Magyar Nemzet, 1983. február (46. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
Szombat, 1983. február 5. Ezermester(kedés) Csináld magad ? Ezermester bolt. Budapesten, a József körúton. Műsoron: a tájékozatlan, hebegő, félrekérdező kezdő. Aki csak azt tudja, hogy mit szeretne, de hogy milyet — arról fogalma sincs. Egy ember, aki mondjuk egy lyukat szeretne fúrni valami deszkába és most elindult, hogy szerszámot keressen hozzá. A szépen rendben tartott polcokon csillognak a szebbnél szebb szerszámok. Rajtuk a feliratok: Made in Spain, Japán, Germany, Yugoslavia. Az eladóhoz lépek. Mellén kis tábla: Hegedűs László. — Egy fúrót szeretnék — mondom bizonytalanul. — Milyet? — Hát... milyen van? A fiatalember hosszas felsorolásba kezd és rá is mutat az éppen említett gépre. Az egyiknél félbeszakítom. — Az mibe kerül? Bosszantóan buta kérdés, hiszen az árakat jó nagy számokkal kiírták. Látom én is. Várom tehát a kioktatást, de az most elmarad. Ehelyett újból indul elölről a lista, a nevek mellett ezúttal nem teljesítményértékek, hanem árak hangzanak: 1970 forinttól 7500-ig. Arra gondolok, hogy írni kellene arról is, ha tisztességesen kiszolgálják, tájékoztatják az embert, de most nem ezért jöttem. Tovább akadékoskodok. — Ezek bizonyára nagyszerű dolgok, de túlságosan drágák. Olyanz egyszerű fúró nincs? Tudja, amit tekerni kell... — Mellfúró? — Az, az. — Az sajnos nincs ... Kávés az olcsó szerszám Világszerte hódít a Csináld magad mozgalom. Mára már odáig fejlődött, hogy a legjobb minőségű és meglehetősen magas műszaki színvonalú termékeket is ajánlják a gyártók házilagos összeszerelésben. Egy barátom erősítőt vásárolt a zacskóban. A szerelési útmutatás előírásait esténként pontról pontra végrehajtotta, a berendezés kitűnően működik. Másik ismerősöm az asztalos szakmát „tanulta ki” — kényszerből —, egy lakáscserét követően. Kényszerből, mondom, mert az ügyeskedés nemcsak arra való, hogy az emberek értelmesen üssék agyon unalmas óráikat. Nagyobbrészt nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy jókora összeg takarítható meg a barkácsolással. Még gazdaságilag sem elhanyagolható az ezermester mozgalom. Nem is szólva arról, hogy az idegek is épebbek maradnak, a rászorultak kevésbé lesznek kiszolgáltatottak a szolgáltatónak, nem esik kétségbe a család, ha csöpög a csap ... Az ügyeskezűek tábora óriási. Újságjuk van — az Ezermester — és bolthálózatuk. A legmodernebb masinák hívogatják a polcokon a vastag bukszájúakat. Elektromos, mindent tudó szerkezetek az összes kiegészítő elemmel, gyalupaddal, fúróállványal. Vagyis az ezermesterek minden igényének kielégítésére van már lehetőség. Csakhogy... Lassan ezzel a minden igénynyel! Mert ha igaz, hogy szükség van az automata, hiperszuper masinákra, igaz az is, hogy az olcsóbb, egyszerűbb szerszámok is kellenek. Kellenének. Manapság, egyre inkább. Sokan barkácsolnak kedvtelésből — még többen takarékosságból. Kezdjék a spórolást óriási kiadással? Az Ezermester és Úttörőbolt Vállalatnak már nem ez a neve. Egy esztendeje megváltozott, most Ezermester Úttörő és Ifjúsági Kereskedelmi Vállalat. Semmi értelme se volna ennek a névcserének, ha nem takarna tartalmi változásokat is. De van változás. A KISZ KB vállalata húsz esztendeje kezdte meg működését. Annak idején két fő funkciója volt: mozgalmi cikkeket, ruhákat és kellékeket árult, és a modellezőket szolgálta ki. 1962-ben, az alapítás évében 36 millió forint volt a vállalat bevétele. Most 1982- ben 1 milliárd 630 millió. Nem kis változás. Köszönhető ez nem utolsósorban annak is, hogy változott a tevékenységi kör. Dr. Könye Jenő igazgató sorolja: — Nagy- és kiskereskedelmi tevékenységet folytatunk. Továbbra is elsőrendű feladatunk, hogy az úttörő és ifjúsági mozgalomhoz szükséges árukat kínálják a vevőknek 57 boltunkban. De, míg a modellezők ellátását jobbára az MHSZ vállalta magára, a mi tevékenységünk az idők folyamán jócskán kiegészült. Fő profilunkká vált ezenkívül a lakáskultúrához, lakáskarbantartáshoz, barkácsoláshoz szükséges szerszámok, kisgépek kereskedelme. Az utóbbi három-négy évben pedig foglalkozunk játék és sportszer eladásával is. — Attól még nem lesz egy labda mozgalmi, hogy kiszesek rúgják... — A vállalatot felügyelő szervnek vannak különböző akciói, céljai. Mint például a szabadidő értelmes eltöltése, vagy az Edzett Ifjúságért mozgalom, és az természetes, hogy vállalatunk feladatának érzi az ehhez való csatlakozást. A sportszer pedig nyilvánvalóan ilyen célokat szolgál... — Viszonylag új az önök gyakorlatában, hogy külföldi lemezek eladásával is foglalkoznak. Miért? — Egyszerű: igény van rá. Említhetném azt is, hogy így akartuk segíteni a burjánzó feketepiac letörését. De talán az a lényegesebb szempont, hogy a mi vállalatunk alapvetően belkereskedelmi vállalat, a belkereskedelmi szabályok vonatkoznak rá, és nem kap semmiféle dotációt. Élni , a ráfizetésből Ilyenformán tehát nyereségérdekelt a cég. Az Ezermester mégis belekezdett olyan szolgáltatásokba, amelyek egyértelműen ráfizetésesek. Barkácsműhelyeket rendez be, gépeket, szerszámokat, különféle eszközöket kölcsönöz. Négy-öt kiállítást rendez az országban évente, bemutatótermeiket — például a miskolcit — rendszeresen látogatják általános iskolások. Az igazgató azt mondja erről: csak látszólag ráfizetéses ez a tevékenység. Meg is magyarázza: — Meggyőződésem, hogy régen, vidéken nem volt gond, ha nem akadt valamiféle mesterember. Az emberek nekiláttak és kijavították a hibát maguk, betapasztották a kemencét, lemeszelték a falakat. Csakhogy a gémeskút nem csöpög. A vízcsap pedig igen. Megbőrözni nem ördöngösség. Mi pedig az ilyen egyszerű műveletek elvégzéséhez kívánunk segítséget nyújtani. És a dolog azért csak látszólag ráfizetéses, mert bebizonyosodott, hogy akik kölcsönvették és használták a szerszámokat, később vevőink lettek. És itt a harmadik szolgáltatásunk, az ifjúsági turisztikai kölcsönző. Az évek során rendkívül népszerű lett. Télen sorba állnak nálunk sífelszerelésért, nyáron a különböző vízialkalmatosságokért. Nem nyerünk rajta, de nem is veszítünk. A diákigazolvánnyal rendelkezők számára 35—50 százalékos kedvezményt nyújtunk, ennek terheit is mi viseljük. Ha az ipar segítene... 1981 és 1982 között 24 százalékkal növekedett a forgalom és 15 százalékkal volt több a nyereség. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem: kinek a rovására? Hol vannak az olcsó szerszámok, a választékot a kispénzűek kedvére is bővítő eszközök? — Évente 200—250 millió forintért importálunk árukat — mondja az igazgató. — Nagyobb hányaduk a szocialista országokból származik. Tőkés beszerzéseinknek kilencven százaléka áruházi csere, kishatármenti csere vagy úgynevezett kompenzációs ügylet. — Kellenek ezek, hogyne, de az olcsóbbak... — ... igaza van. Olyanok is kellenek. Általában forgalmazunk is olcsó és hasznos eszközöket, de most valóban nincs. Az oka ennek az, hogy karácsony táján teljesen feltöltöttük a raktárainkat. Hogy az ünnepek előtti, megnövekedett vásárlói igényeknek meg tudjunk felelni. Most pedig beszerzési stop van a boltjainknál, így az olcsó cikkek jelenleg valóban hiányoznak. A jövőben a vásárlóerő viszsza fog esni. Tehát: olcsóbb szerszámokat kell kínálni a vevőknek. Mivel azonban a hazai ipar továbbra sem tudja kielégíteni az igényeket, legföljebb olyan kereskedelempolitikai lépésekhez folyamodhatunk, hogy ha bizonyos külföldi árukat drágábban adunk, lejjebb lehet menni a hasonló funkciót ellátó hazai termékek árával. Persze, ahogy az igazgató mondja is, ez csak kereskedelempolitikai fogás. És nem alapvető megoldás. Az valahol ott lenne, ha az ipar és a kereskedelem képviselői e téren is jobban egymásra találnának. De ez már nemeseik az Ezermester és a barkácsolók gondja. Az igazgató irodájából kis kerülővel egy másik boltba vezet az út. Itt a legegyszerűbb barkácseszközt fogom keresni. Annál is inkább, mivel a vállalat vezetője azt mondta: ezt minden boltnak kötelező tartani. Előttem egy férfi rókafarkú fűrészt kér. Hármat is tesznek eléje azonnal. Mindhárom svéd gyártmány. Felfedezem, hogy tetszetős dobozokban árulják a csavarokat. Tehát van. Azért próbát teszek. — Nyolcas facsavart kérek, a hozzá való műanyag tiplikkel. — Nincsen, csak tizenkettes. — Te jó ég! Az óriási. Hol kapok nyolcast? — Talán a vasedényben ... Onnan jövök. Kapuvári Gábor A MAGYAR NEMZET OLVASÓSZOLGÁLATA (Budapest Vill., Népszínház utca 24.) Minden hónap első és utolsó keddjén 15 órától 18 óráig, kisállattenyésztőknek, díszmadárkedvelőknek, kertbarátoknak, szobanövénygondozóknak, akvaristáknak, terroristáknak ingyenes tanácsadással szolgál. Magyar Nemzet Sajtótájékoztató a XV. magyar játékfilmszemléről Február 11. és 16. között rendezik meg Budapesten a XV. magyar játékfilmszemlét. A fesztivál programját sajtótájékoztatón ismertette Für- Icasinszky Lajos, a fővárosi tanács elnökhelyettese, a filmművészszövetség és a Művelődési Minisztérium filmfőigazgatósága képviselőinek társaságában. A tájékoztatón elmondták, hogy 31 filmet vetítenek a szemlén, ezek közül 16 ősbemutató, 15-öt pedig már láthattak a nézők a mozikban, örvendetes az elsőfilmes rendezők viszonylag magas száma. A fesztiválon társadalmi zsűri dönt a díjakról, elnöke Király István akadémikus, tagjai Jovánovics Miklós, az Írószövetség főtitkára, Hankiss Elemér író, szociológus, Hermann István akadémikus, Murai György, a VI. kerületi pártbizottság első titkára, Szántó Piroska grafikusművész és Vitray Tamás. Egy fődíj és öt alkotói díj odaítéléséről döntenek majd nyilvános, nyílt vitán, amelyen minden jelenlevő elmondhatja véleményét a bemutatott filmekről. Sok külföldi tudósítót, kritikust is várnak a szemlére, akik hagyományosan ez alkalomból kaphatnak áttekintést az elmúlt esztendő magyar filmművészetének fejlődéséről. A Vörös Csillag filmszínházban és a Horizont híradómoziban tartott vetítésekhez rendszeresen a közönség és az alkotók véleménycseréje, találkozói kapcsolódnak majd. Február 12-én a Mafilm székházában felavatják Máriássy Félix szobrát. II.) Meghalt Domanovszky György A Művelődési Minisztérium, a Képző- és Iparművészek Szövetsége, a Népi Iparművészeti Tanács, és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja gyászhírben adja tudtul, hogy rövid szenvedés után, 74 éves korában meghalt dr. Domanovszky György, Munkácsy-díjas, művészeti író, a történettudományok kandidátusa, a Néprajzi Múzeum nyugalmazott főigazgatója. Temetéséről később intézkednek.★ Domanovszky György 1909. szeptember 3-án született, Budapesten. Jogi diplomát szerzett, majd 1936-ban művészettörténet-néprajz és régészetből is doktori oklevelet kapott. Fiatalon — 31 éves korában — nevezték ki a Néprajzi Múzeum igazgatójává. Egymás után számos könyve, tanulmánya jelent meg, melyek többsége tárgyi népművészetünk egy-egy területével foglalkozott. A felszabadulás után tevékenyen részt vállalt a magyar iparművészet megújulásában, évtizedekig vezető lektora volt a Művészeti Alapnak. Elméleti munkássága hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbi évtizedekben a népi iparművészet önálló művészeti ággá vált. Horvát nyelvemléket találtak a Széchényi Könyvtárban Hatszázéves horvát nyelvemléket találtak a kutatók egy, a XIV. századból származó ferences rendi kódexben. A könyvet nemrégiben vásárolta meg a Széchényi Könyvtár és a szerzemény tudományos feldolgozása közben az utolsó oldalon egy szláv nyelvű szövegre bukkantak. Hadrovics László akadémikus, a szlavisztika kutatója megállapította, hogy a szöveget horvát nyelven írták. Nem maradt ismeretlen a másoló neve sem, aki a Paulus de Sclavonia nevet viselte rendtársai között. Az újonnan fölfedezett szöveg 132 nyolc szótagos, páros rímű verssort tartalmaz. Már a fordítása is elkészült, egy passiójáték keretében nagypénteki és nagyszombati eseményekről verselt a szerző. A Nyelvtudományi Társaság és az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya február 14-én tudományos ülésen tárgyalja az új felfedezést. Erre az ülésre jugoszláviai szaktudósokat is meghívtak. i i SiventaluUiji Szaké- ^(Péter ,26.1991.11TI) ÉS IV íl!( Béla először nem is értette, mit akarnak tőle. Durva kezek lerántották Selem nyergéből, megkötözték, majd valami megvillant Bothfia Benedek kezében. A fájdalom Béla egész testét átjárta, s vele a rémület, mely talán a halálfélelemnél is nagyobb volt. Elveszítette eszméletét, de még utolsó hangokként hallotta kínzói lihegését, s távolabbról újabb fájdalmas, állati üvöltéseket. Pétert egy lándzsanyél kiröpítette a nyeregből, nagyot puffanva esett oldalt, bal karja kimarsult. Tágranyílt, majd résnyire összehúzott szemmel nézte végig a pribékek véres munkáját, csak akkor zárta le szorosan szemhéját, amikor a kés villant. A foglyokat egymástól távolabb vitték, s volt, akin eszméletlen állapotban hajtották végre a kegyetlen ítéletet. Ezekhez a szerencsésekhez tartozott Álmos és Uros, ám Vatán és Pálon öten is térdeltek, míg a kínüvöltés felhangzott. A megvakítást — ezt Péter is tudta már — nem így szokták végezni, hanem tüzes vassal, a szemhez hozzá sem érve. De a pribékek siettek és biztos munkát akartak jelenteni Jákó mesternek. A hóhérok körülnéztek, s megpillantották Bátort, aki ép karjára fordulva figyelt, arcán verejték gyöngyözött. Benedek távolabb, arcán komor farkasvigyorral törölgette kését a fűben. — Ezt is? — kérdezte az egyik hóhér halkan, s közelebb lépett Péterhöz, aki behunyta szemét. — Ezt? Ez valami pórgyermek, nézd az öltözetét! — mondta egy mély hang. — Hagyd békén. — De látott minket! — Hát aztán! Parancsunk volt rá. A király feleérte. Ő tudja. — A hangok távolodtak. Lószerszám-zörgés, fegyvercsörgés hallatszott, patkódobogás, kiáltások foszlányai, aztán teljes csönd. Péter sokáig várt, egészen addig, míg a természet apró neszei egészen vissza nem tértek. Arcához egészen közel egy fekete bogár araszolt óvatosan, csápjait előre nyújtva. Talán a vér szaga vonzotta, mert az egyik lótetem felé igyekezett. A bogár mozgása magához térítette Pétert. Lassan feltápászkodott, vállát erős fájdalom hasogatta, de alig vett, róla tudomást ebben a percben. Tudta, hogy ő maradt ... ő maradt az egyetlen látó... a megvakítottak között. Körüljárta a rettentő csatateret, és megállapította, hogy minden bizonnyal halottak is vannak. Tekintetét rögtön elkapta, amikor elsőnek Béla arcára vetette. Álmos úr nyögdécselt, Vuta pedig erőtlen hangon káromkodott. Péter szíve nagyot dobbant. Tudta, segítséget kell hoznia, egymaga képtelen ellátni a sebeket, vagy bármi hasznosat cselekedni, de előbb emberi szót kellett váltania. Odalépett Vara úrhoz. — Uram! Vara úr! — Ki vagy? — Péter vagyok. Béla herceg szolgája. — Elmentek? — El. — Téged is ... ? — Nem . .. engem nem ... valamiképp... — Péter szégyenkezve kereste a szavakat. Mintha árulást követett volna el. — Jól van. Te látsz, Álmos úr? A kis herceg? — Azt hiszem, élnek. Mit tegyek? — Járni tudsz-e? — Nehezen. — Ló? — Mind elhullott.. . vagy elvitték. — Nem jöttünk sokat Döntőstől. Indulj, hozz segítséget. Várj. Oldozd ki a kötelékeimet, s adj bort. Látod a lovamat valahol? — Látom — felelte Péter, s egy elhajított karddal óvatosan elvágta a Vatára szorosan rátekert ponyvát. Saját kis lőrét még a küzdelem elején kiverték kezéből. Aztán odahozta a tömlőt. Vata úr mohón, hosszan ivott. Arca csupa vér volt, s a vér a hőségben máris barnásfekete lett. — Tépj az üngem aljából gyocsot — kérte Vata úr. — Nem tudok. Csak a fél kezem tudom emelni. A férfi erre maga tépett le ingéből jókora darabot. — Kösd be a . . . — Vata úr tétovázott. — Ahol a szemem volt. Hátha kinői — akart kacagni, de csak rekedt köhögés lett belőle. Péter bekötötte Vata úr fejét. — Most jó. Eredj, és siess. Szekérrel gyűjjenek a barátok, s nem árt, ha fegyvert is hoznak. Bár nem hiszem, hogy visszagyűlnek. Péter igyekezett, nem töröl- re a fájdalonynál, mely minden lépésnél vállába mult, örült, hogy megszabadulhatja a helytől. Futni is megpróbélt, der az nem sikerült, így is ott volt egy óra múlva. Arra a kardra támaszkodott, mellyel elvágta Vata úr kötelékét. Jó volt érezni a fegyvert, s ha azokra gondolt, akik ... akik ezt tették, beleszúrt mélyen a földbe. A kapus barát elkódorgott valamerre, fertályórába is beletelt, míg a nagy kapudöngetésre beengedték. Alig akartak hinni neki. Nagy lárma, riadalom és sopánkodás támadt, mikor megértették, igazat szól. Hamar kiállt a hosszú szekér, rajta az uruzsló barát, aztán Sulpicius atya, A lóháton még néhány szerzetes és szolgáló nép, ki karddal, ki fostéllyal. Pétert a szekérderékba ültették, a jó előre tehintett szalmára, hogy mutassa az utat. Közben az,uruzsló barát gondjaiba vette, helyre is rángatta a kimarsult vállat. A prépost hol imádkozott, hol magát hibáztatta, hol Pétert méregette, mintha még mindig abban reménykedett volna, nem igaz, amit a fiú előadott volt. A prépost könyekre fakadt, amikor meglátta Béla és Álmos úr arcát. Akkor már, aki életben volt, az magához tért, s a szerzetesek sápadtan tevékenykedtek a sebek ellátásával és bepólyálásával, ismét mások pedig a halottak szekérre fektetésével bajlódott. A hosszú szekér első felében az elevenek, a hátsóban a holtak nyertek elhelyezést. Péter ölében nyugtatta Béla herceg bepólyárt fejét. A fiúnak csak orra és szája látszott. — Istenem, uram — mondta gyenge hangon. — Édesapám él? — Élek, fiam — válaszolt Álmos úr, s kezével fiaelé tapogatózott. Péter segített neki, hogy rákulcsolódhassék Béla vérmocskos, kis kezére. — Vak vagyok. Nem fogok látni, édesapám. Álmos úr nem válaszolt, csak a fogát csikorgatta. Béla befelé figyelt, de pontosan érzékelte a külvilág minden neszét is. Az előbbi, izzó rémületet, az örök sötétség halálangyalának vad rikoltását most valami bölcs, nyugodt suttogás váltotta fel. „Vak vagyok. Nem fogok látni. De élek. És most mindent láttam. Emlékezni fogok az arcokra ... a színekre. Tudom milyen mélyzöld a fű a kolostor falának tövében, s milyen kiégett itt, a poros dűlőn, ahol a szekér kenetlen kereke nyikorog. Most majd a hangok veszik át az uralmat... a hangok, a formák, a szagok .. Átengedte kezét apja erős markának, s Péter ölében nyugtatva fejét, meghallotta társának gyomorkondulását. ..Éhes szegény. Milyen szerencsés, hogy megkímélték az ő szemevilágát. Örülök neki. Igen, tiszta szívemből, ő fog látni helyettem.” — Éhes vagy, ugye? — Kicsit. Nagyon fáj? — Nem. Már nem annyira. Az u rozs jó kenőcsöt tett rá. Enyhít, simogat. Péter ... — Mondjad. — Mid ... majd te látsz énhelyettem. Jól van? — Úgy lészen. — Mindig, mindent elmondasz. — Igen. — Akkor jó. Béla nem tudta lehunyos szemét — a pribékek összekaszabolták szemhéját is. De sötét volt... jó sötét. A mákfőzettől, amelyet az urozs adott, kellemes lebegést érzett. Mintha a lelke kiszállt volna a testéből, s könnyű szárnyú madárként odafentről nézett volna le, egyre nagyobb körükben, egyre feljebb ... Béla elaludt. Keze lassan kicsúszott apja markából. (Folytatjuk)