Magyar Nemzet, 1983. október (46. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-15 / 244. szám
Szombat, 1983. október 15. Elmondok egy történetet arról, hogy néha titkosabb tudásokra volna szükségünk a szépen élt élethez, mint amilyenekkel sokunk számára kevéssé szép mindennapjainkban élünk." A történet velem esett meg, de magam csupán mellékszereplője voltam. A főszereplője egy öt-hat éves forma kislány, akit egyetlen egyszer láttam, néhány percig, s akinek még a nevét sem tudom. A Városmajoron sétáltam keresztül, nyilván , amolyan gondokba merült felnőtt képpel, amilyennel a magamfajta értelmiségi délelőtt nekiindul ügyes-bajos dolgai intézésének. Túl szép szó is ez a sétáltam, hiszen erősen kiléptem, nem élveztem a park csöndjét, hanem, haladván a Moszkva tér felé, nyilván magam is egy darab zaj voltam inkább. Nem álltam meg bámulni a teniszezőket, akik alig Vasmicskével voltak hangosabbak, mint Antonioni Nasr'Ousnban ütő és labda nélkül játszó pantomimos utánzóik. Nem álltam oda kibic- nek a sakkozók és a kártyázok .rH°é: nem álltam meg bámulni a fákat, a fák lombja közt előbukkanó eget, noha ehhez, ellentétben a kibiceléssel, olykor nagy kedvem van, halom ritkán is. Amit mellesleg a saját hibámnak tudok be és mostanában önkritikusan úgy gondolom, egy kicsit kevesebb nyüzsgés és egy kicsit több bámészkodás igazi emberformájú tanulságokkal járhat. Mert azt hiszem, a bámészkodó, a csodálkozni tudó ember előtt villannak föl egyszer csak váratlan összefüggések, ő az, aki a világot nemcsak előzetes elgondolásainak, elvárásainak szemüvegén át látja, hanem olyannak, amilyen az önmagában, a rákényszerített és reágondolt kategóriák nélkül. Mindez persze összefüggésben áll az én kis történetemmmel. Mert ahogy mentem ottan figyelmetlenül, a külvilág ingereire csupán gépiesen reagálva, egyszer csak elém toppant három kisgyerek, és meg kellett állnom. — Bácsi, hoztál csokoládét? A kislány, aki ezt kérdezte, hatalmas, sötét és bizalomteli szemekkel bámult rám. Olyan volt a szeme, mint a kedvesemnek, akitől az imént indultam el, akkor, amikor szeretetet vár, mert szeretni akar. Készen volt ez a kisgyerek a tagadó válaszra is, hiszen a kérdésén is hallatszott, amit hármójuk öltözékén sem volt nehéz meglátni, hogy intézeti gyermek. Mondom, készen volt a nemleges válaszra is, de hangjából, mondatfűzéséből érezni véltem: biztos benne, hogy ha neadjisten nem is hoztam volna csokoládét magammal nekik, azért a kérdésén csöppet sem fogok csodálkozni, mert, ha már az ember veszi magának a bátorságot, hogy átsétáljon egy parkon, ahol gyerekek szoktak játszani, akkor legjobb, ha minden eshetőségre fölkészülten némi csokoládét is hoz magával. — Sajnos, nem hoztam csokoládét. — Kár. ■— Milyen csokit szerettetek volna? — Például Ropit! • Na persze. Én, hülye felnőtt, tudhattam volna azonnal, hogy nem a csokoládé a lényeg. Ha volna még elég fantáziám, talán ott helyben rögtönözhettem volna valami ajándékot, aminek örülni tudtak volna. Ahogyan az én kisfiam szokott ajándékokat rögtönözni nekem, gesztenyéből, falevélből, papírlapon ákombákomból. És erre mi csúszott ki az én bajszos felnőttszámon? — Sajnos, Ropit sem hoztam. Tessék. Egyik csalódást okozom a másik után. Az én pöttöm kis tanárnőm azonnal felelősségre is vont: — És miért nem hoztál? — Mert nem tudtam, hogy éppen itt fogtok játszani, amikor erre jövök. Ez volt az első értelmes válaszom. Mert ez a válasz vég-re róluk is szólt, nemcsak önmagamról. De csak is. Meg is kaptam érte a magamét, hiszen a kis tanárnő joggal vélhette, hogy ez a pasas reménytelen eset, és képtelen egymaga levonni a szükséges következtetést. — Máskor tudjad — itt nagy szünetet tartott, láthatólag igen pontosan akart fogalmazni, majd így folytatta: — amit tudni kell! Azután elbúcsúztunk, és szomorúak voltunk. Ők, akik néhány éves korukra talán már több és nagyobb csalódáson estek át, mint én a harmincéves fejemmel, szomorúak voltak, hiszen ismét hiába pazarolták csodálatos bizalmukat, én pedig úgy éreztem magam, mint az egyetlen meg nem tanult tétel okán elbukó diák: milyen kevésen múlt volna! Ha egyszer magamtól jutott volna eszembe, hogy hiszen amerre járok, gyerekek szoktak játszani, s bármikor előfordulhat, hogy megszólítanak! Mert ennyi csupán e titkos tudás lényege: időben figyelni oda arra, ami kézenfekvő, amit csak észre kell venni: a nemhivalkodó, eredendő bizalmat! Magamból hozni felszínre a régi gyereket, vagy általában a másik embert, számítani rá, hogy egyszer hozzám fordul, ha csak egy pillanatnyi szeretésért is! És aztán mit tehettem? Az első trafikban vettem egy zacskó Ropit. Noha legközelebb talán csak egy darab papírt kérnek, s esetleg éppen az nem lesz nálam. De azóta hetek teltek el, s bár többször jártam arra, a gyerekeket nem láttam. A Ropi darabokra törten zörög a táskámban, s minden lépésemnél a bizalom megszolgálásának erre az elszalajtott lehetőségére emlékeztet. És körülbelül azóta a kedvesem is haragszik rám. Fábri Péter Csokoládé Magyar Nemzet Hollandok példáján „Szemináriumunk nem holland részvevői miatt angolul fogunk beszélni. Kérem, tegyenek így önök is” — ezek a mondatok, természetesen már a szigetország nyelvén, egy olyan találkozón hangzottak el, amelyet Dubrovnikban szervezett egy amszterdami galéria, s ahol tizennyolc holland mellett két olasz és egy-egy amerikai, illetve magyar volt jelen. S e fordulat nem ideig-óráig szóló, előzékenykedő gesztus volt az első felszólaló részéről: a nyolcnapos szemináriumon a tanácskozás és gyakran a fehér asztal melletti beszélgetések is angolul bonyolódtak mindvégig. S téved, aki azt hiszi, hogy valami tudós társaság professzorai váltottak át ily könnyedén anyanyelvükről egy másik nyelvterületre. A részvevők a legkülönfélébb foglalkozású és korú „átlag hollandok”, nők és férfiak, tehetősebbek és szerényebb keresetűek, akiknek mindössze két közös vonásuk volt: jó színvonalú, a szó nemes értelmében vett amatőr fotósok voltak valamennyien, és egyiküknek sem okozott gondot idegen nyelven, történetesen angolul beszélni. S aki járt már Hollandiában, az tanúsíthatja a fentieket, az ország minden tájékán, boltokban és vendéglőkben, vonaton és gyalog elboldogul az angolul, németül, franciául tudó turista. Őszinte elismerésemre és irigykedő csodálkozásomra a szemináriumon sem kaptam más magyarázatot, mint a legkézenfekvőbbet: Hollandia kis ország, nem várható el a külföldiektől, hogy beszéljék nyelvét. Kereskedni, kapcsolatot teremteni pedig kell, a holland kultúrát és gazdaságot külföldön megismertetni, népszerűsíteni, az idegen, ám jól hasznosítható információkat, művészeteket, tudományos eredményeket minél szélesebb körben terjeszteni az országon belül — tehát e kétirányú folyamatot megteremteni, megtartani nagyon is szükséges. Ennek pedig sarkalatos pontja a nyelvtanulás. Milyen egyszerű. És persze rögtön kínálja magát az öszszehasonlítás, hisz a mondatok ismerősen csengenek. A magyar nyelv tudását sem kívánhatjuk meg a világ népeitől, egyedül állunk vele Európa közepén. Nyitott gazdaságunk, irodalomközéppontú, tehát verbalitásra épülő kultúránk pedig "egyszerűen "nem nélkülözheti az idegen földről érkező partnereket. Az ország átlagos nyelvtudása mégis elkeserítően alacsony színvonalú. A tudás hiánya nyilvánvalóan az oktatás elégtelenségére vezethető vissza. Megreformált iskolai tanterveink eleddig nem találtak rá arra az útra, amelyen görcsös félelmek, pirulós dadogások nélkül, jó közérzettel lehetne haladni a magabiztos tudás, a folyékony beszélgetés felé. Alapigazság, hogy a gyermekkorban megszerzett tudás szinte kitörölhetetlen, kis gyakorlással egy életre fenntartható. Mégis csak elvétve találunk olyan iskolát, ahol már harmadik általánostól tanítanának idegen nyelveket. S ne ringassuk magunkat hamis illúziókba, oroszul sem tudunk. Több mint három évtizede kötelező Puskin nyelve, több nemzedéknek kellene gond nélkül oroszul beszélnie, ám elég ha csak otthon, r. családban, teszünk egy próbát... Szembe kell néznünk vele: nem jó az iskolai nyelvoktatás. S az idősebb generáció német tudását ismerve — ezt ilyen esetekben valamiféle álszemérem miatt nem szoktuk emlegetni — úgy tűnik, volt, mikor jobban csináltuk. Nem újdonságok ezek, s ettől az ügy, ha lehet, még szomorúbb. S nem lehet eleget mondani, ismételni. Tehetetlenségünk, egy helyben topogásunk kárunkra van, és az idő múlásával, ahogyan csökkennek a távolságok az országok, nemzetek között, úgy növekszik lemaradásunk. Ki mer ma Magyarországon jóslásokba bocsátkozni arról, hogy mikor jön el az az idő, amikor egy közös hobbi ürügyén ■ összeverődött, húsztagú magyar társaság néhány külföldi kedvéért könnyedén angolra, oroszra vagy németre vált majd át anyanyelvéről társalgás közben? H. J. Magyar Nemzet A látható világ Szólásaink, közmondásaink keletkezését kutatva, nem nehéz arra a felismerésre jutni, hogy legtöbbjük nem afféle légből kapott epigramma, ráérős atyafik elmeszüleménye, hanem nagyon is a rögzült valóságból merített értékítélet, így például a Vak vezet világtalant megállapítás nemcsak sarkított bölcselet, hanem az egymásrautaltság szívszorító jelzése is azoknak a társainknak, akik kiszoruló félben vannak vagy már teljes mértékben kiszorultak a látható világból. A nyelvünkben honosult világtalan kifejezés ridegsége, kegyetlensége éppen abban rejlik, hogy a mindenségből való teljes kiszorítottságot sejteti, puszta vegetálást csupán, amely nélkülözi az értelmes életben maradás minden feltételét. S bár a társadalom legtöbb részvétét rendre a fehér botos emberek élvezték, s élvezik talán ma is — akiknek maguk alkotta érdekvédelmi szervezetük már jócskán betöltötte a száz évet —, mégis azt kell mondani ezen a napon, amely a Fehér bot nemzetközi napja, hogy — mai terminológiával szólva — a vakok és gyengénlátók társadalmi integrációja korántsem teljes. Pedig bizonyos hasznos, s ugyanakkor nélkülözhessen fordalkozások elsajátítására tökéletesen alkalmasak s ilyen értelemben cseppet sem számítanak csökkent munkaképességűeknek. Maga a felismerés korántsem újkeletű, az érdekeltek országos szövetsége minden lehetséges fórumot megragad népszerűsítésére — az adaptáció azonban ennek ellenére lassacskán halad. Kétségtelenül vannak eredmények, különösen e meghatározó hátránnyal világra jött gyerekek nevelésében. Mégis, az úgynevezett, nagy betűvel kimondott Életbe kilépve jó néhányuk — az állami támogatás ellenére — mit sem kezdhet megszerzett tudományával s jóformán egyik napról a másikra megtűrt eltartottként kényszerülnek tengetni életüket. Számos oka van ezen önhibán kívül szerzett hátrány csökkentésének alig szűnésében. Legnyilvánvalóbb az a sajnálatos tény, hogy tudniillik bármilyen fogyatékossággal nehezebben lehet boldogulni, mint épen. Másrészt a rokkantság fogalmának értelmezése sem egyértelmű mifelénk. Kivált 1981 óta, amikor is a rokkantak éve ébresztgette a szunnyadó lelkiismereteket. Ám a legtöbb helyen úgy értelmezték, hogy mindenekelőtt a mozgássérülteken kell segíteni. Ami kétségkívül önmagában is tetemes adósság, ám nem feledtetheti azt a mindinkább sürgető társadalmi igazságot, hogy a mindenkori rokkantak fogalmán mindenféle fogyatékosság értendő. Így magától értetődő természetességgel a világgal való érintkezés talán legnélkülözhetetlenebb eszköze, a látás szervének részbeni vagy teljes sérülése is. (Kertész) — Nem érdekel, hogy absztinens vagy, a találkozásunk örömére most leisszuk magunkat! (Várnai György rajza) Bizalomépítők MAR-MAR a veszekedés határáig fajuló szülői értekezletről hallottam a minap. Egy óvodában néhány szülő azzal a manapság teljesen szokatlan és meghökkentő ötlettel, követeléssel állt elő, hogy biztosítsanak a részükre szabad bejárást a gyermekintézménybe. Évek telnek el ugyanis — érveltek a mamák álláspontjuk mellett —, hogy nem tudják, nem ismerik, mit is csinálnak gyermekeik egész nap. A kis- és középső csoportos csemetéktől hallott élménybeszámolók — érthetően — hiányosak, az évi két-három szülői értekezleten pedig hiába mesélik el az óvó nénik, hogy mennyire jól érzik magukat a gyerekek, ez nekik kevés. Ők látni szeretnék olykor-olykor, hogy miként is viselkedik kis fiacskájuk a társak között, miként szerepel a foglalkozásokon. Nem mondhatni, hogy a szülők kívánsága meghallgatásra talált. Az óvónők — hangsúlyozva, hogy megértik a kérést — mégis elzárkóztak teljesítésétől. Mi lenne úgymond az óvoda rendjével, tisztaságával, fegyelmével, ha a felnőttek csak úgy ripsz-ropsz, amikor kedvük támad, bemennének a foglalkozásra? Az óvodások, ha látogatók vannak, amúgy sem viselkednek természetesen, így hát a kedves apukák és anyukák lássák be, hogy a gyerekek érdekei ellen vétenek, amikor ilyen kívánsággal állnak elő. De hogy ne maradjon harag, az óvónők megígérték, hogy a tavaly elmaradt „nyitott napot” az idén bizonyosan megtartják. Ezzel a kérdés „túl volt tárgyalva”. Pedig a szülők még elmondták volna, hogy „ripszropsz kedvük” szabályozását is szívesen vállalnák, hogy előzetesen bejelentenék látogatási szándékukat, hogy a tapasztalatok szerint a gyerekek nagyon gyorsan hozzászoknának az ismerős vendégek jelenlétéhez. Feltéve persze, ha az nem lenne rendkívüli esemény. S mindehhez még azt is hozzátehették volna, hogy a nyílt nap megtartása nem kegy az óvónők részéről, hanem a Művelődési Minisztérium által előírt kötelezettség. De a szülők végül is elhallgattak, hisz nem nekik, hanem a vitáról mit sem tudó gyerekeknek kell majd elviselniük a rosszalló megjegyzéseik következményeit. A CSALÁD és az óvodák, iskolák kapcsolata ma az egyik legneuralgikusabb pontja oktatásügyünknek. A fentebb idézett példa — bár az ellentmondások sorát rejti magában — nem hiszem, hogy jellemző. Sokkal hétköznapibb, földhözragadtabb gondok szabdalják azt a köteléket, ami nélkül pedig igazán eredményes nevelés nincs, nem létezhet. Éppen ezért, még a múlt tanévben, de idén tavasszal a Művelődési Minisztérium — a Hazafias Népfront javaslatára — az áprilisi nevelőtestületi értekezletek kötelező témájaként a család és az oktatási intézmények kapcsolatának áttekintését írta elő. Az előkészítő munkába bekapcsolódott a népfront is, s mint a most elkészült tájékoztató jelentésben olvasható: „számos oktatási intézmény vezetője nyilatkozott úgy: évek óta nem volt ilyen alapos az értekezletek előkészítése, s régen nem kaptak hozzá ennyi társadalmi segítséget.” S hogy erre a társadalmi segítségre az óvodáknak és az iskoláknak milyen nagy szüksége van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a nevelőtestületi értekezleteken is fel-felbukkanó temérdek félreértés. Nem kevés pedagógus és tantestület ugyanis a szülőkkel való kapcsolattartást a dolog praktikus oldaláról közelíti meg. Melyik gyereknek az apukája asztalos — meglazultak a székek csapjai —; festő — meszelésre várnak a tantermek —; kinek az anyukája dolgozik textilgyárban — a gyakorlati foglalkozásokhoz nincs rongyhulladék —; kertészetben — néhány palántadugvány otthonosabbá teheti az osztálytermet. így, ilyen szempontok alapján választódnak ki nem ritkán a szülői munkaközösségek és annak vezetői, akik aztán, társadalmi élharcosként mint az iskola hasznos segítői befogadtatnak még a tantestületbe is. Ettől a pillanattól kezdve viszont már nem töltik — nem tölthetik — be valódi szerepüket, mármint azt, hogy megbízottként, megválasztottként képviseljék a szülők érdekeit. Nyilvánvaló, hogy e torz értékrend az, ami szinte versenyre kényszeríti a szülőket az iskolai igények kielégítésére. S aki a vágtában — szűk lehetőségei okán — lemarad, az kiszolgáltatottnak, hátrányban lévőnek érzi magát, s nem ritkán pénzügyi támogatássá próbálja átváltani a természetbeni szolgáltatás hiányát... MINDEZ persze következmény. Az iskola mai sanyarú helyzetének következménye. Hiszen a nyolcvanas évek elején kényszerültünk magunknak feltenni azt a kérdést: vajon intézményesen teljesíteni tudjuk-e az iskolakötelezettség — nemcsak az állampolgárokra kötelező — törvényét? Az országos tanteremszűke, a képesítés nélküli nevelők csappanni nem akaró száma, a szeptember végi budapesti híradás, miszerint a fővárosban ezer pedagógus hiányzik — nem éppen biztató jelzések. S ennek tükrében érthető — ha helyeselni nem is helyeselhető —, hogy az iskolák mindent megpróbálnak a tárgyi körülményeik megjavítására. Csakhogy az ennek következtében állandósult kiszolgáltatott helyzet a család és az óvoda, illetve az iskola kapcsolatában nem jó, mert nem segíti elő — sőt akár meg is akadályozhatja — a fő törekvés megvalósulását, a két legfontosabb „nevelési tényező” harmonikus, egyenrangú együttműködését. A Hazafias Népfront Országos Titkársága néhány napja tárgyalta meg a nevelőtestületi értekezletek tapasztalatairól szóló tájékoztató jelentést, s amellett foglalt állást, hogy helyes volt a család és a nevelési intézmények eredményes együttműködését akadályozó viszonyokat feltárni, mert azok megváltoztatásához ez lehet az első lépés. Ha a népfront tavaszi javaslatának csupán ennyi haszna lett volna, az sem lenne kevés. De a nevelőtestületi viták összesítéséből az is kiderült, hogy a jó, a tanári hivatás tekintélyére ügyelő pedagógusközösségek tisztában vannak azzal, hogy a különböző fórumokon és dokumentumokban hangoztatott illetve előírt együttműködés formális megléte nem viszi előre az ügyet. Hiába van szülői munkaközösség, ha annak tevékenységét szolgáltatássá degradálják, hiába tartanak akárhány szülői értekezletet, ha azon csupán az iskola „elvárásairól” esik szó, s a tanárok nem igyekeznek partnernek megnyerni nevelési célkitűzéseikhez a szülőket „Tehát a családban minden rendben van?” — kérdezheti az olvasó, aki idáig követte fejtegetéseimet. Dehogy van! Sajnos hoszsan sorolhatók azok a társadalmi jelenségek, amelyek a családból kiindulva az iskola munkáját megnehezítik, olykor már-már lehetetlenné is teszik. Csupán néhány ismert címszó, emlékeztetőül: a válások nagy száma, az alkoholizmus, a szülők nemtörődömsége, a pénzhiányból fakadó időhiány, a hirdetett szülői elvek — „légy nyílt, egyenes, őszinte!” — és a követett gyakorlat közötti eltérés, a durvább, agresszívabb légkör... E FELSOROLT és fel nem sorolt jelenségek letagadhatatlan tények. Csakhogy az iskolának példát mutató szerepet gondolnék, s ezzel nem fér össze az, hogy a pedagógus, tapasztalva hatásának eredménytelenségét, a szülőre mutogat. Hiszen a jó együttműködés csak a kölcsönös bizalmon, a másik helyzetének megértésén alapulhat. S mert helyzetéből adódik: ezt a bizalomépítést csak a pedagógus kezdheti el Murányi Gábor 7