Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-03 / 1. szám

4 Mi­ovar Nemzet Lépjünk a legműveltebb nemzetekhez Kodályi példákra hivatkozik Szokolay Sándor — Véget ért a Kodály-év. ön, mint a Magyar Kodály Társa­ság elnöke elégedett-e a Mes­ter tiszteletére rendezett meg­emlékezésekkel? Méltóképpen ünnepelte-e a centenáriumot Magyarország és a világ? — Az igazán nagyok a történelem során abban is ki­­emelkedtek, hogy nem tették életüket, magatartásukat, mű­vészetüket függővé a külsősé­­ges ünnepléstől. A nagyság lé­nyegének megragadására nem is a demonstrációk a legalkal­masabbak. Az Ady-, Bartók- és egyéb évfordulók tapaszta­latain okulva a Kodály-cen­­tenárium megemlékezései, ünnepségei és hangversenyei valamivel körültekintőbbek, megszervezettebbek, és talán sikeresebbek is voltak az elő­zőeknél. Egyértelmű köszönet illeti a Zenteakadémia közpon­ti ünnepsége műsorát és nagy­szerű előadását Ferencsik Já­nos vezényletével, rég szólal­tak meg Kodály legendás hírű kórusai­vel hasonlóan izzó előadásban. A Psalmus Hun­­garicus prófétai, jobbító hang­ja pedig új tanulságokkal zú­dult reánk. Lám, a hivatalos protokoll-ünnepség kötöttségei sem zárják ki a művészi nagyság igazi szabad, ihletett szellemét Több koszorúzási, avató ünnepségünk azonban szakíthatna a régi rossz hagyo­mánnyal, hogy egy megemlé­­kezés csak rideg, hivatalos, személytelen lehet. Példamutató kórusmozgalom — A Magyar Kodály Társa­ság ötnapos nemzetközi tudo­mányos konferenciát rende­zett Mesterünk emlékére a Tudományos Akadémián; en­nek előadói és vendégei csak­nem húsz országból jöttek el hazánkba. Kodály Zoltán sok­ágú életművének tudományos feldolgozását a,,magyik,' jgupra­ kell fölhasználnunk, titbst al­kotó munkásságának belső tit­kai még nagyrészt feltáratla­nok. Konferenciánk sikerét máris érezzük ebben. A kül­földi ünnepségek világméretet öltöttek. Sok országban Ko­­dály-napokat, sőt Kodály-he­­teket rendeztek, és nem volt ritkaság, hogy 198­2-t külföl­dön is Kodály-évként ünne­pelték. Itthoni megemlékezé­­seinkből a legtöbbet kórus­mozgalmunk vállalt magára. Amit Németh László mondott Kodályról, hogy „a népet akar­ta újra egybeénekelni” — ezt a gondolatot a Budapest Sportcsarnokban rendezett Kodály-emlékhang­verseny fe­jezte ki. — Bartók és Kodály évfor­dulójának megünneplése után mi a teendő a zene hétköz­napjaiban? Egyáltalán: be­szélhetünk, kell-e beszélnünk hétköznapokról? — Csak ünnepnapokból nem élünk meg. Dolgaink lényege hétköznapjainkon múlik. Ezt azért is ki kell mondanom, mert az évfordulók ünnepnap­jai után gyakran olyan der­mesztő csend következik, amely egy időre mindent elfeledtet az emberekkel. Vigyáznunk kell a kodályi figyelmeztetés­re: „Az eredm­ényeket meg­szerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű!” Nevelésünk mindennapjaiban komolyabban kellene őt ven­nünk. Nemrég még a kodályi nevelés maximumairól beszél­tünk, és ma már a minimu­moknak sem felelünk meg. Ha a zene varázsát el­veszítjük, emberi arcunkat is elveszítjük vele. A zene haji­­gálása közben önmagunkkal találkozhatunk ... Kodály, amíg élt. ..emberiskoláját, vé­ül­­i tudta. Mai tanterveink úgy vélik: fele, negyede is elég lesz jövőnkhöz. Nehogy igaza legyen a nemzetféltő Németh Lászlónak: „A zeneélvezet ma kezd a futball-szurkoláshoz ha- s mit tani: huszonkettő játszik !,Jenezer meg bámulja!” — Közéleti ember, zeneszer­zó, tanár, ért a három funk elöl hogyan egyezteti össze Az egyik feladat jó ellátása nem nehezíti-e meg a többiek elvégzését? És ami számunk­ra a legfontosabb: a közéleti ember és a pedagógus nem szorítja-e háttérbe a zeneszer­zőt? Közéleti tennivalóim sorában és a műveltségünk emelésének érdekében végzett erőfeszítései­met hogy­hogy „még mindig”? hivatásszerű szolgálatnak te­kintem, de fárasztónak és fölöslegesnek érzem a sok­szor öncélú értekezleteket. Ne­gyedik éve a Zeneművészeti Főiskola zeneszerző főtansza­kán tanítok, és ezt lassan el­választhatatlannak érzem az alkotói munkától. A tanítás a zeneszerzői folyamatot, analiti­kus, kritikus és kompozitori­­kus módon elmélyíti és fe­gyelmezi. Igényeink ilyképpen önmagunkkal szemben is kö­telezővé válnak. A műhelymunka — Ezek után elmondaná-e, hogy mi készül műhelyében? — A napokban fejeztem be hattételes nagyzenekari Con­­certómat, amely a bécsi Uni­­versal és a Zeneműkiadó kö­zös gondozásában jelenik meg. Ez a mű a televízió tavaszi nemzetközi karmesterverse­nyén a döntőbe kerülő zené­szek kötelező száma lesz. Vég­re negyedik operám témájára is rátaláltam: Ecce homo cím­mel Passió-operát komponálok Kazántzakisz görög író, Aki­nek meg kell halnia című re­génye nyomán. A szövegköny­vet saját zened­ramaturgiai el­képzelésem miatt — mint ed­dig is — magam írom. Úgy érzem, az operaszínpadtól va­ló Csaknem tízévi távolmara­­dásonkra szükségem volt, mert a folyamatosan egy évtized alatt írt három opera eddigi kifejezési ,,,vágyaimat „ szinte teljességgel kimerítette. Luther születésének 500. évfordulójá­ra kantátát komponálok, en­nek minden sorát a német irodalmi nyelv egyik megala­pítójának, Luther Mártonnak eredeti német szövegére írom. Bemutatója 1983 nyarán és őszén Magyarországon, az NDK-ban és az NSZK-ban hangzik el. Az ünnepségek al­kalmából lemezfelvétel is ké­szül belőle. Február végén szerzői estet rendeznek mű­veimből Szófiában; ennek ér­dekessége lesz, hogy egy ma­gyar kamaraegyüttes szófiai férfikarral együtt bemutatja most készülő latin nyelvű Mis­­sa brevis című kompozíció­mat. Hatalmas kodályi harmónia — Ha már műveiről szól­tunk, most jelent meg új szer­zői lemeze, amelynek kísérő­szövegét is ön írta. A Hódolat Kodálynak című kantátához fűzött magyarázatában olvas­ható, hogy ezt a kompozíciót valamiféle történelmi figyel­meztetőnek is szánta. A cen­tenáriumra visszatérve: mi az a legfőbb tanulság, amire Ko­dály példája figyelmeztet? — Kötelességünk a teljes­igényű élet megalkotása. Ko­dály erre is példát mutatott. Népünk tehetsége arra kötelez bennünket, hogy a legművel­tebb nemzetek sorába emel­kedjünk. Ez az út elkerülhe­tetlen ahhoz, hogy magunk és mások számára a történelem­ben még lényegeset mondhas­sunk. Ehhez Kodály életének ritkán méltatott és számomra is például szolgáló alaptulaj­donsága adhat biztatást: ki­egyensúlyozott, a jövőben hivő hatalmas belső harmóniája. (Jáhnr István Miért félünk a drámától ? — Jaj, dráma! — sóhajta­nak a plakátot szemlélgetve, majd feleség és férj, kedvük­­ szegetten besétál a bemuta­tóra. Dráma: „Olyan szépirodal­mi alkotás, illetve műfaj, amely emberek közötti ellen­­tét(ek)ből kialakuló cselek­ményt sűrítve, párbeszédes módon és megjelenítve, a színpadi előadás számára megformálva ad elő... Az ilyen alkotásnak lényegét te­vő drámai mag a cselek­ményben kibontakozó össze­ütközés.’' Így magyarázza az Értelmező Szótár. Tehát a dráma tulajdonképpen any­­nyit tesz: színmű. Lehet ko­média is, tragédia is. A köz­­tudat mégis úgy tartja, in­kább szomorújáték, semmint vígjáték. Talán azért, mert ki venné komolyan, ki ne­vezné ellentétnek, összeütkö­zésnek, konfliktusnak, mond­juk, egy Feydeau-bohózat szerelmi bonyodalmát épp­úgy, m­int: egy Shakespeare­­királydráma hatalmi küzdel­mét. E félreértésből fakad­hat azután, hogy a dráma a szórakozásra áhítozók sze­mében ma is afféle mumus. Lám csak, az irodalomta­nítás, az ismeretterjesztés vagy akár a tömegkommuni­káció nem tudta mindmáig tisztázni, az ifjabb és idő­sebb nemzedékek számára egyaránt tudatosítani a drá­ma fogalmát. Megér egy mi­sét az is, hogy a közönség­­szervezés, a jegy-, illetve bérletárusító rendszer, mi több — ha volna ilyen való­ban — a színházi reklám nem tud még elegendő tájé­koztatást adni a nézőnek a friss bemutatókról. Arra ha­gyatkoznak általában, amint a premierre iparkodó házas­pár esete példázza, hogy a publikum alighanem követ­keztet a színmű címéből, a szerző nevéből a műfajra vagy más egyébre. Aki nem tudná mégsem kiákoskodni, az magára vessen. Az nem választhat megfelelően, saját ízlése-igénye szerint. Hanem csak színházjegyet vásárol, ha úgy tetszik: zsákbamacs­kát vesz. (bogácsi) „Cserép „1942. január 18-án éjsza­ka a Váci utca 48. szám alatti lakásunkon két civil ruhás de­tektív keltett fel bennünket és felszólítottak, hogy öltözzem, velük kell mennem kihallga­tásra. Nem túlságosan lepett meg az éjszakai kihallgatás, már régóta elkészültem a leg­rosszabbra." E szavakkal indítja Cserép­falvi Imre az 1942-es év egyik izgalmas magyar „politikai krimijé”-nek elmondását. Kü­lönben Cserépfalvi most meg­jelent memoárjában — Egy könyvkiadó feljegyzései, Gon­dolat Kiadó — később is ke­rüli a patetikus jelzőket, de még a regényes fogásokat is. Az, hogy mi történt a Hadik­­laktanyában, az akkori „de­fenzív osztály”-on, hogy mi is volt az a vizsgálat, amelynek „főszereplői” rajta kívül Bá­lint György, Kovács Imre és Pálóczi-Horváth György vol­tak, elsősorban dokumentu­mokra bízza. Olyan kortörté­neti okmányokra, amelyekből negyven év alatt legfeljebb csak részleteket ismerhettünk. A szerző utal is rá: nem­csak „filológiai” kutatások kellettek ahhoz, hogy leg­alább „alapanyagáéban előt­tünk álljon a történet, amely­nek teljes kibontásához még további távlatra van szükség. Azok, akik akkoriban be­jártak a Váci utca 10-be — a Cserépfalvihoz — s különösen, ha szerencséjük volt beljebb kerülni a könyvesbolt elkerí­tett kis irodájába — már akkor is tudták, hogy a törékeny termetű kiadót és sportember­nek látszó lektorát, Kovács Imrét kétszer is lecsukták, és hogy kétszer kellett kienged­ni őket, mielőtt még illegali­tásba vonultak volna. Tudták azt is, hogy­ Bálint Györgyöt 1942 novemberében büntető­­századba hívták be, és ,ő be is vonult, mert már nem­ érzett magában elég erőt a bujká­láshoz ... Érdekes módon, Bálint Györgyöt nem ismertem sze­mélyesen. Azért „érdekes mó­don”, mert szerény, de lelkes hírlapírói — és versírói — működésemet már 1940 őszén, 18 éves koromban kezdtem meg. A háborús veszély ár­nyékában megszűnt a „népi­­urbánus” csatározás, úgy is mondhatnám, ez már — a bal­oldalon — József Attila szin­tézist teremtő utókora volt. Ily módon csekélységem egyik fő pártfogója éppen Kovács Imre volt, a másik Bóka Lász­ló. Tehát egyrészt elég rend­szeresen bejártam a Váci utcai boltba — konkrét segítségét élvezve „Cserép” egy másik lektorának, Talpassy Tibor­nak is — másrészt a Sas ut­cai Baumgarten könyvtár volt szellemi (és nemcsak szellemi) otthonom. Itt nemcsak Bóka pátyolgatott, de K. Havas Gé­za , az örkény­„egyperces” K. H. G.-je is magyarázta, miért együttes program a mi ne legyünk német gyarmat, a Munkások és a Thomas Mann üdvözlése. Bebocsáttattam Lukács Lász­ló — kommunista költő és „Cserép”-szerző — Vilmos császár úti (Bajcsy-Zsilinszky út) lakásába is, ahol a később mártírhalált halt házigazda többünknek tartott — mond­hatni — szemináriumot József Attila költészetéről. Lukács fejből idézte Bálint György kritikáinak több alapvető megállapítását is. Ezek után tényleg különös, hogy Bálint Györggyel nem találkoztam. Amikor pedig személyesen ismertem Pálóczi- Horváth Györgyöt is, akinek éppen a Váci utcában muta­tott be Kovács Imre. S meg kell mondanom, bármi lesz, lehet a „Cserép-ügy” még fel­táratlan összefüggéseit előbb­­utóbb nyilván felkutató törté­nészek megokolt véleménye a szinte napokkal a szovjet— német háború előtt Budapest­ről eltűnt, „Bobi” szerepéről és bármi történt is ké­sőbb ezzel az immár nem­csak hazánk földjéről, de a földről is eltávozott férfival — mélyen meghatott egész oldalon közölt arca a Cserépfalvi-kötetben. (Csak néhány mondatot idéznék itt 1942 márciusában keltezett, s a könyvben olvasható, máso­dik leveléből: „Ó, lapjainkban én is észrevettem az ügyesen megírt, náciellenes félmonda­tokat, mint a halottak napján, én is tudom értékelni. De ez, persze, kevés. Kevés, mert ki­felé nem demonstráció. Kézen­fekvő, hogy nekünk valami olyat kell tenni, ami után nem lehet vitatkozni azon, hogy mi testestöl-lelkestől az oroszok, szerbek, angolok, amerikaiak szövetségesei vagyunk. Befelé pedig a jövő — lélek — j­á­­ratlan katasztrófaként fog su­hanni az országra ...”) 1942-ben még nem születtek meg sem a szovjetek, sem a nyugati szövetségesek igazán eldöntő győzelmei, és voltak, akik már akkor elkerülhetet­lennek tartották egy német­náci megszállás katasztrófáját. Minden baj és vész ellenére mégis sokakat kötött össze a szolidaritás hálója ebben az esztendőben Budapesten. Meg azt is mondanám, hogy éppen azok voltak a legbizakodób­­bak, akiknek a legtöbb szemé­lyes rettegnivalójuk volt. „Nagypéntek nélkül nincs Fel­támadás!” Ez a nyilas lapok jelmondata volt — bár a nem­­zetiszocialista sajtó Szálasival konkurráló része levette fej­lécéről e szavakat, mert még 1942-ben is bíztak valamilyen „Blitzkrieg”-ben. Ha viszont a Váci utcai könyvesbolt ki­rakatába lehetett volna jel­mondatot kitenni, az talán így hangzott volna: „Nagypéntek — és más várható részek — ellenére lesz Feltámadás!” De hát ilyesmire nem is volt szükség, mert hangos „jel­­mondat”-nak számítottak Cse­répfalvi kiadványai abban az évben. Például Zelk Zoltán verseskötetét — A lélek pa­naszaiból — adta, pontosab­ban adatta ki az esztendő ja­va részét „def”-en és börtö­nökben töltő Cserépfalvi Im­re. Vagy Ráth-Végh István bölcs könyvét: Új butaságok az emberiség kultúrtörténeté­ből. És megjelentette új és még újabb kiadásokban József At­tilát. A szolidaritásnak már említett hálóját nem utolsó­sorban a költő könyvei szőt­ték, versei, amelyeket üldözé­seknek fittyet hányva, mun­kásotthonokban — és polgári otthonokban is — szavaltak. Mintha éppen 1942-ben érte volna el csúcsát az a József Attila-kultusz, amely abban különbözött minden addigi — és későbbi — magyar költői és nem költői kultusztól, hogy elsősorban az értelemre hatott. József Attila utókorának egyik — talán legfőbb — szer­vezője az idén 82 éves Cse­répfalvi Imre volt. Nem fe­ledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy ő jelentette meg a költő életének utolsó verseskönyvét, az egyetlent, amely hivatásos kiadónál rs­tett napvilágot A kötet címe, mint ismeretes, Nagyon fáj. Antal Gábor Gyerm­ekrajz-kiállítás Országos gyermekrajz-kiállí­­tás nyílt vasárnap a kecske­méti Szórakaténusz Játékház­ban. A Petőfi Sándor születé­sének 160. évfordulója alkal­mából tavaly meghirdetett pá­lyázatra több ,­int háromezer rajzot, festményt, batikot küldtek be az ország szinte minden tájáról — óvodások, iskolások. A tartalmilag és for­mailag igen változatos rajzo­kon Petőfi verseinek világa — János vitéz hőstettei, az alföl­di táj, a forradalom és a sza­badságharc — jelenik meg. Jutalmat kaptak többek között a dunaújvárosi, a keceli, a pé­csi, a salgótarjáni és a szol­noki gyerekek. A kiállítás március 9-ig tart nyitva. Hétfő, 1983. január 3. „Hogyan mondjam el neked?... Balázs Péter és Tahi-Tóth László estje Talán a korunk emberét érő számtalan stresszhatással függhet össze, hogy miként a művész részéről egyre hatá­rozottabban érződik a szabad önkibontakozásra, a misztifi­káció nélküli, nyílt lapokkal játszásra, a nézővel való őszin­te és közvetlen kapcsolatra va­ló igény, akként a nézők ré­széről is fokozódik az őszin­te, kendőzetlen valóság látá­sának és megismerésének aka­rása. Ha pedig a fentieket elő­adóművészeink részéről még az a szándék is kiegészíti, hogy a közönségnek ne csak bizonyos körei, de minden egyes rétege jól érezze ma­gát, akkor színész és színház elérte célját. Ilyen színházat ad nekünk Balázs Péter és Tahi-Tóth László Hogyan mondjam el neked? címmel összeállított programja. Ez, a Vígszínház e két művészének sokoldalú­ságát jól demonstráló és ed­digi szerepeinek mintegy ke­resztmetszetét adó színes mű­sor a századik előadásához közeledik. Színházban, kultúr­­házban, egyetemi klubban fia­talok előtt hangzik el, vidé­­ken és fővárosban egyformán osztatlan sikert arat, kellemes közérzetet teremt. Mi mindent is hallunk a másfél órás műsorban? Tár­sadalmi mondanivalót és könnyed tréfát prózában és énekben. A Déry Tibor Kép­zelt riport egy amerikai pop­­fesztiválról című regénye alapján készült musical rész­letei az ember társadalmi el­idegenedésének kérdését, az emberi agresszivitás problé­máját, a nagyvilágban ma­gyarnak maradni kérdését vil­lantja föl. Csurka István Ház­mestersirató című tragikomé­diájának illuminált állapotban levő főhőse, Herczeg Pisti szá­jából elhangzó kritika a tár­sadalomban elharapódzó kaj­­laságokra, helytelenségekre hívja föl a figyelmet. Örkény István Pisti a vérzivatarban című színdarabjából választott részlet őszinte, tiszta emberi érzésekre tanít. De legyen az XVIII. száza­di virágének vagy Karinthy­­féle kávéházi történet, szong vagy kuplé, Fekete István - novella, vagy Áprily Lajos­­vers, mindegyik egyformán jó lehetőség a két művész szá­mára személyiségük bemuta­tására és a közönséggel va­ló jó kapcsolat megteremté­sére. Tahi-Tóth László és Balázs Péter állandó kísérője a zon­goránál Gyarmati István, aki zenei szórakozásunkról gon­doskodik. —uk— „Kulisszatitkok Gál­völgyi János és az ASTRA bábegyüttes Nem volt és nem lesz pró­ba nélküli darab, színész nél­küli előadás és közönség nél­küli színház. A színház e té­nyezőinek egymástól való szükségszerű elválaszthatat­­lanságára mutat rá a Karél Capek regénye alapján Sza­­konyi Károly tollából szüle­tett Kulisszatitkok című mo­nodráma, amely Gálvölgyi Já­nos, a Thália Színház mű­vésze és az Astra bábegyüt­tes előadásában, valamint Petrik József, a Népszínház főrendezője rendezésében a Reflektor Színpad programját fémjelzi. És ha van például rende­zői színház, miért ne lehet­ne úgynevezett „flambírozó” színház is? Hogy az milyen? Mint amikor szemünk előtt sül roston a pecsenye és ké­szül a különböző ízekkel, fű­szerekkel, alkohollal pikánsab­­bá tett mártás — úgy áll össze szemünk előtt egy mai szerző mai darabja az olva­sópróbától a premierig. És hogy mik azok a „ku­lisszatitkok”, amelyek finom humorú bemutatásába bepil­lanthatunk? Talán a szegény kortárs szerző alakja, aki a darab hos­szas „érlelését” (vagy inkább elfektetését?) követő próbák alatt az egyetlen tel­­­jesen fölösleges ember, aki még a siker pillanatában is magányos! Nem úgy a klasz­­szikus szerző, akivel szeren­csére nincs semmi baj! A ren­dező, aki a darabot saját ön­­megvalósulása kifejezésére használja, ügyet sem vetve an­nak írójára! A színészek, akik Sztanyiszlavszkij után „úgy tesznek, mintha feladataikat gondolnák át éppen és sze­repeiken elmélkednének”, hol­ott halálosan unják magukat. Majd a próbák zilált idő­szakát egy fellendülő időszak követi, amelyben ugyan min­denki mindenkivel összevész — ez azonban ellentmondá­sos módon mégis előbbre vi­szi a darab sorsát. Az elő­adás végül is összeáll. Ezt a vonzások és taszítások sorá­ból álló színházat különösen szemléletessé teszi az a nagy­szerű felfogás, hogy a darab­­nak csupán egyetlen élő sze­replője van, a monodráma fő­hőse, az írót megszemélyesítő Gálvölgyi János. A többi fi­gura megszemélyesítésére az Astra bábegyüttes jól együtt­működő, tehetséges csapata szolgál és Koós Iván, a Báb­színház érdemes művészének találóan jellemzett és meg­formált bábcsapata. Az elő­adás humorát fokozza, hogy ezek közül némelyik, ha ki­nézetében nem is, de jellem­ben és hangban egyértelműen ismert színészi egyéniséghez kötött. Hangjuk utánzása, Gál­völgyi János hangján, mag­netofonról hallható, s a meg­tévesztésig élethű. A Thália Színház művésze, aki e monodrámában új ar­cával mutatkozik be, finom, mértékletes eszközökkel és jó humorérzékkel vezeti be a né­zőt a „kulisszatitkokba”. Fel­­tétlen erénye a monodrámá­­nak és színre vitelének az a gondolat, amely szinte mot­tóként foglalja össze színész és rendező célkitűzését egy olyan világban, ahol a néző­ről sem feledkeznek meg. ..a színház játék, amelyet semmilyen körülmények között sem szabad föladni, amit tá­mogatni, sőt, szeretni kell". H­ogy ez a színházra nevelő gondolat jelen ven színész rendező munká­jában, azt mindvégig érezzük. Reviczky Katalin

Next