Magyar Nemzet, 1983. március (46. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-22 / 68. szám

8 Budapesti gyógyvizeink védelmében Fővárosunk gyógyvizeinek védelmét még az eocénprogram megvalósítása előtt tettük szóvá (M. N. 1977. I. 28.) és erre annak idején dr. Kapolyi László, akkori NM-miniszterhelyettestől megnyugtató választ kaptunk. (M. N. 1977. II. 24.) Magam részéről igen becsülöm a válaszban azt, ami egyúttal dr. Kapolyi rendkívüli szakmai tudását és tárgyilagosságát is tanúsítja, hogy nem tagadta határozottan a bányászat esetleges kihatását gyógyvizeinkre, hanem csak „nagy valószínűséggel” zárta ki a kedvezőtlen lehetőséget. Kevéssé megnyugtató a Népszabadság február 4-i számában megjelent „Fürdőváros, Budapest” című sok igazságot tartalmazó cikkének az az állítása, hogy „a bányászat fejlesztése mindennél fontosabb érdeke az országnak, a fürdőigazgatóságnak igazodnia kell a változásokhoz”! Ezzel az állítással nem szállhatok vitába, ez nyilván magasabb szervek feladata és hatásköre. Mint a szakterületen némileg járatos ember, csak azt a kérdést szeretném feltenni, hogyan igazodjon a fürdőigazgatóság a „változott” körülményekhez. Valószínűleg azt a választ kapnám, hogy a várhatóan süllyedő termálvízszintre való tekintettel mélyebbről, tehát erőteljesebb szivattyúzással emeljék ki a termálvizet, ez „csak” pénzkérdés. Nem is lenne olyan nagy baj, ha a további gyógyvíztermelés csak pénz- vagy műszaki kérdés lenne. A baj ott van, hogy szerény véleményem szerint ez esetben semmiféle megoldással nem lehet gyógyvizeket megmenteni. Ennek rövid magyarázatául a következőket szeretném ismertetni. A VITUKI sokéves vizsgálatai, de régebbi tapasztalatok szerint is hidrosztatikai kapcsolat van a Duna vize és termálvizeink között. Szerencsére még jelenleg is néhány méterrel magasabb a termálkarsztvízszint a Duna mindenkori szintjénél, ezért a Duna vize nem juthat be a gyógyvízkészletbe, nem fertőzheti azt, csak víznyomási kapcsolat van. Mivel a termálvíz nyomása nagyobb, az tör fel a Duna medrében ,,szökevényforrások” formájában. Ezek különösen télen láthatók többek között a Szabadság-híd és az Erzsébethíd közötti budai partszakaszon, ahol a Duna nem fagy be. Ha azonban a termálkarsztvízszint a bányászat fokozódó vízemelése vagy a termálvizünket termelő mélyfúrások nagyobb mérvű megszivattyúzásának hatására tovább sülylyed, akkor a jelenlegi nyomásviszonyok megváltoznak, a Duna-víz behatol a termálvíztömegbe és menthetetlenül megfertőzi, felhígítja azt. Ez ellen semmiféle, bármilyen költséges megoldással sem tudnánk védekezni és Budapest fürdőváros világhírnevének, ezzel kapcsolatos gyógyidegenforgalmunknak végleg búcsút mondhatnánk. Meg kell még említenem, hogy a Duna és a termálvíz közötti hidrológiai kapcsolatot az okozza, hogy a Duna-meder kavicsa és a termálkarsztvizet vezető kőzet között nem mindenütt van tökéletesen vízzáró réteg. De legyünk tárgyilagosak. Nemcsak a bányászat, de minden mesterséges megcsapolás, mélyfúrás megbontja a föld alatti vízháztartás egyensúlyát. Nem szabad ezt a kérdést egyoldalúan megítélni, magam is sok éven át szolgáltam a vízügyet és a bányászatot is. Tapasztaltam, hogy ugyanazt a kérdést, jelenséget más-más szemüvegen át különböző módon lehet nézni és megítélni. Tény, hogy a budapesti mélyfúrások is megbontották már e térségben a vízháztartási egyensúlyt. A termálvíz természetes utánpótlása a budai forrásoknál és a Duna medrében fakadt fel. A margitszigeti és pesti mélyfúrások e források természetes hozamát csökkentették és a tárolt, ún. statikus készletet is fogyasztották. A Városliget I. sz. mélyfúrást 1878-ban mélyítették. Az akkor itt mért nyugalmi vízszint 1966-ig, tehát 88 év alatt 1,5 méterrel süllyedt. Azóta 1978-ban készült egy pontos nyugalmi vízszintmérés, mely szerint újabb 1,8 méteres sülylyedést állapítottak meg a közben eltelt 12 év alatt, vagyis az évi süllyedés az utóbbi évtizedekben több mint nyolcszorosára emelkedett, ami a távolabbi, egyre fokozódó vízemelkedésekkel hozható kapcsolatba. Ezért lett volna súlyos vétek Budapest geotermikus energiával való fűtése, amit 1965-ben felvetettek és aminek hátrányos következményeire annak idején lapunkban is felhívtuk a figyelmet, de az akkori illetékesek csak sokmilliós kísérletezés után mondtak le tervükről. Igaz, hogy létesült az azóta kihasználatlan zuglói (Pascal-malmi) mélyfúrás, de ezzel is csak aztbizonyíthatták, hogy a megszivattyúzás kihat a többi budapesti fúrásokra. Tehát nemcsak a bányászattól, hanem a területünkön újabb víznyerés vagy geotermikus energianyerés céljából mélyítendő fúrástól is félteni kell gyógyvizeinket. Visszatérve a Népszabadság cikkére, ismétlem, hogy nem vagyok illetékes a bányászatnak mindennél fontosabb jelentőségét megítélni, de illetékesnek érzem magam, hogy hozzászóljak a cikk azon megjegyzéséhez, hogy naponta csak harmincezer köbméter termálvizet emelünk, holott ötvenezret lehetne. Az ötvenezer köbmétert, mint tartósan kitermelhető vízmennyiséget 1954-ben határozta meg a VI, TUKI akkor még vezetésem alatt álló Karsztvízkutató Osztálya, és alapos szakmai megvitatás után közölte a Magyarország vízkészlete című kiadványban. Magát a számítási módszert ma is megbízhatónak tartom, de lényegesen megváltoztak azóta a számítás alapjául szolgáló bányavízemelések. Pl. a számítás idején a tatabányai bányavízemelés kb. napi 49 000 köbméter volt, ami 1980-ig kb. napi 180 000-re emelkedett. Ez lényegesen kiszélesítette Budapest irányában a depressziót és ezzel csökkentette bévforrásaink vízgyűjtőterületét. Az 1954-ben megállapított érték ezért ma már távolról sem helytálló, és szó sem lehet arról, hogy még kitermelhető többletvizünk is volna. Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a tatabányai bányavíznövekedés még a hagyományos aktív bányavédelemmel kapcsolatos, és ebben nem szerepel az eocénprogram keretében létesítendő csordakúti és nagyegyházai bányák vízemelése, mely bányáknál a dr. Kapolyi László által kidolgozott új bányavízvédelmi módszert alkalmazzák, ami a tervek szerint kisebb vízemeléssel teszi lehetővé a szénvagyon kibányászását, és ezzel egyidejűleg várható a tatabányai hagyományos vízvédelem keretében kiemelt bányavíz csökkenése. A "Magyar Nemzet február 11-i számában rövid közleményt olvashattunk a közelmúltban Tatabányán tartott országos tanácskozásról, ahol szóba került, hogy a nagyarányú bányavízemelés óhatatlanul megbontotta a föld alatti vízháztartási egyensúlyt, számos hideg és meleg forrás elapadt és a hévízi tó forrásainak hozama is erősen csökkent. Bármilyen sajnálatos is lenne természetvédelmi szempontból a világhírű tó elapadása, az ottani gyógyvizet a már kiépített gyógyintézmények számára mélyebb szintről történő szivattyúzással meg lehetne menteni, ez „csak” pénzkérdés, de fővárosunkban a már részletezett okok miatt (Duna-vízzel való keveredés) semmilyen módon nem lehetnesegíteni. Mindezt figyelembe kell venni azoknál a gazdaságossági számításoknál, melyeknél a bányászat és a gyógyászat, gyógy-idegenforgalom és természetvédelem forintban nehezen kifejezhető értékeit kísérlik összehasonlítani. Dr. Kessler Hubert Nedves épületek utólagos fal- és pinceszigetelését vállaljuk .Elektrokard eljárással közületi és lakossági megrendelésekre — országos kivitelezési jogosultsággal, lakosság részére 20 százalékos árengedményt, OTP-ügyintézéshez segítséget adunk. Megrendelhető: XIII. ker. Lakáskarbantartó ISZ. 1168 Bp. XIII., Hegedűs Gy. u. 9. Telefon: 311-737, 311-738 Ma©ir Nemzet Örökölt dalaink lelke A Gyermekdalok lelke című, csigabiga-szöveghez kapcsolódó vitához szeretném elmondani gondolataimat. Idestova ötven esztendeje, hogy a csigabiga-ijesztgetős dalt a szanyi réteken pajtásaimmal énekeltük. Emlékszem, gyakorta fújtuk, mert sok csigát leltünk a nedves lapulevelek alatt. Hogy toppantottunk-e a csigák ijesztgetésére, már nem tudom, de biztos, hogy sosem tapostunk meg egyet sem. Játék volt, vidám móka, az élő csigával való kapcsolatteremtés egy formája az éneklés örömével. Gyerekekkel való folyamatos, bensőséges kapcsolatom nyomán tudom, hogy az ilyen „régen összeszokott dallam és szöveg” szépsége lelkeket tápláló és gyermekközeli. Kodálytól tanultuk és nevelői tapasztalataink évtizedeiből nagyon sok a bizonyítékunk is. Nem szabad megfeledkeznünk arról a lélektani alapigazságról, hogy a gyerekek világában gyakran más a dolgok értelme. Aki sokat játszott velük, tudja, mennyire szeretnek például mókából ijesztgetni és megijedni. Ez olyan próbaféle, amelybe tulajdon feszültségeiket és valódi félelmeteiket sűrítik, hogy játékos formák közt feloldódhassanak. A szépre és jóra nevelés útja igen sokrétű, gazdagon árnyalt folyamat,, kár volna egysíkú felnőtt sémákba szorítani. Elmesélem, hogyan játsszuk mi a csigabigát komplex esztétikai nevelési kísérleti csoportjainkkal. Éneklés közben különféle csigákká „változunk át”, és sorra ípedcs°óáljuk egymás házait. Nálunk gyerekek és felnőttek együtt játszanak, a csigaházak változatait olykor összekapaszkodó két-három személy alakítja. Énekelünk, majd ismét kúszunk-mászunk, míg hátunkon a csigaházakat esetleg kezek formálják „láthatóvá". A gyerekek ötlete, hogy látogatóba járjunk egymáshoz, hogy ki-behuzigált szarvacskáinkkal jeleket váltsunk, némán köszönjünk, ételt kínáljunk, elbúcsúzzunk, csigagyerekeket gondozzunk-mosdassunk és csigatáncot lejtsünk. A régen összeszokott dallam és szöveg a maga harmonikus egységében alkalmat teremt megnyilatkozásokra, kapcsolatteremtésekre, helyzetek átélésére, új formák és szituációk megteremtésére. Alkotó folyamatot indít meg, tart fönn és emel tovább, mivel szépsége egységes és ezértvonzó, ezért művészet a maga apró mivoltában is. Persze igen sok a tapasztalatunk arra is, hogy milyen sokféle formát ölthet a gyerekek világában az agresszivitás. Tanfolyamunkon a gyerekek önállóan alakítják zenéhez feltámadó mozdulataikat, szabadon, minden betanítás nélkül. Televíziót irmunk, a Tüzet viszek adott némi ízelítőt szépséges mozdulat kitalálásaikból, de nem jutott kamera és film a munkánkban gyakori és sokféleképp megnyilvánuló agresszivitásjelenségek bemutatására. Pedig sok gyerek — főleg fiú — hónapokig ilyesmivel próbálkozik, harcot táncol el még Mozart- vagy Vivaldizenére is, lövéseket játszik, lezuhanásokat, egymásnak rontást és elbukást. Mivel mi ismerjük a levezetés módjait (ezek alapja, hogy nem érhetnek egymáshoz a harcolók), végig is várunk egy-egy ilyen kikívánkozó „táncolást”, amelyet aztán más témák követnek, amint azt gyerekeink sokfélesége és szabad képzelete lehetővé teszi. Megengedhetjük magunknak, hogy ne fojtsuk el a „roppantásokat”, hanem a művészet tartalmi inspirációjával szebb medrekbe terelgessük a megnyilatkozások ilyen formáit is. Viszont pszichológiai vizsgálatok sora bizonyította, hogy a témájukban gondosan megtervezett, szövegükben szigorúan a gyerekek nevelgetésére-javítására készített tandalok és tanversek igen gyakran a pedagógiai szándékkal ellenkező irányba visznek, mivel nélkülözik a művészet belső feszítő és öszszetartó kohéziós erejét, azt a nehezen megfogalmazható kvalitást, amitől igazzá, érzelemtelítetté válik a dal, akkor is, ha csak a csigabigáról szóló néhány ütemnyi ringatózás. A gyerekek igenis megkaphatják a lélek ösztönös kapaszkodóit az éneklés örömével, a régen elporladt falusi nagyanyák és nagyapák szájról szájra adott dalain át. Ez a csigabiga-dal értelme, varázsa, továbbvihetőségének záloga. Ebből a természetközeli művészethagyatékból kaphat a gyerek lelki tartalékot ahhoz, hogy szebben nyúljon saját életéhez és mások — akár a galambok, vagy a csigák — életéhez is. Az egyik levél írója, Forrai Katalin tevékenységét idézőjelbe gúnyoltan nevezte „áldásos"-nak. Szükséges tehát, hogy elmondjuk itt azoknak, akik talán nem tudnák: Forrai Katalin közel három évtizedes páratlanul eredményes munkásságának köszönhető a magyar óvodák zenei nevelésének világhíre. Kodály személyes irányításával készítette el az óvodák zenei programját, amely az ország " gyakorlatába plántáltan generációk zenei nevelését alapozta meg. Óvónők és zenetanárok sokasága tanult tőle és általa. Csaknem két évtizeden át számos nevelési intézmény meghívására sűrűn látogattam idegen országok , földrészek óvodáit és iskoláit, ezek tájékoztató irodalmát három nyelven olvasom. Ismereteim alapján mondhatom tehát, hogy a magyar óvodák elmúlt három évtizedének zenei programját a világon a legjobbak közt tartják számon. Kokus Klara Kedd, 1983. március 22. Ki ölte meg a nagymamát? Nem Agatha Christie valamelyik regényének címe ez, hanem egy tanulságos történet elgondolkoztató csattanója. A minap egy ismerős ötéves kislány nagymamája elhunyt, és bár a család az unoka elől titkolni igyekezett a szomorú hírt, a gyerek hamar rájött. Igaz, hogy meghalt a nagymama? — kérdezte. Az igenlő válaszra következett a megdöbbentő kérdés: És ki ölte meg? Egy eset bár nem bizonyító erejű, olykor mégis lehet mélyen jellemző valamire. Úgy gondolom, a kislány kérdésében lehetetlen nem észrevenni a Tisztelt Szerkesztőség rovatban már emlegetett „tévé polipkarját”, pontosabban: a tévé tartós hatása nélkül aligha volna elképzelhető, hogy egy gyermek így reagáljon nagyszülője halálára. A probléma világméretű súlyosságát nem lehet tagadni. A szülő le van fegyverezve, ha tiltja gyermekét a tévékrimi vagywestern megtekintésétől, csemetéje másnap azzal jön haza, hogy az „egész osztály” látta, csak pont te nem engedted meg nekem. Pszichológusoktól hallottunk megnyugtató nyilatkozatokat, hogy az agresszív cselekmény látványa levezeti a fiatalokban felgyülemlő agresszív indulatokat. Ez részben, bizonyos jelenségekre így igaz. Másokra talán inkább az ellenkezője. A tévé műsorait figyelemmel kísérve minden, esetre nem a megnyugvás, hanem az attól való félelem kap sokunkban , lábra, nem dobták-e a lovak közé a gyeplőt, nem kontroll nélkül ömlesztik-e a brutalitást, nem gondolva azzal, hogy ez gyermekeink szemében szükségképpen követendő magatartásformává válik. Meglepő módon érvényes ez a tévé kifejezetten gyermekműsorainak egy részére is, amelyek a rikácsoló durvaság idealizálása mellett hajszolt ritmusukkal, minden normális emberi érzelemtől elidegenedett affektáltságukkal, egy bizonyos amerikai típusú ízléstelenség követésével jobb ügyhöz méltó buzgalommal az esztétikai értékek helyett a giccset népszerűsítik. E selejtgyermekfilmek védelmében ne hivatkozzék senki a közönségigényre. Az esténként ezerszer látott lefekvő Macit a maga emberi léptékű ritmusával és muzsikájával ezeregyedszer is szívesen nézik gyermekeink. Mindenesetre úgy érezzük, ez az egész kérdés megér pszichológusok, pedagógusok, avatott szakemberek bevonásával egy részletes vizsgálatot , és annak eredményétől függően a tévé műsorának alapos átgondolását. Széll Erika* Múlt év november 11-én, a Szülök fórumában A tévé esti meséje címen ismertettük a Magyar Pedagógiai Társaság kisgyermek-nevelési szakosztálya értekezletének fő mondandóját arról: hogyan hat most és milyen lehetne a tévé esti meséje? Megállapították: a gyermek érzelmi reagálása az olykor valóban félelmet keltő látványra idegállapotától függ. Az egészséges idegrendszerű gyermeknek nem árt a rémisztő mese. De azért kriminézést az ifjú korosztálynak ne ajánljunk! Valóság, hogy sok a neurotikus, szorongásra hajlamos gyermek — ezért viszont nem a tévé felelős. A tévé jelenlétét világunkban el kell fogadni, meg kell tanulni együttélni vele. Nem kívánjuk négy hónappal ezelőtti írásunk tartalmát megismételni: sok pszichológiai, esztétikai, zenepedagógiai, dramaturgiai észrevétel hangzott el, jó lenne, ha ezeket a tévé műsorszerkesztősége megszívlelné. Ezúttal megtoldjuk a javaslattal, hogy adja délután a gyerekek által is nézhető játékfilmet. Aki délután egy ilyet már megnézett, könnyebben hagyja magát lebeszélni az esti felnőttműsor megtekintéséről. Olvasónk konkrét történetére pedig hadd válaszoljunk konkrétan. Ha az ötéves kislánynak mindjárt a nagymama halálakor megmondták volna, hogy elhunyt és hogy milyen betegségben halt meg — ami nagyon szomorú, de megváltoztathatatlan tény — a kislány biztosan nem kereste volna a halál más, fantasztikusnak tűnő okait. Egy hasonló korú kisfiú — akinek szintén nem mondták meg, milyen betegségben halt meg nagyanyja —, a hír hallatára felkiáltott: „Hogyan? Kiesett az ablakon?” Mert a harmadik emeleten, ahol laktak, mindig óvják a nyitott ablak közelségétől ... Ez volt a kézenfekvő halálok. A szorongásra hajlamos gyermek pedig mindig talál „alkalmat” a szorongásra. Egy „félős” kislány kezébe adtam a minap Ruffy Péter Hazánk szíve Budapest című könyvét. Reméltem, hogy ebben az értelmes gyerek ismereteket talál, izgalmat nem. Este mégis könnyezett az ágyban: borzasztó, hogy szép hídjainkat felrobbantották a nácik! Okunk van bízni: a tévé illetékesei javítanak a gyermekműsorok tartalmán is, szerkezetén is. De azért, ha a mese az esetleg túl érzékeny lelket kicsit fel is borzolná, ott vannak a szülők, nagytestvérek, akik okos szóval lecsillapítják a kedélyeket. . . Ne legyen a gyerek a tévé előtt olyan magányos, mint a maci. (köves) Tavaszi Fesztiválol ■♦Budapest, március 18 27vJS*7 Az év legnagyobb idegenforgalmi és kulturális rendezvénysorozata a BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL március 18-tól 27-ig. A Budapest Sportcsarnok programja A GYŐRI BALETT VENDÉGJÁTÉKA Műsor: Haydn — Évszakok Bartók — A csodálatos mandarin Előadások: március 25—26-án, este 8 órakor Főpróba: március 24-én, este 8 órakor Jegyek kaphatók a Színházak Központi Jegyirodájában (Bp. VI., Népköztársaság útja 18.), valamint a helyszínen. Felvilágosítás: Tourinform Iroda (Bp. V., Petőfi Sándor u. 17—19.) személyesen, és a 179-80()-as telefonon. A MÁV 33 százalékos vasúti kedvezményt ad a fesztivál vidéki vendégeinek. A menetjegyeket az Utazás ‘83 kiállításon a Tourinform pavilonjánál lehet érvényesíteni. tp .