Magyar Nemzet, 1983. július (46. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

Szombat, 1983. július 30. Magyar Nemzet Új szervezet — régi gond A világért sem akarok belemenni az „áru-e a kultúra”-vitába újra. Egyrészt azért nem, mert e témában már igen sok, álta­lam nagyra becsült szerző elmondta a magáét; másrészt pedig azért, mert úgy gondolom, erről a csontról már minden hús lerágatott. Nem sok maradt rajta, annyi szent Ami meg ma­radt, az lerághatatlan. Vagy éppen fölösleges rágódni rajta. Amikor a hanglemezről beszélek, nem is anyira a „kultúra­­hordozóról”, mint inkább a termékről, tehát közgazdasági ka­tegóriáról szólok. S teszem ezt azért, mert örvendetes hírek érkeznek a magyar hanglemezgyártás felől. Ha a hanglemezt árucikknek tekintjük — márpedig az —, nyilvánvaló, hogy nem mindegy, miként működik az a gépezet, amelynek munkálko­dása révén a boltokban kapható fekete koronggá lesz a művé­szi ötlet. Pontosan működő gépezetre van szükség ehhez, való­ban, vagy ha úgy tetszik, célszerű vállalati szervezetre. Olyan­ra, amely természetesen az új művészi értékek létrehozásán fáradozik, ám ugyanakkor mégiscsak a vállalati nyereség növe­lését tartja elsősorban szem előtt Ehhez pedig megvannak a megfelelő, jól bevált módszerek, eszközök. Az újdonság az, hogy a hírek szerint változások várhatók a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat házatáján. Az esztendő má­sodik felében két, egymástól független és egymással versengő könnyűzenei szerkesztőség kezdi meg munkáját. A két kiadó­nak négy márkajelzése lesz; saját pénzügyi keretekkel és nagy­fokú önállósággal rendelkeznek majd. Az előadók szabadon szerződhetnek velük hanglemezek készítésére, s ha az egyikkel nem boldogulnak, átmehetnek a másikhoz. Érdekes forma van tehát kialakulóban: a házon belüli verseny. S hogy ez valóban küzdelem lesz, hogy ez a forma valóban az eredményesebb munkát ösztönző megoldás, arra utal, hogy a két kiadó további anyagi lehetőségei elsősorban attól függnek, hogy milyen sike­resen dolgoztak melyikük, mennyire volt hatékony az előző esztendőben. A továbbiakban alkalmaznak producereket, ösz­tönzik a menedzserek (mégiscsak léteznek idehaza ilyenek?) munkáját, ezzel is javítani kívánnak a felvételi munka szel­lemi-szervezési lehetőségein. Eddig a hír. Mi ebben az újdonság? — kérdezheti most a külföldi — első­sorban nyugati — kiadók, stúdiók, lemezgyárak életét, gyártás­­szervezését ismerő olvasó. Igaza van, ez sem az a spanyolviasz, amit mi találtunk ki. De most talán mégse ezen kesereg­jünk, hanem inkább annak örüljünk, hogy a mostaná­ban mindinkább kibontakozó, egészséges folyamat a magyar hanglemezgyártásban is érezteti hatását. Igaz, jó lett volna már előbb. Amikor még nagyobb esélyünk volt arra, hogy a honi könnyűzene iránt valódi és nemcsak nyomokban mutatkozó érdeklődést keltsünk. A felelőtlen és könnyelmű ígérgetések idején (Három éven belül világsztárunk lesz!). Tehát korábban. Mert most a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak világ­­színvonalú teljesítményekre képes stúdiója, kitűnő szakember­­gárdája és — látjuk — fejlődő, a kor és az ország gazdasági életéhez mind jobban igazodó szervezete van. De hol az a zene, amit méltán karolhatnak majd fel az egymással immáron ver­sengő szerkesztőségek? Hol vannak az elementáris erővel meg­nyilvánuló, maguknak tudásukkal helyet követelő új tehetsé­gek? Bizony nemigen dörömbölnek a kapukon. Az állóvizet jó­szerével semmi sem kavarja fel, legföljebb néhány szenvedé­lyes, dühödt írás, egy-két periférián mozgó, jelentéktelen cso­­portocska ténykedése kapcsán. És ez szánalmasan kevés. K. G. Házasságmatematika A mélabúra hajló tudóst sen­­­ki sem akarta lerántani az elmélet magasságából gyarló­ságaink mélyébe, amelyeket családja szerint ő fel sem fo­gott. Holott a tudós kettős éle­tet élt, titokban az emberiség ügyein rágódott. Végül is kiszá­mította, hogy jóval több tartós házasság lehetne honunkban, mint amennyi van. Külföldi konferenciákon, amikor kollé­gái intézeteket és műintézete­ket látogattak, no meg vásá­roltak, ő a pénzét egy boldog­ságot ígérő szolgáltatás tanul­mányozására költötte. Elgon­dolásainak a közlésére felha­talmazott. Kiinduló tétele vitathatat­­lan. Egy olyan életre szóló dön­téshez, mint a házasságkötés, a vállalkozóknak alig van vá­lasztásuk, és a kiválasztottról csekély az információjuk. Egy ifjú embernek mintegy 30 ba­rátja, jó ismerőse van, ebből 15 másnemű és 7 nem foglalt. Hét jelölt közül lehet válogatni, át­lagosan 5—7, jobbára külső, szembetűnő tulajdonság isme­retében. Ha hosszabb az együtt­­járás az átlagosnál, némileg több, ha rövidebb, úgy keve­sebb fedezhető fel. A baráti körön kívüli „meglátni és meg­szeretni” jelenség információ­minimummal jár. Egy hűtő­­szekrényről többet tudunk, mint arról, akihez életünket fűztük. A nagy matematikus ezért minden házasodásra elszánt embernek a lehető legnagyobb „merítési” esélyt és a lehető legtöbb információt adna. Ho­gyan? Egy ilyen kis országban, mint a miénk — vélik valahol Ázsiában — mindenki ismeri egymást. Nem ismeri ugyan, de megismerheti a legalkalma­sabb jövendőbelit az ország­ban. Az igazi keresésének kis­üzemi módszerei ugyanis hasz­nálhatatlanok. Vágyálmaink szerint az ifjú ember minden közösségben és csoportban, amelyhez tartozik — ahol dol­gozik, tanul, szórakozik, hob­biját követi — kutatja a hoz­záillő társat. Több jelöltet lel­tárba vesz, minősít, összeha­sonlít és magához mér. Ha egy fiú egymás után jár azokkal a lányokkal, akik tetszenek ne­ki, mire a választásra sor ke­rülne, csak egy marad, az utol­só. Innen az első szerelem utá­ni nosztalgia. A többiek már férjhez mentek egyszer-két­­szer, mert nem győztek várni, mert viszonozták hűtlenségét, mert senki sem akart kísérleti alany lenni. Ha pedig egy lány egyidejűleg több fiúval futna — míg érleli a döntést —, a jó érzésűek visszavonulnának. Öt pedig, aki tevőlegesen akarta irányítani az életét, elnyerik, akár egy tárgyat. A tudós férfi tehát ki szeret­né tágítani a társkeresők körét a teljes népességre, helyeseb­ben egy bizonyos korcsoport, például a 20—25 évesek nem házas tagjaira, kiemelve ezt a műveletet a zavaros személyes kapcsolatokból, amelyekben nem lehet oly sokáig hűséget és türelmet kívánni a jelöltektől, amíg az elhatározás időszerű­vé válik, és házasságszédelgő­nek nevezik azt, áld egyszer­re több nőt, férfit győz meg szándékai komolyságáról. Ha pedig ezt be is vallja, elmeál­lapotának épségét vonják két­ségbe. A keresési időt a mi­nimumra csökkenti, a kudar­coktól megkímél egy országos társkereső szolgálat a megfe­lelő számítógép-hálózattal. E szolgálat természetesen állami monopólium lenne, akár a vas­út. Már Arisztotelész is meg­mondta: ... „a törvényhozó­nak ... törődnie kell a házas­sággal, hogy mily korban és mily egyének lépjenek egymás­sal házastársi viszonyba.” A mi társkereső szolgálataink — műszaki elmaradottságuk foly­tán — nem képesek országos választékot kínálni, ő viszont külföldön olyan házasságszer­ző irodák munkáját tanulmá­nyozta, amelyeknek ügyfélfor­galma vetekszik országunk lehetséges házasuló népességé­vel. Az ügyfél kitölt egy jól szerkesztett kérdőívet. Az ügye­sen elrejtett keresztkérdések elárulják azt is, ha „felvágott”, vagy eltagadta káros szenve­délyét. A személyes kapcsola­tokra viszont az jellemző, hogy a párok nemcsak rossz megfi­gyelők, hanem jól kérdezni sem tudnak és önvallomásaik, beismeréseik szépítenek és el­terelnek a lényegről. A kül­földi házasságszerző irodák­ban azonban arra hivatott szakemberek elemzik a kérdő­íveket, és ráveszik az ügyfe­let, hogy helyesbítse „tévedé­seit”. Vagy eltitkolt tulajdon­ságait is betáplálják a gépbe. Első kételyem: vajon min­den nőtlen és nem férjezett je­lentkezik majd az állami há­zasságközvetítőnél? A tudós töpreng, esetleg elrendelhető, hogy ez éppolyan kötelező le­gyen, mint a házasság előtti tanácsadás. Házasodni persze nem muszáj. De ha ódzkodná­nak az efféle beavatkozástól, akkor is özönleni fognak az emberek; elvégre érdekeik mozgatják őket. Második kételyem: tudtom­mal még nem döntötték el, hogy a házasságban melyik életbölcsesség válik be a há­rom közül: „a hasonló a ha­sonlónak örül”, vagy „az ellen­tétek vonzzák egymást”, vagy a siker titka, ha a házastársak tulajdonságai kiegészítő jelle­gűek. A matematikus legyint: a közös nevező, ez itt a kér­dés. Harmadik kételyem: egy gép hozhat-e létre emberi kapcso­latokat? Fölényes mosoly az osztályrészem. A gép csak esz­köz, amely kitágítja a tért, le­rövidíti az időt és kockázatot takarít meg. Nem harminc em­berből, hanem tízezrekből vá­lasztja ki a legjobb ötöt, tö­mérdek információt nyújtva róla. A megismerkedéshez akár hagyományos körülmé­nyek is teremthetők. Negyedik kételyem: Két olyan ember találkozik, aki tudja a másikról, hogy több vasat tart a tűzben. Nem meg­alázó ez? Ő megnyugtat: ez el­fogadott játékszabály. ötödik kételyem: Mégis meg­történhet, hogy akit én válasz­tok, az nem engem válaszol. A reagálás: diadalmosoly. Itt nincs vége a játéknak. Előve­zetik a következőket. Amíg a készlet tart. Hatodik kételyem. S ha az ember nem bírja az iramot, „kifekszik”, mielőtt az igazit megtalálja? Megnyugtatnak: ezt még nem vették fel a ha­lálokok közé. Végső kételyem: T. K. rálel a nőre, aki 170 centi magas, karcsú, vörös h­ajú, zöld sze­mű, fehér bőrű, lakása van, házias és szörfös, szereti a preklasszikus zenét, a poszt­impresszionista festészetet, a romantikus irodalmat, a bir­kapörköltet és tud szellemesen hallgatni. A nő is megkapja az áhított férfit és a tesztvizsgá­latok szerint összeillenek. Ez­után holtbiztosan fellobban a szerelem? Rábólint, holtbizto­san. És ha mégsem? Erre egy amerikai vicc felel: „Két nő találkozik az opera előcsarno­kában. Az egyik: — Igaz, hogy váltok, noha a nagy Computer adott össze benneteket? — Igaz. — A férjed kevesebbet ke­res, mint amennyit mondott? — Nem. — Talán nem volt elég fi­gyelmes? — Dehogynem. — Nem vitt szórakozni? — De vitt. — Az anyósod ármányko­­dott? — Nincs anyósom. — Talán nem volt jó az ágyban ? — Nem lehetett kifogásom. — Narkós volt? Vagy más szenvedélynek hódolt? — Nem. — Tehát minden stimmelt nálatok, úgy ahogy a gép ki­mutatta. — Igen. De mit csináljak, amikor úgy utálom?” Kovács Judit Magyar Nemzet Felár Már tizedszer írták át a költségvetést. Miután a vég­összeg mindig emelkedett, át­kozták a pillanatot, amikor építkezésre adták a fejüket. De annyi derűlátó, buzdító nyilatkozatot olvastak a kö­zelmúltban, hogy mégis úgy döntöttek, magukra vállalnak társadalompolitikai céljaink megvalósításából egy ház­résznyit. A típustervek megvásárlá­sáig úgy ment minden, mint a karikacsapás. Előbb körbejár­ták a mozgatható pénztarta­lékokkal rendelkező rokono­kat, felkeresték az OTP il­letékes fiókját és örömmel­ forgatták a típustervet. Kép­zeletben már berendezték az otthonukat. Csakhogy a típusterv olyan messze esik a kész épülettől, mint az optimista nyilatkoza­tok a valóságtól. Mert a tég­lagyáriak hiába büszkélked­nek azzal — mint a Fogyasz­tók Országos Tanácsa által rendezett fórumokon sokfelé az országban elhangzott —, hogy 17 százalékkal növelik termelésüket, ha némelyik körzetben négyszer annyi téglára lenne szükség. Tégla nélkül pedig a falak sem húz­hatók fel. És sorolhatnám to­vább — sokadszor! — az épít­kezők gondjait, akik hol cse­repet nem kapnak, hol fürdő­kádért szaladgálnak az ország távoli városaiba (megfizetve a sokszoros szállítási költsé­geket), hol pedig a megfelelő ajtóért és ablakért járják le térdig a lábukat. Hacsak ... Hacsak nem hajlandók megfizetni a felárat. Mert mint az említett fórumon is kiderült, van tégla is és cse­rép is, sőt hajópadló és lemez­­radiátor is kapható. Csak nem a TÜZÉP-telepeken, ha­nem a magánkereskedőknél. És e kapcsolat ismeretében már aligha érhetjük be a gyártásért és forgalmazásért felelős vállalatok növekvő termelésről és forgalmáról szóló büszkélkedésével. Mert régi igazság, hogy nem a „bázisév” adataival kell mér­ni a termelés eredményessé­gét, hanem az igények ki­elégítésével. Az álhiánycik­kek felárát ugyanis éppen azok fizetik meg, akik önerő­ből is vállalják társadalom­­politikai céljaink valóra vál­tását. A fogyasztók jelzései alapján tisztelettel ajánljuk hát e baráti kapcsolatokat — és a felelősök megkeresését — az állami és társadalmi el­lenőrzést végző szervek fi­gyelmébe, hogy egyszer vég­re valamiért már ők is fi­zessenek. (cs. n. t.) TELHETETLENSÉG — Mit ér a tehetség, ha az embert megérti a saját kora... (Vasvári Anna rajza) • • Üres kalap TÖBBSZÖR IS ELZARÁN­DOKOLTAM Párizsban a vá­ros legrégibb temploma előtti kis térre, a pincé Saint-Ger­­main-des-Prés-re, ahol a csá­bos hangulatban elég, ha az ember csak úgy lecövekel va­lahol, ácsorog, s nyitva tartja a szemét, mert ott mindig történik valami. A térről oda­látni a híres Lipp sörözőre, az­zal szemben, az utca másik oldalán található Sartre egy­kori törzshelye, a Flore kávé­ház, a tér felőli sarkot pedig a Deux Magots foglalja el tel­jes egészében. Az óriási nap­­(eső) ernyő védelmében, az ut­cára pakolt székeken összezsú­folódott, kávézgató-sörözgető, mindig kíváncsi, főként turis­tákból verbuválódott tömeg naphosszat hálás közönségnek bizonyult, midőn látóterükben, önkéntes nekibuzdulástól hajt­va egymásnak adták a vállal­kozó kedvű fiatalok a szabad „porondot”. S megmutatták, hogy ki mit tud. Volt, aki tűz­nyelőnek adta ki magát. Aztán előbukkant maga Chaplin is, jó fél évszázaddal fiatalabb kiadásban. Csetlett-botlott a macskaköves téren, mulattatta az embereket, kifigurázott egy­két járókelőt, hogy aztán üres kalapjával körbejárva elkérje a mulatság árát. Szégyent, megalázkodást nem tudtam le­olvasni arcáról — elfedte a festék. Inkább valami makacs büszkeség tükröződött a sze­mében, hogy íme, ő ezt tudja, s megeszi a kalapját, ha utána csinálja valaki. De a mulatsá­gok törzshelyén akadt, aki ku­tyákat idomított, másvalaki bűvészkedett, volt, aki a gitár húrjait tépdeste, egy fiatal pár balettet lejtett, jelmezben, re­csegő magnó­zenére, freneti­kus sikerrel. Aki jól szórako­zott, nem sajnálta a pénzt Te­hát: megélnek. Egy nap viszont felbukkant a sosem látott öreg komédiás, s helyet könyörgött magának a „színpadon”. Türelmesen várt a sorára, s rettentően iz­gult. Ósdi zene ütemére bo­hóckodni kezdett, táncikált szteppelt, menet közben átöl­tözött, jobb napokat megélt humoréval nőnek adta ki ma­gát szuszogva-fújtatva haj­szolta a siker reményét, ifjabb éléi emlékét Szánalomra mél­tó volt. Az embernek keserű lett — kétségbeesett erőlködé­se láttán — a szája, elment a jókedve, az összeverődött paj­zán nézősereg arcáról leher­vadt a mosoly. A közönség igyekezett — tapintatosan — nem oda nézni. A produkció végén a könyörület nyittatta ki a nézelődők pénztárcáját Azóta sem megy ki a fejem­ből, ki lehetett vajon az öreg­ember? Hogy babrálhatott ki vele ennyire a sors? ÉVSZÁZADOKKAL EZ­ELŐTT a pocakos Cervantes úgy bölcselkedett, hogy nincs is semmi, ami élénkebben tár­ná fel előttünk, mik vagyunk, s miknek kellene lenünk, mint a színpad és a színészek. Bal­zac — kinek kisujjában volt az egész emberi színjáték — ehhez, egy kézlegyintés kísére­tében csak annyit fűzött hozzá, az élet­­üztet. Ez utóbbi lé­nyegre tapintó megállapítás — szemlátomást — nem zavarta azokat a művészeket, akik idén tavasszal hosszabb ideig arra a konokságra vetemedtek, hogy az egyik fővárosi színház vi­lágot jelentő deszkáin ingyen lépjenek fel estéről estére. Az történt ugyanis, hogy tisztázat­lan jogi viszonyok következ­tében a megfelelő gázsit nem utalták a pénztárba. Emiatt — a színészeknek is van önérzetük — a méltatlan összegeket, ame­lyeket a vendégszereplők szá­mára a szabályzatok kegyesen engedélyeztek, egyszerűen nem vették fel. A színészek tehát nem hagyták magukat: meg­­védték a szakma becsületét, s a hű közönséget sem hagyták cserben. Pedig a különböző gázsik enyhén szólva sértő mó­don teremtettek hierarchiát a színészek elismerésében. Azóta elsimultak a viszályok, s a pénztáros engedélyt kapott, hogy visszamenőleg kifizethes­se a tartozást. Mert, ami jár, az jár. Nem tudom, hogy voltakép­pen hány színész pénztárcáját érintette az önként vállalt me­rész eltökéltség. Megtehették volna, hogy a sajnálatos kö­rülményekre való tekintettel előadás végén veszik kalapju­kat, s a közönség között keres­nek kárpótlást. Nem éltek ez­zel a lehetőséggel. Számukra a művészet varázslata szent do­log. Érvényesüléséhez háborí­tatlan békességre van szükség. Azonban nem lehet kétséges, hogy a színház társadalmi sze­repe igen jelentős. NEMRÉGIBEN — hosszas gyűjtőmunka eredményeként — gondos statisztikai felmérés látott napvilágot, amelyben 851 színész adatokba zárt éle­tét teregették a nyilvánosság elé. (113 színész nem volt haj­landó ebben részt venni.) Bár jómagam nem nagyon hiszek a számokban rejlő igazságban, s a színészeket különösen nehéz egy kalap alá venni, de pró­báljunk meg elokosodni a ránk zúdított adathegyben. A felmérést végzők megálla­pították, hogy a színészek nem alkotnak homogén értelmiségi réteget, sokan nem is minősít­hetők diplomásnak. Kétségte­len azonban, hogy ezen a mű­vészi pályán is alapvetően szá­molni kell egy olyan ismérv­vel, amelyet sem statisztikai­lag, sem szociológiailag nem lehet megragadni. S ez nem más, mint a tehetség. A pályán levők 37 százaléka semmiféle felsőfokú végzettséggel nem rendelkezik. A színészek keve­sen vannak, mindent tudnak egymásról, s a szakma könyör­telenül beskatulyázza azokat, akik nem csináltak időben kar­riert. A „próba, szerencse”­­alapon mind sűrűbbé váló színház-csereberélgetések elle­nére csak a színészek 46 száza­léka mondhatja el magáról, hogy fővárosi és vidéki szín­háznál egyaránt szerencsét próbált: 26 százalékuk csak Budapesten, 28 százalékuk pe­dig csak valamilyen vidéki társulatnál lépett fel. A tős­gyökeres vidéki színészek ará­nya 28 százalék. A színészek 78 százaléka azonban mégis úgy vélekedik, hogy azért van­nak előnyei annak, ha valaki vidéken játszik: elsősorban a több és rangosabb szerep le­hetőségére számítanak, meg­említik a szakma elsajátítását, nak hatékonyságát, a művészi,­ elmélyülés esélyét, s a kevés­bé hajszás életet. A hátrányok között főleg az anyagi jellegű motívumok szerepelnek, de belejátszik a kisebb népszerű­ség, ismeretlenség, s a beszű­külés veszélye is. A fővárosi színészlét irigylésre méltó elő­nyei között természetesen azok szerepelnek, amelyek a vidék­re szakadtak életének megke­­serítői. A mellékesből is első­sorban azoknak csurran-csep­­pen, akik közel ülnek az üsthöz. De nélkülözött a fővárosi szí­nésznők 23, a vidékiek 43 szá­zaléka. Minderre a szakma kí­méletlenül reagál: akit nem foglalkoztatnak törzshelyén, ar­ra rájár a rúd, s nem hívják a rádióba, televízióba, szink­ronfelvételre, filmgyárba, más fellépésekre... A SZÍNÉSZTÁRSADALOM presztízsének alakulása, a szí­nészek érdekvédelmére (vagy annak hiányára), kiszolgálta­tottságára, az egyes színházak önkormányzatára és a színé­szeknek a műsorpolitikában játszott szerepére utalva meg­állapítható, hogy 38 százalékuk negatívan ítéli meg jelenlegi helyzetét: elégedetlenek. S ez az elégedetlenség leginkább a 30—50 éves korosztályt jellem­zi. Az adatok mindenképpen figyelmeztetőek: a színészek 60 százaléka arra a közös véle­ményre helyezkedik, hogy az utóbbi években társadalmi megbecsülésük erőteljesen csökkent. Válaszaikban sokan utaltak arra, hogy a színész nagyon ki van szolgáltatva a színháznak, a vezetők és ren­dezők kénye-kedvének, s ez létbizonytalanságot vált ki. A színházak ügye nálunk min­dig is egy egész nemzet ügye volt. A nézőt csak az előadás érdekli, nem a belső viszály, s nem a színész keservei. A né­zőt a statisztikai adatok sem érdeklik különösképpen. Csak a jó előadások. S azok örök­becsű emléke. Rossz hangulat­ban, balsejtelmektől gyötörve nem lehet jó színházat csinál­ni. „A színház akkor színház, ha közös célért, jó munkahan­gulatban tudunk dolgozni” — beszélt ekképp szívügyéről a televízióban Major Tamás. Higgyünk tapasztalatának, jó­szándékának. Különben a szín­házak kalapja üresen marad. Kurcz Béla .1

Next