe, ha a jelenlegi formában készül el, 400 forintba fog kerülni. Ha elkészül. (A Duna jelenleg kapható, mintegy 150 km-nyi szakaszának térképe 50 forint.) A mostani kiadásnak megfelelő bontás, a 20 lapos Tisza-térkép azonban elég nehezen kezelhetővé tenné az egész művet. Mivel a magyar Tisza 2—3 hét alatt végigjárható, indokolt lenne kevesebb, legfeljebb öt-hat lapon megjelentetni az egész térképet, így bizonyára olcsóbb is lehetne. A Dunáról, evezőseink legfőbb terepéről régóta létezik vizitérkép, azonban csak Esztergomtól Dunaújvárosig. A Csehszlovák Kultúra bonjaiban sikerült megszereznem a Pozsony—Párkány közötti szakasz mappáját, de ez csak a határszakaszt tartalmazza, a Mosoni-Duna — akárcsak a Dunaújváros alatti szakasz — szépkév)ós nem létezik. A csehszlovák kiadás léptéke ugyan 1:50 000, a magyar 1:30 000 zel szemben, nagyobb baja viszont, hogy nem szerezhető be Jó lenne, ha vízitérképeink kiadása terén egységes szemlélet alakulhatna ki, és valamennyi evezős csónakkal járható folyónk sorra kerülne előbb-utóbb. Egy-két gondolat új turista térkép-sorozatunkról. A térképek többsége megfelelő nagyításban ábrázolja hegységeink középső területét. Rár viszont, hogy a hegységek pereme több térképről lemaradt Helyesebbnek tartanám, ha a kirándulóterületek egésze szerepelne a térképeken — hiszen a turisták jórésze még ma is Vasútállomástól vasútállomásig járja az ösvényeké. A hátsó oldalak gyakorlati tudnivalói igen jól használhatók. Arról már nem a térkép készítői tehetnek, hogy a szállásfoglalásra, a turistaházak üzemeltetőire vonatkozó adatok hamarabb avulnak el, mint ittágak a térképek. Végezetül hadd tegyek említést várostérképeinkről, illetve azok forgalmazásáról. A budapesti Nyár utcában, a Könyvterjesztő Vállalat térképboltjában a magyar városok mappái nem kaphatók. A Bajcsy-Zsilinszky úton, a Kartográfia boltjában számos térkép beszerezhető, de például Pápa városáét csak a helyszínen kaptam meg, mert ez helyi kiadvány. Érthető, hogy a kisebb érdeklődésre számító lapokat nem „terítik az egész országban, de szerintem legalább egy helyen, a főváros térképboltjában, hazánk valamennyi mappáját árusítani kellene. A térkép gondos kezelésének feltétele a térképtáska. Egy 30 forintos turistatérkép igazán megérdemli, hogy kellő kímélettel használják, nehogy a második túrára már tönkremenjen. Mégis, a táska Szinte állandóan hiánycikk, s amit néha kapni, az sem túl tartós. FAbH Ferenc Budapest »