Magyar Nemzet, 1983. december (46. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-15 / 295. szám
Csütörtök, 1983. december 15. Magyar Nemze A HÉT FILMJEI Gallipoli Jól tudjuk, micsoda hagyományai vannak a múlt sebeit feltépő, s egy egész nemzetet önvizsgálatra felszólító filmtípusnak az angolszász országokban. A hosszan tartó hullámvölgy után manapság újra magára lelő angol filmgyártást jellemezték leginkább az e műfajba sorolható alkotások a hatvanas években — gondoljunk csak például A könnyűlovasság támadáséra vagy A királyért, a hazáértra —, de az ilyen szellemiségű munkák éppígy fellelhetők voltak például az Egyesült Államokban készült filmek között is (habár ezeknek a java része nem a régmúlt, inkább a közelmúlt eseményeit vallatta meg). Nincs mit csodálkozni tehát azon, hogy a magáról mind több jó hírt hallató, erősödő ausztrál filmgyártásnak most a magyar mozikban szereplő alkotása, a Gallipoli is ezen filmek szellemi „emlőin” nevelkedett. A huszadik századi ausztrál történelem egy meglehetősen ellentmondásos és tragikus epizódját — az ausztrál csapatoknak a törökországi Gallipolinál elszenvedett, első világháborús iszonyatos vérveszteségét — állítja a figyelem középpontjába. S a rendező, Peter Weir mindezt higgadtan, tárgyilagosan, mintegy, a külső szemlélő jeges távolságtartásával teszi. Nem is nagyon kell különösebb rendezői kommentár az eseményekhez, önmagukban is kellőképpen felháborítóak a történelem tényei: 1915-ben a Dardanelláknál tervezett brit partraszállás „elterelő hadműveleteként” hidegvérrel küldtek a biztos halálba jó néhány ezer „másodrendű” brit alattvalót, új-zélandi és ausztrál katonát. (Az akkori haditengerészeti miniszter bele is bukott a kudarcba, Winston Churchillnek hívták.) Peter Weir filmje keveset beszél a száraz történelmi tényekről, csupán annyit árul el, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy két hősének sorsát megvilágítsák. Archy és Frank — Mel Gibson és Mark Lee — az igazi hőse ugyanis a filmben a történelemnek. Az egyszerű katonák a Gallipoli hősei, olyan reményteljes fiatalemberek, akik istenítik a sportot, a versengést, akik gyerekes csínyeket követnek el, akik könynyen bedőlnek a frázispufogtató propagandának, akiknek fejében — kezdetben — meg sem fordul a gondolat: mit, miféle érdeket s miféle fenyegetéssel szemben kellene védelmezniük hazájuktól sok ezer mérföldnyire, egy idegen ország idegen tengerpartján? Klasszikus módszert választott tehát Peter Weir: a történelmet az egyén, az egyedi sors felől közelíti meg; az egyén életének tükrében mutatja meg a történelmi tragédia lényegét. Klasszikus, hiszen sokszor látott — és sokszor, sikerrel alkalmazott — eljárás ez, tán épp ezért, hogy erőtlennek érzi az ember egy kissé Weit valójában megragadó, torokszorító képsorait. A nagy filmelődökben már látott megoldások itt is tökéletes korrektséggel és magas színvonalon alkalmaztatnak, az egyenes vonalú dramaturgiai építkezés, a szereplők jellemzése mindmind ezeket az emlékezetes alkotásokat idézi. S épp ezért, a korábbi filmélmények hatására, érzi az ember kevesebbnek, kevés újdonsággal szolgálónak a Gallipolit. A néhány évnyi, egy évtizednyi „fáziskésés”, amelynek terheit ez az ausztrál film kényszerűségből viseli, hatásossága rovására ment. D. B. Cooper üldözése Izgalmas képsorokkal indul Roger Spottiswoode kalandfilmje: egy gépeltérítő — miután bekasszírozta a hatóságoktól kizsarolt kétszázezer dollárt — valahol a nagy pusztaság fölött ejtőernyővel kiugrik az utasszállító repülőből. Az előzményekről, a miértekről nem sokat tudunk meg, de hát a műfaj szabályait ismerve és elfogadva, ezek nem is túlságosan érdekesek ezúttal. (Igaz persze, hogy magára valamit is adó rendező kínos gonddal ügyel arra, hogy olyan indítékokat sorakoztasson fel, amelyek szinte a kezdő képsorokkal egyidejűleg már a hős mellé állítják rokonszenvünket. De ezúttal maradjunk anynyiban, hogy a D. B. Cooper rendezője a kalandok fordulatosságával és a hős , Treat Williams markáns külsejével igyekezett e hiányosságot „elsminkelni”.) Egyszóval, ez az új amerikai kalandfilm az ..üldözés hegyenvölgyön át” alcsoportba sorolható. Százszámra láttunk már hasonlókat, s így ez a mostani sem újszerűségével kápráztatja majd el a nézőt — ha elkápráztatja egyáltalán. Épp a sokszor látott fordulatok miatt kelletik az ilyesféle filmekbe ezernyi ötlet, geg, szóvicc, imigyen talán elviselhetőkké tehetők az elkoptatott klisék is. Nos, a tisztes szakmai igyekezet ezúttal is termett némi gyümölcsöt: a D. B. Cooper üldözése nézhető, itt-ott még határozottan élvezhető filmmé sikeredett. Nincs olyan közlekedési eszköz, amelynek bevetésével a film hősei — a géprabló Meade, a biztosítási nyomozó Gruen és a volt zöldsapkás, vietnami veterán Ramson — ne kergetnék egymást. Sőt: egyes kaszkadőrjeleneteket néhány autógyár nyugodtan felhasználhatna márkareklám gyanánt is. Egyszóval, az egész ügyet nem illik túlságosan komolyan venni. Hiszen ha így tennénk, seregnyi kérdőjel meredne azonmód elénk. Mert ugye mégiscsak furcsa — bár nem először látjuk amerikai filmben —, hogy a néző mindvégig egy — máskülönben ugyan rokonszenves — bűnözőnek kénytelen szurkolni. Olyan embernek, aki ráadásul meg is ússza a film végén a dolgot. S az is töprengésre kényszerítene, hogy Spottiswoode, a film rendezője valóban ilyen egyszerűnek, ilyen mosolygósan diákcsínyes ügynek látja-e a Vietnamot megjárt amerikai fiatalok gyökértelenségét, kriminalitását? Ha mindezen gondolkodnunk kellene, bizonnyal lehervadna arcunkról a film nézése közben a mosoly. Remélhető, lesznek, akik valóban elkomoruló tekintettel nézik majd végig e ravasz amerikai kalandfilmet. v. r. A világ legrangosabb televíziós versenyén, a Capriban megrendezett Prix Italian magyar siker született: a Magyar Televízió zenés színházának Hét főbűn című songoperája elnyerte a zsűri különdíját. A színházak csütörtöki műsora Erkel Színház: Psalmus Hungaricus — Székely Jenő (Fodor János— Maleczky béri, 4. ea., 7) — Nemzeti Színház: Olympia (7) — Várszínház: Csúcsomlyói passió (7) — Katona József Színház: Stílusgyakorlat (7) — Madách Színház: Jutalomjáték (7) — Madách Kamara: Alkonyi dal (7) — Vígszínház: Amadeus (az okt. 20-i jegyek érv. 7) — Pesti Színház: Vak Béla király (7) — Thália Színház: Jóból is megárt a kérés (7) — Stúdióban: Budapesti Ez-Az (fél 8) — József Attila Színház: Stuart Mária ( 2. bér. 7) — Józsefvárosi Színház: Handabasa (7) — Radnóti Miklós Színpad: Hasonlatok (7) — Vidám Színpad: Bubus (7) — Kis Színpad: Mi újság odaát? (fél 8) — Telepódiumon: Kikkel vagyunk körülvéve” — Bakonyi boszorkák (éjjel 11) — Játékszín: Római karnevál (7) — Budapesti Gyermekszínház: Arany kulcsocska (bemutató. hu, 3) — Reflektor Színpad: Balerina (8) — Állami Bábszínház a Jókai téren: A kacsalaki rejtély (de 10) — Népköztársaság útján: Tündér Lala (du. 3) — Fővárosi Műv. Ház — Körpódium : Én teszem, ő teszi ... Schütz Xla és Balázs Péter közös estje (7) — Multimedia Stúdió: Lézerock (6), Lézerotika (fel 8) — Pesti Vigadó Kamaraterem: Színes pokol (7) — Zeneakadémia: A Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenye (fél 8) — Budai Vigadó: Szenthelyi Miklós és Szabadi Vilmos kéthegedűs estje (Budai esték 4. fél 8). Gyermekkönyvhét után Tudnak-e olvasni? Néhány éve az UNESCO tizenkét európai országban folytatott olvasás-megértési vizsgálatot a tizennégy évesek körében. A magyar diákok az utolsó előtti helyen „végeztek". Az Olvasó népért mozgalom nemrégiben lezajlott konferenciája és az azt megelőző szakmai beszélgetések is — már a mostani gyermekkönyvhét előtt — figyelmeztettek: a mozgalom teljes kibontakozásának, látványos sikerének az az egyik gátja, hogy az egymást követő nemzedékekben egyre növekszik az olvasási zavarokkal küszködők száma. A gyermekirodalommal foglalkozó, októberben Szekszárdon megrendezett tanácskozás ugyancsak kénytelen volt felvetni a kérdést: hányadán állunk az olvasási kultúráival? Élmények — Friss magyar satisztikához nem tudtam hozzájutni, tartok tőle, hogy azért, mert magunk is félünk azoktól a számoktól, melyek a gyermekkorosztálynak az olvasásra fordított idejét és szövegértelmezését jellemeznék — vélekedik Szabó Éva, a rádió ifjúsági osztályának a munkatársa, aki a szekszárdi eszmecsere bevezető előadását tartotta. — Rábukkantam viszont egy francia felmérés eredményeire: a megkérdezett háromszáz gyerekből tizenkilenc olvasott heti hét, huszonöt pedig heti öt óránál többet. Olyan nebuló azonban nem akadt, aki az iskolai tankönyvön kívül sohasem vesz szép-, szak- vagy szórakoztató irodalmat a kezébe. A francia kutatók rávilágítottak arra is, hogy az olvasásnak magasabb óraszámot szentelő iskolák diákjainak a későbbiekben töretlenebb az irodalom iránti érdeklődése. Elvégre mindenkinek csak arra van igénye, amit ismer ... Az oktatáson túl perdöntő a korunkban elterjedt videokultúra, amely a kicsinyeket is elvonja az olvasástól. Akárhogy is kapálódzunk ez ellen, számolnunk kell vele. Az olvasás munkás formája a művelődésnek, a szórakozásnak. Nem lehet olyan könnyen ismeretekhez, benyomásokhoz, izgalmakhoz jutni általa, mint a tévé képernyőjére meredve. Az olvasási élmény viszont mélyebb: a könyv társul hívja a gyereket, elindítja a megélési folyamatokat, míg a látvány szétszórja a figyelmet. Elképzelhetőnek tartom egyébként, hogy ha lehetőségeivel ügyesen sáfárkodik a televízió, a film, akkor ezek a most még egymás ellen dolgozó ,,iparágak” kibékíthetők. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a gyerekeket sokszor egy-egy tévéjáték juttatja el a mesekönyvhöz. A mi nemzedékünknek még gyönyörűsége telt benne, amikor a liba- és óra betűnek nevezett 1-ről és 6-ról kiderült, hogy egymáshoz fűzve azok az igavonó állatot jelölik — emlékezik vissza a nyugdíjkorhatártól igencsak távol álló Szabó Éva. — Az a tapasztalatom, hogy manapság ez az élmény vagy másként, egy kicsit technikai módon játszódik le vagy pedig elmarad. Számos kutató fáradozik ugyan azon, hogy a felnövekvő generációkat értő olvasóvá neveljük, de a kísérletek nem kapnak olyan nyilvánosságot, melynek révén az elképzelések egymás mellé állítva megmérethetnének. Elég gyakran szubjektív okok késleltetik, hogy a javasolt módszereket széles körben kipróbálják. S félő, hogy ha mégis általánossá teszik az új metodikát, kapkodás követi az elhatározást. A pedagógusoknak így nem marad elég idejük arra, hogy kellőképpen fölkészüljenek a számukra ismeretlen tananyagból, esetleg csak néhány leckével járnak tanítványaik előtt. Az iskola kritikája Az Oktatáskutató Intézet osztályvezetője, Zsolnai József nyelvi-irodalmi, kommunikációs programnak nevezte el módszerét, mely azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy az ennek alapján tanuló diákok értő olvasókká, a tudományok, a művészetek előtt nyitott, irodalomkedvelő felnőttekké válnak. Hogy a gyakorlatban milyen eredményekhez vezet az alaposan kidolgozott elmélet, azt immár tizenharmadik esztendeje tanulmányozza a kutatócsoport. Jelenleg nyolcvanöt iskola kétezerhatszáz alsótagozatos diákja tanul ezen elképzelés szerint. Jól tudom, nehéz egy tantervet, akár csak főbb vonásaiban is, ismertetni, mégis erre kérem Zsolnai Józsefet: — A kísérlet, amelynek révén nemcsak olvasóvá, hanem például szabatosan beszélő, kommunikációs nehézségekkel nem küszködő egyéniséggé kívánjuk nevelni a gyerekeket, voltaképpen a jelenlegi iskola kritikáját nyújtja. Gyógyírt kerestünk mindazokra a bajokra, amelyeket az oktatás hibájául róttunk föl — mondja elöljáróban, majd így folytatja: — A szekszárdi konferencián kifejtette az egyik fölszólaló, hogy amíg a magyar anyák nem forgatják a könyvet, addig a gyerekeik sem fognak rákapni. Csakhogy ezeket a „magyar anyákat” mi neveltük föl és idegenítettük el a kultúrától az elmúlt évtizedek begyöpösödött vagy éppenséggel meggondolatlanul váltogatott pedagógia módszereivel. Ezt a folyamatot lehetőleg mihamarabb meg kell állítani! — Az olvasást csak kisiskolás korban lehet igazán megalapozni, akkor viszont szinte kivétel nélkül mindenkivel elsajátíttathatók a fortélyai. Mese, hogy a népesség egy bizonyos százaléka analfabétajelölt. Rögvest megdől ez az elmélet, ha a felelősséget nem a gyerekre és a szülőre hárítjuk, hanem a pedagógiai tévedéseket szűrjük ki és eloszlatjuk az előítéleteket. Kísérleti körülmények között is sokat harcoltunk a pedagógusokkal, hogy elhitessük velük: aki fél év alatt nem tanul meg olvasni, az megtanul egy vagy másfél esztendő alatt. Ha pedig a második év végére sem birtokolja a képességet, annak pedagógiai műhiba az oka. A kísérlettel sikerült bebizonyítani, hogy az indulási hátrány legkésőbb tízéves korig behozható." Meddő az a vita, mely akörül folyik, hogy a Magyarországon hagyományos hangoztató-elemző-összetevő (azaz betűről betűre haladó), avagy a Nyugat-Európában honos globális (szóképekből kiinduló és azokat betűkre lebontó) metodika szerint tanítsuk-e az olvasást. Mindkét változatnak az a baja, hogy a tanítványt idomítja a módszerhez, holott ennek a fordítottja volna célravezető. A kísérletben kétféle tankönyvet adunk a gyerek kezébe, s a pedagógus kifigyeli, hogy melyik módszerrel tart könnyebben lépést a tanuló. A diákhoz igazodó, differenciált bánásmód azt is megköveteli, hogy a beszélni is alig tudó kisiskolást először ne olvasni, hanem arra tanítsuk meg, hogy miként öntheti szavakba gondolatait. Azokat pedig, akik már tudnak olvasni, mire iskolába kerülnek, a felkészültségükkel arányos feladatokkal kell ellátni. Irodalom és mimika — Tételezzük föl, hogy az osztály minden tagja megtanult már olvasni — ugrik majd egy évet a tananyagban Zsolnai József. — Ekkor némán olvasni, felolvasni és a szöveget előadni is tudatosan oktatjuk a gyerekeket. És nem kizárólag szépirodalmi műveket teszünk elébük, hiszen a huszadik század utolsó negyedében semmiképp sem mondhatunk le a publicisztikai műfajok és a szakirodalom megismertetéséről. A szépirodalommal kapcsolatban pedig felvetődik a kérdés, hogy verssel avagy prózával töltsük meg az olvasókönyvet. Válaszom egyértelmű: mindkettővel, noha köztudott, hogy az olvasók jelentős hányada irtózik a lírától, nem tud mit kezdeni a tömör képi megjelenítéssel. Csakhogy a mai felnőttek azért nem szoktak rá a versre, mert kora ifjúságuktól csak a költemények tartalmát vadásztatták, szerkezetét trancsíroztaták velük ... Mi, ahelyett, hogy darabjaira szednénk valamely írásművet, inkább eljátszatjuk, mimetizáltatjuk azt a tanítványokkal. — Két fő erénye a mi módszerünknek, hogy nem buktatunk és nem adunk házi feladatot — mondja korántsem tréfásan a kísérletvezető. — Semmi áron nem hagyjuk lemorzsolódni a gyerekeket. Az írásos vagy szóbeli lecke helyett könyvtárba, művelődési otthonba küldjük a diákokat, s megtanítjuk őket ezek használatára. Negyedikes korára a tanulók fele a művelt felnőttekkel azonos tempóban olvas, s a hetedikesekkel, nyolcadikosokkal versenyképes helyesírásban, irodalmi műelemzésben, a nyelvtani ismeretek terén. — Mindig hadakoztam az ellen, hogy általánosan kötelezővé tegyék a programot. Ezt a lépést a szükséges feltételek biztosítása nélkül kudarc kísérné. A mi osztályainknak két-háromszáz kötetes könyvtáruk van, a tanítóinknak pedig a verstantól kezdve a műfaj- és a kommunikációelmei létén át a beszédtechnikáig sok mindent meg kell tanulniuk. Mégis reméljük, hogy a módszer a jelenleginél szélesebb körben elterjed. A közoktatás fejlesztésének távlati terve ugyanis javasolja, hogy az iskolák választhassanak a különféle módszerek, tankönyvek között. Ha ez a gondolat a kormányhatározat szintjén is megfogalmazódik, akkor kifejlődhet egy új pedagógiai kultúra, amely versenyre ösztönöz, elősegíti a tanárok önmegvalósítását, megújulását, legfőképpen pedig a gyermekek érdekeit tartja szem előtt. Mátraházi Zsuzsa Utazások könyve Új sorozatot indított útjára a Népszava Lap- és Könyvkiadó: most került az üzletekbe az Utazások könyve kötete Tengeren innen és túl címmel, Kulcsár Ödön szerkesztésében — nagyon szép tipográfiával. A Loire völgyétől a Kaukázusig igen sok országot, tájat, emberi sorsot bemutató riportok szerzői elsősorban a világutazó magyar újságírók: Pálfy József, Vitray Tamás, Rapcsányi László, Sugár András, Veszprémi Miklós és Marthy Barna. A könyv színes fényképmelléklete. Dénes D. István munkája Timur Lenk földjére, Közép- Ázsiába kalauzolja olvasóit. A kiadó — terv szerint — évente egy kötetet ad közre: az Utazások könyve 2. Kalandozások négy földrészen címmel 1984-ben jelenik meg, és Közép-Keletre, Amerikába és Afrikába is elvezeti majd az érdeklődőket. 5 NAPLÓ - A Vigadó kamaratermében december 25-én este és 26-án délután 5 órakor Jancsó Adrienn előadóestje lesz. Műsorán Áprily Lajos és Jékely Zoltán versei szerepelnek. ♦ Gyarapodott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár hálózata: a III. kerületben, a Juhász Gyula utca 6. szám alatt 170 négyzetméter alapterületű, mintegy 20 ezer kötetes felnőttkönyvtárat adtak át az olvasóknak. Ugyanezen a napon gyermekrészleg is nyílt, a III. kerület, Füst Milán utca 1. szám alatt. 170 négyzetméter alapterületen több mint 7000 kötet áll a kisiskolások és a nagyobb diákok rendelkezésére. Magny Marin kegyetlen táncszínháza : Vendégjáték a Fővárosi Operettszínházban A BALLET THÉATRE DE MARCHE nevet viselő kis létszámú francia társulat a meghökkentés szövevényes eszközeivel dolgozik. Éppen ezért bemutatkozásuk sokkoló hatása úgyszólván elkerülhetetlenül veti fel egy alkotó szemlélet és módszer problémáit. Mire akarja voltaképp Maguy Marin meghökkentéssel, direkt ujjmutogatással felhívni a figyelmünket? Mikor két évvel ezelőtt a Győri Balett több egyfelvonásos mű között bemutatta a koreográfusnő Kontrasztok című alkotását, még egészen más kép alakult ki róla. Inkább az a benyomásunk támadt, hogy Marin az 1930— 40-es évek német mozdulatművészeinek egyenesági leszármazottja. Kiélezett, expresszionisztikus formában mutatta be ugyanis az elgépiesedett világ ellentéteit, ezen belül a robotoló kisemberek s a felfuvalkodott újgazdagok deformált lényét, életvitelét. Szokatlan volt számunkra a mozgásszínházakra jellemző úgynevezett hétköznapi mozgásokkal való kifejezésmód, de mivel jól ragadta meg a témát, s pontos eszközöket talált közölnivalójához, senkinek sem okozott nehézséget a mű befogadása és elfogadása. MOSTANRA VISZONT minden jel szerint faképnél hagyta a szolid elődök útmutatásait és „May B” .. . című munkájával Philippina Bausch wuppertali mozgásszínházának inspirációit követte. Legalábbis erre a forrásra utal a témakezelés brutális naturalizmusa (és néhány külföldi kritikus összehasonlító jelzője is). Marin egyik nyilatkozata szerint inkább Beckett alakjai, valamint különböző filmalkotók és filmeszközök befolyásolták műve alapformáját. Valóban fel lehet fedezni különösebb keresgélés nélkül a Beckett-i extrémséget, s főleg a „kameraszem” intimitásokat felfedő szerepét. De meg kell mondani: sem Bunuel, sem pedig Bergman — akiknek hatására Marin közvetve a lefordíthatatlan címben is hivatkozik — nem merészkedett az intimitások kezelésének olyan útszéli szférájába, mint ez a fiatal koreográfusnő. Témája: a valaha tisztesnek tartott öregkor. Agyagszerűvé formátlanodott-szürkült öreg emberek csoportja csoszog, vinnyogy végzi nyögdécselve nehezen működő beleinek szükségletét és éli önkielégítő szerelmi életét. Van ott lihegés, elernyedő nyüszítés, és minden, ami az esemény nézőjét emberségében megalázni képes. Valóban meghökkentő. Antihumánusabban „szólni” az ember testiségéről és esendőségéről nem igen hallhattunk. S nem is láthattunk ilyet, annak ellenére, hogy ismerjük többek között Hieronymus Bosch fantazmagóriáit, Goya visszataszító nyomorultjait. Velük kapcsolatban azonban eszünkbe sem jut a viszolygás, mivel más dimenziókban mozog a festészet, a film, más még a szóban megfogalmazott draszti-* kúra is, mint az eleven színházé. NEM LEHET LEÍRNI a nyomdafesték tűrőképességén belül azt a kellemetlen közérzetet, mely az emberi nem ilyetén lealacsonyításával az érzékenyebb nézőket torkon ragadja. Undor — ezt lehetett érezni másfél keserves órán át. Undort a személytelenített szextől, a falás és emésztés animális aktusaitól, egyéb gusztustalan magatartásformáktól és félelem, hogy a naturalizmus következtében perceken belül Huxley Szép új világának ellenkező előjelű „tapi”-ja és „illatfelhője” is működésbe lép. Mit akart hát tudatni Maguy Marin, és mit akarnak mindazok, akik az éppen soron következő divathullámnak hódolva az „emberi dolgok” triviális eredetiségét — a csúfságesztétikát — emelik a művészet trónusára? Megmutatni a valóságot? Miféle valóságot? Tanulságos volt persze közelnézetből is megismerni Nyugat-Európa egyik jól beharangozott — nyilván tiszavirágéltű — jelenségét. Az azonban kérdés, hogy szükségünk van-e effajta rétegműsorra. Gelencsér Ágnes