Magyar Nemzet, 1983. július (46. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
Szombat, 1983. július 30. Magyar Nemzet Új szervezet — régi gond A világért sem akarok belemenni az „áru-e a kultúra”-vitába újra. Egyrészt azért nem, mert e témában már igen sok, általam nagyra becsült szerző elmondta a magáét; másrészt pedig azért, mert úgy gondolom, erről a csontról már minden hús lerágatott. Nem sok maradt rajta, annyi szent Ami meg maradt, az lerághatatlan. Vagy éppen fölösleges rágódni rajta. Amikor a hanglemezről beszélek, nem is anyira a „kultúrahordozóról”, mint inkább a termékről, tehát közgazdasági kategóriáról szólok. S teszem ezt azért, mert örvendetes hírek érkeznek a magyar hanglemezgyártás felől. Ha a hanglemezt árucikknek tekintjük — márpedig az —, nyilvánvaló, hogy nem mindegy, miként működik az a gépezet, amelynek munkálkodása révén a boltokban kapható fekete koronggá lesz a művészi ötlet. Pontosan működő gépezetre van szükség ehhez, valóban, vagy ha úgy tetszik, célszerű vállalati szervezetre. Olyanra, amely természetesen az új művészi értékek létrehozásán fáradozik, ám ugyanakkor mégiscsak a vállalati nyereség növelését tartja elsősorban szem előtt Ehhez pedig megvannak a megfelelő, jól bevált módszerek, eszközök. Az újdonság az, hogy a hírek szerint változások várhatók a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat házatáján. Az esztendő második felében két, egymástól független és egymással versengő könnyűzenei szerkesztőség kezdi meg munkáját. A két kiadónak négy márkajelzése lesz; saját pénzügyi keretekkel és nagyfokú önállósággal rendelkeznek majd. Az előadók szabadon szerződhetnek velük hanglemezek készítésére, s ha az egyikkel nem boldogulnak, átmehetnek a másikhoz. Érdekes forma van tehát kialakulóban: a házon belüli verseny. S hogy ez valóban küzdelem lesz, hogy ez a forma valóban az eredményesebb munkát ösztönző megoldás, arra utal, hogy a két kiadó további anyagi lehetőségei elsősorban attól függnek, hogy milyen sikeresen dolgoztak melyikük, mennyire volt hatékony az előző esztendőben. A továbbiakban alkalmaznak producereket, ösztönzik a menedzserek (mégiscsak léteznek idehaza ilyenek?) munkáját, ezzel is javítani kívánnak a felvételi munka szellemi-szervezési lehetőségein. Eddig a hír. Mi ebben az újdonság? — kérdezheti most a külföldi — elsősorban nyugati — kiadók, stúdiók, lemezgyárak életét, gyártásszervezését ismerő olvasó. Igaza van, ez sem az a spanyolviasz, amit mi találtunk ki. De most talán mégse ezen keseregjünk, hanem inkább annak örüljünk, hogy a mostanában mindinkább kibontakozó, egészséges folyamat a magyar hanglemezgyártásban is érezteti hatását. Igaz, jó lett volna már előbb. Amikor még nagyobb esélyünk volt arra, hogy a honi könnyűzene iránt valódi és nemcsak nyomokban mutatkozó érdeklődést keltsünk. A felelőtlen és könnyelmű ígérgetések idején (Három éven belül világsztárunk lesz!). Tehát korábban. Mert most a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak világszínvonalú teljesítményekre képes stúdiója, kitűnő szakembergárdája és — látjuk — fejlődő, a kor és az ország gazdasági életéhez mind jobban igazodó szervezete van. De hol az a zene, amit méltán karolhatnak majd fel az egymással immáron versengő szerkesztőségek? Hol vannak az elementáris erővel megnyilvánuló, maguknak tudásukkal helyet követelő új tehetségek? Bizony nemigen dörömbölnek a kapukon. Az állóvizet jószerével semmi sem kavarja fel, legföljebb néhány szenvedélyes, dühödt írás, egy-két periférián mozgó, jelentéktelen csoportocska ténykedése kapcsán. És ez szánalmasan kevés. K. G. Házasságmatematika A mélabúra hajló tudóst senki sem akarta lerántani az elmélet magasságából gyarlóságaink mélyébe, amelyeket családja szerint ő fel sem fogott. Holott a tudós kettős életet élt, titokban az emberiség ügyein rágódott. Végül is kiszámította, hogy jóval több tartós házasság lehetne honunkban, mint amennyi van. Külföldi konferenciákon, amikor kollégái intézeteket és műintézeteket látogattak, no meg vásároltak, ő a pénzét egy boldogságot ígérő szolgáltatás tanulmányozására költötte. Elgondolásainak a közlésére felhatalmazott. Kiinduló tétele vitathatatlan. Egy olyan életre szóló döntéshez, mint a házasságkötés, a vállalkozóknak alig van választásuk, és a kiválasztottról csekély az információjuk. Egy ifjú embernek mintegy 30 barátja, jó ismerőse van, ebből 15 másnemű és 7 nem foglalt. Hét jelölt közül lehet válogatni, átlagosan 5—7, jobbára külső, szembetűnő tulajdonság ismeretében. Ha hosszabb az együttjárás az átlagosnál, némileg több, ha rövidebb, úgy kevesebb fedezhető fel. A baráti körön kívüli „meglátni és megszeretni” jelenség információminimummal jár. Egy hűtőszekrényről többet tudunk, mint arról, akihez életünket fűztük. A nagy matematikus ezért minden házasodásra elszánt embernek a lehető legnagyobb „merítési” esélyt és a lehető legtöbb információt adna. Hogyan? Egy ilyen kis országban, mint a miénk — vélik valahol Ázsiában — mindenki ismeri egymást. Nem ismeri ugyan, de megismerheti a legalkalmasabb jövendőbelit az országban. Az igazi keresésének kisüzemi módszerei ugyanis használhatatlanok. Vágyálmaink szerint az ifjú ember minden közösségben és csoportban, amelyhez tartozik — ahol dolgozik, tanul, szórakozik, hobbiját követi — kutatja a hozzáillő társat. Több jelöltet leltárba vesz, minősít, összehasonlít és magához mér. Ha egy fiú egymás után jár azokkal a lányokkal, akik tetszenek neki, mire a választásra sor kerülne, csak egy marad, az utolsó. Innen az első szerelem utáni nosztalgia. A többiek már férjhez mentek egyszer-kétszer, mert nem győztek várni, mert viszonozták hűtlenségét, mert senki sem akart kísérleti alany lenni. Ha pedig egy lány egyidejűleg több fiúval futna — míg érleli a döntést —, a jó érzésűek visszavonulnának. Öt pedig, aki tevőlegesen akarta irányítani az életét, elnyerik, akár egy tárgyat. A tudós férfi tehát ki szeretné tágítani a társkeresők körét a teljes népességre, helyesebben egy bizonyos korcsoport, például a 20—25 évesek nem házas tagjaira, kiemelve ezt a műveletet a zavaros személyes kapcsolatokból, amelyekben nem lehet oly sokáig hűséget és türelmet kívánni a jelöltektől, amíg az elhatározás időszerűvé válik, és házasságszédelgőnek nevezik azt, áld egyszerre több nőt, férfit győz meg szándékai komolyságáról. Ha pedig ezt be is vallja, elmeállapotának épségét vonják kétségbe. A keresési időt a minimumra csökkenti, a kudarcoktól megkímél egy országos társkereső szolgálat a megfelelő számítógép-hálózattal. E szolgálat természetesen állami monopólium lenne, akár a vasút. Már Arisztotelész is megmondta: ... „a törvényhozónak ... törődnie kell a házassággal, hogy mily korban és mily egyének lépjenek egymással házastársi viszonyba.” A mi társkereső szolgálataink — műszaki elmaradottságuk folytán — nem képesek országos választékot kínálni, ő viszont külföldön olyan házasságszerző irodák munkáját tanulmányozta, amelyeknek ügyfélforgalma vetekszik országunk lehetséges házasuló népességével. Az ügyfél kitölt egy jól szerkesztett kérdőívet. Az ügyesen elrejtett keresztkérdések elárulják azt is, ha „felvágott”, vagy eltagadta káros szenvedélyét. A személyes kapcsolatokra viszont az jellemző, hogy a párok nemcsak rossz megfigyelők, hanem jól kérdezni sem tudnak és önvallomásaik, beismeréseik szépítenek és elterelnek a lényegről. A külföldi házasságszerző irodákban azonban arra hivatott szakemberek elemzik a kérdőíveket, és ráveszik az ügyfelet, hogy helyesbítse „tévedéseit”. Vagy eltitkolt tulajdonságait is betáplálják a gépbe. Első kételyem: vajon minden nőtlen és nem férjezett jelentkezik majd az állami házasságközvetítőnél? A tudós töpreng, esetleg elrendelhető, hogy ez éppolyan kötelező legyen, mint a házasság előtti tanácsadás. Házasodni persze nem muszáj. De ha ódzkodnának az efféle beavatkozástól, akkor is özönleni fognak az emberek; elvégre érdekeik mozgatják őket. Második kételyem: tudtommal még nem döntötték el, hogy a házasságban melyik életbölcsesség válik be a három közül: „a hasonló a hasonlónak örül”, vagy „az ellentétek vonzzák egymást”, vagy a siker titka, ha a házastársak tulajdonságai kiegészítő jellegűek. A matematikus legyint: a közös nevező, ez itt a kérdés. Harmadik kételyem: egy gép hozhat-e létre emberi kapcsolatokat? Fölényes mosoly az osztályrészem. A gép csak eszköz, amely kitágítja a tért, lerövidíti az időt és kockázatot takarít meg. Nem harminc emberből, hanem tízezrekből választja ki a legjobb ötöt, tömérdek információt nyújtva róla. A megismerkedéshez akár hagyományos körülmények is teremthetők. Negyedik kételyem: Két olyan ember találkozik, aki tudja a másikról, hogy több vasat tart a tűzben. Nem megalázó ez? Ő megnyugtat: ez elfogadott játékszabály. ötödik kételyem: Mégis megtörténhet, hogy akit én választok, az nem engem válaszol. A reagálás: diadalmosoly. Itt nincs vége a játéknak. Elővezetik a következőket. Amíg a készlet tart. Hatodik kételyem. S ha az ember nem bírja az iramot, „kifekszik”, mielőtt az igazit megtalálja? Megnyugtatnak: ezt még nem vették fel a halálokok közé. Végső kételyem: T. K. rálel a nőre, aki 170 centi magas, karcsú, vörös hajú, zöld szemű, fehér bőrű, lakása van, házias és szörfös, szereti a preklasszikus zenét, a posztimpresszionista festészetet, a romantikus irodalmat, a birkapörköltet és tud szellemesen hallgatni. A nő is megkapja az áhított férfit és a tesztvizsgálatok szerint összeillenek. Ezután holtbiztosan fellobban a szerelem? Rábólint, holtbiztosan. És ha mégsem? Erre egy amerikai vicc felel: „Két nő találkozik az opera előcsarnokában. Az egyik: — Igaz, hogy váltok, noha a nagy Computer adott össze benneteket? — Igaz. — A férjed kevesebbet keres, mint amennyit mondott? — Nem. — Talán nem volt elég figyelmes? — Dehogynem. — Nem vitt szórakozni? — De vitt. — Az anyósod ármánykodott? — Nincs anyósom. — Talán nem volt jó az ágyban ? — Nem lehetett kifogásom. — Narkós volt? Vagy más szenvedélynek hódolt? — Nem. — Tehát minden stimmelt nálatok, úgy ahogy a gép kimutatta. — Igen. De mit csináljak, amikor úgy utálom?” Kovács Judit Magyar Nemzet Felár Már tizedszer írták át a költségvetést. Miután a végösszeg mindig emelkedett, átkozták a pillanatot, amikor építkezésre adták a fejüket. De annyi derűlátó, buzdító nyilatkozatot olvastak a közelmúltban, hogy mégis úgy döntöttek, magukra vállalnak társadalompolitikai céljaink megvalósításából egy házrésznyit. A típustervek megvásárlásáig úgy ment minden, mint a karikacsapás. Előbb körbejárták a mozgatható pénztartalékokkal rendelkező rokonokat, felkeresték az OTP illetékes fiókját és örömmel forgatták a típustervet. Képzeletben már berendezték az otthonukat. Csakhogy a típusterv olyan messze esik a kész épülettől, mint az optimista nyilatkozatok a valóságtól. Mert a téglagyáriak hiába büszkélkednek azzal — mint a Fogyasztók Országos Tanácsa által rendezett fórumokon sokfelé az országban elhangzott —, hogy 17 százalékkal növelik termelésüket, ha némelyik körzetben négyszer annyi téglára lenne szükség. Tégla nélkül pedig a falak sem húzhatók fel. És sorolhatnám tovább — sokadszor! — az építkezők gondjait, akik hol cserepet nem kapnak, hol fürdőkádért szaladgálnak az ország távoli városaiba (megfizetve a sokszoros szállítási költségeket), hol pedig a megfelelő ajtóért és ablakért járják le térdig a lábukat. Hacsak ... Hacsak nem hajlandók megfizetni a felárat. Mert mint az említett fórumon is kiderült, van tégla is és cserép is, sőt hajópadló és lemezradiátor is kapható. Csak nem a TÜZÉP-telepeken, hanem a magánkereskedőknél. És e kapcsolat ismeretében már aligha érhetjük be a gyártásért és forgalmazásért felelős vállalatok növekvő termelésről és forgalmáról szóló büszkélkedésével. Mert régi igazság, hogy nem a „bázisév” adataival kell mérni a termelés eredményességét, hanem az igények kielégítésével. Az álhiánycikkek felárát ugyanis éppen azok fizetik meg, akik önerőből is vállalják társadalompolitikai céljaink valóra váltását. A fogyasztók jelzései alapján tisztelettel ajánljuk hát e baráti kapcsolatokat — és a felelősök megkeresését — az állami és társadalmi ellenőrzést végző szervek figyelmébe, hogy egyszer végre valamiért már ők is fizessenek. (cs. n. t.) TELHETETLENSÉG — Mit ér a tehetség, ha az embert megérti a saját kora... (Vasvári Anna rajza) • • Üres kalap TÖBBSZÖR IS ELZARÁNDOKOLTAM Párizsban a város legrégibb temploma előtti kis térre, a pincé Saint-Germain-des-Prés-re, ahol a csábos hangulatban elég, ha az ember csak úgy lecövekel valahol, ácsorog, s nyitva tartja a szemét, mert ott mindig történik valami. A térről odalátni a híres Lipp sörözőre, azzal szemben, az utca másik oldalán található Sartre egykori törzshelye, a Flore kávéház, a tér felőli sarkot pedig a Deux Magots foglalja el teljes egészében. Az óriási nap(eső) ernyő védelmében, az utcára pakolt székeken összezsúfolódott, kávézgató-sörözgető, mindig kíváncsi, főként turistákból verbuválódott tömeg naphosszat hálás közönségnek bizonyult, midőn látóterükben, önkéntes nekibuzdulástól hajtva egymásnak adták a vállalkozó kedvű fiatalok a szabad „porondot”. S megmutatták, hogy ki mit tud. Volt, aki tűznyelőnek adta ki magát. Aztán előbukkant maga Chaplin is, jó fél évszázaddal fiatalabb kiadásban. Csetlett-botlott a macskaköves téren, mulattatta az embereket, kifigurázott egykét járókelőt, hogy aztán üres kalapjával körbejárva elkérje a mulatság árát. Szégyent, megalázkodást nem tudtam leolvasni arcáról — elfedte a festék. Inkább valami makacs büszkeség tükröződött a szemében, hogy íme, ő ezt tudja, s megeszi a kalapját, ha utána csinálja valaki. De a mulatságok törzshelyén akadt, aki kutyákat idomított, másvalaki bűvészkedett, volt, aki a gitár húrjait tépdeste, egy fiatal pár balettet lejtett, jelmezben, recsegő magnózenére, frenetikus sikerrel. Aki jól szórakozott, nem sajnálta a pénzt Tehát: megélnek. Egy nap viszont felbukkant a sosem látott öreg komédiás, s helyet könyörgött magának a „színpadon”. Türelmesen várt a sorára, s rettentően izgult. Ósdi zene ütemére bohóckodni kezdett, táncikált szteppelt, menet közben átöltözött, jobb napokat megélt humoréval nőnek adta ki magát szuszogva-fújtatva hajszolta a siker reményét, ifjabb éléi emlékét Szánalomra méltó volt. Az embernek keserű lett — kétségbeesett erőlködése láttán — a szája, elment a jókedve, az összeverődött pajzán nézősereg arcáról lehervadt a mosoly. A közönség igyekezett — tapintatosan — nem oda nézni. A produkció végén a könyörület nyittatta ki a nézelődők pénztárcáját Azóta sem megy ki a fejemből, ki lehetett vajon az öregember? Hogy babrálhatott ki vele ennyire a sors? ÉVSZÁZADOKKAL EZELŐTT a pocakos Cervantes úgy bölcselkedett, hogy nincs is semmi, ami élénkebben tárná fel előttünk, mik vagyunk, s miknek kellene lenünk, mint a színpad és a színészek. Balzac — kinek kisujjában volt az egész emberi színjáték — ehhez, egy kézlegyintés kíséretében csak annyit fűzött hozzá, az életüztet. Ez utóbbi lényegre tapintó megállapítás — szemlátomást — nem zavarta azokat a művészeket, akik idén tavasszal hosszabb ideig arra a konokságra vetemedtek, hogy az egyik fővárosi színház világot jelentő deszkáin ingyen lépjenek fel estéről estére. Az történt ugyanis, hogy tisztázatlan jogi viszonyok következtében a megfelelő gázsit nem utalták a pénztárba. Emiatt — a színészeknek is van önérzetük — a méltatlan összegeket, amelyeket a vendégszereplők számára a szabályzatok kegyesen engedélyeztek, egyszerűen nem vették fel. A színészek tehát nem hagyták magukat: megvédték a szakma becsületét, s a hű közönséget sem hagyták cserben. Pedig a különböző gázsik enyhén szólva sértő módon teremtettek hierarchiát a színészek elismerésében. Azóta elsimultak a viszályok, s a pénztáros engedélyt kapott, hogy visszamenőleg kifizethesse a tartozást. Mert, ami jár, az jár. Nem tudom, hogy voltaképpen hány színész pénztárcáját érintette az önként vállalt merész eltökéltség. Megtehették volna, hogy a sajnálatos körülményekre való tekintettel előadás végén veszik kalapjukat, s a közönség között keresnek kárpótlást. Nem éltek ezzel a lehetőséggel. Számukra a művészet varázslata szent dolog. Érvényesüléséhez háborítatlan békességre van szükség. Azonban nem lehet kétséges, hogy a színház társadalmi szerepe igen jelentős. NEMRÉGIBEN — hosszas gyűjtőmunka eredményeként — gondos statisztikai felmérés látott napvilágot, amelyben 851 színész adatokba zárt életét teregették a nyilvánosság elé. (113 színész nem volt hajlandó ebben részt venni.) Bár jómagam nem nagyon hiszek a számokban rejlő igazságban, s a színészeket különösen nehéz egy kalap alá venni, de próbáljunk meg elokosodni a ránk zúdított adathegyben. A felmérést végzők megállapították, hogy a színészek nem alkotnak homogén értelmiségi réteget, sokan nem is minősíthetők diplomásnak. Kétségtelen azonban, hogy ezen a művészi pályán is alapvetően számolni kell egy olyan ismérvvel, amelyet sem statisztikailag, sem szociológiailag nem lehet megragadni. S ez nem más, mint a tehetség. A pályán levők 37 százaléka semmiféle felsőfokú végzettséggel nem rendelkezik. A színészek kevesen vannak, mindent tudnak egymásról, s a szakma könyörtelenül beskatulyázza azokat, akik nem csináltak időben karriert. A „próba, szerencse”alapon mind sűrűbbé váló színház-csereberélgetések ellenére csak a színészek 46 százaléka mondhatja el magáról, hogy fővárosi és vidéki színháznál egyaránt szerencsét próbált: 26 százalékuk csak Budapesten, 28 százalékuk pedig csak valamilyen vidéki társulatnál lépett fel. A tősgyökeres vidéki színészek aránya 28 százalék. A színészek 78 százaléka azonban mégis úgy vélekedik, hogy azért vannak előnyei annak, ha valaki vidéken játszik: elsősorban a több és rangosabb szerep lehetőségére számítanak, megemlítik a szakma elsajátítását, nak hatékonyságát, a művészi, elmélyülés esélyét, s a kevésbé hajszás életet. A hátrányok között főleg az anyagi jellegű motívumok szerepelnek, de belejátszik a kisebb népszerűség, ismeretlenség, s a beszűkülés veszélye is. A fővárosi színészlét irigylésre méltó előnyei között természetesen azok szerepelnek, amelyek a vidékre szakadtak életének megkeserítői. A mellékesből is elsősorban azoknak csurran-cseppen, akik közel ülnek az üsthöz. De nélkülözött a fővárosi színésznők 23, a vidékiek 43 százaléka. Minderre a szakma kíméletlenül reagál: akit nem foglalkoztatnak törzshelyén, arra rájár a rúd, s nem hívják a rádióba, televízióba, szinkronfelvételre, filmgyárba, más fellépésekre... A SZÍNÉSZTÁRSADALOM presztízsének alakulása, a színészek érdekvédelmére (vagy annak hiányára), kiszolgáltatottságára, az egyes színházak önkormányzatára és a színészeknek a műsorpolitikában játszott szerepére utalva megállapítható, hogy 38 százalékuk negatívan ítéli meg jelenlegi helyzetét: elégedetlenek. S ez az elégedetlenség leginkább a 30—50 éves korosztályt jellemzi. Az adatok mindenképpen figyelmeztetőek: a színészek 60 százaléka arra a közös véleményre helyezkedik, hogy az utóbbi években társadalmi megbecsülésük erőteljesen csökkent. Válaszaikban sokan utaltak arra, hogy a színész nagyon ki van szolgáltatva a színháznak, a vezetők és rendezők kénye-kedvének, s ez létbizonytalanságot vált ki. A színházak ügye nálunk mindig is egy egész nemzet ügye volt. A nézőt csak az előadás érdekli, nem a belső viszály, s nem a színész keservei. A nézőt a statisztikai adatok sem érdeklik különösképpen. Csak a jó előadások. S azok örökbecsű emléke. Rossz hangulatban, balsejtelmektől gyötörve nem lehet jó színházat csinálni. „A színház akkor színház, ha közös célért, jó munkahangulatban tudunk dolgozni” — beszélt ekképp szívügyéről a televízióban Major Tamás. Higgyünk tapasztalatának, jószándékának. Különben a színházak kalapja üresen marad. Kurcz Béla .1