Magyar Nemzet, 1983. június (46. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-09 / 135. szám

Csütörtök, 1933. június 9. A HÉT FILMJEI * Szegény Dzsoni és Arnika Emberemlékezet óta viták és panaszok tárgya, hogy kevés az úgynevezett gyermekfilm — még kevesebb a jó gyer­mek fi­lm —, hogy a művészek és, a stúdiók elhanyagolják a jövő moziközönségét. Ennek folytán aztán a játékfilmstú­diók terveibe rendre bekerül egy-egy ifjúsági vagy mese­film, hiszen az igényt ki kell elégíteni, de legalábbis egy feladat teljesítését kipipálni. Kérdés ugyan, hogy igazi-e — és valóban így igaz-e — ez az igény, hiszen a már nem egé­szen kicsi gyerekek akkor is boldogan beülnek a moziba, ha olyat vetítenek, amit meg le­het nézniük, még ha az nem is föltétlenül nekik vagy csak­is nekik készült. Erre ritkán van alkalmuk, mert alig akad film, amelyet alkotója azzal a szándékkal forgatott volna, hogy egyaránt szóljon kicsi és nagy nézőjéhez, vagyis a vi­lág mintha szétvált volna „felnőtt"- és gyerekfilmre. Következésképp jobb az em­berpalántákat nem bevinni a moziba, vagy pedig a szülő, gondviselő csikorgathatja a fo­gát, netán szunyókálhat két óra hosszat. Nem törvényszerű ez, nem kellene ennek föltétlenül így lennie. Az irodalomban szám­talan olyan példát sorolhat­nánk, amikor egy mű egyszer­re szól kicsi és nagy olvasójá­hoz (sőt olyan kicsi olvasójá­hoz, aki még nem is olvasó, csupán hallgató). A kis her­ceg ilyen, a Micimackó ilyen. Alice is ilyen, a kortárs ma­gyar irodalomban pedig Jani­­kovszky Éva és Lázár Ervin fut nyomban mindnyájunk eszébe, akik kedvencei lehet­nek (és azok is) az óvodások­nak csakúgy, mint az általuk felköszöntött százesztendős né­ninek. Titkuk, ami oly­an fon­tossá teszi őket, roppant egy­szerű: megtalálható bennük a felnőtt élettapasztalat és igen tapintatosan nevelnek is — képesek mindent viszonylago­­sító korunkban értékeket köz­vetíteni, azonosulási­ mintákat nyújtani, a gyermek elé állí­tani. Ezt teszi Lázár Ervin gyö­nyörű meséjében, a Szegény Dzsoni és Araikéban. Annak idején, megjelenésekor a Ma­gyar Nemzet recenzense is ezt a szájbarágó didaxistól men­tes nevelést emelte ki. Szép példája ennek a könyv vége, az író és kislánya beszélgeté­se: „És akkor most vége is a mesének, igaz? — Igen. — Eb­ben a mesében minden jóra fordult. — Miért, baj­.' — De­hogy is. Éppen az a jó ben­ne. . . A valóságban is min­den jóra fordul? — .4 valóság­ban? Nem. Sajnos nem­. — Akkor ez egy nem igaz mese volt? — Dehogynem. Azt je­lenti, hogy mi mind a ketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden. — Én is nagyon-na­­gyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon­-nagyon kell akar­ni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.'’ Végigvonulnak ezek a beszélgetések Lázár Er­vin könyvén, s bennük van a lényeg, a mondanivaló a gyer­mek okulására, a szülő gyö­nyörűségére. A mese maga szabványos történet a jószívű (és melles­leg nagyon okos) királylány­ról, az egyszerű, de becsületes szegénylegényről, a gonosz Százarcú Boszorkáról, meg a hirtelen haragú öreg király­ról. Még csak azt sem mond­hatjuk, hogy túlságosan fan­­táziadús, a Szegény Dzsoni és Áruikéban laza füzérként kö­vetik egymást az epizódok, al­kalmat nyújtva Lázár Ervin­nek és kislányának, hogy el­gondolkozzék szeretetről, áll­hatatosságról, jóságról, barát­ságról. Adva volt tehát az igény (a gyermekfilmre), a filmstúdió tervében egy üres rubrika (a hiány jelzésére) és adva volt egy fiatal rendező, Sólyom András, aki vonzódik Lázár Ervin világához. (Egyik főis­kolás vizsgafilmjét is Berzsián és Dideki történetéről forgat­ta, ezt persze — mint a vizs­gafilmeket általában — keve­sen láthatták.) Ám a vonza­lom édeskevés, ha egy film­rendezőnek nincs saját mon­danivalója, amikor megfilme­sít egy irodalmi művet. Fel szokták róni a kritiká­nak, ha összehasonlításokat­­ tesz „irodalmi alapanyag” és­­ filmváltozata között. Ez eset-­é­ben mégsem térhetünk ki ez­­­elől. Sólyom András ugyanis­­ épp a Lázár Ervin-it hagyta­­ ki munkájából, amikor a rae-­­­semondatokat megfilmesítette.­­ A mese műfaji szabályai amúgy sem egyeznek meg a filmeivel, egy meséből nem hiányoljuk, ha nincs jellem-­­ fejlődés, sőt még igazi jelle-­­­mek sincsenek, ha a cseleke­detek mozgatórugója csupán a jóság vagy a gonoszság, netán a szerelem, amely első pillan- s tásra csak úgy támad — a­­ filmben ugyanez gondot okoz, a színészeknek például, akik nem tudnak mit kezdeni ki­dolgozatlan szerepükkel. (Ki -­­­váltképp szembeötlő ez, ha igazán kitűnő színészekről van szó, mint Bujtor István és Tö­­rőcsik Mari, vagy olyan jobb sorsra érdemes fiatalokról, mint Puskás Tamás és Nyer­tes Zsuzsa.) A mese váza látható, a film­vásznon — Merte Loránd gyö­nyörű felvételein —, csak ép­pen a lényeg sikkad el, az, amiért mindezt szeretni lehet­ne. Jól érzékelhetően sokat ártottak a dramaturgiai vál­toztatások, mindenekelőtt a könyv apa—lánya párbeszé­deinek kihagyása (illetve egyes mondatoknak más sze­replők szájába adása). Nem tudni, miért nem olyan okos Arnika, mint lehetne, mi ok­ból fosztatik meg a boszor­kány a megjavulás lehetőségé­től, s miért tűnik el a már idézett befejezés, mintha a va­lóságban mégis minden jóra fordulna. Marad egy szép szí­nes filmszalag, amely nem szól semmiről, s legfeljebb azt a kérdést veti föl, az-e" a ■ jobb, ha mindenáron készülnek „gyermekfilmek”, vagy ha csak azok jutnak el a forga­tásig, amelyek, ki vannak ta­lálva és megállják a helyüket meseként is, filmként is. (Bu­dapest Filmstúdió) Józsa György Gábor A rét Paolo és Vittorio Taviani neve a világ bármely pontján becsalogatja a filmínyenceket a moziba. Elsősorban persze azokat, akik maguk is látták elbűvölően szép s drámai filmjüket, az Apám uramat, s emlékeikre hagyatkozva most, az 1979-ben készült A rét-től is valami hasonlatos élményt várnak. Nos, ezúttal talán éppen ők, a feltétlen Taviani-hívők fog­nak csalatkozni. A tét ugyan­is — amely, végletes leegysze­rűsítéssel, egy egyszerű há­romszögtörténetnek fogható fel — enervattabb, kimódol­­tabb, mint a Padre padrone volt: ha úgy tetszik, legfő­képpen azért, mert nem tud szabadulni saját, már-már misztikus szimbólumrendsze­re bűvköréből. Egy amolyan „modern Werther” szenved A rét képsorain, egy enervált, az élettől semmit nem remélő s abban helyet nem lelő fiatal­ember, aki — legalábbis a két Taviani fivér története szerint — a szenvedést a szenvedésért magáért szereti. Csodás tosz­­kánai tájak és hangulatos, kü­lönleges atmoszférájú utcák, házak, szobabelsők szolgálnak e filozofikus szenvedés — szenvelgés? — hátteréül: ezekről már-már készek va­gyunk azt is elhinni, hogy va­lamiféle súlyos mondanivaló sejtelmes hordozói. Ám aztán mégsem sül ki az egészből semmi olyan, ami a különös történetet művészileg és tár­sadalmilag fontos mondani­valóval, gondolatkörrel ruház­za fel. A kényszerűen­ kedvet­­lenül jogászkodó Giovanni, az amatőr színészkedő adóhiva­talnok Eugénia és a radikális földfoglaló Enzo háromszögé­nek csak valamiféle külsősé­­ges, mázszerű szépség ad né­mi fontosságot. Ha majd visz­­szagondol a néző e filmre, légióként artisztikus fényké­pezése, művészi jelenetbeállí­­tásai maradnak meg emléke­zetben. (A filmet a klubháló­zatban vetítik.) u. p. Magyar Nemzet Nyári színházi műsorok a­­fővárosban A főváros nyáresti vigassá­gainak házigazdái, a budapesti szabadtéri színpadok, az Or­szágos Filharmónia és a Kör­színház vezetői tartottak teg­nap tájékoztatót programjaik­ról. — Nem fesztivált tartunk nyaranta színpadainkon — mondta Katona Ferenc, a sza­badtéri színpadok igazgatója —, hanem folytatjuk a színhá­zi évadot. Budapestre a bék­és külföldi turisták nem az előadások miatt jönnek általá­ban, nekünk lehetőséget kell biztosítanunk ahhoz, ha a ven­dégeknek kedvük van, színház­ba is elmehessenek. Négy szín­helyen játszunk: a Hilton­szállóban hatodik éve tartjuk műsoron a Pergolesi vígope­rákat, igen nagy a sikerük. Új­ra látható lesz A néma levente és Haydn vígoperája, A halász­­lányok. Ezeken kívül néhány koncertest lesz még a Domini­kánus udvarban. A Városma­jori Színpadon kétrészes zenés bohózatot adunk elő, a címe: Uraim, csak egymás után. A Zichy-kastélyban pedig Lehár Ferenc A mosoly országa című művét láthatja a közönség. A Budai Parkszínpadon egzotikus sho­w-műsor és revü is lesz a megszokott folklórműsorok mellett, és balettcsemegének ígérkezik a 200 éves leningrádi Kirov balett vendégjátéka. — A Körszínház 25. évadát — kezdte tájékoztatóját Kazi­­mir Károly igazgató — Hugó von Hofmannsthal darabjával, a Jederm­annal ünnepli meg. A dráma 1920 óta szerepel a salzburgi ünnepi játékokon, hazánkban csak egyszer mu­tatták be. Reméljük, hogy a mű, a halállal viaskodó gazdag ember példázata, megnyeri a magyar közönség tetszését is. — A hangversenyeink iránt érdeklődök figyelmét két do­logra szeretném felhívni — vette át a szót Kármán György, az Országos Filharmónia mű­sorszerkesztőségének vezetője. — A Mátyás-templom orgoná­jának rekonstrukciója miatt orgonahangversenyt itt tartani a nyáron nem tudunk. Kama­razenei és kórusesteket vet­tünk fel a műsorba. A másik: a Zenélő udvar végleg átköl­tözött a II. kerületi Marczibá­­nyi téri Művelődési Házba. Jú­nius 16-án a Bakfark Consort nyitja itt a koncertek sorát, később az Ars Renata, a Ca­­merata Hungarica, a Bartók-, a Takács- és a Tátrai-vonós­négyes szerepel még. Szimfo­nikus zenekarok adnak hang­versenyt a Zichy-kastély ud­varán és fellép a Benkó dixie­land is. Az orgonazenét ked­velők a Kálvin téri templom­ban hallhatják majd nagy mes­terek műveit, és egy alkalom­mal, a nyár végén újra lesz koncert a Dohány utcai zsina­gógában is. k­. é. NAPLÓ A Mann család címmel kiál­lítás nyílik meg csütörtökön délután négy órakor a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A tár­lat — amely az NDK Művé­szeti Akadémiájával közösen készült —­­július 3-ig látható. Kerámiák a kertben címmel szabadtéri kiállítás nyílt meg tegnap a kőbányai Pataky Ist­ván Művelődési Központ ren­dezésében a Pataky tér 7. szám alatt. A kiállítás augusztus vé­géig tekinthető meg. A Római Magyar Akadé­mián kedd este ünnepélyes külsőségek között mutatták be Jászay Magda Párhuzamok és kereszteződések: a ma­gyar—olasz kapcsolatok törté­netéből című művét. A köny­vet a szerző jelenlétében Sár­­közy Péter, a római egyetem magyar tanszékének vezetője mutatta be. Borból, vörös- és sárgaréz­ből, műanyagból és fonálból formált láncok, gyűrűk, kitű­zők sorakoznak a vitrinekben az NDK Kulturális és Tájé­koztató Központ, szerdán meg­nyílt, iparművészeti ékszereket bemutató kiállításán. A tár­latra a Német Demokratikus Köztársaságban élő harminc­két iparművész hozta el több mint kétszáz alkotását. A ki­állítás — amelyet Hilmar Zie­­gelrücker, az erfurti iparmű­vészeti quadriennálé igazgató­­helyettese nyitott meg — jú­lius 15-ig tekinthető meg az NDK Kulturális Központ Deák téri székházában. Román nemzetiségi tánc- és zenei tábort rendeznek Gyu­lán augusztus 22-től 27-ig. Az idén első ízben megtartandó népművészeti táborozásra száz részvevőt várnak. Aradról ro­mán táncegyüttes és koreográ­fus érkezik — ak aradi és bi­hari táncokra tanítják a tábor részvevőit.♦ Cseh és szlovák ifjúsági és gyermekkönyvkiadók tevé­kenységét bemutató kiállítás nyílt szerdán a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Köz­pont Népköztársaság útjai könyvtártermében. Az Albat­­ros és a Mlade Létá kiadó hozta el Budapestre legújabb kiadványait — több mint 250 kötetet —, amelyek közül szá­mos magyarul is­ olvasható. ♦ Meseszép környezetben állítot­ták ki x Matlioni Eszter hitines kö­veit és olajfestményeit. Ez az a környezet, ahol igazán kivirulnak a „h­ímes kövek”. Belevájja a kontúrokat az alapkőbe, és az­után tetszés szerinti részletekben rakja ki játékosan márványdara­­bokkal. Kompozíciói a márvány erezettségétől, finom belső min­tázatától, pasztell színeitől iga­zán elevenek lesznek. Némely té­mát maga az anyag hoz, így a halakat, tengeri eneket, tenger alatti tájakat. De van itt egy másik kép, elme „Napozók”, há­rom női félakt, merev rózsaszín, alig érezhető erekkel, pettyekkel. De a háttérben aranyat-ezüstöt taralmazó ásványkockák csillá­mai magát a nyári fürdőt jel­zik. Van itt egy kép: terhet vi­vő nő, kemény­­ arcok és dra­périák, néhány sötét rücskös­­barnás m­­ár­vány kő, textiles já­téka. Néhány márványból kira­kott korsó. És mindez bizonyít­ja, milyen sokféleképpen tud ját­szani Mattioni Eszter. Olajfest­ményei kevésbé megkapók. Van­nak portréi, ijedtszemű baranyai kislányok, gyöngyökkel, arany­­tlitterrel, szalagokkal. Érdekesebb saját fiatalkori önarcképe, szép, kemény, szinte klasszikus. (fedor) Ősvigasztalás • A nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának vendégjátéka SOKÁIG BUJDOSOTT az a dráma — Tamási Áron legel­ső színműve, az Ősvigasztalás —, amelyet ezen a tavaszon elhoztak Budapestre a nagyvá­radi Állami Színház magyar színészei. 1924-ben Ameriká­ban írta Tamási Áron az Ős­­vigasztalást. Pályaműnek szán­ta­ a kolozsvári színháznak az „eredeti transzilvániai dráma­írás bátorítása és ösztökélése céljából” kiírt pályázatára. Amint az irodalmunkban gyakran megesik, az ígéretes szerzőt észre sem vették a ko­lozsvári bírálók ki nyert Ko­lozsvárott, 1924-ben? — nem tudni már. A kudarc azonban annyira elkeserítette az ak­kor még fiatal és kezdő írót, hogy maga is kezdte gyönge műnek tartani az ösvigaszta­­lást. ..Komor és darabos váz­lat”, írta róla, még öregkorá­ban is. Nem is vette föl mű­vei gyűjteményes kiadásába, sőt egyenesen elveszettnek hitte. Halála után szerkesztők, költők és színházi szakembe­rek fedezték föl, hogy az Ős­­vígasztalás vázlatnak lehet, hogy vázlat, csakugyan, ko­mornak is komor, de nem da­rabos. Legelébb Simon István lát­ta meg, hogy az Ősvigaszta­­lásban benne foglaltatik Ta­mási Áron egész későbbi szín­műírói készsége és adottsága. Igaz, mire e fölfedezés meg­született, a magyar nyelvű játékszín is felnőtt ahhoz a — népi mondákon és hiteken építkező — szürrealisztikus drámai stílushoz, ami az ő­s­­vigasztalásnak is formája és világa. Megtanulta a modern színházi ember és a modern közönség azt, amit a közép­kori misztérium­játékok ide­jén minden templomjáró em­ber tudott, hogy tudniillik égen, földön és pokolban, va­lóságban és hitekben egyszer­re folyik az a dráma, amit emberi életnek neveznek, mind közönségesen. Az Ősvigasztalás „rendes feltámadása” a magyarországi színpadon, a pécsi Nemzeti Színházban kezdődött meg és a nagyváradi színészek játé­kában teljesedett ki. Az az előadás — Szabó József ren­dezése —, amelyet két estén és egy délutánon az Egyete­mi Színpadon bemutattak a váradi művészek, sűrű szen­vedélyű összefoglalása mind­annak, amit a Tamási Áron­­életmű ars poeticájának ne­vezhetünk. Szerelmetes vé­­delmezése és ostorozása a szeretett népnek, a székely­­ségnek. Könnyes-mókás két­ségbeesés és dacosan remény­telen bizakodás e nagy erejű, nagy képességű, de veszett tu­lajdonságokkal is megvert nép jelene és jövője iránt. Ne feledjük a mű keletkezési dá­tumát: az 1924-es esztendőt! POGÁNY HITEK az ős­időkből, messzi pusztaságok­ról hozott íratlan vallások üt­köznek meg Tamási Áron színpadán az írott és törvé­nyes rend vallásával és hité­vel. Az ősvigasztalás hőse, a társadalmon kívül­, vadonban élő Csórja Ádám, azzal sér­ti meg a fönnálló rendet, hogy testvérét, annak vég­akarata szerint, ősi, pogány szokással, tűzzel temeti el. Hamvát, mint családi öröksé­get, mindig maga mellett tartja. A törvény ráteszi sú­lyos kezét a lázadóra, mert hisz hová jutna a világ, ha mindenki hite és ősidők­ből örökölt hagyományai sze­rint őrizné meg szerettei föl­di maradványát! Hamvak­nak és csontoknak nincs tisz­te és értéke a törvény előtt. Nemcsak a hivatalos rend­del, de saját sorstársaival is összeütközteti azonban hősét Tamási Áron. Az igazság­szolgáltatás bilincséből kibú­­vó Csórja Ádámot cimborá­ja és segítője öli meg végül. A lelkiismereti vívódásait „ősvigasztalással”, azaz bor­ivá­ssal, rossz virtuskodással elcsitító Gálfi Bence, a szé­kelyből lett csendőr, csend­őrből lett szökevény, a gyil­kos. Kettős csavarodást­ drá­ma tehát az ősvigasztalás, az 1920-as évek sajátos társa­dalmi helyzetének megfele­lően. Külső és belső erők kö­zött morzsolódik szét Tamá­si Áron hősének élete. Buká­sa: vétlen hullás. Holtteste fűtött kényszeredett bizako­dással dobban az ifjabb sors­társak életigenlő, vad tánca, melyhez a zenét az öregek parancsa adja: „Éljetek! és küzdjetek!” AVANTGARDE-SZÍNHÁZ lett a váradiak játékában Ta­mási Áron színműve. Görgé­­nyi Gabriella díszlettervei szerint két magasságban fo­lyik a játék. A színpad, elő­terében, naturális díszletek közt, a társadalmi dráma pe­reg: elfogatás, vádolás, bíró­sági per, szökés és gyilkolás. A színpad fülmagasított hát­terében, szürke jelzések köré­ben, az ősi mitológia alakjai tűnnek föl: tündéralakok, a tűz asszonya és a vigyorgó halál adják át egymásnak a helyet. Legtöbbet persze a kárörvendő kaszás időzik odafönt. A nagyváradi magyar szí­nészek,­­Miske László, Meleg Vilmos, Fábián Enikő, Török István, Fekete Károly, Hajdú Géza, és apróbb szerepeket megelevenítő társaik azzal nyerik meg a közönség szí­vét legelébb, hogy páratlan szépséggel beszélik, szavalják és énekelik anyanyelvüket. Úgy bánnak vele, mint külö­nösen becses, mint pótolha­tatlan kinccsel. Mint a drá­mabeli Csórja Ádám testvére „hammával”. Természetesen nemcsak a szövegmondásuk, játékuk is megnyerő. Szenve­délyes és megfontolt egyszer­re. Nemcsak föltámasztják, de virrasztják is Váradon Tamási Áron meglelt, legel­ső drámáját. Lőcsei Gabriella r­gl 'n SZEPTEMBERI ÉK SZER A L K CI O N K R A JLLIUS 30-IG veszünk át KÜLÖNLEGES RÉGI ARÁNY- ÉS EZÜSTTÁRGYAKAT, ezüst Ékszereket, árakat. Felvevőhelyeink: Budapest V., Párisi utca 2. Budapest VI., Népköztársaság útja 43. Nyitvatartás: hétfőtől péntekig 10 órától 17 óráig. BIZOMÁNYI AÉLHÁZ VÁLLALAT 1, ^—--------------- |--------------~r­­smvns A Macskák című világhírű musical zeneszerzője, Andrew Lloyd Webber június 13-án, hétfőn Budapestre látogat, és megtekinti a zenés játék Ma­dách színházi előadását. A darab New York-i előadása egyébként most kapott hét Tony-díjat. Ez a kitüntetés a színházi világ Oscar-díjának felel meg. A színházak csütörtöki műsora Erkel Színház: A Magyar Ál­lami Hangversenyzenekar hang­versenye (Tavaszi bérlet, A—I 6., A-II6., fél 3). — Nemzeti Szín­ház: Rómeó és Júlia (Felnőtt bérlet, C sorozat, 4. előadás, 7). — Várszínház: Kísértetek (7). — Katona József Színház: Hazaté­rés (este fél 9). — Madách Szín­ház: Isten, császár, paraszt (L bérlet, 7). — Madách Kamara: Holdtölte (­ 2. bérlet, 7) — Ho­­t­élia (éjjel fél 11). — Vígszín­ház: A balek (7). — Pesti Szín­ház: Kőműves Kelemen (7). — Fővárosi Operettszínház: Pipin (7) — a Budai Parkszínpadon: Operettgála (este 8). — Th­ália Színház: Az évszázadnál hosz­szabb ez a nap (7). — József Attila Színház: Gázláng (7). — Vidám Színpad: Szomorú vasár­nap (7). — Radnóti Miklós Szín­pad: Parlament gebinben (7). — Budapesti Gyermekszínház: Má­tyás király juhásza (du. 3). — Állami Bábszínház a Népköztár­saság útján: Misi mókus ván­dorúton (du. 6) — a Jókai té­ren:­­Jancsi és Juliska (de. 10). — Multimedia Stúdió: Lézerock (du. 6) — Lézerotika (fél 8). — Pesti Vigadó, Hangversenyterem: L­a berta Tangolitu (magyar ope­rettest, 8.) — Fővárosi Nagycir-Cirkuszvarázs (du fel 4).

Next