Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-03 / 1. szám

Hétfő, 1983. január 3. Magyar Nemzet ­ Petőfiről franciául­­ száz éve A száz év hajszálnyi költői túlzás: Madame Adam — leánynevén Juliette Lamber — ugyanis 1884 tavaszán töl­tött két hetet az általa oly nagyra becsült magyarok ha­zájában, de már része volt a budapesti írók és Művészek Társasága fényes sikerű pári­zsi kirándulásának előkészíté­sében is az előző évben. Az igazságnak tartozunk annyival, hogy a korábban­ lelkes görögbarát — „fi­hel­lén” — párizsi hölgy érdeklő­dése hazánk iránt nem egé­szen a „Puszta” romantikájá­nak szólt — bár módjával ez is belejátszott: 1879-től tizen­két éven át szerkesztette a köztársasági és liberális szel­lemű Nouvelle Revue-t, s lel­kes támogatója volt az 1870— 71-i porosz—francia háború veszteségei után a „revanche”­­nak. Ehhez a szlávbarát és né­­metellenes politikához remélt szövetségest a kiegyezéssel szemben álló magyar ellenzék­ben. Reményeit párizsi szalon­jának magyar emigránsai táp­­lálgatták: Tü­ri István és Irá­nyi Dániel is megfordult ott többek közt, s az írónő jól is­merte a Párizsban alkotó Munkácsyt, Lisztet és találko­zott Kossuth-tal is. Hazánk iránti vonzalmának szép jele volt tevékeny szere­pe a szegedi árvízkárosultak javára rendezett párizsi operai ünnepély megszervezésében. A párizsi emigráns magyarok keltették föl érdeklődését, s a hazai ellenzéki 48-asok szer­vezték meg utazását, úgyhogy 1884. március 21-én indult el Párizsból kéthetes magyaror­szági útjára. Budapesten találkozott Pulsz­­kyval, Jókaival, Gyulaival, s az utóbbiaknak, Petőfi pápai barátjának s Szendrey Júlia sógorának nem kis része lehe­tett abban, hogy könyvében több helyen is­ szól a­ Világsza­badság költőjéről, s nyersfor­dításban verseit is bemutatja (bár éppen az Egy gondolat bánt engemet.. . hiányzik kö­zülük). Mit lehet kéthetes itt-tar­­tózkodás után írni egy több mint háromszáz oldalas könyv­ben­ „a magyarok hazájá”-ról? Madame Adam nem tisztán útirajzot írt a La Patrie Hong­­roise lapjain, illetve az ezt megelőző cikksorozatban, ha­nem egyéb tudósításokat is közölt: a parlamentről, a nagybirtokosokról, a nemzeti­ségekről, a 48-as szabadság­­harcról stb. Az utóbbiról szól­va emlékezik meg először a költőről (akit Victor Hugó már versbe is foglalt — Alexandra néven: a fordított magyar szó­rend, illetve „névrend” foly­tán keresztnevét vélvén csa­ládnevének) : „A győzelmek és vereségek e váltakozásában Petőfi, a nagy költő, Bem apó ,kedves fia’ eltűnt. A pesti ti­zenkét pont egyik aláírója, mint törzskari kapitány foly­ton harcolt és folyton énekelt. Petőfi, aki még majdnem gyermek volt, imádta hazáját, és lelkesedetten énekelte. Rég veri már a magyart a teremtő. Azt sem tudja, milyen lesz a jövendő? Lesz-e még ezen a földön jó napja? így hordozunk sok századon sebet. Keblünk soha be nem gyógyulhatott Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk.” (Madame Adam könyvének magyar fordítása már 1885- ben megjelent A magyarok hazája címmel, annak kissé régies fordítását idézzük.) S olvashatjuk könyvében — rímtelen tükörfordításban — A hazáról több versszakát is. Oly­kkor felhervadt a babér A magyaroknak homlokán. Hazám oly reg voltál te nagy, hogy Nagysápod híre r*ak mise talán. Mar rép néni túrtam s íme mnpt Pillámon ciry könny/renjjrde/: Magyar nép, vájjon v hajnalodnak. Vagy alkonyodnak harmatzsoppj** ez? Idézi a szabadság költőjét­, aki már 1814-ben készül a szent háborúra s huszonkét évesen hősi haláláról álmo­dik: „1844-ben Petőfi igy énekel: felhős az ég hazámon. Aligha­nem lesz vész; Csak hadd legyen, nem bánom­. Lelkem reája kész. 1845-ben huszonkét éves korában a költő ekképp jósol­ja meg halálát: S ha ledőlök ekkor paripámról. Ajkaimat egy csók zárja be. A te csókod, te szép szabadság, te Égi lények legdicsőbbike!” S idézi a „magyar Marseil­­laise‘'-t, a Nemzeti dal-t, amely címében is a francia „air national”-t követi: „És a költő ezt felelteti a magyarokkal: esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk )•’ A magyar fordító ezt a jegy­zetet csatolta az idézett vers­részletekhez: „A t. olvasót bi­zonyára érdekelni fogja, hogy Petőfi versei mikép hangza­nak a francia fordításban, és ezért jegyzetben reproducálni fogjuk minden versidézetnél a szöveget, melyet a szerzőnő a­­francia közönségnek bemutat:­ ­orts jurons „ He n' etre plus eselavéil” De előkerül a költő neve­s költészete akkor is, mikor az írónő Mezőhegyestől Szentesig beutazza „a Pusztá"-t, az Al­föld tengersík vidékét: „A tanyák, melyeket min­denütt számos szélmalom kör­nyez, épületcsoportjaikkal megannyi falucskát képeznek. A tárgyak ismétlődése saját­­szerű bűverőt gyakorol, mint egy százszor hallott dallam vagy egy­ újból elmondott édes szó. A síkság ott terül el, min­dig önmagához hasonlóan ne­­mes Szépségével, harmonikus körvonalaival. A csöndes téte­ken a világosság egyre válto­zik, váratlan meglepetéseket nyújt,va,­melyek minduntalan elbűvölik a szemet. A Morga­­na-tü­ndér uralkodik a pusz­tán csalóka kénéivel. Olykor nagy vízfeltünetekat vélünk lát­ni, melyekre két nap veti su­garait, hol meg óriási városok tűnnek fel a láthatáron. Az árnykép tovalebben. ízé­nél jobban közeledünk: a táj előtere mind a r ezü­stszilike, míg a háttér zöld és a látha­tár fekete. Petőfire gondolok. A puszta az ő birodalma. Gyönyörűen énekelte meg. Eszembe jutnak szép versei: C’ est tai que j’aime, a Puszta, — Image de l’infini, Paradis de moh­arne.” ... stb. Vagyis: Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, és szabadság, te vagy lelkem istensége! Majd így folytatja: „Petőfi gyűlöli a hegyeket, a hó ko­­szorúzza óriásokat, melyek az égbe hágnak. Azt még elisme­ri, hogy szívesen nézzük a szőlőlepte szelíd halmokat, de szépnek csak a síkság szép előtte, melyen a gabona érik.” – idézi hozzá Az Alföld stró­fáit. Végül a Disznótorban el­més kezdősorai is fölhangza­­nak francia fordításban a pompás magyar vendéglátás okán: „A tortákat mák- és dióval készítik és sáfránt is használnak; de a fő fűszer a ,paprika’, a piros bors ... Hogy olvasóimat előkészít­sem merész mondanivalómra, idézem Petőfi versét a disznó­torról : Nyelvek és fülek! csend Figyelem! Szám fontos beszédre Emelem. .Attention, oreilles et vous, langue, silence: — sur un su­­jet trés important j’éléve la voixl’ Pompásak a nagy, sörtés szürke disznók, melyeket csor­daszámra láthatunk Mezőhe­gyesen. Azok, melyeket a ta­nyák közül a fekete földön látunk, egész feketék, mintha a földből bújtak volna ki, bi­zonyos ördöngős, félelmetes benyomást tesznek az idegen­re.” A nyugati, polgáriasodott ország újságírónője — jobb híján — antik olvasmányai­nak patriarchális világába ke­res párhuzamot az alföldi disznópásztorokhoz: „A mezőhegyesi kanászok Euméos nagy méltóságára em­lékeztetnek. Fehér köpenyt, magasszárú csizmát viselnek, kezükben hosszú bot van, mely a csordások furkóihoz és a ju­hászok kampóihoz hasonlít. Egyikük letér az útról és hozzánk jön . . . Nagy botjára támaszkodva közeledik: komo­lyan és lassan megy, mint az antik alakok. Jobb kezét az egyik lóra teszi: azt kívánja nekem, hogy­­isten hozott le­gyen Magyarországban, és Sze­rencsésen jussak vissza a szép Franciaországba". Köszönetet mondok és viszont azt kívá­nom neki, hogy csordájával boldoguljon. Ő meghajtja ma­gát és így válaszol: .Jó kíván­sága az isten segedelmével meg lesz hallgatva, tekintetes asszony, mert az idegen, aki szereti az országot, melyet meglátogat, szerencsét hoz ne­ki.’ Csakugyan Útinkéban va­­­gyok. Euméos beszélhetett-e volna másként” (A „fehér kö­peny” az egykori fordítót ter­heli, múlván a­­kanászok szü­lőről van itt szó.) Szilveszter táján lírai han­gulatú történet felelevenítésé­vel emlékezünk Petőfire. Az­zal a történettel, mely Petőfi Sándor 1844—45—46. évi isa­­szegi útjainak talán legkedve­sebb epizódja. Emlékét a köl­tő, a Barna menyecskének cí­mű költeményében hagyta örö­kül. Barna menyecskének szeme közé néztem. Az én szemem fénye elveszett egészen. Én teremtem, ugyan hogy is teremhet már Olyan sötét szemnéh­etlyott fényes sugár! Nem kellek, ugy­e bár, nem kellek én neked? Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget. Megyek hát, megyek ... ha árokba esem is. Habár az árokban nyakamat szegem is! Az irodalomtörténet 1845- ben jelöli meg Petőfi gödöllői és péceli látogatását. Az isa­­szegi hagyomány , is. 1845-re, mégpedig az őszi hónapokra teszi az előbb idézett költe­mény létrejöttét. Csakhogy — az irodalomtörténeti adatok­kal ellentétben — nem Pécelt, hanem határozottan Isaszeget tartja a vers születési helyé­nek. Az isaszegi Rákóczi út 12. számú ház helyén egykor Wizner Mór földesúri árendás vendégfogadós háza volt. Pe­tőfi többször is megfordult ezen a helyen. A roskatag, sár­falú öreg házat 1938-ban a he­lyi önálló iparosság vásárolta meg, s az életveszélyes épüle­tet lebontották, bár iroda­lomtörténeti műemlékként in­kább renoválni kellett volna. Helyén az iparosok székháza épült fel, mely a felszabadu­lást­­követően az isaszegi MSZMP pártszervezet székhá­za lett. A Falumúzeum relikviái kö­zött szerencsésen megmaradt a régi Wizner-fogadó fényképe, melyet 1938-ban Maksi József asztalosmester készített. Így nemcsak gondolatban, hanem szemléltető módon is felidéz­hetjük azt a helyet, melynek egyik kecskelábú asztalánál Petőfi „szeme fényéről” olyan kedves verset írt. Az ihletet adó gondolatot a csapláros lá­nyának — Wizner Mariskának —, a későbbi péceli menyecs­kének „fényes sugarú sötét szemeitől” kaphatta itt, ebben a barátságos fogadóban. A Wizner-házban öröklés jogán laktak az öreg Lusztig Mórék, kiknek tanyájuk volt az isaszegi határban és ve­gyeskereskedési üzletük az egy­kori vendégfogadó épületében. Az öreg Lusztig néni és lá­nyuk, Lusztig Teréz — 55 éves korában — regénybe illő ked­ves visszaemlékezéseket be­széltek el Petőfi isaszegi tar­ra, persze másról is tudott volna beszélni a mezőhegyesi „Euméos”, ha kérdezték volna — s ha a tolmács mindent le­fordított volna, ahogy sok megszívlelendő dolgot írt Ma­dame Adam pl. a szlávok és magyarok kapcsolatáról is. De hát ezúttal nem útirajza egé­szét akartuk méltatni, csupán Petőfiről, költészetéről szóló híradásait, amelyek — mint említettük — eredetileg a Nouvelle Revue hasábjain lát­tak Világot. Petőfi költészetét Juliette Lamber előtt másfél évtized­del már sokkal részletesebben bemutatta Charles Louis Chas­­sin a Brüsszelben s Párizsban kiadott Le poéte de la révolu­­tion című fordításkötetben, s 1871-ben H. Desbordes-Valmo­­re, és Mezőkövesdi Ujfalvy Krisztina is fordított tőle a Poésies Magyares oldalain. Madame Adam — Juliette Lamber — érdeme, hogy — némi háttérfajzzal — ismét felhívta a figyelmet egy vi­lágnyelven a szabadság és a nemzeti f­ejetlenség meg nem alkuvó költőjére, akkor, ami­kor már itta­n­ak — 1882-ben avatták föl Duna-parti emlék­művét — kezdett szoborrá, üres emlékké merevedni. Szilágyi Perem u­ tózkodásairól. Mindezt nagy­­néniüktől, a Pécelen lakó Wiz­ner Mariskától kapták örökül. Mariska már egy fiatal pé­celi kereskedő jegyese volt, amikor Petőfi Sándor megis­merte az isaszegi fogadós lá­nyát. A családtagok által őr­zött hagyomány szerint egy őszi napon (és nem június— júliusban) a költő ismét be­tért a vendégfogadóba, de Wizner Mariskát már nem ta­lálta ott, mert férjhez ment Pécelre. Ekkor a fogadó aszta­lán mt­g'í)'trf''(”\recüll' ’.íBálná” 'menyecskének” címkéit Vértdfl' kérésére Hajdú Márton kisbí­ró lóháton vitte át a közeli Pécelre Mariskának a még friss költeményt. A családi emlékek tanúsága szerint te­hát az Isaszegi fogadó sönté­­sének asztalán láttak napvilá­got a kedves sorok és nem Pécelen. Valószínűleg így is történt vagy történhetett. Pécelen akkor sem, és azóta sem tudja senki, ki volt az a menyecske, akihez Petőfi a verset írta. A költeményből is egy váratlan látogatás emléke villan fel, amikor a költőnek sietős volt az útja, tovább kellett mennie és nem találta ott a keresett fiatal menyecs­két. De kicsendül a sorokból, hogy Wizner Mariskával az ismeretség csupán társalgási alapon állott és nagyon kor­rekt volt. Lusztig Teréz határozottan állította, hogy nagynénje ha­lála után Petőfi Sándortól származó, Wizner Mariskához címzett két darab levelet kap­tak a hagyatékból, melyet a régi iratokkal együtt ládába zárva tartottak a padláson. Sajnos, ezek az iratok — több más értékes tárggyal együtt — a szabadkémény okozta pad­­lástűzben elégtek. Ezt a törté­netet hallotta és őrizte meg, az isaszegi múzeum vezetője, a ma 82 éves Szathmáry Zol­tán is. Lusztig Teréz és az unokák is megkérdezték a 80 évet már meghaladt idős asszonyt, be­szélje el ismeretségét Petőfi­vel, s mondja meg — ha tud­ja —, miért nem tett említést Isaszegről a költő? Az egy­kori fiatal menyecske, Wizner Mariska, elmondotta, hogy a Petőfivel való társalgás min­dig elgondolkoztató és egy életreszóló élmény maradt szá­mára. Isaszegről pedig azért nem írt, „mert akkoriban igen sokat szomorkodott, sok ellen­sége is volt, s nem akarta, hogy betyárokkal való cimbo­­rálás vádjával illessék.” Így maradt fenn az ősz mat­róna emlékében fiatalságának kedves története: Petőfi vers­be öntött hódolata a barna menyecske szép szemei előtt. Dr. Kovássy Zoltán Üzenet a Barna menyecskének ­Z7%&g/ Magyar emlékek Törökországban Nagy örömmel olvastam lap­juk október 9-i számában a Magyar utcák Törökországban című Fü­lep Ferenccel készített beszélgetést, annál is inkább, mert törökországi utazásaim során alkalmam volt megnéz­ni mindazokat a helyeket és emlékeket, amelyek bujdosó nagyjainkról máig fennmarad­tak. Most, amikor jóleső ér­zéssel vettem tudomásul a ro­­dostói Rákóczi- és a ku­talyai Kossuth-emlékházak múzeum­má történő átalakítását, illet­ve újjárendezését, szeretnék a cikkhez néhány személyes él­ményből fakadó kiegészítést fűzni. A ma Rákóczi-múzeumnak nevezett épület illetőleg az ezen a helyen állt régi faház a fejedelem ebédlőháza volt. Ugyanennek az utcának a má­sik végén volt Rákóczi lakóhá­za és vele szemben a kápolna, ahová a bujdosók misét hall­gatni jártak. Ez a két épü­let 1971. szeptemberében leégett. Helyükön semmi nem jelzi a Rákóczival és a bujdosókkal való kapcsolatot. Egy pár so­ros emléktábla nem kerülne sokba, és egyúttal a magyar zarándokokat is helyesen tá­jékoztatná. A Rákóczi-ház alig két négy­­zetméteres kamrácskája. Mi­kes Kelemen dolgozószobája Rodostóban nem ez az egyetlen hely, amely Mikes emlékét őrzi. Mikes Kelemen sírja a mai Hadsereg Házá­nak (Orduevi) nevezett épület kék­­jenek nyugati sarkánál volt Ezt a helyet azonban nem jelzi semmi, és néhány év múlva talán már az sem lesz, aki a sír helyét megmutassa. Az átrendezés előtti Rákóczi­­múzeumban volt egy kopjafa, amelyet háromszéki diákok­­faragtak és hoztak el 1970- ben két tanáruk vezetésével Zágonból, Mikes szülőfalujá­ból. Milyen szép és egyben stílusos lenne a hűséges író­deák sírjának helyét székely kopjafával megjelölni. A Rákóczi-múzeumban ott függ Thököly Imre, valamint Zrínyi Ilona képmása is. De mi van a Thökölyre vonatko­zó nicomediai emlékekkel? Nicomedina (mai török nevén Izmit) főutcáját 1906-ig, Thö­köly hamvainak hazaszállítá­sáig Thököly Imre sugárútnak hívták. Ma Sirri Pasa sugár­út, s a régi névre még néhány soros felirat sem emlékeztet. Thököly sírjának helyét még jelzi a város által kiadott tő­lük tur­ista térkép, de megta­lálni ma már nem olyan köny­­nyű. Az egykori temető helyén most sportpálya van. Az egyik öltöző sarkánál zöldellő fák takarják a nyughelyét. Fel­irat: emléktábla sehol. A Ni­­comedia történetének írójától — Avni­cztürétől — kapott tájékoztatás szerint a városi tanács többször is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Thököly emlékét megörökítse, de ennek megvalósítása ma­gyar érdeklődés hiánya miatt elmaradt. Dr. Szabó Páp Lóránt Új térképeink Abból az alkalomból, hogy megjelent a (tudomásom sze­rint) első Tisza-térképünk, néhány gondolatot tartok szükségesnek elmondani vízi „és­­ h­egyi­ kari s t.a. térk­épeinkről.. ” örvendetes, hogy Végre van évezős térképünk a Tisza egy szakaszáról (Tuzsér és Domb­­rád között), eddig ugyanis csak autós térképpel lehetett szép folyónkat járni. Néhány ünneprontó megjegyzést kell azonban tennem. A térképjelek magyarázatai között kizárólag a vendéglátó­ipari és kereskedelmi egysé­gek jelzései szerepelnek, bizo­nyára azért, mert a kiadás Afész-gondozásban készült. E­zek az információk is igen hasznosak a vízitúrázók szá­mára, semmi sem indokolja azonban, hogy emellett egyet­len vízi, hajózási szimbólu­mot sem magyaráz meg a tér­kép. Ennél nagyobb hiba, hogy a hátoldal is kereskedelmi rek­lámokkal van tele, ellentétben a Duna-térképekkel, ahol mindkét oldal a folyót ábrá­zolja, így a mappa mindössze 30 km-nyi szakaszt tartalmaz, amely egy félnap alatt meg­járható. Mivel ilyen rövid időre valószínűleg kevesen mennek a Tisza ezen kevéssé megközelíthető szakaszára, a térkép használhatósága igen korlátozott. Ára viszont 20 fo­rint. Ha a 30 km-nyi hosszt összevetjük a Tisza magyar­­országi szakaszának mintegy 600 km-ével, könnyen kiszá­mítható, hogy a folyó teljes térképe, ha a jelenlegi for­mában készül el, 400 forintba fog kerülni. Ha elkészül. (A Duna jelenleg kapható, mint­egy 150 km-nyi szakaszának térképe 50 forint.) A mostani kiadásnak megfelelő bontás, a 20 lapos Tisza-térkép azon­ban elég nehezen kezelhető­vé tenné az egész művet. Mi­vel a magyar Tisza 2—3 hét alatt végigjárható, indokolt lenne kevesebb, legfeljebb öt-hat lapon megjelentetni az egész térképet, így bizonyára olcsóbb is lehetne. A Dunáról, evezőseink leg­főbb terepéről régóta létezik viz­itérkép, azonban csak Esz­tergomtól Dunaújvárosig. A Csehszlovák Kultúra bonjai­ban sikerült megszereznem a Pozsony—Párkány közötti sza­kasz mappáját, de ez csak a határszakaszt tartalmazza, a Mosoni-Duna — akárcsak a Dunaújváros alatti szakasz — szépkév)ós nem­ létezik­. A cseh­szlovák kiadás léptéke ugyan 1:50 000, a magyar 1:30 000 zel szemben, nagyobb baja vi­szont, hogy nem szerezhető be Jó lenne, ha vízitérképeink kiadása terén egységes szem­lélet alakulhatna ki, és vala­mennyi evezős csónakkal jár­ható folyónk sorra kerülne előbb-utóbb. Egy-két gondolat új turista térkép-sorozatunkról. A tér­képek többsége megfelelő na­gyításban ábrázolja heg­ysé­geink középső területét. Rár viszont, hogy a hegységek pe­reme több térképről lemaradt Helyesebbnek tartanám, ha a kirándulóterületek egésze sze­repelne a térképeken — hi­szen a turisták jórésze még ma is Vasútállomástól vasút­állomásig járja az ösvényeké. A hátsó oldalak gyakorlati tudnivalói igen jól használ­hatók. Arról már nem a tér­kép készítői tehetnek, hogy a szállásfoglalásra, a turistahá­zak üzemeltetőire vonatkozó adatok hamarabb avulnak el, mint ittágak a térképek. Végezetül hadd tegyek em­lítést várostérképeinkről, illet­ve azok forgalmazásáról. A budapesti Nyár utcában, a Könyvterjesztő Vállalat tér­képboltjában a magyar váro­sok mappái nem kaphatók. A Bajcsy-Zsilinszky úton, a Kartográfia boltjában számos térkép beszerezhető, de pél­dául Pápa városáét csak a helyszínen kaptam meg, mert ez helyi kiadvány. Érthető, hogy a kisebb érdeklődésre számító lapokat nem „terítik az egész országban, de szerin­tem legalább egy helyen, a főváros térképboltjában, ha­zánk valamennyi mappáját árusítani kellene. A térkép gondos kezelésé­nek feltétele a térképtáska. Egy 30 forintos turistatérkép igazán megérdemli, hogy kel­lő kímélettel használják, ne­hogy a második túrára már tönkremenjen. Mégis, a táska Szinte állandóan hiánycikk, s amit néha kapni, az sem túl tartós. FAbH Ferenc Budapest »

Next