Magyar Nemzet, 1983. március (46. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-24 / 70. szám

4 A HÉT FILMJEI Házas vad­ászok Felnőtt hétköznapjaink rend­re úgy kezdődnek, hogy reg­gelente odaállunk a borotvál­kozó — vagy, nők esetében a toilette — tükör elé, belené­zünk, s megpróbáljuk voná­sainkat fürkészve megállapí­tani : előző napi megalkuvá­saink, kompromisszumaink véstek-e újabb ráncot az ar­cunkra, a szemünk környéké­re. Nem tagadhatjuk ugyan­is, hogy csöndes vereségeink, meg nem fontolt visszavonulá­saink nemeik lelkileg visel­nek meg, szinte külső jegy­ként hordozzuk őket magun­kon. Az ifjúkor e szempont­ból más még, akkor még hisszük,­­ hogy mindenben mindig igazunk van, s hogy nem kell később, felnővén, bölcs megfontolásnak, okos kompromisszumnak, józan be­látásnak elkeresztelnünk azt, aminek ifjúi fejjel az elv­­telenség címkéjét adományoz­tuk. Nem tudom, mi az a pilla­nat vagy mi az a hívószó, amely a dacot ébreszti az emberben. Mi kelti fel a tiltakozást, mi súgja egyszerre csak az em­ber fülébe azt, hogy eddig és ne tovább, hogy most — ab­szolútnak tudott igazságunk védelmében — már nem sza­bad tovább hátrálni. Nem tu­dom, s Szűrős Miklós filmjét nézve is csak sejtem legfel­jebb. Pedig tán megfejthető lenne, hogy a Hatásvadászok hőse, a harmincvalahány éves színházi rendező miért ma­­kacsolja meg hirtelen magát, miért vállal fel egy eleve el­vetélt, kilátástalan, mondhat­nám azt is, hogy: bukott ügyet. (Persze, érzésem szerint épp ebben rejlik emberi tisztessé­ge is, hiszen érzi, sejti, hogy csak vesztésre álló ügyek mel­lé igazán nehéz állni; az amúgy is robogó szekeret tol­­ni-segíteni kisebb kockázatot jelent.) A nagybeteg, Kossuth-díjas író nyilatkozik születésnapján a televízióban. Arról beszél, hogy drámáját, a Jakobinusa­'' kát nemsokára bemutatja az egyik vidéki színház. Csak­hogy a színház — e fiatal ren­dező vezényletével — a Há­rem a kislány­t próbálja, a szerző drámáját ugyanis a mi­nisztérium nem javasolta be­mutatásra. Erről azonban Va­lahogy épp az érintettet nem értesítették, az írót, aki — or­vosai engedélyével — elhagyja a kórházat s megjelenik pró­ba­nézőben a színházban. Éles a helyzet, hiszen min­denki tudja: az író gyógyít­hatatlan beteg, hetei lehetnek hátra. Ki vállalná annak ódiu­mát, hogy a rossz hír közlé­sével esetleg megöli? Elkez­dődik hát egy amolyan Pa­­tyomkin-játék, próbákat szer­veznek a soha be nem muta­tandó darabból — hadd lássa a szerző, milyen szépen ha­ladnak —, s közben, kimond­va, kimondatlanul várják, hogy a Kossuth-díjas nagyság vagy elmenjen, vagy meghal­jon ... Úgy érzem, életünk, hazug­ságaink kis hólabdáinak lavi­nává kövéredését vázolja fel Szurdi Miklósnak — csak első megközelítésben atelier-izű — filmje. Hiszen megalkuvások, kis, kegyesnek tudott hazug­ságok láncolata vezet el eb­ben a történetben is addig a nehezen kitapogatható, de „hétköznapi” pontig, ahonnan már nincs visszaút, amelyen túl már „vérre megy a játék”. A szó szoros értelmében. Hi­szen az elvtelenségek, a fele­lősség áttologatásának, a dön­tések halogatásának a soro­zatát — egy határt túllépve — már csak tragédia árán lehet megtörni. Vagy — buta strucc­­ként — homokba dugott fejjel bízni kell a vakszerencsében, a jósorsban, abban, hogy majd csak lesz valahogy ... Érzékletes és precízen ki­munkált történet viszi ezt a gondolatot, s egy másik — fentebb már jelzett — nem kevésbé fontosat. Azt ugyanis, hogy „ügyek” mellé, fontos és értelmes dolgok mellé mindig szervezhető, egy olyan csapat, amely — kezdetben tán cini­kusan, fásultan, később fokon­ként egyre lelkesebben — vé­gül a reménytelennek látszó terveket is a siker közelébe juttathatja. Nagyon plasztikus ez a folyamatrajz a Hatásva­dászokban, jól egymásra­­ épí­tett jelenetek során át vezet a kissé unott, a napi verklibe belefásult, maszek-kedvtelé­sek és pénzforrások után kuj­­torgó színészcsapat útja a nyűggel vállalt, szitkozódva végigszenvedett első, éjszakai próbától addig a pontig, ame­lyen túl már érezve, szenved­ve, veszekedve, de minden­áron a Jakobinusok, a nem­létező darab lesz életük meg­határozó eleme. Az Ügy, amely lehet, hogy nem sikerül, lehet, hogy elbukik, de amelynek előremozdítása tartást és ér­telmes elfoglaltságot ad nekik. Habár csak néhány napra is. Csapatmunkáról, csapat szervezéséről szól a film me­séje és mesés csapat segédke­zik ennek filmi megvalósí­tásában a rendezőnek. Csapat, még akkor is, ha kiemelkedik belőle — szerepe szerint is, s a szerep megformálásának dolgában — Szakácsi Sándor. Az általa játszott rendező egy generáció legjellemzőbb voná­saival ruházkodott föl, a mai harminc-negyvenévesek gyors csalódásaival és gyors lelke­­sültségeivel, örök kétkedésével és fanyar cinizmusával, hal­latlan munkabírásával és ön­pusztító igazságkeresésével. Még igazságtalan, sebeket osz­tó pillanataiban is rokonszen­ves ez a fiatalember, mert minduntalan érezni magatar­tás-álarcai mögött a tisztaság­ra törekvő indulatokat. Képtelen vállalkozásnak tetszik itt fölsoroláson kívül részletesebben említeni a csa­hatalmas lehetőséget sza­lasztott el , a nálunk is ismert Pasquale Squatieri. Olaszor­szág egyik legégetőbb társa­dalmi problémájának • A filmes­­bemutatására vállalkozott, a belső népvándorláséra, a ha­zai vendégmunkásságéra. Mód­jában állt volna szociográfiai pontosságú környezetrajzot ké­szíteni, ráadásul története — melyet Ennio de Concinive­­­a rendező maga írt — sztoriként sem érdektelen. Azokat a dél-itáliaiakat hív­ják vad fajzatnak (razza sel­­vaggia), akik Északon keres­nek munkát. Olyan a sorsuk, mintha külföldön lennének, nyelvük, kultúrájuk, mentali­tásuk gyökeresen különbözik az északiakétól, ráadásul lené­zik, semmibe veszik őket. Sor­suk csöppet sem jobb saját hazájuk nagy gyáraiban, mint­ha Stuttgartban vagy a Ruhr­­vidék üzemeiben lelnének munkát. Mario megpróbál be­illeszkedni, nyelvjárását el­hagyta már (mintha azzal északivá válhatna), keményen dolgozik, hogy eltartsa húgát és annak gyermekét, s az ottho­niaknak is küldhessen pénzt. Igyekezete közben gyökérte­­lenné válik, mert persze nem fogadják be Északon, déli identitását meg maga próbálja elveszíteni. Amikor terrorista merénylet tanúja lesz, gyáván meghúzza magát, s hallgat, magányán csak egy sivár sze­relmi kapcsolattal, próbál eny­híteni. Másként viselkedik ba­rátja, Umberto, aki tüntet dia­lektusával, közben az élet aranyló fertőjében köt ki, ká­bítószeres mámorban keres ki­utat, persze ő is hiába. Mario életének nagy esemé­nye, amikor hirtelen sok pénzt kell felhajtania, hogy barátjá­nak orvost szerezzen. Ekkor ébred rá szörnyű kiszolgálta­tottságára, rá kell jönnie, hogy nemcsak húga, de annak kis­korú gyermeke is az utcasar­kon gyűjt kelengyérevalót... Egyszerre minden összeomlik, egész látszatvilága. Nem ma­rad más hátra, mint hazatérni Délre. És akkor mi van? Nem meggyőző Squartieri filmje. Már a történet is túl fordulatos, az alakok állat­orvosi mintájaként gyűjtik magukba típusaik jellemvoná­sait. Nem sikerül a miliőábrá­zolás sem, eltúlzott a nyomor, túl sok a — hajdani emlékeket idéző — száradó fehérnemű, pat többi, egymással egyen­rangú résztvevőjét,­ hiszen mindegyikük hosszabb mélta­tást érdemelne. Nem utolsó­sorban, — ismét csak — Szur­di Miklós forgatókönyve jó­voltából nehéz a választás, hi­szen minden szereplő egyéni arcú, jellemű résztvevője le­hetett a játéknak Így Udvaros Dorottya, Kinka György, Vég­vári Tamás, Gera Zoltán, Kéz­­dy György, Verebes István, Trokán Péter, Tábori Nóra, Hollósi Frigyes, Balogh Eme­se, Eszenyi Enikő vagy Töreky Zsuzsa éppúgy részese a film sikerének, mint — primus inter pares — a főszereplő. Szakácsi Sándor. S részese érzésem szerint épp ily mértékben Szalai And­rás, aki mintegy belülről át­érezve fényképezte ezt a szín­házi akváriumvilágot­,a­mely­ben — akár a vízcseppben — ott hullámzik azért az óceán, a nagyobb egész is. Hiszen ezek a festett színházi kulisz­­szák, elmázolt sminkek, do­hányfüstös társalgók, öltözők, tarka fények, akármelyik munkahely, életünk bármely terének kellékei lehetnének. Bármely napunk szereplői, ré­szei. Bármely napunké, ame­lyen — ha nem is mondunk olyan szellemes, parádés ri­­posztokat, aforizmákat, mint a film ugyancsak jól megírt dia­lógusai jóvoltából a Hatásva­dászok szereplői teszik — mi is szembesülni kényszerülünk Ügyekkel, s önmagunk meg­alkuvásának határaival. Szórakoztat a Hatásvadá­szok, ha vígjátéknak nézzük. Tehetjük, így is könnyen adja magát, élvezetes látnivaló. Pe­dig nem víg­játék. (Dialóg Stúdió) Vértessy Péter még a sikátorokat is gyanúsan szűknek érezzük. Az orgiajele­­inet Umbemnál megin­te csak túl tipikus, ezért­­sem­ hisszük. Marad tehát a hiányérzet, hogy akár egy jó filmet is lát­hattunk volna. A vadászat Történet a Szovjethatalom első éveiből, amikor a messzi északon a jakut prémvadászok között ,büntetlenül garázdál­kodhattak a hajón érkező ame­rikai kalózok, gyilkolva, rabol­va. A jakutok között élő Szer­­gej, a fiatal bolsevik tanító bámulatra méltó — vagy in­kább elszörnyesztő — naivitás­sal próbál békés úton zöldágra vergődni a gonosztevőkkel, akiknek persze a meggyőző, érvelés, a kristálytiszta logiká­jú agitáció annyit használ, mint a falra hányt borsó. Szer­­gejt még a vérengzés sem győzi meg, hogy most már a tettek mezejére kellene lépni, míg­nem — keresd a nőt! — a sö-■ tétlelkű kalózok az ő kedvesét is elrabolják. Ekkor Szergej végre fegyverhez nyúl, s jaj a gazoknak! A végre valahára megérkező vörösök így együtt ünnepelhetnek a nagy rette­géstől megmenekült, megfo­gyatkozott, ám meg nem tört jaku­tokkal. Van western, sőt, készült már néhány eastern-kísérlet is, Igor Susukov munkája nyilván a szárnyait próbálgató northern műfajába tartozik. A másik kettő rossz tulajdon­ságait — fekete-fehér figurák, álkonfliktusok, melodráma — mindenesetre már sikerült f­el­tanulni. Jöhetnek a jók! (í­­gy ) Vad fajzat Magyar Nemzet John Lennon letartóztatását kö­vetelte 1972-ben az FBI a kormány­tól, mert annak idején túl ha­tározottan ítélte el a vietnami há­borút. John Wiener califor­niai egyetemi tanársegéd, aki a hatva­nas és hetvenes évek diákmozgal­mairól készít tanulmányt, kutató­munkája során olyan bizonyító adatok birtokába került, amelyek szerint a két évvel ezelőtt meg­gyilkolt Beatles-sztár megfigy­elésé­­re kirendelt FBI-ügynökök sürget­ték Haldeman elnöki főtanácsadót és Edgar Hoovert, az FBI akkori igazgatóját, hogy kábítószer bir­toklása címén tartóztassák le Len­nont, s így akadályozzák meg a Nixon elnök vietnami politikáját­ elítélő tüntetés szervezésében. Otello Verdi operája az Erkel Színházban , NINCSENEK pontosan tisz­tázva az operaházi új pro­dukciók „műfaji” elnevezései. Ha a társulat még sohasem játszotta a darabot, akkor bemutatót emlegetnek, figyel­men kívül hagyva, hogy bu­dapesti,­ magyarországi, vagy éppen világpremierről van-e szó. Ha az együttes bármikor — akár kilencven évvel ez­előtt — már műsorra tűzte az illető operát, abban az eset­ben felújítás a hivatalos neve. Ha pedig a rendezés, a dísz­letek és a kosztümök nem vál­toznak, csak a szereplők újak, akkor írja a plakát, hogy új betanulásban. Ám ez az utol­só kategória is többféle lehet: megesik, hogy mindössze há­rom-négy friss szólóénekes áll be a többiek sorába, de elő­fordul az is, hogy két telje­sen új szereposztás mutatko­zik be a régi színpadi kere­tek között. Ez történt az Otel­ló esetében is; minek lehet hát nevezni? Több volt ez, mint egy új betanulás, de ke­vesebb, mint egy igazi fel­újítás. A március 11-i első előadás nem nagyon jó előjelek je­gyében indult. Kórodi András az opera elején, a tengeri vi­har­jelenetben meglehetősen lassú, mondhatni biztonsági tempót választott. Egy csep­pet sem tett ez jót az ábrá­zolandó félelmetes természeti jelen­ség zenei intenzitásának, de végül az interpretáció szempontjából sem bizonyult hasznosnak, mert a kórus így is megtalálta a módját annak, hogy pontatlan belépésekkel és tisztátalan intonálásokkal hívja fel magára a hét óra tájt még frissen reagáló kö­zönség figyelmét. Ahogy az­­­után megjelentek a szólisták, fokozatosan átforrósodott az est hangulata, és az előadáson végül sok szép pillanat tanúi is lehettünk. Az első bemutató eseménye kétségtelenül Ilosfalvy Róbert bemutatkozása volt Otelló­ként. Az ötvenes-hatvanas évek egyik legkiválóbb ma­gyar énekese, hosszú, sikeres külföldi szereplés után visz­­szatérve anya­színháza köte­lékébe,' most 'először lépett fel új szerepben Budapestén. Milyen volt hát Ilosfalvy Otellója? Semmiképpen sem hibátlan, néha némi fáradt­ságot lehetett érezni éneklésé­ben, nem minden hang sike­rült a legjobban, a harmadik felvonásbeli monológ végén ki is hagyta a kottában szereplő kétvonalas hé-t. De a hangjá­ban nyoma sincs az öreges le­begésnek, egy-egy fortélya ma is ércesen, diadalmasan­ cseng.­­ Ilosfalvy világéletében drámai típusú énekes volt. Művészete nem a széles, lírai frázisok hibátlan megoldásában nyilat­kozott meg igazán, hanem a nagy kitörésekben. Az orgá­numa — a színét tekintve — inkább a lírai, de jellegében a vérbeli hőstenoré, mely va­lódi fényét csak fortéban, for­­tissimóban kapja meg. Ilyen most is, és Otello féltékeny , őrjöngéseiben ezt az erényét kiválóan tudja kamatoztatni. . Alakítása is igen vonzó, fér­fias, nagyvonalú. Látszik raj­ta, hogy sokáig dolgozott , együtt kiváló rendezőkkel és énekespartnerekkel. A társu­lat nagy nyeresége, hogy visz­­szatért Budapestre. VÁRHATÓ VOLT, hogy­­ Tokody Ilona Desdemonája kivételes élménnyel szolgál­­ majd az előadás nézőinek.­­ Senkinek sem kellett csalód­nia, a külföldön is egyre hír­nevesebb énekesnő rendkí­vül poétikus, finom eszközök­kel elevenítette meg a tra­gikus áldozat sorsára szánt Verdi-hősnő figuráját. Tokody a szerelmi kettősben, a har­madik felvonás fináléjában és különösen a Fűz fadalban és az Ave Marid­ban ezúttal is olyan muzsikusnak és színész­nek bizonyult, aki a világ bármely nagy operaházában becsülettel megállná a helyét. Sólyom-Nagy Sándor nem igazi Jago-alkat. Shakes­peare—Verdi intrikus hőse a darab legnagyobb részében — a külvilág előtt — őszinte, becsületes embernek mutatko­zik. Nos, az operának ezek­ben a jeleneteiben sokkal meggyőzőbb, mint amikor Ja­­go leveti álarcát, és bepillan­tást enged mérhetetlenül go­nosz jellemébe. Sólyom-Nagy­­ alapvetően rokonszenves, jo­viális karaktere Jagón sajnos még jobban átüt, mint egyéb antipatikus, bajkeverő szere­pein, például a Tosca Scarpia bárójáén. A kiváló baritonis­ta különben zeneileg most is hibátlanul oldotta meg szó­lamát. A szép hangú Berkes János — mindkét szereposztás Cas­­siója — a Bordalban és a har­madik felvonásbeli tercettben színvonalas művészi teljesít­ményt nyújtott. Verdi az Otellóban nem volt kegyes a többi szereplőhöz. A négy kulcsfigurán kívül a töb­bi énekesnek csak kis felada­tot juttatott. Takács Tamara, Tarnay Gyula, Hantos Balázs, Tóth János és C. Tóth Pál jól látta el feladatát. A MÁSODIK SZEREPOSZ­TÁS bemutatkozása (az új produkció harmadik előadása) énekkari-zenekari szempont­ból már lényegesen kedvezőbb képet mutatott. A vihar itt már tényleg vihar volt, és Kórodi András karmesteri kvalitásairól is jobb, reálisabb véleményt alkothatott a kö­zönség, mint pár nappal az­előtt. A második szereposztás Otellóját, Karizs Bélát hall­­gatva-nézve, mindvégig so­­pánkodásra készteti az embert a szomorú tény, hogy egy énekesnek milyen ritkán ada­tik meg egyszerre minden mű­vészi jótulajdonság. Kanizsnak például olyan hőstenoria van, amilyen az emlékezetes Kör­­nyei Béla halála óta — ma­gyarul — egy sem szólalt meg­­a budapesti operaszínpadon. Szinte korlátlan erejű, fényes csengésű hang ez, amelyet hallgatva a közönségnek soha­sem kell szorongania, hogy: „jaj, uramisten, csak ki tud­ja énekelni ezt vagy azt a ma­gasságot”. Rá ebben is bizto­san lehet számítani. Ám ugyanakkor folyton szembe kell kerülni zenei formálásá­nak, színészi játékának szeg­­letességeivel, merevségeivel, amelyekből egyet-mást már sikerült ugyan lefaragnia, de nagy részük, máig­ is­ megma­­­radt és kiábrándítóan hat. . A fiatal, s­­váth ...Máriának .., Lohengrín Eizája után Desde­­mona már a második nagy szerepe. Tehetségének most is tanújelét adta. Egészséges, üde, erőteljes szopránja van, jól illik a szólam követelmé­nyeihez. Előadóművészetének azonban még sokat kell fej­­lődnie, a Fűzfadal és az Ave Maria bensőséges lírájával még adósunk maradt. Gáti István Jagója egészen más, mint a Sólyom-Nagy Sándoré — igazi intrikus. Már a maszkjában is van valami Visszataszító, az első­ pillanat­ban lerí róla, hogy aljas fi­gura. Lehetne ezen vitatkozni, hiszen Jagónak külsőleg biza­lomgerjesztő embernek kelle­ne látszania, és csupán tettei­ből (meg eredőjéből) derülhet ki, hogy valójában milyen elvetemült gonosztevő. Külön­ben kiváló Gáti alakítása, színes, szuggesztív és mély játékintelligencia mutatkozik meg benne. Az már más kér­dés, hogy vokális szempontból korántsem olyan alkalmas számára a szerep. Gáti lírai basszbariton, Jago szólama pedig hősbariton hangon szó­lal meg a legszebben. Nem is annyira az erő hiányzik tol­mácsolásából, inkább az a mód zavaró, ahogy megfog egy-egy magas hangot: nagy drámai hangsúllyal kellene megütnie, ő viszont puhán in­dítja, csak utána erősít rá — és ez a lírai orgánumok jelleg­zetes sajátsága. A kisebb szerepekben Jász Klári, Laczó András, Szüle Tamás, Lukács László és B. Tóth János osztoztak az est si­kerében. Kertész Iván 1 . Csütörtök, 1993. március 24. NAPLÓ Molnár András, a Magyar Állami Operaház fiatal teno­ristája kapta idén a Székely­­ Mihály-emlékplakettet, amme­­­lyet szerdán Mihály András igazgató adott át a kitünte­­­tettnek az Operaház klubjá­­­­ban. Megjelent a Fólia Archaeologica , XXXIII. köte­t. A Nemzeti Mú­zeum évkönyvében T. Dobos Vio­la: Külföldi leletek a Magyar Ve­n­­zeti Múzeum őskori gyűjteménye- I ben címmel írt tanulmányt, Vö­rös István ismerteti a ságvári gravetti rénszarvas vadásztábor szaunáját. Kemenczei Tibor írása a gávai kultúra telepleletei Nagy-­­ kálidról címmel közöl értékes ada­tokat. Szathmári Ildikó: Csaba aranyleletek a Magyar Nemzeti Múzeum őskőkori gyűjteményében címmel írt beszámolót. B. Bónis­z Éva: A környei császárkori 3. szá­­­­mú „kocsisír” című írását követi . Kiss Attila: A szeged—nagyszéksói­­ és apaii­dai fejedelmi sírok arany­­leletes csészéit ismertető tanulmá­­nya. Végezetül Sz. Garam Éva: A vörösmarti lelet helye az avar-­­ kor régészeti hagyatékában című­­ elemző írásában az 1942-ben elő­került gazdag mellékletű sír anya­gából von le tudományos követ­­­­keztetéseket. K. ♦ >­­ Nagy sikerrel mutatta be a­­ Banja Luka-i Nemzeti Szín­ház Bencsik Imre Kölcsönla­­kás című víg­játékát, amelynek ez volt a negyedik bemutató­­­­a Jugoszláviában. Az első be­mutatót tartó belgrádi Terazi­­t Jama színhe­z öt év óta tartja a műsorán a Kölcs­önlakást. Az NSZK-ban is sikerrel játsszák■ — más Bencsik-víg­játék mel­­lett — ezt a darabot. ♦ A Földtani Közlöny 1982. 4. szám , már a százevz­endős egyetemi ős­lénytani intézet ünnepi közgyű­l­é­sén elhangzott, illetve az évfor­­­­duló tiszteletére írt tanulmányok­­­ bemutatására szentelték. A Tudo­mányegye­­m e fontos intézeté­nek történetét Bogsch László fog­lalta össze. Ugyane számban em­lékeznek még az 1981-ben e hunyt Lengyel Endrére, a Magyarhoni­­ Földtani Társulat tiszteleti tagjá­­­ra és Tulogdi Jánosra (1891—1979),­­ aki a kolozsvári tudományegye­tem professzora volt. A száz esz­tendeje született Mauritz Bélára­­ is e történeti indíttatású számban­­ emlékeznek. — A Földrajzi Köz­lemények 1982. 4. száma is most­­ jelent meg, mely szintén temati­­­­kus: Bulla Béla életének és mun­­­­kásságának elemzése áll e szám középpontjában. A szerkeszt­ő, Miklós Gyula, a t­í­p íij folyamá­nak harminc évét" té­l­ti át. -4 . folyóiratban helyet kapott az -­ben elhunyt Láng Sándor profess-­r szerről készült részle­ts nekrológ­­ és a száz esztendeje született Frinz­­ Gyulára emlékező írás. A Föl­­d­rajzi Közlemények legújabb szá­­­ma a fentiekben ismertetett föld­­­­tani laphoz hasonlóan tudomány­történeti tematikájú. (Mindkét fo­lyóirat az Akadémiai Kiadó gond­­dozásában jelent meg.) A Vízügyi­­ Közlemények az Országos Vízügyi , Hivatal kiadványa, legújabb ( 982. 1 4.) számának élére Dóka Klára­­ „A vízügyi szakigazgatás fejlődé­se” című nagy tanulmányának el­ső része került, melyet Goda­­ László és Szlávik Lajos „A vízraj­­z­­i szolgálat helyzete és feladatai”­­ című összefoglaló írása követ. E számban folytatódik a száz évnél­­ is hosszabb múltra visszatekintő , Vízrajzi Évkönyvek forrásértéké­­­­ről megkezdett, igen hasznos vita. , —a —n ♦ Mázsaroff Miklós festőmű­­­­vész tájképeiből nyílik meg , kiállítás ma délután 5 órakor ■ a leninvárosi Derkovits Galé­­­­riában. A tárlat április 15-ig­­ tart nyitva. ­ A színházak csütörtöki műsora — Erkel Színház: Balanchine ba­­­lett-est (C. béri. 5. ea., 7) — Nem­­­zeti Színház: Esti műsor (7) —­­ Várszínház: Szemfényvesztők (7)­­ — Katona József Színház: Két úr 7 szolgája (7) — Madách Kamara:­­ Holdtölte (L/2. béri. 7) — Vígszín­ház­­.Amadeus (7). — Pesti Szín­ház : Az elefántember (7) — Thá­■ Ua Színház: A szent kísérlet (7) . — Stúdió: Pardon egy percre (fél 8) — József Attila Színház: A cárnő (7) — Fővárosi operettszín-­­ ház: Marica grófnő (7) — Radnóti * Miklós Színpad: Az utolsó tekercs — a Spoon River­ holtak . (7) — Vidám Színpad: Szomorú vasár­nap (7) — Kis Színpad: Mi új­ság odaát? (fél 8) — Játékszín: Maugli (du. 3), Kedves hazug (7) — Józsefvárosi Színház: Elveszett paradicsom (7) — Magyar Nép­hadsereg Művelődési Háza: „Ma­gunktól értetődünk” — Verebes István és Kern András estje (7) — Reflektor Színpad: Kulisszatitkok (8) — Budapesti Gyermekszínház: Kincses sziget (du. 3), Pantomim műsor (8) — Állami Bábszínház a Népköztársaság útján: Misi mó­kus vándorúton (du. 3) — a Jókai téren: A kacsalaki rejtély (de. 10) — Multi Media Stúdió: Léze­­rofónia (fél 8) — Zeneakadémia: Magyar Állami Hangversenyzene*­­kar (fél 8) — Pesti Vigadó: Ko­vács Béla klarinétestje (fél 8) — Mátyás-templom: A Debreceni Ko­­dály-kórus (8) — Kálvin téri re­formátus templom: Kistétényi Melinda orgonaestje (8) — Fővá­rosi Nagycirkusz: Cirkuszvarázs (du. fél 4). ü­ l." .

Next