Magyar Nemzet, 1983. augusztus (46. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-09 / 187. szám
Kedd, 1933. augusztus 9. A RÁDIÓ MELLETT Érdekes, szép sorozatot hallhatni: .4 cirkusz története címmel, dr. Szekeres József forgatókönyve alapján Dénes Gábor szerkeszti és vezeti azt a művelődéstörténeti műsort, amely egy-egy órán át elkalauzolja az érdeklődőket a porondok világába. Most az újkori cirkusz születéséről volt szó, s aki hallgatta, nem panaszkodhatik: a bolhacirkusztól kezdve a monumentális produkciókig, ami csak említésre érdemes, mindenről beszámolt az interjúkból, emlékezésekből, szemelvényekből és zenéből szőtt összeállítás. A cirkusztörténeti programot hallgatva, eszembe jutott egy másik, készülő látványos produkció, amelyre egyébként a múlt héten ugyancsak a rádió hívta föl figyelmemet: Pilisborosjenőn, augusztus 13-án popkoncertet rendeznek. Több tízezer nézőre számítanak a szervezők, akik a rendezvényt a Fenevad című készülő amerikai—magyar koprodukciós film egyik epizódjaként akarják megörökíteni. Arról is a rádió tájékoztatott, hogy a koncerten szereplő Avazareth együttes csupán közönségcsalogatóként lép föl, a rendezők azt szeretnék, ha a 180 forintért árusított belépőket minél többen megvennék. A statisztáló fiatalok tömegétől tehát ügyes fogással több millió forint bevételre számíthatnak. Az elgondolás valóban korszakalkotó: a statisztákért nem kell fizetni, s mi több, nemcsak hitelesen tomboló őrjöngést, de még néhány milliós nyereséget is remélhetnek a rendezők. Csupán az a kínos, hogy a helybélieket senki sem kérdezte meg, mit szólnak hozzá. Pilisboros Jenő lakossága pedig hiába tiltakozik, váltig bizonygatva, hogy a különjáratként forduló buszok ezt a hatalmas tömeget aligha szállíthatják el zökkenőmentesen. Nem az elektronikával létrehozott — Pilisborosjenőn szereplő — Fenevad megjelenítése s annak „szörnyű tettei" okoznak aggodalmat. A filmben szerepe szerint a popkoncert résztvevőit kell majd megrémisztenie, csupán az a baj, hogy a forgatókönyv föltehetőleg nem vette figyelembe a pisborosjenőiek szerepét. Lázuk nem a horrormedve szörnyűsége leselkedik. Aki csak az óbudai hajógyári megrendezett popkoncertek távoli szemlélőjeként tanúja volt, láthatta, hallhatta, hogy néhány ezer fölizgatott fiatal micsoda fegyelmezetlenségre képes: okkal csatlakozik fenntartásaival a rádió munkatársaihoz, kik már előre is aggódnak a pilisborosjenőiekért. Ez tiszta kabaré! Ezzel a magabiztos kijelentéssel, fölkiáltójellel hirdeti nyári műsorait a Rádió Kabaréésnháza. A hallgatók leveleit dramaturgiai nyersanyagként fölhasználó rendezés most is azt remélte, hogy az ingyen kapott tápanyag jótékony hatással lesz a műfaj kókadozó szervezetére, s talán a fölolvasott levelek megadják a hőn áhított társadalmi töltés csodaszerét. Jobbára a mai magyar települések gondjairól esett szó a programban, egy-egy fölolvasott levelet avagy megjelenített esetet — több-kevesebb sikerrel — humoristák és újságírók kommentáltak. Annál idegesítőbbek voltak a dramatizált és színészekkel előadatott levelek. A hallgatók képviseletében szereplő színművész csaknem mindig hálátlan feladatot kap, hiszen voltaképpen nincs, is mit eljátszania. Az egyik színész például — akárcsak korábbi szerepeiben — most is artikulálatlan ordítozásával igyekezett eljátszani az ostoba szöveget. Most is azzal keltett figyelmet, hogy : harsány és zagyva kiabálással, értelmetlen hadarással jelenítette meg a falusi embert. Nem nagy leleményre vall ez a megközelítési mód: megfigyelhettük korábban, akár írót, munkást vagy gépkocsivezetőt kellett volna alakítania, ez a színész mindig a hadarás-ordítós azartikulálatlansággal igyekezett pótolni az alakító játékot, vagyis a művészetet. Aminthogy sem a raccsolás, sem a hadarás, sem az éneklő beszéd nem fakasztja mosolyra a közönséget, az ő artikulálatlan ordítozása most is inkább bosszantóan hatott, olyannyira, hogy a legszívesebben kikapcsoltam volna a készüléket. Az igényes társadalmi mondandót, az éles, közérdekű gúnyt semmiféle otrombaság nem pótolhatja, még akkor sem, ha azt tiszta kabaré gyanánt kínálgatja a rádió. A hiteles Bolyai-kép kérdése jó ideje foglalkoztatja a közvéleményt. Talán a bukaresti A Hét, majd a kolozsvári Korunk hasábjain kezdődött a vita, s az itteni lapokban is visszhangot kapott a kérdőjeles gondolatkör. Ezt csak fölerősítette a televízió nyilvánossága, örvendetes, hogy most a rádióban is szó esett a Bolyaikérdés bonyodalmairól. Toró Tibor temesvári professzor föltevése alapján vitát rendeztek, ahol is hozzáértő szakemberek mondták el véleményüket. E két és fél órás beszélgetés néhány mozzanatát sugározta a rádió: matematikus, matematikatörténész, antropológus és művészettörténész hallatta szavát arról, hogy vajon a Bolyai János arcmásának tulajdonított kép hitelesnek tekinthető-e." Megindító buzgalommal minden adatot, leírást szemügyre vettek és mérlegeltek, ám előbbre nem juthattak: van-e hiteles arcmása,avagy az antropológia mai lehetősége szerint lehet-e rekonstruálni Bolyai képmását. Úgy tetszik, egyelőre ezt sem a vitatkozók, sem az érdeklődők nem tudják eldönteni. Célszerűbbnek látszik, hogy végre meg kellene találni Bolyai hiteles szellemi képét! Kiadatlan, kéziratos, tizennégyezer lapnyi szellemi hagyatékát földolgozva és közreadva talán közelebb jutnánk a Bolyai-rejtélyek megoldásához.. Szigliget alkotóházába kalauzolta el a hallgatót Siklós Olga szép műsora. A magyar irodalom mindig nyitva tartó s mindig teremtő műhelyében voltaképpen azok is dolgoznak, akik pihenni mennek oda. A varázslatos környezetben átalakul a lélek. Nincsen róla eligazító statisztikai adat, hány mai magyar irodalmi alkotás — regény, színmű, esszé, elbeszélés és vers — megszületését köszönhetjük Szigligetiek. De ha összegyűjthetnénk mindet, bizonyára kisebb könyvtár kerekednék belőlük. Kevéssel az alkotóház megszületése után, 1953 őszén jártam ott először, egy ott dolgozó barátomnál. Ódon bútorok voltak a szobákban, a szép szőnyegek, és falon függő régi képek a hely kastély jellegét hangsúlyozták. Azóta többször kicserélték a bútorokat, s az öreg, toldozott-foldozott, műemlék jellegű épületet is sokszor átalakították. Ám a genius loci megmaradt: Szigliget szelleme töretlenül él tovább, noha az épület egyik-másik hajdani vendéglakóját már hiába is várnák az alkotóház szíves dolgozói. Névsoruk leírásával is hiába fáradoznék, ám tudom, nem vagyok egyedül, ha Szigliget felé szállva emlékeimmel, e fölsorolhatatlanul sok jóbarát, pályatárs áldott szelleme mindig elkísér. Kiss Károly MilOwom ot Csont és bőr Két kiállítás Szentendrén KESERŰ ILONÁNAK nincs szerencséje a kritikával. Bár aligha vitatható, hogy a legfestőibb festői életművet éppen ő teremtette az elmúlt két évtizedben idehaza, mégis, vagy éppen ezért, a verbális megközelítés elveszti erejét az ő képei előtt. Az írástudó — összeszedve minden költőiségét — gazdag szóképeket próbál összehozni Keserű sajátos formáiról, egyedülálló, intenzív színsorairól. Ennél tovább azonban aligha jut. A bennfentesek persze megemlítik azt, hogy az egymásra következő színek miféle színrendszert alkotnak, s hogy jellegzetes, sokat használt, akár szignálnak is tekinthető hullámformája — az ecsetet tartó csukló természetes, laza mozdulatának az értelem által kettévágott formája — egy balatonfelvidéki temető szívalakú sírköveire utal. Némi erőltetettséggel ezért még a népművészet továbbélését is beleszokták keverni Keserű művészetének elemzésébe. Én sem tudok mást mondani Keserű Thia mostani kiállítását szíves figyelmükbe ajánlva, mint hogy menjenek el Szentendrére és tekintsék meg a művésznő rajzait, grafikáit, mert mély, maradandó élményben lesz részük. A kisváros közepén található hangulatos Műhely Galériában a művésznő az elmúlt húsz év tennéséről a válogatott, s bár minden mű alatt ott található az ár, azaz a galéria profiljának megfelelően eladásra kínálja őket, mégsem tett engedményt, a legjavából áll a kínálat. Bár nem is tudom, mondható-e Keserű valamelyik művére, hogy sikerületlen? Hiszen sem a divatok, sem a megélhetés miatt nem volt kapható kompromisszumokra, első rajzaitól kezdve — ezekből Szentendrén is láthatunk —, személyiségével adekvát művészetet művelt, s amit ő mégis zsákutcának érzett — ahogy erről a néhány évvel ezelőtti székesfehérvári kiállításán vallott—, mi azokat a műveket is értelmezni tudjuk az életmű logikája szerint. Keserű Ilona alkotásainak legfőbb tulajdonsága az érzékiség. Készítsen bár domborított képet, teremméretű hangszín installációt, ha ■gyományos olajfestményt, színezett tükröt, textilesek által is befogadott vászonképet, minden egyes alkotása személyes gesztus, s a papír, a festővászon vagy a megformált tér igen pontosan őrzi e személyesség lenyomatát. Útja az egyszeri gesztustól, a szín egyszeri, lokális jelentésétől e gesztusok és színek teljességéig vezetett. S míg egy-egy korábbi művén, mint például a most kiállított Együttes című rajzán vagy cím nélküli rózsás kollázsán szükségét érzi, hogy magyarázatot adjon: a való világ formáit, egy hímzést vagy egy virágot, s az ő saját motívumait a formai hasonlóság, ám a lényegi ellentmondás révén összekapcsolja, addig későbbi munkái olyan biztosak már az általa teremtett rend igazában, hogy magyarázat nélkül e rend belső gazdagságának feltárására, minél árnyaltabb érzékeltetésére törekszenek. Minden egyes műve, a személyiség egyszeri megnyilvánulását őrizve, esendő anyagban rögzítve, kemény és maradandó, mint a kő. EGYSZERI, PILLANATNYI, kihívóan improvizált művekből született az a kiállítás, mely szintén Szentendrén látható, a Vajda Stúdióban. A tárlat címe — Csont és bőr — a világ művészetének új , primitívségét, most kezdődő kőkorszakát hivatott demonstrálni. Arra utal tehát, hogy sokak szerint mind a vizuális vonatkozások felől, mind intellektuális megközelítésből egyszerűen mindent „kicsavartak” már a képzőművészetből. Nem lehet tehát mást tenni, mindent félre kell dobni, s itt az újrakezdés ideje. Gyerünk vissza a barlangba? A Vajda Stúdió pincéje igen alkalmas terepnek bizonyult eme vitatható elképzelés demonstrálására. A szabálytalan alakú pince valóban barlangképzeteket kelt, s a terem adottságai olyanok, hogy sok esetben nem lehet tudni, hol kezdődik, hol végződik egy-egy mű. Ezt aztán a végletekig kihasználták akiállítók, se Lugossy László, ef Zámbó István, s a galéria gazdái, no meg e tárlatra meghívott barátaik, ef Zámbó például a galéria földjének felásásával hozta létre horrorművét, s a többiek is minden kiszögelést értelmeztek. Az egyik sarokban például gőzessárkány számára raktak magnókazettákból és egyéb kulturális hulladékokból fészket. A fészek persze egyúttal oltár is, hisz amúgyis hajlamosak vagyunk leborulni eme hulladékokat imádva. Végig erre a kettősségre épít a Csont és bőr, ez a rendkívül hatásos és szellemes kiállítás. Életünket újrakezdeni csak azoknak a hipercivilizált hulladékoknak , a révén tudnánk, amelyektől szabadulni akarunk? Így érdemes újrakezdeni? Új, tiszta művészetet is csak az évezredes romák roncsaiból vagyunk képesek építeni? S akkor ez valódi újrakezdés? A mindent elölről kezdeni hite nélkül azonban mi mást lehetne tenni, mint divatköröket futni a számunkra rendelkezésre álló (forma)gazdagság eklektikájában? E reménytelen kettősség van jelen a tárlat legjobb műveiben, így ef Zámbó István már említett horror-leletében: a föld alól félig kiásott női koponya és élethű mell valóban hátborzongat. Méhes Loránd és Vető János kőkorszaki portrészobrokat készítettek barátaikról, ám e művek szükségszerűen meglehetősen intellektuálisra sikeredtek. A kiállított művek közül a legszellemesebb Böröcz András egyszerű rajzocskája, melyen a reménytelen újrakezdések legheroikusabb hajdani figurája és mostani újrakezdésünk egyik legígéretesebb alakja koccint egy krigli sörrel — a kiállítás címét visszhangozva: CSONTváry és BöRöcz. Bán András Nyári játékok Dubrovnikban I,EHET-E természeti adottságokkal, csillagos égbolt alatti többszáz éves városfalak és nemesívű erődök, paloták által szolgáltatott természetes kulisszákkal némileg pótolni előadások helyenként vitathatóan magas művészi színvonalát? Nos, részben ezt kísérelték meg az idei dubrovniki nyári játékok rendezői. A július 10. és augusztus 25. közötti 34. fesztivál 1983. nyarán is a hagyományoknak megfelelően többféle műfajt nyújt a hazai látogatóknak és a külföldi turistáknak: klasszikus zenekart és dalestet, operát, balettet, folklórt, klasszikus prózát és modern kísérletezést — a publikumot biztonsággal becsalogató külföldi szerzőkkel, és kortárs jugoszláv szerző- és előadóművész-kedvencekkel. Rossini, Prokofjev, Szophoklész, Shakespeare, Goldoni, Krleza, Drzic. Brecht neve a dubrovniki óváros, az Adria és a 30 fokos nyári esték nélkül önmagában is ígéretes, hát, még ha a környezet romantikusabbá varázsolja műveidet. A másfél hónap alatti több mint száz előadás nagyobbik felét hazai zenekarok , a zágrábi és ljubljanai szimfonikusok, a belgrádi Collegium Musicum, a Dubrovniki Nagy Zenekar, továbbá Csehszlovákiából, az NDK-ből és az NSZK-ból érkező kvartettek adják. A külföldi vendégművészek között magyar név is található: Kovács Eszteré, aki a Lavro Matach által vezényelt Zágrábi Filharmonikusok Wagner-estjén énekelt szép sikerrel. A SZÍNIELŐADÁSOK és a koncertek színhelyei változatosak. Az óváros sok szép és hangulatos „sarka” a Lovrjenac és Reveim erődök, a Speraza-palota udvara és tere, a Gundulic tér (amely délelőtti tarka és hangos piaci forgatagából meghitt hangulatú esti színpaddá változik), a Minceta-torony környéke, a Franciskánus és Dominikánus templomok narancsfás és eleanderbokros kerengő —■ tele vannak érdeklődőkkel. A helyi hetilap, a Dubrovacki Vjesnik szerint csak a július 10-i megnyitó ünnepségre 30 ezer ember gyűlt össze a városban. A közönség hálásan jutalmazza tapssal a produkciókat , mert végül is az összhatás nem rossz. Kétségtelenül, aligha akad megfelelőbb színpad a Rómeó és Júliához, mint ahol teljes utcarészlet, tér, palota, templom, sírbolt is „kéznél van”. Igaz, hogy Prokofjev zenéje megérdemelné a plasztikusabb zenekari előadást, mely nincs kitéve esti szélnek és a hangszóróerősség változásainak. Az is igaz, hogy a Zágrábi Nemzeti Színház balettművészei által nyújtott Waczlaw Orlikowskyféle koreográfiánál már gazdagabbat is láttunk, az előadás mégis sikeresnek mondható. SHAKESPEARE HAMLETJÉNEK előadásához, melynek nagyszerűségét a Lovrjenacerőd belső tere és árkádos folyosói felejthetetlenné tették, az idén merészen nyúltak a szervezők: a dán királyfi tragédiája kétféle rendezésben, hazai előadásban és vendégszereplésekkel került színre. Jiri Menzel rendezése — a fesztivál Drámai Színházának előadásában — a Hamlet hagyományos értelmezéséhez ragaszkodott. A színészgárdából főként Ljuba Tadic, az egyik legjobb jugoszláv színész tűnt ki Claudius szerepében. Sokkal inkább magára vonta a figyelmet a Christopher Fettes által rendezett londoni Új Shakespeare Színház előadása. Fettes ars poeticája szerint „Hamlet több mint tragikus hős, több mint I. Erzsébet vagy akár Shakespeare maga; ő Falstaffthoz hasonlóan fordul felénk, hogy segítsen felidézni igazi természetünket, hősiességünket, fiúi, szerelmes, gondolkodó és baráti énünket, a gúnyolódó tréfacsinálót, aki a katasztrófát képtelenségnek és nevetségesnek tekinti”. FETTES rendezése formabontó. A XX. századot véve alapul, a hősöket — fontosságuktól függően — öltözetükkel (a korabeli helsingöri katonai ruhától a mai lovaglóruháig vagy a szmokingig bezárólag) is erőteljesen jellemzi. Nem homogén tehát a kosztümök stílusa, ami meglepő módon cseppet sem zavaró. Ez vonatkozik a szereplők mozgására, viselkedésére is. Hihetetlennek hangozik, mégis meglepően természetesnek tűnt, hogy Claudius király Laertest rábeszélve Hamlet meggyilkolására — „barátságos tőrpárbaj” keretei között — mint a modern társasági életben, pohár whiskyvel kínálja. Ugyanakkor bizonyos megjelenésekben a rendezés teljes mértékben klasszikus és precizitásra törekvő. Hamlet atyjának szelleme földöntúli szellemköntösben balettszerű pantomim játékkal kíséri a hangszóróból játszott kísérteties szellemhangot. Hamlet mindazonáltal nem tehetetlen. Egyénisége — sokszor ellentmondva az Arany János-féle angol szövegmagyarázatnak és fordításnak — nem kövér és fáradó, de vibráló, minden őt ért tragédia ellenére is tele van energiával. Nem gyanúsít, bizonyítani akar. Iróniadúsan, szellemesen boncolgatja a komplikált udvari mechanizmust, amelyben idegenként él. Ügyetlen és nevetséges nemeseket és udvaroncokat „alkot”, akiknek megjelenésén kacagnunk kell. Kivételt valamenynyire csak Poloniussal tesz; Hamlet megengedi neki, hogy átlásson tettetett őrültségén. SZINTE ÉLVEZI a tragikus végkimenetelű tőrpárbajt Laertessel (e jelenet egyébként látványos profimunka), és halála pillanatában még küld egy gúnyos-játékos kacsintásnak ható mosolyt a néző felé: látjátok, elvégeztetett, de mindenki megkapta érdeme szerinti jutalmát. Hamlet szerepét nagyszerű egyéni adottságokkal és rátermettséggel formálja egy fiatal színész, Hilton McRae. Sally Ann Hawes finom és méltóságos, érzelmeiben mértéktartó, inkább becsapott királyné és érző, aggódó anya, mint vakon szerető feleség. Claudius király szerepében — gyilkos gonoszsága teljes tudatában. szrész állandó lelkiismeret-furdalásával — Haward Pickermno ugyancsak kiérdemli elismerésünket. Reviczky Katalin NAPLÓ A belgiumi Antwerpenben vasárnap megkezdődött az augusztus 14-ig tartó 6. nemzetközi Kodály-szimpozion, amelynek rendezője Gilbert de Greeve, az antwerpeni királyi konzervatórium igazgatója, védnöke Fabiola királyné. Hazánk zenei életét nagyszámú küldöttség képviseli, Katanics Mária vezetésével a Szilágyi Erzsébet Női Kar, valamint ifj. Bartók Béla, dr. Eősze László, Forrai Katalin, Itzés Mihály, Kodály Zoltánné, Rozgonyi Éva, Szokolay Sándor, Szőnyi Erzsébet, Ugrin Gábor, dr. Vikár László. A magyar énekkaron kívül helyi együttesek, valamint két finn és egy japán kórus adnak koncertet. Délszláv nyári néprajzi és helytörténeti néprajzi tábor nyílt hétfőn Szombathelyen, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének szervezésében. A tábor munkájában magyarországi délszláv néprajzi gyűjtők vesznek részt. Az augusztus 13-ig tartó táborozás során Vas megye horvát nemzetiségek által lakott községeiben: Szentpéterfán, Nardán, Felsőcsatáron, Horvátlövőn gyűjtik a múzeumok részére a tárgyi emlékeket, a népszokásokat, a népdalokat, a népi táncokat, s a munkásmozgalommal kapcsolatos anyagot. Takács Erzsébet szobrászművész gyűjteményes kiállítását augusztus nyolcadikén, hétfőn nyitották meg a gödöllői Petőfi Sándor Városi- Járási Művelődési Központban. A tárlat, amelyet Vizy Ottó művészettörténész rendezett, augusztus 26-ig tekinthető meg. Megjelent Kiskörös bibliográfiája a várossá avatás tizedik , évfordulóján ,,Kiskörös történetének irodalma” címmel, Izsák László szerkesztésében. A Petőfi Sándor Városi—Járási Könyvtár gondozásában közreadott tizennyolc íves, ötvenegy képmelléklettel publikált kötet több, szinte ismeretlen levéltári másolatot és fotót, tartalmaz. Az „Irodalomtörténet” legújabb szánta egyebek közt közli Zsoldos Sándor: „Voltam valaki köztetek . .című vázlatát Somlyó Zoltánról, valamint lendvai L. Ferenc: Karácsony Sándor programja a magyar kulturális újjászületésre című írását. A Fórum rovatban olvasható Bécsy Ágnes: A poéta és tárgya című tanulmánya, amelyben a lírai szubjektivitás természetét elemzi, Berzsenyi Dániel: Az élet dele verse alapján. Szőke György: „Mostan színes tintákról álmodom” címmel egy Kosztolányi-vers lélektani elemzésére tesz kísérletet. A lap Dokumentum rovatában adta közre Fodor Ilona a Párizsban élő Fejtő Ferenccel készített interjújának némileg rövidített szövegét. „Két élet — egyben” címmel közzétett beszélgetéshez fűzött szerkesztőségi megjegyzés hangsúlyozza: „Fejtő első eredeti publikációja ez Magyarországon H4S. óta, leszámítva korábbi írásainak dokumentum jellegű újraközlését”, „A szerkesztőségét mindenek előtt, és elsősorban az interjú szövegében foglalt izgalmas kortörténeti anyag indította arra, hogy a közlésre vállalkozzon. Ha az irodalomtörténészek, vagy a többi emlékezők gyakran másként vélekednek is a 30-as évekről, a József Attila kérdésről, a „népi-urbánus” vitáról, a munkásmozgalom és a művészet viszonyáról — rendkívül tanulságos megismerni a kortárs Fejtő kései véleményét, álláspontját is. Annál is inkább, mert csakis kritikával fogadható ítéletét számosj szempontú megközeltés, tanúskodás is kiegészíti. Ezek igazságainakhitelét az sem vonhatja eleve kétségbe, hogy megfogalmazójuk — miként ezt itt is, másutt is bevallja — messze eltávolodott ifjúkori forradalmi elkötelezettségétől.” A Homályból rovatban jelent m*»:r Szajbély Mihály: „Fordításelméleti meggondolások a TV. század második felének roasyar irodalmában” című tanulmánya, valamint Molnár Judit: ,vagy ismereten rzebereni Milton-forditás” című ismertetése. K. ff