Magyar Nemzet, 1983. március (46. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-24 / 70. szám
4 A HÉT FILMJEI Házas vadászok Felnőtt hétköznapjaink rendre úgy kezdődnek, hogy reggelente odaállunk a borotválkozó — vagy, nők esetében a toilette — tükör elé, belenézünk, s megpróbáljuk vonásainkat fürkészve megállapítani : előző napi megalkuvásaink, kompromisszumaink véstek-e újabb ráncot az arcunkra, a szemünk környékére. Nem tagadhatjuk ugyanis, hogy csöndes vereségeink, meg nem fontolt visszavonulásaink nemeik lelkileg viselnek meg, szinte külső jegyként hordozzuk őket magunkon. Az ifjúkor e szempontból más még, akkor még hisszük, hogy mindenben mindig igazunk van, s hogy nem kell később, felnővén, bölcs megfontolásnak, okos kompromisszumnak, józan belátásnak elkeresztelnünk azt, aminek ifjúi fejjel az elvtelenség címkéjét adományoztuk. Nem tudom, mi az a pillanat vagy mi az a hívószó, amely a dacot ébreszti az emberben. Mi kelti fel a tiltakozást, mi súgja egyszerre csak az ember fülébe azt, hogy eddig és ne tovább, hogy most — abszolútnak tudott igazságunk védelmében — már nem szabad tovább hátrálni. Nem tudom, s Szűrős Miklós filmjét nézve is csak sejtem legfeljebb. Pedig tán megfejthető lenne, hogy a Hatásvadászok hőse, a harmincvalahány éves színházi rendező miért makacsolja meg hirtelen magát, miért vállal fel egy eleve elvetélt, kilátástalan, mondhatnám azt is, hogy: bukott ügyet. (Persze, érzésem szerint épp ebben rejlik emberi tisztessége is, hiszen érzi, sejti, hogy csak vesztésre álló ügyek mellé igazán nehéz állni; az amúgy is robogó szekeret tolni-segíteni kisebb kockázatot jelent.) A nagybeteg, Kossuth-díjas író nyilatkozik születésnapján a televízióban. Arról beszél, hogy drámáját, a Jakobinusa'' kát nemsokára bemutatja az egyik vidéki színház. Csakhogy a színház — e fiatal rendező vezényletével — a Hárem a kislányt próbálja, a szerző drámáját ugyanis a minisztérium nem javasolta bemutatásra. Erről azonban Valahogy épp az érintettet nem értesítették, az írót, aki — orvosai engedélyével — elhagyja a kórházat s megjelenik próbanézőben a színházban. Éles a helyzet, hiszen mindenki tudja: az író gyógyíthatatlan beteg, hetei lehetnek hátra. Ki vállalná annak ódiumát, hogy a rossz hír közlésével esetleg megöli? Elkezdődik hát egy amolyan Patyomkin-játék, próbákat szerveznek a soha be nem mutatandó darabból — hadd lássa a szerző, milyen szépen haladnak —, s közben, kimondva, kimondatlanul várják, hogy a Kossuth-díjas nagyság vagy elmenjen, vagy meghaljon ... Úgy érzem, életünk, hazugságaink kis hólabdáinak lavinává kövéredését vázolja fel Szurdi Miklósnak — csak első megközelítésben atelier-izű — filmje. Hiszen megalkuvások, kis, kegyesnek tudott hazugságok láncolata vezet el ebben a történetben is addig a nehezen kitapogatható, de „hétköznapi” pontig, ahonnan már nincs visszaút, amelyen túl már „vérre megy a játék”. A szó szoros értelmében. Hiszen az elvtelenségek, a felelősség áttologatásának, a döntések halogatásának a sorozatát — egy határt túllépve — már csak tragédia árán lehet megtörni. Vagy — buta struccként — homokba dugott fejjel bízni kell a vakszerencsében, a jósorsban, abban, hogy majd csak lesz valahogy ... Érzékletes és precízen kimunkált történet viszi ezt a gondolatot, s egy másik — fentebb már jelzett — nem kevésbé fontosat. Azt ugyanis, hogy „ügyek” mellé, fontos és értelmes dolgok mellé mindig szervezhető, egy olyan csapat, amely — kezdetben tán cinikusan, fásultan, később fokonként egyre lelkesebben — végül a reménytelennek látszó terveket is a siker közelébe juttathatja. Nagyon plasztikus ez a folyamatrajz a Hatásvadászokban, jól egymásra épített jelenetek során át vezet a kissé unott, a napi verklibe belefásult, maszek-kedvtelések és pénzforrások után kujtorgó színészcsapat útja a nyűggel vállalt, szitkozódva végigszenvedett első, éjszakai próbától addig a pontig, amelyen túl már érezve, szenvedve, veszekedve, de mindenáron a Jakobinusok, a nemlétező darab lesz életük meghatározó eleme. Az Ügy, amely lehet, hogy nem sikerül, lehet, hogy elbukik, de amelynek előremozdítása tartást és értelmes elfoglaltságot ad nekik. Habár csak néhány napra is. Csapatmunkáról, csapat szervezéséről szól a film meséje és mesés csapat segédkezik ennek filmi megvalósításában a rendezőnek. Csapat, még akkor is, ha kiemelkedik belőle — szerepe szerint is, s a szerep megformálásának dolgában — Szakácsi Sándor. Az általa játszott rendező egy generáció legjellemzőbb vonásaival ruházkodott föl, a mai harminc-negyvenévesek gyors csalódásaival és gyors lelkesültségeivel, örök kétkedésével és fanyar cinizmusával, hallatlan munkabírásával és önpusztító igazságkeresésével. Még igazságtalan, sebeket osztó pillanataiban is rokonszenves ez a fiatalember, mert minduntalan érezni magatartás-álarcai mögött a tisztaságra törekvő indulatokat. Képtelen vállalkozásnak tetszik itt fölsoroláson kívül részletesebben említeni a csahatalmas lehetőséget szalasztott el , a nálunk is ismert Pasquale Squatieri. Olaszország egyik legégetőbb társadalmi problémájának • A filmesbemutatására vállalkozott, a belső népvándorláséra, a hazai vendégmunkásságéra. Módjában állt volna szociográfiai pontosságú környezetrajzot készíteni, ráadásul története — melyet Ennio de Concinivea rendező maga írt — sztoriként sem érdektelen. Azokat a dél-itáliaiakat hívják vad fajzatnak (razza selvaggia), akik Északon keresnek munkát. Olyan a sorsuk, mintha külföldön lennének, nyelvük, kultúrájuk, mentalitásuk gyökeresen különbözik az északiakétól, ráadásul lenézik, semmibe veszik őket. Sorsuk csöppet sem jobb saját hazájuk nagy gyáraiban, mintha Stuttgartban vagy a Ruhrvidék üzemeiben lelnének munkát. Mario megpróbál beilleszkedni, nyelvjárását elhagyta már (mintha azzal északivá válhatna), keményen dolgozik, hogy eltartsa húgát és annak gyermekét, s az otthoniaknak is küldhessen pénzt. Igyekezete közben gyökértelenné válik, mert persze nem fogadják be Északon, déli identitását meg maga próbálja elveszíteni. Amikor terrorista merénylet tanúja lesz, gyáván meghúzza magát, s hallgat, magányán csak egy sivár szerelmi kapcsolattal, próbál enyhíteni. Másként viselkedik barátja, Umberto, aki tüntet dialektusával, közben az élet aranyló fertőjében köt ki, kábítószeres mámorban keres kiutat, persze ő is hiába. Mario életének nagy eseménye, amikor hirtelen sok pénzt kell felhajtania, hogy barátjának orvost szerezzen. Ekkor ébred rá szörnyű kiszolgáltatottságára, rá kell jönnie, hogy nemcsak húga, de annak kiskorú gyermeke is az utcasarkon gyűjt kelengyérevalót... Egyszerre minden összeomlik, egész látszatvilága. Nem marad más hátra, mint hazatérni Délre. És akkor mi van? Nem meggyőző Squartieri filmje. Már a történet is túl fordulatos, az alakok állatorvosi mintájaként gyűjtik magukba típusaik jellemvonásait. Nem sikerül a miliőábrázolás sem, eltúlzott a nyomor, túl sok a — hajdani emlékeket idéző — száradó fehérnemű, pat többi, egymással egyenrangú résztvevőjét, hiszen mindegyikük hosszabb méltatást érdemelne. Nem utolsósorban, — ismét csak — Szurdi Miklós forgatókönyve jóvoltából nehéz a választás, hiszen minden szereplő egyéni arcú, jellemű résztvevője lehetett a játéknak Így Udvaros Dorottya, Kinka György, Végvári Tamás, Gera Zoltán, Kézdy György, Verebes István, Trokán Péter, Tábori Nóra, Hollósi Frigyes, Balogh Emese, Eszenyi Enikő vagy Töreky Zsuzsa éppúgy részese a film sikerének, mint — primus inter pares — a főszereplő. Szakácsi Sándor. S részese érzésem szerint épp ily mértékben Szalai András, aki mintegy belülről átérezve fényképezte ezt a színházi akváriumvilágot,amelyben — akár a vízcseppben — ott hullámzik azért az óceán, a nagyobb egész is. Hiszen ezek a festett színházi kuliszszák, elmázolt sminkek, dohányfüstös társalgók, öltözők, tarka fények, akármelyik munkahely, életünk bármely terének kellékei lehetnének. Bármely napunk szereplői, részei. Bármely napunké, amelyen — ha nem is mondunk olyan szellemes, parádés riposztokat, aforizmákat, mint a film ugyancsak jól megírt dialógusai jóvoltából a Hatásvadászok szereplői teszik — mi is szembesülni kényszerülünk Ügyekkel, s önmagunk megalkuvásának határaival. Szórakoztat a Hatásvadászok, ha vígjátéknak nézzük. Tehetjük, így is könnyen adja magát, élvezetes látnivaló. Pedig nem vígjáték. (Dialóg Stúdió) Vértessy Péter még a sikátorokat is gyanúsan szűknek érezzük. Az orgiajeleinet Umbemnál meginte csak túl tipikus, ezértsem hisszük. Marad tehát a hiányérzet, hogy akár egy jó filmet is láthattunk volna. A vadászat Történet a Szovjethatalom első éveiből, amikor a messzi északon a jakut prémvadászok között ,büntetlenül garázdálkodhattak a hajón érkező amerikai kalózok, gyilkolva, rabolva. A jakutok között élő Szergej, a fiatal bolsevik tanító bámulatra méltó — vagy inkább elszörnyesztő — naivitással próbál békés úton zöldágra vergődni a gonosztevőkkel, akiknek persze a meggyőző, érvelés, a kristálytiszta logikájú agitáció annyit használ, mint a falra hányt borsó. Szergejt még a vérengzés sem győzi meg, hogy most már a tettek mezejére kellene lépni, mígnem — keresd a nőt! — a sö-■ tétlelkű kalózok az ő kedvesét is elrabolják. Ekkor Szergej végre fegyverhez nyúl, s jaj a gazoknak! A végre valahára megérkező vörösök így együtt ünnepelhetnek a nagy rettegéstől megmenekült, megfogyatkozott, ám meg nem tört jakutokkal. Van western, sőt, készült már néhány eastern-kísérlet is, Igor Susukov munkája nyilván a szárnyait próbálgató northern műfajába tartozik. A másik kettő rossz tulajdonságait — fekete-fehér figurák, álkonfliktusok, melodráma — mindenesetre már sikerült feltanulni. Jöhetnek a jók! (így ) Vad fajzat Magyar Nemzet John Lennon letartóztatását követelte 1972-ben az FBI a kormánytól, mert annak idején túl határozottan ítélte el a vietnami háborút. John Wiener californiai egyetemi tanársegéd, aki a hatvanas és hetvenes évek diákmozgalmairól készít tanulmányt, kutatómunkája során olyan bizonyító adatok birtokába került, amelyek szerint a két évvel ezelőtt meggyilkolt Beatles-sztár megfigyelésére kirendelt FBI-ügynökök sürgették Haldeman elnöki főtanácsadót és Edgar Hoovert, az FBI akkori igazgatóját, hogy kábítószer birtoklása címén tartóztassák le Lennont, s így akadályozzák meg a Nixon elnök vietnami politikáját elítélő tüntetés szervezésében. Otello Verdi operája az Erkel Színházban , NINCSENEK pontosan tisztázva az operaházi új produkciók „műfaji” elnevezései. Ha a társulat még sohasem játszotta a darabot, akkor bemutatót emlegetnek, figyelmen kívül hagyva, hogy budapesti, magyarországi, vagy éppen világpremierről van-e szó. Ha az együttes bármikor — akár kilencven évvel ezelőtt — már műsorra tűzte az illető operát, abban az esetben felújítás a hivatalos neve. Ha pedig a rendezés, a díszletek és a kosztümök nem változnak, csak a szereplők újak, akkor írja a plakát, hogy új betanulásban. Ám ez az utolsó kategória is többféle lehet: megesik, hogy mindössze három-négy friss szólóénekes áll be a többiek sorába, de előfordul az is, hogy két teljesen új szereposztás mutatkozik be a régi színpadi keretek között. Ez történt az Otelló esetében is; minek lehet hát nevezni? Több volt ez, mint egy új betanulás, de kevesebb, mint egy igazi felújítás. A március 11-i első előadás nem nagyon jó előjelek jegyében indult. Kórodi András az opera elején, a tengeri viharjelenetben meglehetősen lassú, mondhatni biztonsági tempót választott. Egy cseppet sem tett ez jót az ábrázolandó félelmetes természeti jelenség zenei intenzitásának, de végül az interpretáció szempontjából sem bizonyult hasznosnak, mert a kórus így is megtalálta a módját annak, hogy pontatlan belépésekkel és tisztátalan intonálásokkal hívja fel magára a hét óra tájt még frissen reagáló közönség figyelmét. Ahogy azután megjelentek a szólisták, fokozatosan átforrósodott az est hangulata, és az előadáson végül sok szép pillanat tanúi is lehettünk. Az első bemutató eseménye kétségtelenül Ilosfalvy Róbert bemutatkozása volt Otellóként. Az ötvenes-hatvanas évek egyik legkiválóbb magyar énekese, hosszú, sikeres külföldi szereplés után viszszatérve anyaszínháza kötelékébe,' most 'először lépett fel új szerepben Budapestén. Milyen volt hát Ilosfalvy Otellója? Semmiképpen sem hibátlan, néha némi fáradtságot lehetett érezni éneklésében, nem minden hang sikerült a legjobban, a harmadik felvonásbeli monológ végén ki is hagyta a kottában szereplő kétvonalas hé-t. De a hangjában nyoma sincs az öreges lebegésnek, egy-egy fortélya ma is ércesen, diadalmasan cseng. Ilosfalvy világéletében drámai típusú énekes volt. Művészete nem a széles, lírai frázisok hibátlan megoldásában nyilatkozott meg igazán, hanem a nagy kitörésekben. Az orgánuma — a színét tekintve — inkább a lírai, de jellegében a vérbeli hőstenoré, mely valódi fényét csak fortéban, fortissimóban kapja meg. Ilyen most is, és Otello féltékeny , őrjöngéseiben ezt az erényét kiválóan tudja kamatoztatni. . Alakítása is igen vonzó, férfias, nagyvonalú. Látszik rajta, hogy sokáig dolgozott , együtt kiváló rendezőkkel és énekespartnerekkel. A társulat nagy nyeresége, hogy viszszatért Budapestre. VÁRHATÓ VOLT, hogy Tokody Ilona Desdemonája kivételes élménnyel szolgál majd az előadás nézőinek. Senkinek sem kellett csalódnia, a külföldön is egyre hírnevesebb énekesnő rendkívül poétikus, finom eszközökkel elevenítette meg a tragikus áldozat sorsára szánt Verdi-hősnő figuráját. Tokody a szerelmi kettősben, a harmadik felvonás fináléjában és különösen a Fűz fadalban és az Ave Maridban ezúttal is olyan muzsikusnak és színésznek bizonyult, aki a világ bármely nagy operaházában becsülettel megállná a helyét. Sólyom-Nagy Sándor nem igazi Jago-alkat. Shakespeare—Verdi intrikus hőse a darab legnagyobb részében — a külvilág előtt — őszinte, becsületes embernek mutatkozik. Nos, az operának ezekben a jeleneteiben sokkal meggyőzőbb, mint amikor Jago leveti álarcát, és bepillantást enged mérhetetlenül gonosz jellemébe. Sólyom-Nagy alapvetően rokonszenves, joviális karaktere Jagón sajnos még jobban átüt, mint egyéb antipatikus, bajkeverő szerepein, például a Tosca Scarpia bárójáén. A kiváló baritonista különben zeneileg most is hibátlanul oldotta meg szólamát. A szép hangú Berkes János — mindkét szereposztás Cassiója — a Bordalban és a harmadik felvonásbeli tercettben színvonalas művészi teljesítményt nyújtott. Verdi az Otellóban nem volt kegyes a többi szereplőhöz. A négy kulcsfigurán kívül a többi énekesnek csak kis feladatot juttatott. Takács Tamara, Tarnay Gyula, Hantos Balázs, Tóth János és C. Tóth Pál jól látta el feladatát. A MÁSODIK SZEREPOSZTÁS bemutatkozása (az új produkció harmadik előadása) énekkari-zenekari szempontból már lényegesen kedvezőbb képet mutatott. A vihar itt már tényleg vihar volt, és Kórodi András karmesteri kvalitásairól is jobb, reálisabb véleményt alkothatott a közönség, mint pár nappal azelőtt. A második szereposztás Otellóját, Karizs Bélát hallgatva-nézve, mindvégig sopánkodásra készteti az embert a szomorú tény, hogy egy énekesnek milyen ritkán adatik meg egyszerre minden művészi jótulajdonság. Kanizsnak például olyan hőstenoria van, amilyen az emlékezetes Környei Béla halála óta — magyarul — egy sem szólalt mega budapesti operaszínpadon. Szinte korlátlan erejű, fényes csengésű hang ez, amelyet hallgatva a közönségnek sohasem kell szorongania, hogy: „jaj, uramisten, csak ki tudja énekelni ezt vagy azt a magasságot”. Rá ebben is biztosan lehet számítani. Ám ugyanakkor folyton szembe kell kerülni zenei formálásának, színészi játékának szegletességeivel, merevségeivel, amelyekből egyet-mást már sikerült ugyan lefaragnia, de nagy részük, máig is megmaradt és kiábrándítóan hat. . A fiatal, sváth ...Máriának .., Lohengrín Eizája után Desdemona már a második nagy szerepe. Tehetségének most is tanújelét adta. Egészséges, üde, erőteljes szopránja van, jól illik a szólam követelményeihez. Előadóművészetének azonban még sokat kell fejlődnie, a Fűzfadal és az Ave Maria bensőséges lírájával még adósunk maradt. Gáti István Jagója egészen más, mint a Sólyom-Nagy Sándoré — igazi intrikus. Már a maszkjában is van valami Visszataszító, az első pillanatban lerí róla, hogy aljas figura. Lehetne ezen vitatkozni, hiszen Jagónak külsőleg bizalomgerjesztő embernek kellene látszania, és csupán tetteiből (meg eredőjéből) derülhet ki, hogy valójában milyen elvetemült gonosztevő. Különben kiváló Gáti alakítása, színes, szuggesztív és mély játékintelligencia mutatkozik meg benne. Az már más kérdés, hogy vokális szempontból korántsem olyan alkalmas számára a szerep. Gáti lírai basszbariton, Jago szólama pedig hősbariton hangon szólal meg a legszebben. Nem is annyira az erő hiányzik tolmácsolásából, inkább az a mód zavaró, ahogy megfog egy-egy magas hangot: nagy drámai hangsúllyal kellene megütnie, ő viszont puhán indítja, csak utána erősít rá — és ez a lírai orgánumok jellegzetes sajátsága. A kisebb szerepekben Jász Klári, Laczó András, Szüle Tamás, Lukács László és B. Tóth János osztoztak az est sikerében. Kertész Iván 1 . Csütörtök, 1993. március 24. NAPLÓ Molnár András, a Magyar Állami Operaház fiatal tenoristája kapta idén a Székely Mihály-emlékplakettet, ammelyet szerdán Mihály András igazgató adott át a kitüntetettnek az Operaház klubjában. Megjelent a Fólia Archaeologica , XXXIII. kötet. A Nemzeti Múzeum évkönyvében T. Dobos Viola: Külföldi leletek a Magyar Venzeti Múzeum őskori gyűjteménye- I ben címmel írt tanulmányt, Vörös István ismerteti a ságvári gravetti rénszarvas vadásztábor szaunáját. Kemenczei Tibor írása a gávai kultúra telepleletei Nagy- kálidról címmel közöl értékes adatokat. Szathmári Ildikó: Csaba aranyleletek a Magyar Nemzeti Múzeum őskőkori gyűjteményében címmel írt beszámolót. B. Bónisz Éva: A környei császárkori 3. számú „kocsisír” című írását követi . Kiss Attila: A szeged—nagyszéksói és apaiidai fejedelmi sírok aranyleletes csészéit ismertető tanulmánya. Végezetül Sz. Garam Éva: A vörösmarti lelet helye az avar- kor régészeti hagyatékában című elemző írásában az 1942-ben előkerült gazdag mellékletű sír anyagából von le tudományos következtetéseket. K. ♦ > Nagy sikerrel mutatta be a Banja Luka-i Nemzeti Színház Bencsik Imre Kölcsönlakás című vígjátékát, amelynek ez volt a negyedik bemutatóa Jugoszláviában. Az első bemutatót tartó belgrádi Terazit Jama színhez öt év óta tartja a műsorán a Kölcsönlakást. Az NSZK-ban is sikerrel játsszák■ — más Bencsik-vígjáték mellett — ezt a darabot. ♦ A Földtani Közlöny 1982. 4. szám , már a százevzendős egyetemi őslénytani intézet ünnepi közgyűlésén elhangzott, illetve az évforduló tiszteletére írt tanulmányok bemutatására szentelték. A Tudományegyem e fontos intézetének történetét Bogsch László foglalta össze. Ugyane számban emlékeznek még az 1981-ben e hunyt Lengyel Endrére, a Magyarhoni Földtani Társulat tiszteleti tagjára és Tulogdi Jánosra (1891—1979), aki a kolozsvári tudományegyetem professzora volt. A száz esztendeje született Mauritz Bélára is e történeti indíttatású számban emlékeznek. — A Földrajzi Közlemények 1982. 4. száma is most jelent meg, mely szintén tematikus: Bulla Béla életének és munkásságának elemzése áll e szám középpontjában. A szerkesztő, Miklós Gyula, a típ íij folyamának harminc évét" télti át. -4 . folyóiratban helyet kapott az -ben elhunyt Láng Sándor profess-r szerről készült részlets nekrológ és a száz esztendeje született Frinz Gyulára emlékező írás. A Földrajzi Közlemények legújabb száma a fentiekben ismertetett földtani laphoz hasonlóan tudománytörténeti tematikájú. (Mindkét folyóirat az Akadémiai Kiadó gonddozásában jelent meg.) A Vízügyi Közlemények az Országos Vízügyi , Hivatal kiadványa, legújabb ( 982. 1 4.) számának élére Dóka Klára „A vízügyi szakigazgatás fejlődése” című nagy tanulmányának első része került, melyet Goda László és Szlávik Lajos „A vízrajzi szolgálat helyzete és feladatai” című összefoglaló írása követ. E számban folytatódik a száz évnél is hosszabb múltra visszatekintő , Vízrajzi Évkönyvek forrásértékéről megkezdett, igen hasznos vita. , —a —n ♦ Mázsaroff Miklós festőművész tájképeiből nyílik meg , kiállítás ma délután 5 órakor ■ a leninvárosi Derkovits Galériában. A tárlat április 15-ig tart nyitva. A színházak csütörtöki műsora — Erkel Színház: Balanchine balett-est (C. béri. 5. ea., 7) — Nemzeti Színház: Esti műsor (7) — Várszínház: Szemfényvesztők (7) — Katona József Színház: Két úr 7 szolgája (7) — Madách Kamara: Holdtölte (L/2. béri. 7) — Vígszínház.Amadeus (7). — Pesti Színház : Az elefántember (7) — Thá■ Ua Színház: A szent kísérlet (7) . — Stúdió: Pardon egy percre (fél 8) — József Attila Színház: A cárnő (7) — Fővárosi operettszín- ház: Marica grófnő (7) — Radnóti * Miklós Színpad: Az utolsó tekercs — a Spoon River holtak . (7) — Vidám Színpad: Szomorú vasárnap (7) — Kis Színpad: Mi újság odaát? (fél 8) — Játékszín: Maugli (du. 3), Kedves hazug (7) — Józsefvárosi Színház: Elveszett paradicsom (7) — Magyar Néphadsereg Művelődési Háza: „Magunktól értetődünk” — Verebes István és Kern András estje (7) — Reflektor Színpad: Kulisszatitkok (8) — Budapesti Gyermekszínház: Kincses sziget (du. 3), Pantomim műsor (8) — Állami Bábszínház a Népköztársaság útján: Misi mókus vándorúton (du. 3) — a Jókai téren: A kacsalaki rejtély (de. 10) — Multi Media Stúdió: Lézerofónia (fél 8) — Zeneakadémia: Magyar Állami Hangversenyzene*kar (fél 8) — Pesti Vigadó: Kovács Béla klarinétestje (fél 8) — Mátyás-templom: A Debreceni Kodály-kórus (8) — Kálvin téri református templom: Kistétényi Melinda orgonaestje (8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkuszvarázs (du. fél 4). ü l." .