Magyar Nemzet, 1983. június (46. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-17 / 142. szám

Péntek, 1983. június 17. Magyar Nemzet Környezetóvó beruházások Védelem helyett bírság? Zsörtölődünk. Sőt egyre hangosabban háborgunk, ha a természet, a környezetünk háborítatlanul idillikusnak már rég nem mondható, épnek nem nevezhető testén ejtenek újabb sebet. Megint halpusztulás, ismét méreg szivárog a termőföldön keresztül a talajvízbe, kormos füst terjeng a levegőben ... A néhány évvel ezelőtti adatok szerint — s ez ma sincs másként — a felszíni vizeinknek nyolcvan százaléka volt kissé, tíz százaléka pedig erősen szennyezett. A föld fölött sem kedvezőbb a kép, az ország 7340 négyzetkilométeres területén — itt él a lakosság 38 százaléka — nem tekinthető tisztának a levegő.. A káros anyagokkal teli légkör mi-att a népgazdaság termelési értékének csaknem egy százaléka — például terméshozam- csökkenés következtében — vész el! Csak a korróziós kár évente tízmilliárdos értéket emészt föl," ennek egyharmadáért a piszkos levegő a felelős. És ez a szomorú lista nem is teljes! A szakemberek hosszasan sorolják a mindannyiunkat érzékenyen érintő károkat, amelyek a természet megsértéséből, az elmúlt harminc év intenzív ipari és mezőgazdasági fejlesztését kellő ütemben nem követő, hibás környezetvédelemből fakadnak. A rombolást érzékelő személyes tapasztalatok, a károkról szóló tudósítások gyakran azt sugallják: a szóbeli aggodalmat kifejező csaptakat, a paragrafusok ajánlásait, előírásait nem követik tettek; a környezetünk védelmét szolgáló eszközök, technológiák építése, bevezetése elmarad, késik, vagy , ha a beruházás megtörtént, ezek hatékonysága nem kielégítő. De menynyit költünk valójában, környezetvédelmi beruházásokra, s melyekre elsősorban? Erről kérdeztük Dudás Jánost, a Központi Statisztikai Hivatal főosztályvezetőjét..., , . .. Az érdekek — háttérben — A népgazdaságunk beruházásait feldolgozó statisztika csak 1976 óta figyeli elkülönítetten a környezetvédelmi beruházásokat. Ez nem • a mi tevékenységünk hiányossága, mivel a korábbi évtizedekben a környezetvédelem ,az erőteljes gazdaságfejlesztéssel nem tartott lépést, háttérbe szorult, s ha egy-egy részterületen akadtak is eredmények, az öszszehangoltabb környezetvédelmi munkáról csak az 1970-es évektől beszélhetünk. Mondhatom úgy is: ez idő előtt a statisztika nem tükrözhetett e tekintetben lényeges változást. A vizsgálataink első öt évében a legfontosabb elemek,a víz- és a levegő tisztaságát óvó, illetve a hulladékok eltávolítását és hasznosítását szolgáló beruházások alakulását figyeltük. Ezek szerint 1976 és 1980 között 17,3 milliárd forintot fordított az ország e célokra, ez évenként átlagban a nemzeti jövedelem 0,7 százalékának felhasználását jelentette. Ugyanez idő alatt a Környezet- és Természetvédelmi Hivatal számításai azt mutatták, hogy a környezeti szennyeződésekből származó károsodások (színén évente és átlagban) a nemzeti jövedelem 2,5—3 százalékát is elérték. Az elmúlt évekre, 1978- tól, a beruházások mérsékelt üteme, visszafogottsága a jellemző. Elmondható ez a környezetvédelmiekre is? — Nem kivétel ez a terület sem. A környezetvédelmi beruházások ugyan 1977-től ugrásszerűen nőttek, átlagos emelkedési ütemük igen magas, öt év alatt évente 24,5 százalékos volt, ám 1981-ben a beruházási visszaesés már érzékenyen érintette ezt a szférát is: ekkor e beruházásokra fordított- 4,1 milliárd már elmaradt a két évvel korábbitól, s a teljes nemzeti terméknek csak 0,5 százalékát tette ki. Ezek a számok, arányok önmagukban is érdekesek. Jelzik a tendenciákat, csakhogy arra nem adnak választ: sokat, keveset vagy éppen elegendőt fordítunk-e környezetünk épségének megőrzésére, a károk megelőzésére? — A környezetvédelmi beruházásoknak a teljes hazai termékhez viszonyított aránya lényegében megegyezik az egészségügyi beruházásokéval, de csak fele a kulturális célúaknak. Ez a viszonyszám azonban nemzetközi mércével mérve alacsonynak számít: a fejlett tőkés országok közül például 1978-ban az Egyesült Államok, a nemzeti terméknek két; Japán 1,6; 1979-ben az NSZK 1,8; Francia- és Svédország pedig egy százalékát költötte környezetvédelemre. Az arányok közötti eltérés akkor is nagynak tekinthető, ha tudjuk, más országokban a környezetvédelmi beruházások köre, tartalma eltér a miénkétől. Mégis tény, hogy az elmúlt évtizedben sokat áldoztunk, s költünk ma is e területre. Ám a statisztikatükrében is meg lehet állapítani, hogy a környezetvédelmi beruházások 1976—80 közötti gyors ütemű növekedése ellenére összességében a környezetvédelem fejlődése csak mérsékeltnek mondható — az állapot 1970 óta nem javult, s a jelentős beruházások eredményeként valójában csak a kedvezőtlen folyamatok ütemét sikerült csökkenteni. A laposabbá vált állami és vállalata „•pénztárcából” ma kevesebb jut védőberendezésekre, szűrőkre, tisztítókra, s ezek üzemben tartására. Már csak azért is, mert ezek a • beruházások többnyire olyan többletráfordítást igényelnek, melytől • nem remélhető, a termelés bővülése, így több üzemp, vállalat a környezetóvó vállalkozásait improduktív tehernek minősíti, s mint ilyet, gyakran nem . jelentőségének megfelelően kezeli, elhalasztja, vagy azolcsóbb, • és kevésbé célravezető megoldást választja. Mindezek miatt a kömnyezetvédalmi .ber^hái^ok'.a közeljöTtotten- miutin. “karós asö-? vetkeznjény. • -ellenire, -valószínűleg még inltább , háttérbe szorulnak. Erre utal a környezetvédelmi beruházások 1981- es alacsony szintje is. Jelenlegi helyzetünkben ezért különleges fontosságú, hogy az e célokra szánt csökkenő anyagi, eszközök felhasználásában az ésszerűség, a tudatosság érvényesüljön. Anyagi áldozat kell! A beruházások összetételét nézve szembeötlik, hogy legtöbbet — a beruházási források hatvan százalékát — a vizek tisztítását szolgáló berendezésekre költötték a vállalatok. A hulladékok megfelelő kezelésére, elhelyezésére az összes beruházásieszköz negyedét fordították, míg a levegő tisztaságát óvandó évente átlagosan a beruházási eszközök 14 százalékát használták föl. A vízvédelmi beruházások nagy arányát egyrészt a folyóink, tavaink magas szennyezettségi foka, másrészt a tisztítóberendezések létesítésének tetemes költségigénye magyarázza. Az ötödik ötéves tervidőszak alatt szennyvizek tisztítására szolgálóberuházásokra 10,7 milliárdot fordítottunk, öt év alatt a ráfordítások összege megkétszereződött. 1976-ban a tisztítást igénylő szennyvíz mennyisége évi 885 millió köbméter volt, s ebből a kellően kezelt víz mennyiségaránya mindöszsze a 6,9 százalékot éri el. A javulás örvendetes tény, de azért nem ennyire kedvező a kép — mondja Dudás János. — A róa működő berendezések ugyanis akkor, szűrnék meg az országban keletkező szennyvizeknek megközelítően a 40 százalékát, ha 1976 óta nem növekedett volna folyamatosan a szennyvíz mennyisége, és egyes telepeket nem kellett volna elavulás miatt lezárni. A mainál lényegesen több tisztítóra volna szükség, ám ez a beruházás sem olcsó, s a vállalatok gyakran építése helyett inkább abírságfizetést választják. A büntetés népgazdasági szintén komoly összeg, 1977-ben például, 1,3 milliárdos beruházási összeg mellett 355 milliót fizettek be az államkasszába büntetésként. Ám mindez mégsem eléggé ösztönöz vízvédelmi beruházásokra, hiszen amíg egy köbméter „elengedett” szenyvízre jutó bírság nem éri el az ötven fillért, addig napi egy köbméter szennyvíz kezelésére alkalmas berendezés létrehozása már 1980-ban is nyolcezer forintba került. Vitathatatlan tehát, hogy a környezetünket óvó tevékenység jelentős anyagi áldozatokat kíván. De sokan azok közül is, akiknek van erre a célra fordítható pénzük, gyakran a környezetvédő, illetve -kímélő berendezéseket gyártó hazai háttéripar gyengeségére, az importtakarékosságra hivatkozva nem vállalkoznak természetóvó beruházásokra. A környezetvédelmi beruházósoknak több mint a fele építés. Földmunka, betonozás, ami „egyszerű” műveletnek tekinthető. A beruházások másik része a gépbeszerzés; ez körülbelül húszszázalékos arányban hazai forrásból történt, 10—10 százalékban pedig szocialista, illetve tőkés piacokról. Az utóbbi években a KGST-országokból származó import csökkent, míg a tőkés emelkedett. A gondok jó részét tehát a hazai vagy az importgépek, -műszerek beszerzési nehézségei okozzák. A szemlélet is fékez A statisztika szerint a környezetvédelmi beruházások háromnegyedét a vállalatok vállalják, a szövetkezetek részesedése a fejlesztésből háromszázalékos, a fennmaradó hányad kezdeményezői pedig a minisztériumok, az önálló hatáskörű szervek és a tanácsok. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy minden teher a gazdálkodó üzemekre hárul. Ellenkezőleg: a környezetvédelem kiadásainak jelentős részét az állam vállalja magára, részben a vállalati beruházások támogatásával, a bírságokból képzett , központi környezetvédelmi alapból való juttatásokkal, részben pedig a költségvetési szervek önálló beruházásaival. Példa erre a közelmúltban átadott budapesti szemétégető, mely állami nagyberuházásként valósult meg: a kétmilliárdos ráfordításból 15 milliárd a központi költségvetésből származik. — A környezetvédelem beruházásigényes feladat, ám gyakran az előrelépés nemcsak a pénz függvénye — vallja Dudás János. Előrelépésünk egyik fékezője még napjainkban is a megfelelő szemlélet hiánya mind a környezetünket óvó, annak minőségét javító beruházások szerepének megítélésében, mind az erre fordítható szűkös eszközök hatékony , felhasználásában. Horváth L. István Szép nyári ég alatt... A kendő, a kötény fekete selyem, a ráncos szoknya szintén bogárszínű, a kézben az imakönyv borítása szintén az, akárcsak a kulcsolt ujjakon az olvasó szemei, így dukál vasárnap délelőtt az asszonynak, ha átlépte a negyvenet. Azontúl nem lesz sok gondja ünneplőre, két öltözet kitart, legfeljebb a szoknyakorcát kell kiengedni, ha a derék vastagodik, vagy szorosabbra venni, mikor már szárad a test. A viseletét pedig oly méltósággal és makulátlanul illik hordani, mint vállon az időt, tudva: aki felvette, azt abban is temetik. A méltóság ezen a vidéken — nevezetesen a kétszáz lelket számláló cserháti faluban, Debercsényben — nem ridegség vagy szomorúság, hanem a meglett ember természetes állapota. Hogy miképp sikerült századokon át megőrizni, az nem tudható. Az is titok, miképp maradt meg errefelé főleg a nők arcának mongolos berendezése, a furcsán metszett szem, amikor a férfiak jobbára már elvesztették keleties arcvonásaikat. A tornácos ház tisztára söpört udvarán — bal kéz felől — először a feketét viselő asszonyok helyezkednek el. A férfiakközépre ülnek, a fiatal nők és a gyerekek baloldalt állnak. Nincs beszélgetés, pedig tegnap délután végre nagy eső volt, ami az utolsó pillanatban jött krumplinak, kukoricának, málnának , gondosztatónak egyben, eseménynek, amiről majd hazafelé sétálva diskurálni lehet. A gyülekezet a plébánost várja a szomszéd, innen két kilométernyire levő faluból. A mise a szép nyári ég alatt lesz, vagy ha elborul — az egyházfi palócházának egyik szobájában. De azért tartson ki a vasárnapi jó idő! A szobában a száz ember nem férne el.★ Történt, hogy virágvasárnap előtti Szombaton kidőlt a régi templom oldala. Sokat csodálkozni a dolgon nem lehetett, mert vályogból épült valamikor. Nem is volt az igazi templom, inkább imaház az egykori tanítóház mellé ragasztva, mert ne felejtsük: valaha volt a kisközségnek iskolája, bírája, később tanácsa, csak igazi temploma nem. Oly kis határon és rossz földön osztozott a szegénység errefelé, hogy a régi világban még egy igazi földesúrra sem telt, csak bérlőre, az pedig rosszabb amannál, lévén neki sürgős a meggazdagodás. A bérlő más vallású volt, nem sokat adott cselédei hitbéli szokásaira, de amúgy kemény gazda lehetett. Itt kastélynak mondott udvarháza, magtára, istállói komoly kőépületek, ma is a legnagyobbak a faluban. Követ hozzájuk a Kövesdről hordatott, és ha az ottani nem volt elég, a közeli dombról vietette el a török időkben lerombolt egyház maradékait. A faragott kőtöredékek közül néhányat pár éve régészek bontottak ki az uradalmi istálló falából, a szomszéd falu akkor restaurált Árpád-kori alapokon nyugvó templomának szentélyébe helyezték. Ebből nem lett harag. A helybeliek a szomszédokkal atyafiak. A település az onnan induló kirajzás által született vagy népesült be, újból. Közös a sors is. Egy gazdaság adja a munkát, közös erdő a fát, és közös a keserűség. A különbség legfeljebb annyi lehet, hogy itt csirkék, ott kacsák isznak az egykori közhivatalok címeres, hasas zománctáblájából. Felzúdulás a bedőlt oldalú vályogtemplom meg az előtte álló apró harangtorony miatt lett. Az utóbbit a szentendrei falumúzeumba vitték. Igaz, nem ingyen — kapott érte járandó pénzt a gyülekezet —, és a szentendreiek egy igen kecses harangállványt készíttettek a falunak, de ez időben kezdődött az imaháznyi templom újjáépítése körüli huzavona. Jelképpé vált a torony, a ledőlt fal.★ Vasárnapra öltözött komoly, szótlan férfiak kísérnek egy romló falú, roskadozó házhoz, ami mellett, szorosan egy épülőfélben levő áll. A kettő között alig van némi rés. A régi mindenre alkalmatlan már, hiszen a vályog legnagyobb ellensége, a víz költözött bele. Itt rendel hetenként egyszer egy órán át az orvos. A férfiak — köztük az egyháztanács tagjai — szótlanul várják, mit mond az idegen az emelkedő falakról, amelyekben annyi fáradtságuk, pénzük, de legfőképp igyekezetük van. — Szépnek ígérkezik! — Annak. — Jövőre készen lehet! — Még idén ősszel befejezzük... ' — Akkor mitől a rosszkedv? • Szemükkel választanak az emberek. — Ki mondja meg? A felfordítások egy tanáros külsejű középkorú férfira ruházzák a pontos fogalmazás felelősségét. Tanárnak látszik, de traktoros. Láthatóan nagy tekintélye van: — Nem ide kellett volna építeni! Mi a falu másik végére gondoltuk, oda, ahol az új telep és a régi falu találkozik. Ahhoz közel, amerre az egykori templom állt. Ott a dombon lett volna a helye. — Magukon múlott! — Rajtunk nem! És a gazdaságon sem, mert az szívesen nekünk — vagyis a községnek — adta volna azt a területet, ami mindig is a községé volt. — Azért egy kicsit közelebb kerülhetett volna az utca vonalához ... — Nem kerülhetett! — magyarázza a traktoros. — Mert itt, ha megfigyelte, két útvonal van. Ki így, ki úgy építkezett. Nekünk a belső vonalat kellett követni. — Tették volna legalább az utca felől a bejáratot! — Nem tehettük. Így az hátul lesz. Nem rossz az elrendezés, csak különös. Ez a harmadik terv, amit végre elfogadtak.★ Nem is kocsma ez, csak a vegyesbolt egyik fele. A kármentő mögött fehérköpenyes hölgy adja az italt, főzi a kávét. Ő az egyetlen hivatalos ember a faluban, a népfront helyi elnöke. — Mi hiányzik legjobban ennek a falunak? — A törődés. Bennünket valahová a tanyák és a nagyközségek közé sorolnak, vagyis az utolsó helyre. Van például egy bekötőutunk — nincs egy kilométeres —, negyven éve épült, azóta nem javították. Jó választék lehetnek boltban, de a nagy kocsik nem tudnak bejönni. Legutóbb emiatt az országút végén osztották a kenyeret... — Az úttal az a helyzet, kérem — így az egyik polgár —, hogy egy kocsi se férne rajta, ha egy idevalósi sofőr nem szerez két-három kocsi kőport, amivel betemettük a kátyúkat. Ez tilos dolog, felejtse el, de mi a rossebet csináljunk, ha ez az igazság. — A gázzal meg az a helyzet kérem — toldja meg más —, hogy nem tudnak az egyik háznál húsz palackot lerakni, a TIGÁZ-nál azt mondják: kicsi a falu, nem érdemes —így mehetünk gázért a világ végére. Akkor meg fölír a rendőr, ha nem ismerős, mert azt csak szabályosan lehet szállítani. — Ebben a faluban ötven család lakik — közli a harmadik —, akik nem akarnak elköltözni. Se többen, se kevesebben nincsenek mióta világ® a világ, és úgy szeretnének élni, mint más. Hogy nincs tanácsunk, azt már megszoktuk, annyi baj legyen, bírónk sincs már rég, azt is túléltük. De, hogy évekig építési tilalom volt itt, az több, mint rossz...! A népfront elnökasszonya hozzáteszi: — És a tilalmat milyen felemás módon oldották fel. Megszabták: a falu mely végén lehet építeni. Ott lett az Újtelep. Egy élő közösséget hogyan szabad rendeletileg kettészakítani ?! — A régi és az új rész között akarták a helybeliek a templomot fölépíteni. Hallott a vitáról? — Keveset. Annak pedig az az oka, hogy tiltakoztam a harangláb eladása ellen. Eb ’ ből harag származott, holott nem akartam mást, mint megtartani, ami a miénk. Ezért nem fordultak hozzám a templom dolgában. Valaki ügyes fordulattal zárszót fogalmaz: — A közös tanács ígért egy ravatalozót ennek a falunak.* Megajánlottak rá húszezer forintot. A következő ülésen kisütötték, hogy a legkisebb, ami megfelelne kétszázezerbe kerülne, így hát, nem lesz ravatalozó. Nem nagy baj, de akkor viszont élni hagyjanak bennünket — mégpedig itt! Megay László A Magyar Nemzet megkérdezte: * ^ Li könyvkiadó-e az Árkádia? Az ünnepi könyvhétre, jelent meg Vatentyin Katajev két kisregénye, egy eddig ismeretlen kiadó — az Árkádia — gondozásában. Mint kiderült, az új cégjelzés az Európa Könyvkiadó leányvállalatát takarja. Miért hozták létre az Árkádiát? — kérdeztük Domokos Jánostól, az Európa Könyvkiadó igazgatójától. — Még csak félig hoztuk létre, inkább azt mondanám, hogy terveink, elgondolásaink vannak egy Árkádia Könyvkiadó és Könyvklub életre keltésére. ’A könyvkiadás feltételei, az elmúlt esztendőkben megváltoztak, talán elegendő ezúttal csak néhány dologra utalnom, így például arra, hogy ha nem túl örvendetes is, de tény: az újabb nemzedékeknek — minden jel szerint — kevésbé tartozik a mindennapjaihoz az olvasás. A kiadóknak már önmagában erre az egy jelenségre is valamiképp reagálniuk kell, de ehhez még hozzájött a gazdasági helyzet, esetünkben a nyomdák szolgáltatásainak szabadárassá válása, a terjesztő vállalatok óvatosabb rendelései, és így tovább. Keresve a fennmaradás lehetőségeit, úgy gondoltuk, tevékenységi körünket tágítanunk kell. Ezért hozzuk létre az Árkádiát. — Ahogy szavaiból kiveszem, az Árkádia nem csupán a kiadással foglalkozna ... — Sőt! Szeretnénk végre egy igazi könyvklubot létrehozni. Hazánkban ez a más országokban viruló könyvterjesztési forma ez ideig nem tudott meghonosodni. Talán most elérjük majd, hogy a megjelenő könyvek egy része közvetlenül — a klub révén — jut el az olvasókhoz. Egy jól működő könyvklubnak sok előnye lehet. Tagjai — első nekifutásra 30—400 ezer olvasó toborzására gondoltunk — a tervezett sorozataink megrendelésekor különféle kedvezményeket kapnak, és lesznek olyan kiadványaink is, amikhez csakis ők juthatnak hozzá. A kiadó és az olvasó közötti kapcsolat közvetlenebbé válhat, s egyetlen kiadónak sem lehet közömbös, hogy előre tudja: könyveiből,ennyi és ennyi biztosan elköt. A könyvklubot létrehozhatták volna az Árkádia kiadói tevékenysége nélkül is. — Az Európa Könyvkiadónak kialakult profilja, tevékenységi köre van, amit olvasóink ismernek. Nem szerettük volna, ha az Árkádia erről eltereli a figyelmet, ezért döntöttünk egy viszonylagos elkülönítés mellett. S nem tagadom, gazdasági megfontolásaink is szerepet játszottak, hogy csak egyet említsek: a nemzetközi gyakorlat szerint ha egy igazi könyvklub jelentet meg másodkiadásként egy könyvet, akkor például olcsóbban szerezhető meg rá a jogdíj. Az Árkádia egyébként elsősorban a második kiadások gazdája lesz, a már sikeres írásokat jelenteti meg paperbackként (vagyis fűzött kötetben). — Az ön által felvázolt könyvklub helyiséget, apparátust igényel. — Ha terveink megvalósulnak, a Paulay Ede utcában, egy háztömb felújítása során 1984-re elkészül az Árkádia helye, így a jövő év még a szervezésé, az előkészítésé lehet. De a köztudatba már most szeretnénk becsempészni az Árkádiát. — Honnan való az elnevezés? — Ez a görög szó — átvitt értelmezésben — a költők, a múzsák ligetét jelenti; ott olvasható Csokonai sírján is. (m. g.) BUDAI II. LÁSZLÓ és CZIBOR ZOLTÁN az Aranycsapat szélsői 1983. június 20-án találkoznak a közönséggel az IpkOri JÓKAI KLUB (Budapest XII, Hollós út 5.) HÉTFŐN HÉTKOR portrészínpadán.