Magyar Nemzet, 1983. október (46. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

Szombat, 1983. október 15. E­lmondok egy történetet ar­ról, hogy néha titkosabb tudásokra volna szükségünk a szépen élt élethez, mint ami­lyenekkel sokunk számára ke­véssé szép mindennapjainkban élünk." A történet velem esett meg, de magam csupán melléksze­replője voltam. A főszereplője egy öt-hat éves­­ forma kis­­lán­y, akit egyetlen egyszer láttam, néhány percig, s aki­nek még a nevét sem tudom. A Városmajoron sétáltam keresztül, nyilván , amolyan gondokba merült felnőtt kép­pel, amilyennel a magamfaj­ta értelmiségi délelőtt nekiin­dul ügyes-bajos dolgai intézé­sének. Túl szép szó is ez a sé­táltam, hiszen erősen kilép­tem, nem élveztem a park csöndjét, hanem, haladván a Moszkva tér felé, nyilván ma­gam is egy darab zaj voltam inkább. Nem álltam meg bá­mulni a teniszezőket, akik alig Va­smicskével voltak hango­sabbak, mint Antonioni Na­­sr'Ous­nban ütő és labda nél­kül játszó pantomimos után­zóik. Nem álltam oda kibic- nek a sakkozók és a kártyázok .rH°é: nem álltam meg bá­mulni a fákat, a fák lombja közt előbukkanó eget, noha ehhez­, ellentétben a kibicelés­sel, olykor nagy kedvem van, ha­­­lom ritkán is. Amit mel­lesleg a saját hibámnak tudok be és mostanában önkritiku­san úgy gondolom, egy kicsit kevesebb nyüzsgés és egy ki­csit több bámészkodás igazi emberformájú tanulságokkal járhat. Mert azt hiszem, a bá­mészkodó, a csodálkozni tudó ember előtt villannak föl egy­szer csak váratlan összefüggé­sek, ő az, aki a világot nem­csak előzetes elgondolásainak, elvárásainak szemüvegén át látja, hanem olyannak, ami­lyen az önmagában, a rákény­­szerített és reágondolt kategó­riák nélkül. Mindez persze összefüggés­ben áll az én kis történetem­m­mel. Mert ahogy mentem ot­tan figyelmetlenül, a külvilág ingereire csupán gépiesen reagálva, egyszer csak elém toppant három kisgyerek, és meg kellett állnom. — Bácsi, hoztál csokoládét? A kislány, ak­i ezt kérdezte, hatalmas, sötét és bizalomteli szemekkel bámult rám. Olyan volt a szeme, mint a kedve­semnek, akitől az imént in­dultam el, akkor, amikor sze­­retetet vár, mert­ szeretni akar. Készen volt ez a kisgye­rek a tagadó válaszra is, hi­szen a kérdésén is hallatszott, amit hármójuk öltözékén sem­­ volt nehéz meglátni, hogy in­tézeti gyermek. Mondom, ké­szen volt a nemleges válaszra is, de hangjából, mondatfűzé­séből érezni véltem: biztos benne, hogy­ ha neadjisten nem is hoztam volna csokolá­dét magammal nekik, azért a kérdésén csöppet sem fogok csodálkozni, mert, ha már az ember veszi magának a bátor­ságot, hogy átsétáljon egy parkon, ahol gyerekek szok­tak játszani, akkor legjobb, ha minden eshetőségre fölké­­szülten némi csokoládét is hoz magával. — Sajnos, nem hoztam cso­koládét. — Kár. ■— Milyen csokit szerettetek volna? — Például Ropit! • Na persze. Én, hülye fel­nőtt, tudhattam volna azon­nal, hogy nem a csokoládé a lényeg. Ha volna még elég fantáziám, talán ott helyben rögtönözhettem volna valami ajándékot, aminek örülni tud­tak volna. Ahogyan az én kis­fiam szokott ajándékokat rög­tönözni nekem, gesztenyéből, falevélből, papírlapon ákom­­bákomból. És erre mi csúszott ki az én bajszos felnőtt­számon? — Sajnos, Ropit sem hoz­tam. Tessék. Egyik csalódást oko­zom a másik után. Az én pöt­töm kis tanárnőm azonnal fe­lelősségre is vont: — És miért nem hoztál? — Mert nem tudtam, hogy éppen itt fogtok játszani, ami­kor erre jövök. Ez volt az első értelmes vá­laszom. Mert ez a válasz vég-­re róluk is szólt, nemcsak ön­magamról. De csak is. Meg is kaptam érte a magamét, hi­szen a kis tanárnő joggal vél­hette, hogy ez a pasas re­ménytelen eset, és képtelen egymaga levonni a szükséges következtetést. — Máskor tudjad —­ itt nagy szünetet tartott, láthatólag igen pontosan akart fogalmaz­ni, majd így folytatta: — amit tudni kell! Azután elbúcsúztunk, és szomorúak voltunk. Ők, akik néhány éves korukra talán már több és nagyobb csalódá­son estek át, mint én a har­mincéves fejemmel, szomo­rúak voltak, hiszen ismét hiába pazarolták csodálatos bizalmukat, én pedig úgy éreztem magam, mint az egyetlen meg nem tanult té­tel okán elbukó diák: milyen kevésen múlt volna! Ha egy­szer magamtól jutott volna eszembe, hogy hiszen amerre járok, gyerekek szoktak ját­szani, s bármikor előfordul­hat, hogy megszólítanak! Mert ennyi csupán e titkos tudás lényege: időben figyelni oda arra, ami kézenfekvő, amit csak észre kell venni: a nem­hivalkodó, eredendő bizalmat! Magamból hozni felszínre a régi gyereket, vagy általában a másik embert, számítani rá, hogy egyszer hozzám fordul, ha csak egy pillanatnyi sze­retésért is! És aztán mit tehettem? Az első trafikban vettem egy zacskó Ropit. Noha legköze­lebb talán csak egy darab pa­pírt kérnek, s esetleg éppen az nem lesz nálam. De azóta hetek teltek el, s bár többször jártam arra, a gyerekeket nem láttam. A Ropi darabok­ra törten zörög a táskámban, s minden lépésemnél a biza­lom megszolgálásának erre az elszalajtott lehetőségére emlé­keztet. És körülbelül azóta a ked­vesem is haragszik rám. Fábri Péter Csokoládé Magyar Nemzet Hollandok példáján „Szemináriumunk nem holland részvevői miatt angolul fo­gunk beszélni. Kérem, tegyenek így önök is” — ezek a mon­datok, természetesen már a szigetország nyelvén, egy olyan találkozón hangzottak el, amelyet Dubrovnikban szervezett egy amszterdami galéria, s ahol tizennyolc holland mellett két olasz és egy-egy amerikai, illetve magyar volt jelen. S e fordulat nem­ ideig-óráig szóló, előzékenykedő gesztus volt az első felszólaló részéről: a nyolcnapos szemináriumon a tanácskozás és gyakran a fehér asztal melletti beszélgeté­sek is angolul bonyolódtak mindvégig. S téved, aki azt hi­szi, hogy valami tudós társaság professzorai váltottak át ily könnyedén anyanyelvükről egy másik nyelvterületre. A rész­vevők a legkülönfélébb foglalkozású és korú „átlag hollan­dok”, nők és férfiak, tehetősebbek és szerényebb keresetűek, akiknek mindössze két közös vonásuk volt: jó színvonalú, a szó nemes értelmében vett amatőr fotósok voltak vala­mennyien, és egyiküknek sem okozott gondot idegen nyel­ven, történetesen angolul beszélni. S aki járt már Hollan­diában, az tanúsíthatja a fentieket, az ország minden tájé­kán, boltokban és vendéglőkben, vonaton és gyalog elboldo­gul az angolul, németül, franciául tudó turista. Őszinte el­ismerésemre és irigykedő csodálkozásomra a szemináriumon sem kaptam más magyarázatot, mint a legkézenfekvőbbet: Hollandia kis ország, nem várható el a külföldiektől, hogy beszéljék nyelvét. Kereskedni, kapcsolatot teremteni pedig kell, a holland kultúrát és gazdaságot külföldön megismer­tetni, népszerűsíteni, az idegen, ám jól hasznosítható infor­mációkat, művészeteket, tudományos eredményeket minél szélesebb körben terjeszteni az országon belül — tehát e két­irányú folyamatot megteremteni, megtartani nagyon is szük­séges. Ennek pedig sarkalatos pontja a nyelvtanulás. Milyen egyszerű. És persze rögtön kínálja magát az ösz­­szehasonlítás, hisz a mondatok ismerősen csengenek. A ma­gyar nyelv tudását sem kívánhatjuk meg a világ népeitől, egyedül állunk vele Európa közepén. Nyitott gazdaságunk, irodalomközéppontú, tehát verbalitásra épülő kultúránk pe­dig "egyszerűen "nem­ nélkülözheti az idegen földről érkező partnereket. Az ország átlagos nyelvtudása mégis elkeserí­­tően alacsony színvonalú. A tudás hiánya nyilvánvalóan az oktatás elégtelenségére vezethető vissza. Megreformált is­kolai tanterveink eleddig nem találtak rá arra az útra, ame­lyen görcsös félelmek, pirulós dadogások nélkül, jó közér­zettel lehetne haladni a magabiztos tudás, a folyékony be­szélgetés felé. Alapigazság, hogy a gyermekkorban megszerzett tudás szinte kitörölhetetlen, kis gyakorlással egy életre fenntart­ható. Mégis csak elvétve találunk olyan iskolát, ahol már harmadik általánostól tanítanának idegen nyelveket. S ne ringassuk magunkat hamis illúziókba, oroszul sem tudunk. Több mint három évtizede kötelező Puskin nyelve, több nem­zedéknek kellene gond nélkül oroszul­­ beszélnie, ám elég ha csak­ otthon, r. családban, teszünk egy próbát... Szembe kell néznünk vele: nem jó az iskolai nyelvokta­tás. S az idősebb generáció német tudását ismerve — ezt ilyen esetekben valamiféle álszemérem miatt nem szoktuk emlegetni — úgy tűnik, volt, mikor jobban csináltuk. Nem újdonságok ezek, s ettől az ügy, ha lehet, még szo­morúbb. S nem lehet eleget mondani, ismételni. Tehetetlen­ségünk, egy helyben topogásunk kárunkra van, és­­ az idő múlásával, ahogyan csökkennek a távolságok az országok, nemzetek között, úgy növekszik lemaradásunk. Ki mer ma Magyarországon jóslásokba bocsátkozni arról, hogy mikor jön el az az idő, amikor egy közös hobbi ürügyén ■ összeve­rődött, húsztagú magyar társaság néhány külföldi kedvéért k­önnyed­én angolra, oroszra vagy németre vált majd át anya­­nyelvéről társalgás közben? H. J. Magyar Nemzet A látható világ Szólásaink, közmondásaink keletkezését kutatva, nem nehéz arra a felismerésre jutni, hogy legtöbbjük nem afféle légből kapott epig­ramma, ráérős atyafik elme­szüleménye, hanem nagyon is a rögzült valóságból me­rített értékítélet, így például a Vak vezet világtalant megállapítás nemcsak sarkí­tott bölcselet, hanem az egy­másrautaltság szívszorító jel­zése is azoknak a társaink­nak, akik kiszoruló félben vannak vagy már teljes mér­tékben kiszorultak a látható világból. A nyelvünkben honosult világtalan kifejezés ridegsé­ge, kegyetlensége éppen ab­ban rejlik, hogy a minden­­ségből való teljes kiszorított­­ságot sejteti, puszta vegetá­lást csupán, amely nélkülözi az értelmes életben maradás minden feltételét.­ S bár a társadalom legtöbb részvétét rendre a fehér botos embe­rek élvezték, s élvezik talán ma is — akiknek maguk al­­­kotta érdekvédelmi szerve­zetük már jócskán betöltötte a száz évet —, mégis azt kell mondani ezen a napon, amely a Fehér bot nemzet­közi napja, hogy — mai ter­minológiával szólva — a va­kok és gyengénlátók társa­dalmi integrációja korántsem teljes. Pedig bizonyos hasz­nos, s ugyanakkor nélkülöz­hessen fordalkozások elsa­játítására tökéletesen alkal­masak s ilyen értelemben­­ cseppet sem számítanak csökkent munka­képességűek­­nek. Maga a felismerés ko­rántsem újkeletű, az érde­keltek országos szövetsége minden lehetséges fórumot megragad népszerűsítésére — az adaptáció azonban ennek ellenére lassacskán halad. Kétségtelenül vannak ered­mények, különösen e meg­határozó hátránnyal világra jött gyerekek nevelésében. Mégis, az úgynevezett, nagy betűvel kimondott Életbe kilépve jó néhányuk — az állami támogatás ellenére — mit sem kezdhet megszerzett tudományával s jóformán egyik napról a másikra meg­tűrt eltartottként kénysze­rülnek tengetni életüket. Számos oka van ezen ön­hibán kívül szerzett hátrány csökkentésének alig­ szűnésé­­ben. Legnyilvánvalóbb az a sajnálatos tény, hogy tudni­illik bármilyen fogyatékos­sággal nehezebben lehet boldogulni, mint épen. Más­részt a rokkantság fogalmá­nak értelmezése sem egyér­telmű mifelénk. Kivált 1981 óta, amikor is a rokkantak éve ébresztgette a szunnya­dó lelkiismereteket. Ám a legtöbb helyen úgy értelmez­ték, hogy mindenekelőtt a mozgássérülteken kell segí­teni. Ami kétségkívül önma­gában is tetemes adósság, ám nem feledtetheti azt a mindinkább sürgető társa­dalmi igazságot, hogy a min­denkori rokkantak fogalmán mindenféle fogyatékosság ér­tendő. Így magától értetődő természetességgel a világgal való érintkezés talán legnél­­külözhetetlenebb eszköze, a látás szervének részbeni vagy teljes sérülése is. (Kertész) — Nem érdekel, hogy absztinens vagy, a találkozásunk örö­mére most leisszuk magunkat! (Várnai György rajza) Bizalom­építők MAR-MAR a veszekedés határáig fajuló szülői értekez­letről hallottam a minap. Egy óvodában néhány szülő azzal a manapság teljesen szokatlan és meghökkentő ötlettel, köve­teléssel állt elő, hogy biztosít­sanak a részükre szabad bejá­rást a gyermekintézménybe. Évek telnek el ugyanis — ér­veltek a mamák álláspontjuk mellett —, hogy nem tudják, nem ismerik, mit is csinálnak gyermekeik egész nap. A kis- és középső csoportos cseme­téktől hallott élménybeszámo­lók — érthetően — hiányosak, az évi két-három szülői érte­kezleten pedig hiába mesélik el az óvó nénik, hogy mennyi­re jól érzik magukat a gye­rekek, ez nekik kevés. Ők lát­ni szeretnék olykor-olykor, hogy miként is viselkedik kis fiacskájuk a társak között, miként szerepel a foglalkozá­sokon. Nem mondhatni, hogy a szü­lők kívánsága meghallgatásra talált. Az óvónők — hangsú­lyozva, hogy megértik a ké­rést — mégis elzárkóztak tel­jesítésétől. Mi lenne úgymond az óvoda rendjével, tisztasá­gával, fegyelmével, ha a fel­nőttek csak úgy ripsz-ropsz, amikor kedvük támad, bemen­nének a foglalkozásra? Az óvodások, ha látogatók vannak, amúgy sem viselkednek termé­szetesen, így hát a kedves apu­kák és anyukák lássák be, hogy a gyerekek érdekei ellen vétenek, amikor ilyen kíván­sággal állnak elő. De hogy ne maradjon harag, az óvónők megígérték, hogy a tavaly el­maradt „nyitott napot” az idén bizonyosan megtartják. Ezzel a kérdés „túl volt tár­gyalva”. Pedig a szülők még elmondták volna, hogy „ripsz­­ropsz kedvük” szabályozását is szívesen vállalnák, hogy elő­zetesen bejelentenék látogatá­si szándékukat, hogy a tapasz­talatok szerint a gyerekek na­gyon gyorsan hozzászoknának az ismerős vendégek jelenlété­hez. Feltéve persze, ha az nem lenne rendkívüli esemény. S mindehhez még azt is hozzá­­tehették volna, hogy a nyílt nap megtartása nem kegy az óvónők részéről, hanem a Mű­velődési Minisztérium által előírt kötelezettség. De a szü­lők végül is elhallgattak, hisz nem nekik, hanem a vitáról mit sem tudó gyerekeknek kell majd elviselniük a rosszalló megjegyzéseik következmé­nyeit. A CSALÁD és az óvodák, iskolák kapcsolata ma az egyik legneuralgikusabb pontja ok­tatásügyünknek. A fentebb idézett példa — bár az ellent­mondások sorát rejti magában — nem hiszem, hogy jellemző. Sokkal hétköznapibb, földhöz­ragadtabb gondok szabdalják azt a köteléket, ami nélkül pe­dig igazán eredményes neve­lés nincs, nem létezhet. Éppen ezért, még a múlt tanévben, de idén tavasszal a Művelő­dési Minisztérium — a Haza­fias Népfront javaslatára — az áprilisi nevelőtestületi érte­kezletek kötelező témájaként a család és az oktatási intéz­mények kapcsolatának átte­kintését írta elő. Az előkészítő munkába bekapcsolódott a népfront is, s mint a most el­készült tájékoztató­ jelentés­ben olvasható: „számos okta­tási intézmény vezetője nyilat­kozott úgy: évek óta nem volt ilyen alapos az értekezletek előkészítése, s régen nem kap­tak hozzá ennyi társadalmi se­gítséget.” S hogy erre a társadalmi se­gítségre az óvodáknak és az iskoláknak milyen nagy szük­sége van, azt mi sem bizonyít­ja jobban, mint a nevelőtestü­leti értekezleteken is fel-fel­bukkanó temérdek félreértés. Nem kevés pedagógus és tan­testület ugyanis a­ szülőkkel való kapcsolattartást a dolog praktikus oldaláról közelíti meg. Melyik gyereknek az apu­kája asztalos — meglazultak a székek csapjai —; festő — meszelésre várnak a tantermek —; kinek az anyukája dolgo­zik textilgyárban — a gyakor­lati foglalkozásokhoz nincs rongyhulladék —; kertészetben — néhány palántadugvány ott­honosabbá teheti az osztály­termet. így, ilyen szempontok alapján választódnak ki nem ritkán a szülői munkaközössé­gek és annak vezetői, akik az­tán, társadalmi élharcosként mint az iskola hasznos segítői befogadtatnak még a tantestü­letbe is. Ettől a pillanattól kezd­ve viszont már nem töltik — nem tölthetik — be valódi szerepüket, mármint azt, hogy megbízottként, megválasztott­ként képviseljék a szülők ér­dekeit. Nyilvánvaló, hogy e torz értékrend az, ami szinte versenyre kényszeríti a szülő­ket az iskolai igények kielégí­tésére. S aki a vágtában — szűk lehetőségei okán — lemarad, az kiszolgáltatottnak, hátrányban lévőnek érzi magát, s nem rit­kán pénzügyi támogatássá pró­bálja átváltani a természetbe­ni szolgáltatás hiányát... MINDEZ persze következ­mény. Az iskola mai sanyarú helyzetének következménye. Hiszen a nyolcvanas évek ele­jén kényszerültünk magunk­nak feltenni azt a kérdést: va­jon intézményesen teljesíteni tudjuk-e az iskolakötelezett­ség — nemcsak az állampolgá­rokra kötelező — törvényét? Az országos tanteremszűke, a képesítés nélküli nevelők csap­panni nem akaró száma, a szeptember végi budapesti hír­adás, miszerint a fővárosban ezer pedagógus hiányzik — nem éppen biztató jelzések. S ennek tükrében érthető — ha helyeselni nem is helyeselhető —, hogy az iskolák mindent megpróbálnak a tárgyi körül­ményeik megjavítására. Csakhogy az ennek követ­keztében állandósult kiszolgál­tatott helyzet a család és az óvoda, illetve az iskola kap­csolatában nem jó, mert nem segíti elő — sőt akár meg is akadályozhatja — a fő törek­vés megvalósulását, a két leg­fontosabb „nevelési tényező” harmonikus, egyenrangú együttműködését. A Hazafias Népfront Országos Titkársága néhány napja tárgyalta meg a nevelőtestületi értekezletek tapasztalatairól szóló tájékoz­tató­ jelentést, s amellett fog­lalt állást, hogy helyes volt a család és a nevelési intézmé­nyek eredményes együttmű­ködését akadályozó viszonyo­kat feltárni, mert azok meg­változtatásához ez lehet az el­ső lépés. Ha a népfront tavaszi javas­latának csupán ennyi haszna lett volna, az sem lenne kevés. De a nevelőtestületi viták összesítéséből az is kiderült, hogy a jó, a tanári hivatás te­kintélyére ügyelő pedagógus­közösségek tisztában vannak azzal, hogy a különböző fóru­mokon és dokumentumokban hangoztatott illetve előírt együttműködés formális meg­léte nem viszi előre az ügyet. Hiába van szülői munkakö­zösség, ha annak tevékenysé­gét szolgáltatássá degradálják, hiába tartanak akárhány szülői értekezletet, ha azon csupán az iskola „elvárásairól” esik szó, s a tanárok nem igyekeznek partnernek megnyerni nevelé­si célkitűzéseikhez a szülőket „Tehát a családban minden rendben van?” — kérdezheti az olvasó, aki idáig követte fej­tegetéseimet. Dehogy van! Saj­nos hoszsan sorolhatók azok a társadalmi jelenségek, ame­lyek a családból kiindulva az iskola munkáját megnehezítik, olykor már-már lehetetlenné is teszik. Csupán néhány ismert címszó, emlékeztetőül: a válá­sok nagy száma, az alkoholiz­mus, a szülők nemtörődömsé­ge, a pénzhiányból fakadó idő­hiány, a hirdetett szülői elvek — „légy nyílt, egyenes, őszin­te!” — és a követett gyakorlat közötti eltérés, a durvább, ag­resszívabb légkör... E FELSOROLT és fel nem sorolt jelenségek letagadhatat­lan tények. Csakhogy az isko­lának példát mutató szerepet gondolnék, s ezzel nem fér össze az, hogy a pedagógus, ta­pasztalva hatásának eredmény­telenségét, a szülőre mutogat. Hiszen a jó együttműködés csak a kölcsönös bizalmon, a másik helyzetének megértésén alapulhat. S mert helyzetéből adódik: ezt a bizalomépítést csak a pedagógus kezdheti el Murányi Gábor 7

Next