Magyar Nemzet, 1983. február (46. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-17 / 40. szám
Csütörtök, 1983. február 10. Mamar Nemzet Dr. Csapody Vera és az etnobotanika A Magyar Nemzet 1983. január 19-i számában megjelent cikk említést tesz Csapody Veráról: „Gombocz Endre anyagának jelentős része a háború viharában szétszóródott, a pótlást, amelyet Csapody Vera kezdett el, néhány éve én készítem az újabb gyűjtések anyagával és a XVI. század előtti latin nevekkel párhuzamosan.” Dr. Csapody Vera 30 éven át gyűjtötte a népi magyar botanikai növényneveket, és magyar etnobotanikai szótárat tervezett. Ebből csak töredék jelent meg a „Magyar nevek szótára” c. kis könyvben. Mintegy 8000 kartonból álló gyűjteménye most a Természettudományi Múzeumban van, innen kölcsönözte ki hosszú éveken át a magyar etnobotanika ismert régi művelője, Reuter Camillo, aki számos érdekfeszítő tanulmányt közölt már, és e témakör ismert szaktekintélye is újabban az említettcikk riportalanya, a fiatal, bizonnyal jóreménységű dr. Stirling János, aki reméljük majd még sokban segíti e szép tudományág fejlődését. Mi is az etnobotanika? Mindenekelőtt a kifejezés magyar értelme ad rá hű magyarázatot: „népi növényészet”. A növényismeret olyan ága tehát, ahol a célkitűzés a nép botanikai, növényészeti tudásának, tapasztalatainak lejegyzése; a botanika „népdal- népi ballada” gyűjtése; sokkal kevésbé a régi tudományos-, latinvagy orvosbotanikai kifejezések gyűjtése, átmagyarítása, régi latin szövegek növényneveinek megfejtése és mai jelentésének felkutatása. Ez inkább a botanika történet illetve annak egyik ágának feladatköre. . A magyar etnobotanika nagy nevei között tehát a botanikus Gombocz Zoltán testvére, Gombocz Endre mögé mindjárt dr. Csapody Vera nevét írnám: sok ezer botanikai kiránduláson céltudatosan kutatta a mai határon belüli és az azon kívül élő magyarság növényneveit, s följegyzett minden kifejezést, megjegyzést. Nagyon vigyázott arra, hogy ne rögtönzött nevet kapjon; a kezében hozott virágokról, füvekről mellékesen kérdezett — sohasem nevet, hanem: „nem ismeri ezt a növényt?” kérdéssel csalogatta ki a népből a szülőkről gyermekeire szálló, olykor sajátos, különös neveket. „Soha sem felejtem el” — meséli Vera néni —, „azt az alföldi asszonyt, aki egy szép névvel ajándékozott meg, kezemben gyermekláncfűvel (Taraxacum officinálé) mentem épp, hogy növényneveket kérdezzek. Az aszszony megelőzött, s már meszsziről mondta: lám, buborékvirág — ezt sok helyen tévesen gyermekláncfűnek mondják, pedig ez buborékvirág.” Katalógusában a megmentett Gombocz Zoltán-féle nevek mellett a saját gyűjtésű nevek egész sora áll: édes cső (Giedilsia termése), érnyújtófű (Lysimachia mumifiularia), leányliliom (Hemerocarlis fulva), legénycsalogató (Impatiens sultan), libadöglesztő (Caltha palustris), liliomgyékény (Typha laxmannii), jóféle vargánya (Boletus edulis) stb. Az etnobotanika a hosszú gyaloglások, a nép szeretetének és a magas szintű botanikai ismereteknek tudománya. Mit sem ér az olyan gyűjtés, ahol esetleg a növények biztos ismeretével, így a tudományos hitelességgel baj van. Ezért azután nem is annyira a fiatalok, mint inkább az érett, nagy szaktudású ■ botanikusok kiegészítő foglalkozása volt-mindig az etnobotanika. Az, hogy valaki fiatalon az etnobotanikát választja tudományos témául, nagy lehetőség, szívós, odaadó munka, sok évtizedes terepbotanikai tapasztalat, s tudományos alázat szükséges hozzá. De ha e feltételek megvannak, régi adósságot törleszthetünk, régi vágyunk teljesül: befejeződik az elődöktől szépen megalapozott nagy mű, egy teljességre törekvő magyar etnobotanika. Dr. Debreczy Zsolt muzeológus * iStanfinilnilji Shaha (J)ét£i ,J°'» l LÉIÉ ÉS I \«› n Béla már belefáradt ezeknek a szövevényes latolgatásoknak a hallgatásába. Meggyűlölte a bornak még a szagát is, olyannyira, hogy megtartóztatta magát még a legkisebb kortytól is — pedig tudta, ismerte a bor lélekindító hatalmát De nem akart ilyen áron szabadulni fájdalmától. Egy napon úgy ébredt, hogy elfelejtette a színeket. Az eszével természetesen tudta, milyen színű a fű, az ég, a Nap , de már nem tudta magában pontosan felidézni őket. Mintegy varázsütésre belső világa szürke lett, a szürke különböző árnyalataiban jelentek meg a vigasztalásképpen felidézett régi látványok. Megrémült, s buzgón imádkozni kezdett Istenhez, legalább a színeket adja viszsza. Anélkül, hogy bárkinek szólt volna szándékáról, szigorú böjtbe fogott, a puszta földön hált, s minden módon sanyargatta magát, hogy közelebb kerüljön Istenhez. Egyre halványabb lett, egyre soványabb, a harmadik héten aztán többször is elvesztette eszméletét: megbetegedett. Senki sem tudta, mi baja, sem az üres-barát nem tudta csillapítani lázát sem az ördög, űzés nem használt, pedig Béla úgy hányta-vetette forró testét, mintha ezer ördög vert volna tanyát benne. Betegségének ebben a szakaszában Béla nem szenvedett, sőt, bár ajkát nem tudta szóra nyitni, mindent pontosan érzékelt, ami körülötte történt, s mintha lelke kiemelkedett volna testi burkából, könnyű lebegéssel magasba szárnyalt, s oly csodás dolgokat látott, melyek a látó szemnek sem adatnak meg. Látomásában mintegy az ország fölé emelkedett, s a magas, kekoszorúzta hegyek lábánál s a tér és síkokon munkálkodó és hadakozó embereket látott, mint piciny hangyákat, kik tudatlanul és tehetetlenül nyüzsögnek, s egyik sem veti fel arcát az ég felé, melyre pedig kirajzolódik egy szelíd, szenvedő arc, a Krisztus arca, ki még az ezernyi templomból felé szálló tömjénfüsttől sem vigasztalódhat, mert az a füst parancsra száll fel, s nem igaz szeretetből. Lázálmában csak egy nevet hajtogatott Béla: Péterét, de Péter nem jött. Álmosról hír érkezett, hogy onnan már elment, de Dömösre meg nem jött. Béla lassan felépült betegségéből, melynek pontos okát soha meg nem ismerte, s egyre nyilvánvalóbbá vált. Pétert valami baj érte, tán meg is halt, ha csak hűtlen nem lett. Szabad ember lévén Álmos úr nem , kerestette, de bizony nehéz is lett volna abban az időben egyetlen közrendű személyt kerestetni: még az adózó földeket, nyájakat és füstöket is csak úgy nagyjából tartották számon akkor, amikor a csordapásztornak, Juhásznak még mindig a telerótt s kettéhasított pálca volt a bizonyítéka, ennek meg ennek ennyi állattal tartozik elszámolással. Béla nem tudott megbékülni a gondolattal, hogy Péter halott. Megvakíttatása óta egyre inkább ráhagyatkozott belső megérzésére, mely azt súgta neki, hogy Péter él, de amint múltak a hetek, ez a bizonyosság megkeseredett. Gyóntatójának, Sulpicius atyának egyre riasztóbb és képtelenebb, bűnös képzelgésekről kellett vallania, s feloldozás után is ugyanolyan szennyesnek érezte magát, holott csak teste érett lassan és késve férfivá. — Pap szeretnék lenni, atyám! A felszentelt személyeket talán elkerülik az ördögi kísértések. — Azok senkit sem kerülnek el, fiam — sóhajtott Sulpicius. — Csak az öregség szabadít meg attól, amire te gondolsz. De hát te is tudhatod, kedves fiam, hogy a mózesi törvény szerint csakis ép férfiúból válhatik papi személy. — De hát én így, vakon is épnek érzem magam... s közelebb Istenhez és fiának szenvedéseihez, mint a látók ... — Megértelek. De bölcsen van az elrendelve, hogy a pásztor úgy vezesse nyáját, hogy senki se mondhassa: könnyű neki, hiszen vak, hiszen béna, hiszen sánta, vagy éppen nem is igazán férfi: nem kell megküzdenie a test undok bűneivel. A pásztornak legelöl kell néha haladnia: sem irigység, sem szánalom nem érheti. Avagy nem kellene-e az Egyháznak nevetségtől tartania, hanem testileg is ép férfiak tartoznának kötelékébe? Béla lehajtotta fejét. Igazat kellett adnia a mózesi törvénynek. Közben hírül adták, hogy István király csendes szertartáson, csupán az ország főembereinek jelenlétében frigyre lépett jegyesével, Róbert normann herceg lányával. Akik attól tartottak, hogy Istvánnak nem lesz utódja, s ismét Álmos úr kerül előtérbe, most félig-meddig megnyugodhattak: a fiatal király, ki már eleget ficánkolt ágyasaival, bizonyára a hitvesi nyoszolyában is férfinak bizonyul. Aki viszont látta is a királynét, az fekete hajú, barna bőrű, élemedett vagy pedig az Itáliai nőkhöz hasonlóan korán öregedő fehérszemélynek írta le, akivel István minden bizonynyal rossz vásárt csinált, mert mit ér egy házasság, ha a fehér személy sem szemrevaló, s hozománya is csupán néhány ezer arany, hiszen a capuai hercegség a szerényebbek közül való, s 1058 óta, hogy a normannok elfoglalták, csak annyi hatalma van, mellyel megvédelmezheti magát a gazdagabb észak-itáliai államok ellen. Álmos úr e hírektől hol elcsüggedt, hol fellelkesült, s Újult erővel bogozgatta bonyolult szövetségeinek szálait. Nem sokkal a nem túl szerencsésnek ígérkező házasság után István újabb baklövést követett el: szolgálatába fogadta azoknak a besenyőknek maradványait, akik János bizánci császár ellen harcoltak és csatát veszítettek Trákiában. A magyarok még meg sem emésztették a kunok letelepítését, amikor meg kellett barátkozniuk a besenyők befogadásával, sőt a király testőrségének javát besenyő harcosokból állította ki, mintha nem bízna meg a magyarokban. Ez a döntése még az egyház részéről is megütközést keltett, hiszen a beretvált fejű pogányfajzatok hosszú ideig a magyarok ősellenségei voltak, s ha most a király rájuk bízza életét, nemcsak a magyarokat, de a kereszténységet is megcsúfolja a besenyőkkel, akik önmagukat pecsenyegnek is nevezték. A király a felbőszült, öreg Lőrinc érseknek csak annyit válaszolt, hogy tudomása szerint már Solt vezér is befogadott besenyéket, nagyobb számban nagy elődje, a szentéletű István és László is, ő tehát bármily ülő tisztelettel is viseltetik az egyház iránt, saját maga védelméről úgy gondoskodik, ahogyan legjobbnak látja. Az ifjú király annyira foghegyről szólt az érsekkel, ki Kálmán király egyik legfőbb bizalmasa volt, hogy Lőrincet Esztergom felé menet szélütés érte, mely fél testét megbénította, s néhány hónap múltán kiszenvedett, anélkül, hogy beszédkészségét visszanyerte volna. Utódja Marcell lett, István udvari papja, bár mindenki Gyárfás nyitrai püspökre gondolt, a legtekintélyesebb főpapra Lőrinc érsek után. Ám, mint már annyiszor, most is bebizonyosodott, hogy a pápa messze van, a király pedig közel, s az új pápa, II. Callistus éppen eléggé örült annak, hogy Henrik német-római császár végül elismerni kényszerült az egyház előjogát a stallumok betöltésére — a magyar királyság még mindig messze volt, nagyon messze: az is csodálatos, mondogatták Rómában, hogy egyáltalán keresztényeknek mondják magukat e barbár föld lakói. Az új pápa zsinatot kívánt egybehívni, ezért hát szétküldte követeit mindenfelé. Így jutott el Severus pápai követ a dömösi kolostorba is, ünnepélyes fogadásán s az azt követő beszélgetésen Béla is jelen lehetett. Severusnak fiatalos férfihangja volt, s mint Bélának elmondották, inkább lovagot formázott külseje, semmint papot. Ékes latinsággal beszélt, de elképesztő tájékozatlanságot mutatott a magyar ügyeket illetően. Szavaiból egyebek között kiviláglott, hogy a jelenlegi Istvánt összekeveri a magyarok első, nagy királyával, s szilárd meggyőződése, hogy a nép nemrég hajtotta makacs, pogány fejét keresztvíz alá. Sulpicius atya és a többi, latinul értő szerzetes tiszteletteljes, merev arccal hallgatta a szóvirágokat és a lélekemelő ostobaságokat, Béla pedig ajkát harapdálta, hogy mosolygását elfojtsa. Nagy lecke volt ez számára, aki azt hitte, Rómában mindent, vagy, csaknem mindent tudnak, s méghozzá sokkal jobban tudnak; most megtanulhatta, milyen kevés bölcsesség kormányozza valójában a világot. Jöttek-mentek a hírnökök, követek, de Péter felől nem érkezett semmi hír. Béla közönyösen hallgatta a mellé rendelt felolvasó szerzetes álmos dünnyögését, valamely régvolt zsidó király szüntelen háborúskodását taglalta a történet olyan törzsekkel, melyeknek még a nevét is elfelejtette az emberiség. Ásított, s megvárván türelmesen a mondat végét, elbocsátotta a szerzetest, ki örömmel csattanhatta be könyvét. (Folytatjuk) Magánszemélyek traktorai Lapjuk folyó hó 7-i számának „Kevés a kerti kisgép — Lassan eszmél a hazai ipar” című cikke tájékoztatta az olvasókat a hazai mezőgazdasági kisgép gyártás helyzetéről. Szólt azokról az ipari törekvésekről, melyek eredményeként várhatóan fokozatosan növekszik a hazai gyártás. Horváth L. István — a cikk szerzője — felvetette azt is, hogy „nem lehetne-e a nagyüzemek harmincöt lóerősnél nagyobb, elnyűtt, nullára leírt járóképtelen traktorait is megvásárlásra kínálni” a kistermelőknek. Ezzel kapcsolatban a következőkről tájékoztatom. A magánszemélyek gépjármű- és ezen belül traktorhasználatát a 29/1982. (VII. 1.) MT számú rendelettel módosított 3/1980. (II. 6.) MT számú rendelet és az ennek végrehajtására vonatkozó 5/1982. (VII. 21.) KPM—MÉM számú rendelet szabályozza. Ezek értelmében magánszemély legfeljebb 21 kW (30 lóerő) teljesítményű új, vagy 26 kW (35 lóerő) teljesítményű használt traktort tarthat üzemben. A jogszabályok értelmében arra van lehetőség, hogy kistermelők mezőgazdasági szakcsoport keretében nagyobb traktorokat vagy egyéb gépeket használjanak. Tájékoztatásukra szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a jogszabályok előkészítésének időszakában többször — legutóbb 1982. folyamán is ++• felmerült, hogy a magánszemélyek által üzemben tartható használt traktorok teljesítményhatárát célszerű volna növelni úgy, hogy a mezőgazdasági üzemekben nagy menynyiségben alkalmazott legkisebb traktortípus teljesítményével megegyezzen. (Ez az 55 lóerős MTI.) Az erre irányuló kezdeményezések azonban nem kaptak támogatást. A jogszabályok újabb módosítását nem tervezzük. Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium műszaki főosztály Nacsády Árpád főosztályvezető S. O. S. Kisorosziért Kisoroszi a Duna-kanyar és a Szentendrei-sziget legszebb települése. Sajnos „pusztulásra ítélt falu** és indokolt a kérdés, hogy „hová lett a kutakból a víz?*’ De segítség nem érkezik, pedig megoldásra mindenkor és minden helyzetben adódik lehetőség. A község legnagyobb gondja a vízhiány, másodsorban a közlekedés. A Fővárosi Vízművek elvitték a falu vizét. Legalább annyit adjanak vissza, amennyi biztosítja a normális emberi életet. Engedélyezze a már évek óta lefektetett hálózatról a vízlekötést azok részére, akik a követelményeknek megfelelő, előírt emésztővel rendelkeznek. Legyen víz, legyen élet Kisorosziban! A falu nincs bekapcsolva a közlekedési vérkeringésbe. Ez gondot okoz mind a munkába menő és jövő dolgozóknak, mind a hétvégi nyaralóknak, pihenni vágyóknak. A 11-es főúton közlekedő autóbuszjáratokhoz legyen csatlakozás a Tahi hídfőnél. Talán nem késő és az S.O. S. jelzés nem talál süket fűjükre. Oborzil Gyula Kisoroszi Dr. Sántha Kálmán emlékezete Joggal és igen helyesen foglalkoztak nemrégiben a magyar pszichológusok tudományos ülésükön — és ehhez kapcsolódva a Magyar Nemzet tudományos rovata — a mai élet adta körülmények, valamint neurózis kapcsolatával, le is vonva bizonyos gyakorlati következtetéseket. A neurózis korunk súlyos és egyre terjedő betegsége, melylyel összefüggésben van az egyre nagyobb számban jelentkező és az egészen fiatal embereket is ledöntő szívinfarktus, valamint a vérnyomásbetegség, a gyomorfekély —, hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Tehát szervezett ellentámadást kell indítani — még időben! — a neurózissal szemben. Mikor ezen gondolatokkal foglalkozunk, lehetetlen nem emlékeznünk dr. Sántha Kálmán egyetemi tanárra, aki Debrecenben volt az egyetem orvostudományi karán az ideg- és elmeklinika Európa-hírű igazgatója. Nagy tehetség volt, már egészen fiatalon került a klinika élére, a világhírű svéd Olivecrona professzor agysebésztől is tanult, hazánkban ő volt az ideg-, agysebészet alapítója és kitűnő mestere. Az elsők között kapott államunk megbecsülésének jeleként Kossuth-díjat és már fiatalon a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett Mint orvos, mint ember, mint humanista, mint tudós, mint oktató-nevelő, mint iskolateremtő ma is példakép lehet, és kell is hogy legyen. És ezzel az emberrel, tudóssal mi lett?! A sztahanovista mozgalom tetőpontján a Magyar Tudományos Akadémián egy előadása alkalmával kifejtette, hogy ez a mozgalom idegrendszerileg káros azokra, akik részt vesznek benne, mert a kifejlődő súlyos neurózis alapjául szolgál. Az addig megbecsült professzor egyszerre kegyvesztett lett a Rákosi-korszak súlyos időszakában. Megfosztották egyetemi tanári, klinikaigazgatói rangjától, és mint osztályvezető főorvos a balassagyarmati kórház ideg-, elmeosztályának élére került. A joggal várva-várt rehabilitáció már súlyos betegen, nem sokkal halála előtt érte. A neurózis elleni küzdelem szervezett megindulásakor emlékezzünk dr. Sántha Kálmánra őszinte megbecsüléssel, tisztelettel. Dr. Deák János ny. ov. kórházi főorvos, Marcali. Újabb Teleki-tragédia kosság motívumát a történelmi körülményekben kereshetjük, addig Teleki Géza tragédiáját gyógyíthatatlan baja (rák) és feleségének súlyos betegsége (parkinson kór) okozta. Miután attól kellett tartania, hogy az ápolásra szoruló nagybeteg felesége esetleg túlélheti, előbb ővele, majd önmagával végzett. Két fiút hagyott maga után: Pált, aki a földtan ismert profeszszora Amerikában és Gézát, aki antropológusként Afrika vadonjait járja be. Teleki Géza 1911-ben született és apjához hasonlóan a földrajztudomány iránt érzett vonzalmat. Habár közéleti, politikusi ambíciói nem voltak, apja tragikus halála miatt is úgy érezte, hogy a második világháború sorsdöntő időszakában nem maradhat tétlen és közömbös. A német megszállás hónapjaiban Horthy tehetetlenségét különös eréllyel kifogásolta. Teleki Géza nyújtotta át 1944 szeptember közepén Horthynak közéleti személyiségek memorandumát. Teleki — látva a kormányzó tétovázását — szokatlanul éles hangon követelte a fegyverszünetet. Horthy megütközve nézett Teleki Pál fiára: „Halott apád nem beszélne így velem” — mondta. — Teleki válasza így hangzott: „Egészen pontosan így beszélne.” Horthy végül is Faragho Gábor vezérezredes vezetésével szeptember 28-án küldöttséget menesztett Moszkvába a fegyverszünet megkötésére. Tanácsadóira hallgatva, Horthy a bizottságba bevonta Teleki Géza egyetemi tanárt, hogy ezzel is bizonyítsa: a külpolitikai vezetésben visszatér Teleki Pál elgondolásaihoz. Mint ismeretes, a bizottság ugyan október 5-én Moszkvában aláírta az ideiglenes fegyverszüneti egyezményt, de a balul sikerült október 15-i kiugrási kísérlet miatt a szerződés nem lépett érvénybe. Mindamellett Teleki Géza tagja lett Debrecenben az ideiglenes kormánynak, mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, és ezt a tisztséget 1945. szeptember 15-ig viselte. Visszavonulva a politikai élettől, édesapja volt tanszékén, a Közgazdasági Egyetemen intézeti tanári állást fogadott el. Teleki Géza a fordulat évében elhagyta Magyarországot. Elsőszülött fia, Pál, amerikai geológus küldöttség élén az utóbbi években többször járt Magyarországon, és fáradozásainak eredményeképpen létrejött egy kormányközi kulturális egyezmény keretében az amerikai és magyar geológusok tudományos együttműködése. Vigh Károly A Magyarország és Erdély számára neves politikusokat, történelmi személyiségeket adó Teleki-családban mindmáig vitatott körülmények között vált meg az életétől 1861. május 8-án Teleki László, az 1848—49-es forradalom és szabadságharc diplomatája, majd nyolcvan évvel később Teleki Pál miniszterelnök 1941. április 3-án. És most kaptuk a hírt Amerikából, hogy a miniszterelnök fia, Géza követett el öngyilkosságot ez év január 5-én. Míg Teleki László és Pál esetében az öngyil 9